-Az lenne jó, ha sosem tudná meg, hogy milyen érzés úgy leélni az életét, hogy legalább egy ember lelke az ő kezén szárad.-emlékeztetem arra, hogy én is épp így váltottam ki az átkom, és hogy bár boszorkányként éltem jó részt, a génjeim nem sok nyugtot hagytak, aminek meglett a vége. Bár nem tudatom vele, még mellette is előfordul éjszaka, hogy felébredek és elkap a rossz érzés, az emlékek. Ilyenkor a szorosan körém fonódó karok nyugtatnak meg, és a szívverése, ami kellemes dallammal kísér vissza az álmok földjére. -Nem is...-vágok szúrós tekintetet, bár őszintén szólva azt kívánom, hogy bárcsak az lenne az oka a gyomrom könyörgésének, de ebben nagyon kételkedem. Eleve, a még így is van, ennyire korán ezt nem érezhetném. Elvileg. De a fáma az emberekről, nem a farkasboszorkányokról szól.-De ha kapok egy hamburgert, szívesen teljesítek bármilyen kívánságot.-próbálok alkuba bocsátkozni, hátha sikerrel járok és valóban meglesz a mai vacsora. -Ki nem hagynám, egyiket sem.-lelkesen kortyolom ki a pezsgőt a poharamból és kíváncsian nézek rá.-Plusz, megöl a kíváncsiság, hogy hova akarsz még elcipelni.-vallom be, majd miután a piszkos anyagiakat elintézzük, lassan felállok, és összefűzve ujjaink, kisétálok vele az étteremből.
*|| folytatás következik
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
A sógornőmből nehezebb volt kihúzni, hogy Rosa délután háromtól terápián van, mint egy konkurens cég képviselőjéből a vállalat üzleti titkait. Semmi értelme nem volt úgy tennie, mintha fogalmam sem lett volna arról, hogy az unokahúgom terápiára jár és leginkább az anyja szorgalmazására: ha ő nem is, de a testvérem beavat a családja dolgaiba. Büszke voltam arra, hogy a bátyámmal jó viszonyt ápoltam, eszem ágában sem volt elfelejteni a létezését csak azért, mert kiszakadt a származási családjából és sajátot alapított, sőt, Rosa és Sally voltak a legkedvesebb rokonaim. Csodálatos lányok, akik előtt tárva-nyitva álltak az élet kapui és én nem leszek rest segíteni őket az útjaikon. Azt sem voltam képes összefont karokkal nézni, hogy Rosa szívre vár és egyre csak ketyegett az a bizonyos óra, aminek minden másodperce hangosan jelezte, hogy kevés ideje van hátra... minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy a lehető leghamarabb új szívet kapjon. Emberi gyarlóság egy szerettünket előrébb helyezni más embereknél és én vállalom, hogy engedtem az önzőségnek. Ám mégis ki vethetné ezt a szememre? Látni, hogy a tizenkilenc éves szőkeség épségben és egészségben sétált ki a terápiás központból, minden pénzt, telefonhívást, könyörgést és perrel fenyegetőzést megért. Ugyan mosolyt nem volt egyszerű a kislány arcára varázsolni, reméltem, hogy a látogatásom felrázza kicsit. Néhány hete találkoztunk utoljára, a munkám nem engedte, hogy a kevés szabadidőmet nagy távok utazására fordítsam, ennek ellenére mindenképp látni szerettem volna Rosa-t. Már csak azért is, mert a bátyám száján kicsúszott, hogy a kedve nem éppen a legjobb mostanában. - Van egy olyan érzésem, hogy a terápiába járás rosszabbat tesz neked, mintha csak magadban üldögélnél a szobádban. - Jegyeztem meg rosszindulat nélkül, inkább nem direktben rákérdezve, hogy tetszenek neki a csoportos beszélgetések. Az étterem, ahová beültünk egy korai vacsorára hangulatos volt, kicsi, családias és egészen addig nem terveztem felállni az asztalról, míg Rosa legalább félig nem eszi magát degeszre. Az anyja elmondta, hogy Rosa nem igazán szeret eljárni a gyűlésekre és nem is szokott arról mesélni, hogy mi történik rajtuk: eszem ágában sem volt kifaggatni, csak szerettem volna vele beszélgetni egy kicsit némi finom étel és egy csokis shake mellett.
