- Mit akarhatok küzdelem nélkül? Vagy küzdelem helyett? - kérdeztem csendesen, nem is tőle, hanem sokkal inkább magamtól. Féltem ettől az egész helyzettől... én, aki ezer éve azt sem tudja nagyon, mi az, hogy félelem... most kirázza a hideg, mert egy ilyen ostoba történet veszi kezdetét ismét. De mit theetnék, ha egyszerűen a hideg futkos a hátamon ettől a férfitól? Akit egykoron bátyámnak nevezhettem, mert... támogatott... kezet nyújtott, ha leestem a fáról. Segített, ha megakadtam a házi feladatban, mert Miss Smith, az az ostoba tanárnő alapos leszidásban részesített volna, ha nem készül el. Akkoriban... a fiúknak komolyan kellett venni a tanulást, annak ellenére, hogy mindig is jobban vágytam a lovaglásra...! A kirándulásra, és mindezt nem egyedül akartam, hanem a bátyám társaságában! Egyszerűen nem értem... hová veszett a szikra?! De tudom... elvitte... az ép esze elvitte magával... és nem kaphatom vissza soha. Soha ebben a rothadó életben nem látom viszont azt a szeretett testvért, akihez szívem minden szeretete szólni tudna... kiabálni, hogy jöjjön vissza... ne hagyjon egyedül, hiszen tudja, hogy mindig féltem a sötétben... Tudja, és mégis lekapcsolja a villanyt... elkeserít, megőrjít, kínoz azzal, hogy nem kaphatom vissza bátyámat úgy, mint egykoron. Aztán visszazökkentem, és úgy pislogtam rá könnyektől homályos tekintettel, mintha most ébredtem volna egy lidérces álomból. A tekintete arról árulkodik, hogy szenved... a teste fájdalom terhe alatt ropog... és nem látom a jelét annak, hogy miért érzi így. Mi történt vele...?! - Mit akarsz megbeszélni velem, fivérem?! Hah? - vetettem oda izzó tekintettel. Nem tudtam csak úgy lecsillapodni, nekem ehhez több kellett. Nem egy ártatlan szempár, nem is az, hogy így álljon előttem, mint egy rakás szerencsétlenség. Az imént azt hittem, hogy képes leszek társaságában szívni a levegőt, de úgy érzem, hogy muszáj magyarázatot kapnom, és ha ez nem történik meg, hát nem tudom, mi tévő leszek, de nem lesz szép látvány. - Tudni akarom, miért jutottunk idáig...! Mi vette el az eszedet, testvérem?! Miért... engem bűntetsz, amiért Te ily' életre kényszerültél?! Felelj a kérdésemre! - ostoroztam őt szavaimmal. Nem, nem tettekkel, nem ostorral, szavakkal büntetem őt. Mert tudom, hogy ennél nagyobb senkinek nem létezik. Testi fájdalom?! Ugyan, kérlek. Elmúlik. De a szavak mindig is mély hatást gyakorolnak az emberre... és tudom, hogy rá is fognak, amint végiggondolja. - Bátyám... - súgtam ismét ekkor már rekedtebben, mint az iménti szavaimat, és jócskán le is csillapodtam.
A fájdalom egyre csak hízik bennem. Őrület, fájdalom, kín, kínlódás, szenvedés, szenvedély. Fáj arra gondolnom, miket veszítettem eddig életem során. Szerelmet nem tapasztaltam… soha. Testvéri szeretet, elkötelezettség, ép ész. Józanész. Kivesztek az életemből. Egyszer, s mindenkorra. Nem merek belegondolni, miket fogok még megtapasztalni hátralévő esztendőim során. Talán már nem is élek sokáig. Talán az oldalamon lüktető seb még az éjszaka folyamán végez velem. Talán maga Tristan lesz az, akinek a kezétől meghalok. Egyszerűen… úgy dönt, hogy megöl. Nem akarja tovább hallgatni a hangomat. A szavaimat, melyek méregtől, dühtől csöpögnek. Gyűlölöm az életet. Már más nem is hajt tovább, csupán a harag. Ha az megszűnne… én is megszűnnék. Meghalnék, abban a pillanatban, ahogy végre nyugalom költözne a szívembe. Talán az a hajtóerőm. Az az én motorom. Az egyetlen szervem, ami még él. Hozzám tartozik, szinte eggyé vált velem. Mintha már