Megint péntek van, ami azt jelenti, hogy egy órát újra a csoporttal kell töltenem és végre nekem kéne megszólalnom. A minap érzett bátorságom és erőm, mintha semmivé foszlott volna, mintha csak egy múló emlék lenne, pedig komolyan gondoltam, hogy Sallyt mindenáron megvédem.. Egy mély lélegzet után tekintetemet az ormótlan nagy épületre emelem, már első pillantásra taszító látvány. Aki tervezte az épületet, egyáltalán nem rendelkezhetett fantáziával, mintha egy hatalmas téglalap lenne, átlagos és megszokott szürke burkolattal, melyek hatalmas foltokban válnak le a falról. De belülről még rosszabb, arról nem is beszélve, hogy mekkora penészszag terjeng ott bent. Már két hónapja járok ide minden pénteken, még sem érzem, hogy érzelmileg vagy szellemileg megkönnyebbültem volna, inkább még jobban szorongok a sok idegen között, akik úgy mondják sérelmüket, mint egy "Hogy vagy?" kérdésre a választ. Sóhajtok egyet, majd belépek.. tudom, hogy nem vár semmi jó, hogy Dr. Steel csak még jobban akarni fogja, hogy felszólaljak, míg én próbálok csendben megbújni és figyelni a többieket. A feladott idézett pedig még mindig ott kavarog a fejemben: Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség. Tényleg nem kellett volna ma eljönnöm, mintha már korán reggel megéreztem volna a bajt.. Ma engem szólítottak fel, hogy osszam meg nézeteimet az idézettel kapcsolatban. Ilyenkor a felszólított ember mindig büszkén kihúzza magát és feláll, majd részletesen elmeséli gondolatait, beavat mindenkit. Én csak felállok, bal kezemet pedig a jobb könyökömön helyezem el, mindig ezt csinálom, ha zavarban vagyok és most.. eléggé zavarban vagyok. Sóhajtok egyet. Mit kéne mondanom? - Nem minden helyzetben helytálló az idézet, többek között vannak olyan dolgok, melyek egy nemesebb érdekért vannak elhallgatva. - kezdek bele, de mindenki arcára kiüt az értetlenség én pedig tudom, hogy nem azt a választ kapták, amire vágytak és én nem is tudom nekik megadni. Mindenki merő optimizmussal áll neki minden feladatnak, mindenben a kihívást és saját életük minden negatív mozzanatnak a pozitív felét keresik. Én nem ilyen vagyok, nem tudok velük azonosulni, talán éppen ezért is nem tudtam megnyílni előttük és akár tölthetek itt éveket, akkor sem leszek képes. Ők a múltjukat próbálják hátrahagyni, én pedig próbálnék együtt élni vele. - Vegyünk egy egyszerű példát.. Egyetlen szülő sem mondja meg gyermekének, hogy tini korában mit csinált, nem azért mert szégyellnék, hanem mert tudnák, hogy ez egy terhelő bizonyíték lenne ellenük, egy olyan veszekedésben, melyben a gyermek a hormonok miatt rosszat cselekedett. - hát az értetlenség nem tűnik el az arcukról. - Inkább Richard, mond el te a nézeteidet. - passzolom át a feladatot másnak és leülök. Mondanom sem kéne, hogy miközben a fiú beszél, mindenki helyeselve bólogat és miután befejezte taps fogadja. Őt elismerték, engem pedig nem, na nem mintha nem így lett volna eddig is. Hatvan perccel később már lépek ki az ajtón, nem is foglalkozom a pszichológus szólítgatásával, egyáltalán nem akarok vele semmilyen eszmecserét folytatni semmiről. Tudom, hogy mit akar mondani, hogy mit fog követelni vagy éppen szép kérésbe burkolva parancsolni. Megindulok előre, amikor egy ismerős hangra leszek figyelmes, ez a hang mindig igazi mosolyt tud csalni az arcomra. - Nénikém. - pillantok rá és mint egy négy éves, úgy rohanok felé, hogy megölelhessem. Ő az egyetlen, de valóban az egyetlen normális családtagom Sally mellett, aki képes elfogadni és megérteni engem, még ha nincs is mindennel tisztában, akkor is mindig mellettem volt és tudom, hogy sosem kényszerítene olyan dolgokra, mint az anyukám. Bár.. - Hogy-hogy itt vagy? Nem is mondtad, hogy jössz. - lépek egyet hátra és hangom kíváncsiságról árulkodik.
||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm || ® || Inspirate by ®
Látni a szőke lobonc tulajdonosát, ahogy felgyorsítja a lépteit csak azért, mert észrevette, hogy várok rá, boldogsággal töltött el. Az utóbbi időben keveset láttam felfelé görbülni a száját... ugyan minek is örült volna? Rengeteg időt töltött kórházban, orvosok hada sürgött-forgott körülötte, kivizsgálások sorát kellett átesnie, kiszakadt az iskolai és baráti közösségéből. Egy átlagos tinédzserhez képest milliónyi megpróbáltatáson ment keresztül, emberfeletti erő tombolt benne, egyetlen egyszer sem omlott össze: miért csodálnivaló, hogy nincsen kedve újra átélni lélekben és szavak formájában, hogy a saját szíve cserbenhagyta és egy idegenével kell ezek után élnie? Valószínűleg én is hallgatásba burkolóznék, ha az emberek mindenáron azt akarnák, hogy beszéljek és nyíljak meg. Hittem abban, hogy Leen úgy érzi, itt az ideje a kitárulkozásnak, akkor nem fog hallgatni, hanem mindenkinek elmondja, mi nyomja a lelkét, milyen félelmei vannak, pontosan hogyan érzi magát és miért nem szólt eddig egy szót sem arról, ami lezajlott benne. Addig pedig szerettem volna mellette lenni, mint támogató családtag és reméltem, hogy nem bánja a közeledésemet. - Miért kell mindig indok ahhoz, hogy meglátogassalak? - Viszonoztam az ölelését, boldog mosolyra húzódott a szám érezve, hogy örül nekem. Igaza volt, sokszor csak akkor jöttem, ha nagy baj van, de ez nem azért volt, mert csak vészhelyzet esetén törődtem volna vele és a másik unokahúgommal, hanem mert szoros volt az időbeosztásom. Kevés alkalommal tudtam elszakadni a munkából és ezek a ritkás látogatások is rövid ideig tartottak, mivel pár napnál tovább nem maradhattam távol New Yorktól. Éppen ezért a családom körében töltött minden percet megbecsültem. - Csak beugrottam. Egy jó barátom azt tanácsolta, hogy eressze kicsit lazábbra a saját gyeplőmet, szóval úgy döntöttem, hogy meglátogatlak titeket. - Kedvesen megsimogattam Leen vállát és a kocsim felé biccentettem a fejemmel. - Jó is, hogy jöttem, különben el sem hinném, hogy egy elméletileg segítő foglalkozásról ilyen búskomoran is ki lehet jönni. - Hittem a pszichológia és a beszélgetés erejében, ahogy abban is, hogy mindenkinek saját magában kell megérnie az elhatározásnak a foglalkozások sikeréhez. Leen-re az anyja szinte rákényszerítette a terápiát, legalábbis a bátyám elmeséléséből és Leen arckifejezéséből erre következtettem. - Mit szólnál, ha nem rögtön hazavinnélek, hanem beülnénk valahová enni egy jót, úgy, mint régen? - Bíztam benne, hogy vevő lesz az ötletemre és nem gubózik be. Mindig is büszke voltam a kettőnk közötti kapcsolatra. Leen olyan volt nekem, mintha a saját lányom lenne, bár nagynéniként könnyebb dolgom volt, nem voltak felé elvárásaim és csupán annyi volt a dolgom, hogy elérjem, jól érezze magát a társaságomban.