ugyanúgy dobogna, ahogy a szívem egykor. A szívem helyett dobog, pumpálja a fáradt, lusta vért az ereimben, még ha az nem is mozdul sehová. Az elememmé vált a harag, a gyűlölet, a szenvedés. Mindez talán pont, hogy Tristan miatt. Mindig is ő volt a jobb. A kisebb. Az okosabb. Az ellenállhatatlanabb. A tehetségesebb. Én voltam a háttérbe szorított. A kirekesztett. A szenvedő. A sajnálatra méltó. Talán ez az, amiért már nem érzem magam egésznek. A gyűlölet, a harag, az elképesztő méreteket öltött méreg megfertőzte az elmémet, és már én magam is képes vagyok felmérni azt, hogy őrültséget csinálok. De már képtelen vagyok megváltozni. Nem tudom, képes vagyok-e akár kicsit is odébb billenteni a mérleg nyelvét. Ha képes lennék rá, valószínűleg önmagammal végeznék. De a halálhoz még nem készültem fel eléggé. Ha majd fölkészültem… talán segítséget kérek valakitől. Valakitől. Valakitől. De kitől? Ki az a személy, aki nekem segíthet? Tristan ezer örömmel megölne. Könyörtelenül. De nem azért, hogy segítsen. Elégtételt akar venni. De miért? Mert gyűlöltem megannyi nőt, aki a közelében volt? Gyűlöltem, hogy boldog, mikor én nem voltam az? Ha én nem lehetek az, ő sem lehet az. Egyszerű a képlet. Utálom, ha én nem vagyok boldog, mások pedig azok. Számtalan ember vére tapad a kezemhez. Ha nem tudnám lemosni, a bőröm már fekete lenne – feketébb, mint az éjszaka. Ha az elmémet egy tükörhöz hasonlítanám, az egészet egy hatalmas, mindent elhalványító repedés keresztezné, a szélei közül pedig vér patakzana. A józaneszem. A volt énem. Az egykori boldogságom, mikor még gondtalan gyermek voltam Tristan oldalán. A testvérségünk elveszett. Meghalt. Elfonnyadt. Van lehetőségem még helyrehozni? Talán nincs. Lehet, hogy már nem is tudnám helyrehozni, hiába volna rá lehetőségem. Talán nem is akarom. Talán előbb halok meg, mintsem hogy elérjem a célom. A testemben tomboló fájdalom egy pillanatra sokkal erősebb, mint ahogy azt elképzelhettem volna. Nem adok ki hangot. Nem akarom elárulni magam. Nem szabad gyengének mutatkoznom. Tristan ezt kihasználja. Meg fog támadni. - Ha nem küzdeni akarsz, akkor mit? – kérdezem zihálva, a szemöldököm a homlokom közepéig szalad. Ez a meglepett arcom. Mit akar, ha nem küzdeni? Az imént képes lett volna megtámadni. Az imént meg akart ölni. Az imént kivillantotta a foga fehérét. Ő is megőrült volna? Ő sem tudja, mi a jó, s mi a rossz? Nem értem. Túl sok a kérdés. Túl kevés a válasz. Egyikre sem kapok feleletet, bárhogy üvöltözöm segítségért. Mintha sötétben tapogatóznék. Megbolondulok. Kivetkőzöm önmagamból. Érzem a seb forróságát a hideg tenyerem alatt. Éles kontraszt az eleven, nyílt vágás és a bőröm között, tűz és jég – ahogy Tristan és én. Ő a tűz; én a jég. A tűz, aki szeret, aki védelmez; én a jég, aki kegyetlenül öl, aki örökké magányos. Aki csak hozzám ér, a keze elfagy. Aki csak Tristanhoz ér: melegséget érez, barátságot, szeretetet. Talán ezért is szerették őt jobban. Vele nem volt baj. Vele nem volt gond. Vele nem volt probléma. Vele semmi sem volt. Engem már az elejétől fogva selejtként kezeltek. Apánk halála után ez csak erősödött. A sarokba dobtak, mint egy elhasznált ruhadarabot, ami a közepén kilyukadt. Üres, sötét, elhagyatott porhüvely lett belőlem, még csak most tanul emberré válni. Menni fog valaha? Kétlem. Hiába próbálok… nem megy. Olyan, mintha céltalanul rohannék egy végtelen folyosón át; azt hiszem, azt az ajtót kergetem, mely egyre csak halványul, halványul, halványul, de mire csak a közelébe érhetnék, eltűnik. Céltalanul rohanok hát. Nincs célom. Nincs, ami vezessen. Engem már csak a harag éltet. Ha ez kialszik… kialszik az életem lángja is. Felnézek az öcsémre. A tétova hang, mellyel kiejti azt a szót, „bátyám”, egy pillanatra megmozdít bennem valamit. Azt a régi érzést, melyet egykoron magaménak tudhattam. Azt az érzést. Aggodalom. Szeretet. - Ne törődj velem – morranok. – Beszéljük meg, Tristan.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Okt. 15, 2013 9:27 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
gareth ◌ tristan
you are my nightmare, brother
Mivé váltam? A kérdés szinte sértő. Mi az, hogy mivé váltam? Egyáltalán ismeri a szavak jelentését külön-külön? Én mivé váltam?! Hát ő mivé vált?! A bátyám, akinek védenie kellett volna a fivérét, teljesen megbuggyant és rajtam vezeti le azt, amit évszázadok óta gyűjtöget. Rajtam, és azokon a nőkön, akiket szeretek magam mellett tartani, ha netán bűnös életmódhoz támadna kedvem. Egyszerűen nem értem, ő miért nem tud elköltözni a világ másik végére, és élvezni az élet minden adottságát. Hangja remegett. A dühtől. Mely engem is azzá tett. Még inkább. Az, hogy mit tettem, már feleslegessé vált. De talán soha nem is volt jelentősége. A puszta problémája talán az volt, hogy megszülettem, és a szüleink figyelme rám hárult, nem pedig rá. Ez minden okot felülmúl egy fiatal fejében. Talán ez volt az oka, hogy már emberként félig bolond volt. Elvesztette a fejét, az eszét... mert irigy volt. Féltékeny. És a mai napig próbálom megfejteni az okát, hogy miért nem hagy békén? Miért van ez? Én csak a bátyámat szeretném már visszakapni... örülni neki, ahogyan egykoron, kisfiúkként tettük, hiszen mi volt akkor? Béke... játékok, fiatal bolondság, melyet nem szennyezet irigység, féltékenység, fájdalom és düh. Soha nem voltam mérges gyermekként a fivéremre, minden apró játékot szívesen osztottam meg vele, és ő is velem. De aztán ahogy telt az idő... a szülők figyelme jobban rám szegeződött... és Gareth hanyagolva érezte magát... nekem is fájt... mert láttam fájdalmát, és égető haragját, amellyel hol szüleinket méregette, hol engem... a tulajdon testvérét. De tudom, hogy valójában nem rám volt mérges... viszont mikor a szüleink meghaltak, más vétkest kellett keresnie. Claire elkerült a közeléből, majd ott állt előttem, ujjai fájóan kulcsolódtak az államra, így kényszerített arra, hogy szemeibe nézzek, és szinte a lábai elé tudtam volna köpni attól az undortól, amit éreztem ebben a pillanatban. Még hogy ne ítélkezzem... ő egy őrült! Őrült... és semmi nem mossa le róla ezt a jelzőt... az utóbbi évszázadokban csak fájdalmat okozott nekem, mindig mindig és mindig... nem tudok már úgy nézni rá, mint egykoron. Szinte képtelenség. - Nem akarok küzdeni veled! - bukott ki belőlem úgy, mintha az imént nem kerültünk volna feszült szóváltásba... ugyan izmaim most is feszültek, szinte már elpattantak, és állam sajgott ujjai nyomán, de még mindig nem érdekelt, hogy mi történik. Claire jelenleg fontosabb volt, őt nem ölheti meg. Vér tapad már az ujjaihoz éppen elég. Ekkor azonban olyasmit sejtettem meg, amelyre nem is mertem számítani. - Bátyám...? - néztem rá kérdőn, ahogy tekintetem az oldalán lévő sebre siklott... legalábbis azt sejtettem. Mi történt? Mi vámpírok... gyorsan gyógyulunk. Milyen seb az, mely rajta kifog? És tekintete ekkor már sokkal többet mondott, mint bármely szó. Nem tudom, mi fogott el... talán a félelem... és az érzés, amit ezer éve nem éreztem... a vér kötelez. Ő a testvérem.