Nem számítottam arra, hogy a nénikémmel fogok összefutni, azt hittem majd csak ünnepekkor fog eljönni, hisz tudom én is, hogy nagyon elfoglalt ember. De hiányzott már, nagyon is.. Egyedül róla tudom elhinni, hogy szeret és valójában képes megvárni és kivárni azt, hogy elmeséljek neki mindent, ami engem bánt. Anyukám láthatólag nem tud várni és talán nem is akar, mert ha várni szeretne, akkor nem erőltetné ezeket a terápiákat, amik semmit sem érnek. Egyre frusztráltabb és egyre kellemetlenebb eljönni ezekre az időpontokra. Igaz Dr. Steele kedves és elhiszem róla, hogy valóban segíteni szeretne, de benne is fellelhető a sürgetés és ő sem igazán tud várni. Hát úgy érzem ma sem fogom tudni megvenni a könyvet Sallynek, de nem baj, éppen néztem, hogy jövőhét hétfőn lesz egy dedikálás és könyvfelolvasás. Igaz érdekesen fogok kinézni a sok kis hétéves között, de majd megpróbálok elvegyülni, bár ismerve az embereket nem igazán fogja őket érdekelni, majd sutyorognak párat. De most a legfontosabb Virginia nénikém, éppen ezért is indulok el felé egy ölelésért és nagyon is jól esik, amikor mindenfajta habozás nélkül visszaölel. Bár elmondhatnám, hogy szeretek ölelkezni, de valójában nem, eddig nem is tudtam senkivel, mert senkit sem kedveltem eléggé ahhoz, hogy megtegyem. Anyu egyre jobban elvágja nálam magát, apu meg mintha nem is akarna neki nemet mondani minden hülyeségére. - Nem, jó hogy jöttél. - mondom már majdnem csillogó szemekkel. Mint nem rég is említettem elég régen láttam őt, már hiányzott is. Anyuval talán már beszéltem arról, hogy szívesen elutaznék pár napra a nénikémhez, de nem igazán akart adni semmilyen választ, nemet mondott. Még csak el sem gondolkodott azon, hogy talán jót tenne nekem és hasznos lenne kis kiruccanás. - Igaza volt és örülök, hogy ezt mondta. Gyakrabban tehetnéd ezt. - mondom neki egy nyelvöltés keretében. Legalább előtte tudok ilyen lenni, ő legalább eltudja érni, hogy kicsit a régi önmagam legyek.. vagyis kicsit vidám. De amikor szóba kerül a terápia lehajtom a fejemet és a mosoly egyre halványabb lesz az arcomon. - Nem szeretem ezt.. nem szívesen jövök el. - mondom neki halkan. Nem egyszer mondtam is ezt már anyának, ész érvekkel is próbáltam már meggyőzni, de nem tudtam. Éppen azért van a második napló, hogy elhitessem vele, hogy minden rendben van, hogy én már teljesen jól vagyok és nincs semmi bajom. Talán már sejti, hogy nem csak kamu? Talán megtalálta az igazit? Nem.. nem találhatta meg, mert néha még én sem találom meg. Vacsorameghívására megkordul a hasam. A kis áruló.. - Dehogynem, szívesen megyek veled bárhova. - mondom neki, majd elindulok a kocsija felé. Nem is tudom, hogy hova akar vinni, de különösebben nem is érdekel, mint mondtam vele tényleg elmennék bárhova, néha pedig azt kívánom bárcsak ő lenne az anyukám, annyival rendesebb és megértőbb. - És meddig fogsz maradni? Egyszer majd elmehetek hozzád? - egyből már két kérdéssel is bombázom őt, bár tudom, hogy hozzá bármikor mehetek, de illik megkérdezni.
||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm || ® || Inspirate by ®
- Már azt hittem, mehetek vissza oda, ahonnan jöttem. Az anyád nem volt felhőtlenül boldog, hogy csak úgy betoppantam. - Miért tagadtam volna, hogy kora délután már volt szerencsém beszélgetésbe bonyolódni a sógornőmmel, aki kicsit passzív-agresszívabb hangulatában volt, mint általában? Minden egyes alkalommal, mikor látom mintha kevésbé kedvelne. Vagy csak egyre több probléma és tennivaló szakad megállás nélkül a nyakába és egy váratlan látogató, aki felkavarja az egyébként sem állóvizet, egyszerűen nem jön jól neki? Meglehet. Ám én nem hozzá jöttem és nem szervezkedni akarok ellene, csupán szeretnék egy halvány mosolyt varázsolni az unokahúgom arcára, aki megérdemelné, hogy figyelembe vegyék az igényeit és ne ne nyaggassák állandóan azzal, mit kellene tennie és nem tennie ahhoz, hogy jobban legyen. Meghallgatták egyáltalán, hogy pontosan mi baja van? Próbáltak vele szülő módjára, empatikusan beszélni és nem úgy hozzáállni a kialakult helyzethez, mint egy megoldandó problémához? Nehezen fogtam vissza magam, hogy ne zúdítsam azonnal a testvérem fejére zúdítani a véleményemet, miszerint figyelnie kellene a lánya igényeire és nem azonnal rábólintani a felesége néha eszement ötleteire és sokszor csak a könnyebbség elérésére irányuló javaslataira. Lehet, hogy néha túlságosan is bele akartam folyni az életükbe és mivel nekem nem volt gyerekem, Leen mielőbbi jólléte volt a legfontosabb és nem vettem figyelembe számost másik tényezőt, ami a bátyámnak és a feleségének megnehezítette a szülőséget, de... én hittem abban, hogyha a gyerek pontosan nem is tudja, mit szeretne, engedni kell neki megtapasztalni és hagyni, hogy maga találja meg a helyes utakat, a keresgélés közben pedig nincs másra szükség, mint a környezete feltétlen támogatására. - Ígérem, legközelebb nem fog eltelni hosszú idő két látogatásom között. - Most is hamarabb jöttem, mint eredetileg tervben volt, ám ez egy ilyen időszak. Sokkal nagyobb volt bennem az igény, hogy lássam a unokahúgom gyógyulását és ne csak telefonon vagy más távolsági platformon beszélgessünk egymással. Aggódtam érte, szerettem volna a két kezem között érezni, hogy fizikailag ép, életben van és mivel tudtam, hogy ő is szeret engem, reméltem, hogy nem fogja elutasítani a közeledésemet. A jelek jelenleg azt mutatták, úgyhogy én is boldog mosollyal adtam egy puszit a homlokára és öleltem át az egyik karommal, miközben a kocsi felé kezdtünk sétálni. - Nekem kipanaszkodhatod magad, ha már a terápián nem engedik, hogy leszóld őket. Mióta is jársz ide? - Beültem a volán mögé, gyújtást adtam és elindultam. Az arcára volt írva, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet: talán még nem volt megérve arra, hogy beszéljen a vele történtekről egy csapat idegen előtt. Elismertem a pszichológia és a terápiák jelentőségét, magam is jártam konzultációkra, de az embereknek motiváltaknak kell lenniük arra, hogy megosszák a történeteiket és a bajaikat. A ráerőltetésből soha nem sül ki semmi jó. - Mit szeretnél, meddig maradjak? - Fordultam felé mosolyogva. - Pár napig terveztem. Tegnapelőtt sikerült újra megegyeznünk az egyik nagy partnerünkkel, szóval most mindenki kapott egy kis szabadságot. Ezért tudtam én is elszabadulni egy kicsit. - Kijárt a pihenés és a családom meglátogatását a világ összes pénzéért sem hagytam volna ki. Legyen velük bármi, tomboljon köztük feszültség vagy legyünk szomorúak, ők igazi feltöltődést nyújtottak. Ritkán látom őket, nem vesztegethetem el a velük való időtöltésre kínálkozó alkalmakat.
Néném szavaira csak sóhajtva megrázom a fejemet, nem tudom elhinni hogy anya semminek sem tud örülni, főleg nem Virginia nénikémnek. Ha itt van húgi is sokkal mosolygósabb, mint általában, még én is és ez nagy szó. Újabb sóhaj hagyja el ajkaimat, mielőtt megszólalnék. - Nem mész te sehova, akkor alszol velem, úgyis hatalmas ágyam van és mindig is beszoktam mellég bújni titokban. - mondom neki mosolyogva, majd felidézek egy régi emléket. Emlékszem, hogy anyu megtiltotta, hogy kimenjek a szobámból és a húgommal aludjak, mintha elkaphattam volna tőle valamit.. És hát nagyon rossz volt, de néha vettem a bátorságot és ellenszegültem, aztán mikor ott volt a nénikém, akkor hozzá szoktam bemászni, sosem volt gonosz, sosem küldött vissza, mint a szüleim.. Ők talán sosem szerették, ha velük aludtunk. Néha kezdem úgy érezni magamat, hogy nem is szeretnek minket igazán, csak teher vagyunk a nyakukon. Alig várom, hogy befejezzem az iskolát, szerezzek állást és eltudjam vinni a húgomat tőlük, nem érdemlik