Látom rajta, hogy egyre dühösebb. Egyre kiszámíthatatlanabb. Hamarosan rám fog támadni. Tudom, érzem. Ennek az egésznek az illata olyan, mint egy forró teának. Hullámokban tör rám, és ha akarnám, sem tudnám elkerülni. Égeti az orromat, a szemeimet, az arcomat. A düh, az elkeseredettség annyira erős, annyira kézzelfogható, tapintható, hogy ha akarnám, rákulcsolnám az ujjaimat, és annál fogva rángatnám magamhoz közelebb Tristant. Claire az egyetlen, aki visszatartja tőlem a fékevesztett dühöt, az őrült tombolást. És még én vagyok az őrült? Mikor az arca szörnyeteggé torzul lassan? Tükröt tarthatnék elé. Megláthatná, mivé tette őt a gyűlölet. Én csak azt akarom, hogy végre észhez térjen. Végre normális… normális legyen. Mit akarok? Nem gyűlölöm őt… vagy mégis? Ökölbe szorul a kezem, és az ujjaim satuba fogják Claire csuklóját. Mintha a lány egy pisszenés nélkül tűrné, bár nem vagyok benne biztos. Nem rá koncentrálok; engem már csak Tristan érdekel. Tristan és a nyílt fenyegetés. Tudom, hogy ha akarna, megölne. Tudom, hogy szemrebbenés nélkül tépné ki a szívemet, ha arról lenne szó, de egyelőre még nem kockáztat. Mit vár? Mit vár? Arra, hogy én támadjak előbb? Nem őrültem meg. Annyira még nem. - Nézz magadra! – morranok rá vadállatiasan, elveszítve korábbi semlegességemet. – Nézz magadra, és lásd azt, mivé lettél! – Végigmutatok rajta a szabad kezemmel, míg a másikkal kicsit messzebb terelgetem Claire-t, hogy ne korlátozzon engem a mozgásban. Remegek az elfojtott haragtól. Minden egyes porcikám remeg, beleremeg Tristan pillantásága, hiszen életemben nem találkoztam még ilyen töméntelen dühvel. Félnék tőle? Nem, nem félek tőle. Csupán tartok. Az egészséges tisztelet mindig kijár az ellenséggel szemben. Nem hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam. Ha ma este harcolni fogunk, nem hagyom, hogy legyőzzön. Annyi éven át, annyi ideig ő volt az, aki uralkodott fölöttem! Fáj neki, hogy végre, egyszer az életben én is… szeretnék uralkodni? - Őrült, igaz? Én, őrült, hát hogyne! – csattanok fel, és morgásom keserű nevetésbe fúl. – Nézz magadra, és utána ítélkezz fölöttem, öcsém! Jelen pillanatban sokkal őrültebbnek tűnsz, mint amilyen én valaha is voltam! – bökök a mellkasára, az ujjaimmal pedig megragadom az állát, és kényszerítem, hogy a szemembe nézzen. Közel hajolok hozzá, már-már vészjóslóan közel, és lehalkítom a hangomat. - Süt belőled a határozatlanság, fivérem – suttogom összeszorított fogaim közt szűrve a szavakat. – Harcoljunk, ha ennyire ezt akarod. A te gyermeteg szabályaid szerint fogunk harcolni, és büszke lehetsz majd magadra, hogy ezek segítségével sikerült győzelmet aratnod fölöttem. – Elengedem az állát, és hátrébb lököm őt, hogy tegyen a fal felé pár lépést. Eközben Claire-t eltolom magamtól, ügyelve arra, hogy lépései biztosak legyenek, és ne botoljon meg, ha esetleg hátrálni óhajt. Szörnyeteg lett belőle. Egy undorító, háborodott szörnyeteg. Nem ismerek már rá. Megkeseredett… és nem tudja, mi az, hogy józan ész. Mi történt vele? Mindent megkapott életében. Szeretet… család… vagyon… nyugalom. Ökölbe szorulnak a kezeim, és aprót szisszenek, ahogy fájdalom cikázik végig az oldalamon, újra és újra, akár a korbácsütések robaja, és az ajkamba harapok, hogy elfojtsam azt az elárvult hangot, ami feltörni készül a torkomból. Jobb lábammal előrelépek, továbbra is tartva a távolságot Tristan és köztem, és a kezem akaratlanul is az oldalamra siklik, a tenyerem a kötésre tapad, és az alatta lüktető sebre, hogy figyelmeztetően rászorítsam az ujjaimat. Az ép ész határán kell maradnom. Nem támadhatok rá sérülten. Nem támadhatok rá… nem akarom, hogy harcoljunk. Beszélni… beszélni akarok vele. Percről percre változik a véleményem az élettel kapcsolatban. Már nem számít az, túlélem-e az estét. Nekem egyedül csak az a fontos, hogy végre… megértessem Tristannal a gondolataimat. Végre megértse, miket gondolok, miktől szenvedek. Ha kell… harcolok vele, de mielőtt meghalnék, azt akarom, hogy tudja, mit is érzek. Még mindig szeretem őt, akár az öcsémet. Még emlékszem azokra az időkre, mikor még úgy éreztem iránta, ahogy az illenék. Mikor még nem volt ilyen mértékű a kettőnk közti versengés. Soha nem voltunk egyenrangúak… de engem ez nem érdekelt. Beleőrülök a fájdalomba, amit ő okoz nekem. Nem bírom. Nem bírom. Nem bírom!