meg a szeretetét. Csak felcsillannak a szemeim, mikor meghallom mit mond. - Komolyan? - kérdezem tőle, majd aztán szétárad bennem a boldogság, akár szervezetben a viperaméreg.. bár lehet ez nem éppen a legjobb hasonlat, de a héten ezt tanultuk. - Olyan jó, mikor itt vagy velünk. - mondom neki. Ő az egyetlen olyan rokonunk a családban, aki nem néz le minket, aki nem néz minket komplett nyomoréknak, hanem éppen úgy kezel minket, mint bárki mást. Ha ő lenne az anyukám, akkor biztosan nem erőltetné a terápiát, nem csináltatna velem olyan dolgokat, amiket nem szeretek és.. nem akarná elolvasni a privát gondolataimat, annyira utálom, hogy elolvassa a kamu naplómat.. Nekem miért nem lehet magánéletem? Miért nem lehetnek olyan gondolataim, amikről nem tud? Jól esett a közelsége és nagyon jól esett a puszi, amit a homlokomra nyomott, nem véletlen, hogy én is átöleltem az egyik kezemmel és úgy indultunk el a kocsi felé. - Utálom ezt az egész szarságot.. Kinézik az embert, ha nem azt mondja, amit ők elvárnak és a doktornő is olyan idegesítő.. Nem fogja fel, hogy nem akarok itt lenni, hogy nem érzem jól magam. - talán kérnie sem kellett volna, én elmondtam volna neki mi a bajom, ő legalább megért, bár nem igazán szoktak csúnyán beszélni, most az indulatok mégis ezt hozták ki belőlem. Bár kérdésére még nem válaszoltam, hogy mióta járok ide.. Vajon a csoportterápiára gondol vagy a helyre? - Csoportterápiára évek óta, ide csak pár hónapja. - mondom neki, miközben egy újabb sóhaj szakad ki belőlem. Majd beültünk a kocsiba és már el is indultunk. - Azt szeretném, ha örökre velünk maradnál. - gondolkodás nélkül csúsznak ki belőlem a szavak, talán ezt nevezhetik tudatalatti őszinteségnek. Tényleg minden sokkal jobb lenne, ha velünk lenne, bárcsak anyu is olyan lenne, mint ő, akkor.. minden más lenne. De anyu nem fog megváltozni, örökre olyan undok és gonosz lesz Sallyvel és velem is, mert nem olyannak születtünk, amilyennek ők szerették volna. Én pedig büszke vagyok rá, hogy a húgom down-kóros, nincs mit benne szégyellni, ő is pont olyan ember, mint amilyenek a többiek. De vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni, ilyen anyu személyisége is. - Ennek örülök. - mosolygok a nénikémre, majd nézem az utat. - Végre kitaláltam, hogy mi szeretnék lenne, vagyis kettő között vacillálok. - újságolom el neki, mert őt legalább érdekli a dolog, nem úgy mint anyut.
||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm || ® || Inspirate by ®
- Anyukád már akkor sem szerette, amikor kislány voltál, képzeld el, milyen képet vágna most, ha megtudná, hogy titkos pizsamapartit szervezel. – Cinkosan az unokahúgomra mosolyogtam. Nem volt rossz kapcsolatom az anyjával, de azt el kellett ismernem, hogy nagyon vaskalapos tudott lenni és sokszor nem értettem vele egyet. A gyerekeinek nem arra lett volna szüksége, hogy a tökéletesség illúziója felé hajszolja őket, hanem néha figyelembe vehette volna, hogy ők mit szeretnének és mit éreznének: talán ezért nem volt odáig, ha váratlanul toppantam be, ugyanis ilyenkor nem tudott felkészülni arra, hogy az elkövetkezendő napokban el fogom kényeztetni a lányokat. Az a fajta rokon voltam, aki jót szeretett adni és nem az észosztásért látogatta a szeretteit, hanem azért, hogy minőségi időt, szép perceket tölthessenek el együtt és ehhez hozzátartozott, hogy a lányok nekem bármit elmondhattak, amit az anyjuknak nem akartak. Én pedig ezt kicsit konszolidáltabb formában megpróbáltam átadni a célszemélynek, remélve, hogy beáll némi változás a rendszerben. - Miért nem kerestek egy másik szakembert? – Tettem fel a világ legtriviálisabb kérdését. Az anyját tényleg ennyire nem érdekelte volna, hogy Rosa nem kedveli az embert, akinek ki kellene öntenie a lelkét? Ez olyasfajta ellentmondás, ami nem múlik el idővel és nem is a válogatósság kérdéskörébe tartozik: pszichológushoz azért jár az ember, hogy megértsék, úgy érezze, hogy fontos és figyelnek rá. Mégis hogyan kelthetne ilyen érzéseket a lányban az, aki nem szimpatikus neki? – New Orleans tele van pszichológusokkal. Kezdem azt hinni, hogy tényleg jó ötlet lenne, ha egy kis időre hozzám költöznél. – Csak félig vicceltem, hiszen ha Rose igényelte volna, akár már holnap hozzám költözhetne. Ki tudja, talán jót is tenne neki a levegőváltozás, kiszakadni a nyomasztó környezetből mindig jó ötlet. Mikor is járt utoljára nálam? Két vagy három éve? A műtét előtt és után nem igazán utazhatott, ezért mindig én jöttem hozzájuk. És a testvérét sem szerette egyedül hagyni. - Na, gyere! Egy finom sajtburger a legjobb orvosság. – Leparkoltam a kocsit és az étterem bejárata felé indultunk, bent pedig elfoglalva az asztalunkat én le is adtam a rendelésemet. Az étkezésem általában rendszertelen volt, ezért most, a szabadságomon megfogadtam, hogy kissé megtámogatom a szervezetemet. - Azt mondtad, kitaláltad, mi szeretnél lenni? Ez nagyszerű! – Bólintottam széles mosollyal. Rosa pályaválasztás előtt álló fiatal volt és ismertem annyira, hogy tudjam, azért, mert különleges volt a helyzete és igazából sokkal nehezebb is, mint a kortársaié, ő nem akart kivételezetté válni, hanem ugyanúgy szerette volna végrehajtani a kötelességeit és szeretett volna az álmai után menni, mint a többiek. Csodáltam ezért, irigylésre méltó erő lakozott benne. – Mondd is el, mielőtt még lyukat fúrna az oldalamba a kíváncsiság. – Ennek a lánynak hatalmas lelke volt, tele jóindulattal, egyáltalán nem lepett volna meg, ha valamilyen segítő szakmával kacérkodott volna.
Egy halk kuncogás hagyja el az ajkaimat, elég régen csináltam hasonlót. - Igazából nem igazán érdekel anyám véleménye, már nagy lány vagyok és veled szeretnék aludni. - mondom neki, bár nem éppen vall a nagy lányokra, hogy a nagynénjükkel alszanak, bár kicsit sem érdekel. Hiányzott nekem, nagyon is hiányzott és szívesebben vagyok vele, mint a saját anyámmal. Ő legalább próbál engem megérteni, próbál a kedvemben tenni. Igaz, hogy anyám sosem szerette, ha mellette aludtam, mindig mindentől óvott és féltet engem, talán éppen azért, mert Sallyt kicsit sem szerette, már az elejétől kezdve furcsán bánt vele. És ezt utáltam, nagyon, de nagyon utáltam. Kérdésére csak megvonom a vállamat és sóhajtottam egy hatalmasat, mert magam sem tudtam a választ. De nem szerettem volna pszichológushoz járni, mert egyáltalán nem éreztem magam... betegnek. Igen, talán kicsit sem volt minden rendben velem lelkileg, de ezeket a sérelmeimet nem idegen emberekkel akartam megbeszélni, hanem egy hozzám közelebb állóval. - Hidd el én is szívesebben élnék veled. - mondom és egy vágyakozó sóhaj hagyja el az ajkaimat. Tényleg talán sokkal jobb lenne, ha hozzá költözhetnék, ha kicsit több időt tölthetnék el vele. Nem kéne arra figyelnem, hogy két naplóm legyen, hogy mindig azt írjam le, amit anyám látni akar. Majd elindultunk kocsival és végül megálltunk az étterem parkolójában. Szerettem a sajtburgert, ezt ő is nagyon jól tudta, örültem, hogy ő legalább emlékezett erre. Bár nem tudom, hogy miért osztom meg vele, hogy kitaláltam mit szeretnék kezdeni az életemmel, de tetszik, ahogyan reagál rá és mosolygok. - Először tanár szerettem volna lenni, de most már sokkal inkább szeretnék olyan gyerekkel foglalkozni, mint Sally. Sokkal több szeretet tudnak adni és annyira különlegesek. - mondom csillogó szemekkel neki és várom a reakcióját, de mielőtt megszólalhatna folytatom. - Szóval óvodapedagógus szeretnék lenni. - mosolygok rá és végül haladok tovább az étterem felé. Sokkal jobban érzem magam lelkileg és a kedvem is sokkal jobb lett.
||music: - || Nagyon tetszett, köszönöm || ® || Inspirate by ®
Kezdőlap
||