// hát szia. :] kicsit érzelmes lett, oops.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 30, 2013 4:44 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
gareth ◌ tristan
you are my nightmare, brother
Éreztem, hogyan feszül minden idegszálam... egyre jobban. És tudtam, hogy csak Claire miatt nem ugrottam még a torkának. Ő az egyedüli oka annak, hogy még képes vagyok visszatartani magamat, és nem ölöm meg itt helyben ezt a férget, aki elviekben a testvérem, de én mégsem tudom annak nevezni őt, mert... mindig tönkreteszi a boldogságomat. Samantha-nak meg kellett halnia, de ki tudja, ha nem hal meg, talán maga Gareth végez vele... istenem, miért ennyire bonyolult minden? Boldogságot akarok... csak egy keveset, de a boldogság már azóta kerül el engem, hogy megszülettem... egyszerűen... a vámpírságom óta nekem nem jutott semmi... csak a szenvedés... és a félelem, mely átjárja minden izületemet. - Mégis milyen legyek, te őrült állat?! - bukott ki belőlem kontroll nélkül, majd megálttam, hiszen ha most mozdultam volna, alighanem Claire testi épsége bánta volna az egészet. És őszintén szólva... most semmi kedvem nem volt nekem megölni azt, akit minél jobban életben akartam tartani. Kegyetlen az élet... de még milyen kegyetlen... viszont neki aligha van köze ehhez a viszályhoz... belekevertem. Akaratlanul tettem, erre meg merek esküdni! Akár az életemet teszem rá... - Szóval harcolni akarsz, ha?! - torzult el az arcom, fogaim összekoccantak, és úgy lestem rá, mint egy szörnyetegre a másik szörnyeteg. - Engedd el, és lejátsszuk mi ketten! - billent oldalra a fejem, és úgy lestem rá, mintha a szememmel ki tudnám tépni a szívét a helyéről. A vére szinte már birizgálta az ujjaimat... a vágy, hogy elborítsa őket... megbabonázott. Olyan régóta akarom már legyőzni!
Gyűlölet izzik bennem. Képtelen vagyok már fékezni magam. Itt van Claire – Claire, akivel lefegyverezhetem Tristant. Claire, aki Tristan gyenge pontja. Claire, aki él, lélegzik, és a vére az ereiben pulzál. Éhesen, szomjasan lobban fel bennem az az érzés, amit már nem tudok gyűlöletként értelmezni. Inkább… egyfajta… taszítás. Miért? Miért, miért, miért? Miért kellett jobbnak lennie nálam? Miért nem lehettünk egyenrangúak? Én miért nem érdemeltem meg azt, amit ő kapott apánktól? Emlékszem, minden olyan… gyönyörű volt, míg apánk élt. Minden békés, nyugodt, elképzelhetetlenül nagyszerű volt. De már akkor is éreztem azt a megkülönböztetett figyelmet, ami Tristannak járt. Én nem kaptam meg. Félresöpörtek, be az ágy alá, és többé elő sem vettek. Féltékenység, talán? Nem. Görcsös gyűlölet, amiért ő mindent megkapott apánktól, amit én nem. Szeretet. Törődés. Értelmezés. Család. Nekem ezek mind kimaradtak. Tristantól sem éreztem azt, amit kellett volna. Soha nem is éreztem a szeretetet, a mélyreható figyelmet, ami a testvérek között kötődés képében létrejön. Folyton csak a fölényes undort éreztem, ami felém irányult. Mikor vámpírokká váltunk, azt hittem, jobb lesz. Azt hittem, sokkal másabb lesz. Minden maradt ugyanúgy. Tömör utálat, felsőbbrendűség, beképzeltség… ezeket éreztem tőle, és nem a testvéri szeretetet, amire mindig is vágytam. Amiért akár ölni is képes lennék. Talán ezért is akarom Tristant megölni. A szeretetét akarom. Azt akarom, hogy végre szeressen, és semmi mást! Olyan nagy kérés ez? Végre érezni azt, ami a testvérek között normális, eleve elrendeltetett? Olyan nehezet kérek az élettől? Dacosan felszegem a fejemet, és vonallá préselem cserepes ajkaimat. Az ujjaim szorosabban tartják fogva Claire vékony csuklóját, esélyt sem adva neki a szabadulásra. Hallom, ahogy szívverése szaporán püföli bordájának kalickáját belülről. Nyelek egy nagyot vérének csábítására, és lehunyom a szemeimet. Végül Tristanra nézek, fogva tartva a tekintetét, és kihúzom magam. - Ne legyél ilyen – mondom szenvtelen hangon. A combjaimban megfeszülnek az izmok, ugrásra készen, hogy bármelyik pillanatban kitérjek a dühös támadás elől. Tudom, érzem, hogy Tristan dühös. Érzem a felém áradó gyűlöletet, még ha nem is tapasztalható. Tudom szemének villanásából, ajkának pengevékonyságáról, hangjának ellenséges tónusából azt, hogy gyűlöl. Megvet. Dühös rám. Legszívesebben megölne. De akkor miért nem teszi? Mi tartja vissza ettől? Hiába az évek tapasztalata… mégsem mer rám támadni? Biztos vagyok benne, hogy alul maradnék vele szemben, hiszen mindig is így volt. Mindig ő volt a tökéletes, a legyőzhetetlen, a rettenetes Tristan, aki előtt térdre kellett borulni, hogy cipőjének orrát imádhassuk, és agyonkényeztessük. De miért? Mire volt olyan büszke? Talán azért, mert apánk őt szerette jobban? A szolgálóink körében is ő örvendett a legtöbb figyelemnek, szeretetnek. Mindig én voltam az, akit megvetettek, akit elzavartak, ha forrósodott a helyzet. Mi ez? Görcsös, mélyről jövő féltékenység? Dühös elkeseredettség? Fojtogató irigység? Nem tudom már eldönteni. Minden annyira zavaros, annyira kétségbeejtő. Képtelen vagyok rájönni arra, mit is érzek, mert ha belegondolok… teljesen összezavarodom. Elveszi az eszemet. Belebolondulok, amiért nem tudom magammal tisztázni, tulajdonképpen mi is ez. Sápadt gyűlölet, szilánkos utálat, igaz? Nem tudom elhinni, hogy ennyire… ennyire széthúzunk. Régen sem voltunk olyanok, mint egy normális testvérpár… de most, most minden elromlott. Kifordult a világ a sarkaiból. - Nem engedem el – sziszegem, és még közelebb húzom magamhoz a lányt. Érzem, ahogy a szomjúság kezdi átvenni fölöttem a hatalmat. Fáj a korábbi sérülésem az oldalamon, de már korántsem érzem annyira… annyira intenzíven, mint a szomjúságomat. A szúrt seb a húsomban úgy lüktet, akár a szívem, de mégsem érzem annyira, mint a mardosó szomjúságot. A mellettem álló lány csak ront a helyzeten, vérének heves pulzálása teljesen megrészegít, és a gondolat, hogy egyetlen mozdulattal téphetném fel az ütőerét, megbolondít. Bár nincs szükségem lélegzetre, mégis hevesebben kezdem el kapkodni, ahogy Tristan tesz felém egy lépést. Tekintetének komoly villanása egy pillanatra kiszakít abból az állapotból, amelyben eddig lebegtem, és engedelmesen lazítok a szorításomon Claire csuklóján. Eddig mutatóujjam alatt pumpált az ütőere, most viszont csalódottan tapasztalom, hogy elveszítem szívének és vérének ijedt tempóját. - Mit kell elintéznünk, Tristan? – kérdezem félrebiccentett fejjel. – A kettőnk közti… konfliktust már nem lehet csak úgy elintézni. Ezen nincs mit elintézni – mondom hűvösen. Nem húzom már magamhoz Claire-t, hagyom, hogy eltávolodjon tőlem, de kezem még mindig az ő csuklóján pihen, puha bőrébe vájom az ujjamat, hogy megkereshessem a pulzusát. Nem találom ugyan, de nem engedem el őt. - Erről csak beszélgetni tudunk, Tristan – ejtem szándékosan a nevét ki a mondat végén. – Vagy pedig harcolni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 14, 2013 9:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
gareth ◯ tristan
Ez a valóra vált rémálom. Egy kegyetlen, leírhatatlan lidércnyomás. Ha tehettem volna, most csipkedni kezdtem volna magamat, hogy ébredjek fel végre... valahogyan... mert ezt nem fogom tudni elviselni még egyszer. A rohadt, tetves életbe, mit keres itt már megint?!! Legszívesebben ordítani tudtam volna a fájdalomtól, a dühtől, a keserűségtől, melyet mindig éreztem, mikor végignéztem a saját tulajdon testvéremen. Egyszerűen... fájt. Bántott... amit mindig is tett... és biztosan nyomós indoka volt arra, de még egyszer sem volt lehetőségem szemtől szemben megkérdezni, hogy miért tette? MIért vagyok én az örökös célpont? Csak azért, mert ő egy bolond idióta? Egy bolond vámpír? Egyszerűen... nem értek semmit. Pedig nem mondanám magamat valami okos embernek. Szemem előtt megjelent az a régi kis móka... a játék, melyet kisfiúkként a szüleink birtokán közkedvelten játszottunk. Fogócska, bújócska, a szolgáink pedig mosolyogtak, vagy éppen nevettek rajtunk. Kétségtelen, hogy akkor még minden olyan jó volt... de aztán nőni kezdtünk... kamaszodtunk... férfivá érettünk... és minden köddévált. Egyszerűen... köddé. Nem volt többé kisfiú sem ő, se én. Csak voltunk. Felnőtt, fiatal férfiak, akik várnak arra, hogy apjuk meghaljon, és rájuk hagyjanak mindent. Köszönt engem, majd hirtelen ránézek ismét, és tekintetem tényleg olyan ijedt, és feszült, hogy talán egy pillanat alatt képes lettem volna a torkának ugrani, ha úgy adódik. Nem engedhetem, hogy ezt a lányt is elvegye tőlem... Samantha és Serenity a saját hibámból veszett el... mindkettőt önhibámból veszítettem el. De őt... őt most a bátyám venné el. - Ezt rólad nem mondhatnám. - Ajkaim összeszorulnak. Nem volt örvendetes az újralátás. Legalábbis részemről. Mit akar itt megint a bolondja? Legszívesebben már most nekiugrottam volna, de ujjai Claire csuklója köré fonódtak, és tudtam, nem félne őt felhasználni, hogy védje magát. És ez... újabb gyötrelem lenne számomra. Mert nagy eséllyel én okoznám a halálát, nem pedig Gareth. - Claire-t... engedd el. - Hatalmasat nyeltem, és közelebb léptem, de csak nagyon lassan. Tekintetem nem változott, komoly maradt, és vártam, hogy valamilyen formában, de szót fogadjon. Valahogy... - Ez a kettőnk ügye. Ketten kell ezt... elintéznünk. Engedd őt el! - Hangom hevessé vált, azt hittem, ennél rosszabb már nem lehetne az élet... ez a pillanat.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Szept. 07, 2013 8:43 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Raymonds
Your worst nightmare
MADE BYNATB0308 OF CAUTION
Sokáig kutattam, mire megtaláltam azt a nőt, aki Tristan gyenge pontja. Sokáig kutattam, mire megtaláltam azt, aki számára fontos, pedig... tudnom kellett volna. Rengeteg éve ismerem már Tristant annyira, hogy minden egyes lépését, mozzanatát tudjam előre. Megtanultam az ő fejével gondolkodni, az ő szemével látni, az ő bőrével érzékelni. Rájöttem, miként tapinthatnék rá arra a pontra, amitől kínjában sikítva roskadna térdre, és hullana apró darabokra a lelke. Nekem már csak ez számít. Látni akarom azt, ahogyan sír, ahogyan kegyelemért zokog, az arca eltorzul a lelki gyötrelemtől, és képtelen kinyögni pár értelmes szót. Nekem már tényleg csak ez a fontos. Nem nézem már azt, hogyan is vegyem rá erre. Valami akkor bennem, mikor apánk meghalt... szintén meghalt. Elszáradt a lelkem azon része, amivel még fel tudom mérni azt, mi a jó, és mi a rossz. Nekem már minden ugyanaz. Minden. Minden. Minden. Mos, hogy beléptünk a XX. századba, és elkezdtük az Úr 1984. évét, minden hirtelen megváltozott. Megugrott az emberek, a két lábon járó vértasakok száma, mindenki máshogy... hivalkodóbban kezdett öltözködni, és úgy érzem, ettől megbolondulok. Képtelen vagyok már uralkodni a bennem keringő vérszomjon. Ha tehetném, napokig csak innék, innék, innék, de feladatom van. Claire, az a bizonyos Claire, mint Mina... és az öcsém Drakula. Én leszek a vadász, aki végül megöli a vámpírt, a gonoszok megtestesítőjét, egyetlen mesés huszárvágással. Claire Tristan gyenge pontja, és a lány életének veszélyeztetésével kibillenthetem csökönyös lelki egyensúlyából. Ha Claire-t fenyegetem, Tristan tudni fogja, mennyire komolyak a szándékaim. Már nem fogja gyerekesen ignorálni azokat az apró jeleket, amiket küldözgetek neki. Komolyan fogja venni azt, amit már mióta hangsúlyozok. Nem fogja figyelmen kívül hagyni, vagy... ő bánja. És a szerettei. Apróbb ügyeskedések árán bejutok Tristan házába, mögöttem pedig apró tipegésekkel halad az a bizonyos Claire. Nem nézek hátra. Tudom, hogy mögöttem van. Hallom a lélegzetét, szívének halk, mégis ideges dobbanásait, a vérének száguldását az ereiben. A pupillái bizonyosan tágak, hiszen megigéztem, hogy velem jöjjön. Amint belépünk a házba, el fogja veszíteni minden emlékét, és nem fogja tudni, hogyan kerültünk oda... és ki vagyok én. De ez már nem számít. Tudom, hogy Tristan hamarosan megérkezik, nemsokára ő is ugyanígy benyit az ajtón, épp ezért gondosan bezárom azt, hogy ne tűnjön fel neki az aprócska változás. Magamhoz vonom Claire-t, és gyorsuló lélegzetvételét meg sem hallva, a nyakához hajolok, és beszippantom vérének illatát. Nagyot nyelek. Mikor ittam utoljára? Nem... nem most. Éhes... szomjas vagyok, és Claire jelenlétében alig tudom magam türtőztetni. Nem tudom, mikor lesz ennek vége... de nem mostanában. Tristan nem fogja azonnal... hagyni magát. Küzdeni fog. Ismerem őt annyira, hogy tudjam: küzdeni fog, pedig fogalma sincs arról, miért. Talán ellenem. Talán a tudat ellen, hogy én még mindig élek. Meg akar majd ölni. De ismerem magam annyira, hogy nem fogom hagyni. Nem engedem, hogy megöljön, még ha ezek csak reflexek is. Már kívánom a halált – de a reflexeim nem fogják hagyni, hogy Tristan, vagy bárki más is megöljön. Claire-re nézek, és élvezettel tapasztalom, ahogy pupillája végre a normális méretére szűlül, és pillantása ijedten rebben ide-oda. Nem ismeri fel először a házat... végül meg fog nyugodni. Még nem vett észre. Nem fogja tudni, ki vagyok. Nem fog ismerni. Nem fogja tudni a nevemet, és azt sem, mi köt Tristanhoz. Hallom, ahogy a kulcs elfordul a zárban. Tristan apró sóhajától emlékek tolulnak fel bennem, és le kell hunynom a szemeimet, hogy elviselhessem az áradatot. Minden annyit változott... minden más lett. Minden kizökkent a megfelelő kerékvágásból. Mióta a tudomán haladni kezdett, az emberek sorra megőrülnek, a vérük megmérgeződik, és a vámpírok is sorra megbolondulnak. Én még nem ittam az újvilági emberek véréből... de ha így folytatom, ráfanyalodok. Belép az ajtón, és csak pillanatok kellenek ahhoz, hogy felismerhessen bennünket. A biztonság kedvéért magamhoz húzom Claire-t, az ujjaim erőszakosan fonódnak a csuklójára, és az oldalamhoz vonom a karját. Kitapintom a pulzusát, és újfent nagyot nyelek, hogy a dermesztő éhségemet, szomjúságomat visszanyelhessem. - Üdv, Tristan – mondom rekedten, majd torkot köszörülök. – Jó újra látni. – Ijedt. Először a lányra néz, aztán rám. Érzem, ahogy a levegő szinte hűlni kezd a szobában. Ha ember lennék, most kirázna a hideg... de nem vagyok az. Már nem. Lélekben sem, ahogy Tristan. Már nem hagyom, hogy ezek a beteges érzelmek eluralkodjanak rajtam. - Ő Claire, igaz? – kérdezem, ahogy kicsit megnógatom a lányt, hogy lépjen előre. Nem engedem el a csuklóját, szorosan tartom arra az esetre, ha magamhoz kell rántanom védőpajzsként.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 02, 2013 10:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
gareth ◯ tristan
Nemigen volt tapasztalatom abban, hogy miként illendő viselkedni egy ilyen nagy városban. Már csak azért sem, mert én megszoktam azt, amit délen kaptam. Kis városok... olyan családias légkör. Egyszóval akik mindent és mindenkit befogadnak. És ezzel nincs is semmi gond. Ha nem így lenne, különc lettem volna. De itt teljesen annak érzem magamat. Hátborzongató. Persze igézhetnék magamnak pár barátot, de az is csak két napig vicces, míg meg nem eszem őket. Vagyis...a nyakukat. Felsóhajtottam, és elfordítottam a kulcsomat a lakásban. Végre... itthon. Már nagyon vártam, hogy ledobhassam magam a kanapéra. A világ változott. Átalakult. Fejlődött. Olyanok láttak napvilágot, amiről az ember először nem is gondotla, hogy létezhet. Színes televízió, és már valamiféle számítógép is kialakulófélben volt, de hát... azt hiszem, az távol van még attól, hogy normális ember használhassa. Csak a tudósok... meg ilyenek. A nagyokosok. De amikor beléptem, rögtön le is fagytam. A félelem átjárta ereimet. Szinte megfagyott a vérem, ahogy megpillantottam a bátyámat. És... Claire-t. Hogy... mi van?! Ne... mit csinál ez itt? Az én... hát, nem tudom, minek nevezzem... kedvesem? Szerelmemnek nem mondanám, de közel állt hozzám. - Gareth...? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. - Mégis, mi a fenét csinálsz te itt? - vágtam be magam mögött az ajtót, és láttam, hogy ettől Claire megrezzen. Nem mertem a bátyámat soha az ilyen törékeny lányok közé engedni... ki tudja, mikor ugrik neki... mindig elveszi tőlem, ami fontos nekem... - Gareth!