Elgondolkodva bámulom az asztalterítőt, csak Hayley kérdéseit hallva jövök rá, hogy van, amiről nem számoltam be neki. - Oh - kapok észbe. - Nos, nem tervezem az életem minden mozzanatáról beszámolni neked, mintha a férjed lennék, de akkor elmondom, hogy tisztán láss. Legutóbb, mikor itt voltunk New Orleansban, a temetőben találkoztam egy lánnyal. Kamasz lány, 16-17 éves lehet. És boszorkány. Nagyon erős boszorkány. Ja, és nem mellesleg, él-hal Marcelért, ahogy a szavaiból kivettem. Volt egy apró párbajunk - dörgöltem meg a homlokomat. - Azt hiszem, így első nekifutásra nem lettünk barátok. Most már akkor érted miért mondom, hogy ha Davinát magam mellé tudom állítani, senki nem veszi majd fel velem a versenyt - mondom, aztán vállat vonok. - Adok még némi időt Marcelnak és magamnak is. Nem rontok ajtóstól a házba. Az illem sem engedné. Hagy értesüljön előbb róla, hogy itt vagyok a városban.
Hahh, a férjem! Mintha terveznék én valaha is hozzámenni valakihez. Oké, szóval Davina valamiféle szuperboszi, aki ráadásul Marcelt fedezi. Kezd igazán érdekes lenni a helyzet. Érzem, hogy ebből még lehetnek gondjaink, fognak még fejfájást okozni Klausnak, de jól van. Meglátom, Klaus hogy tervezi maga mellé állítani a kiscsajt. Nyilván nem cukrot akar az orra alá dugni, és úgy magához édesgetni. - Nem tudom, hogy szeretnéd a boszit beszervezni, de... Mmmm... Gondolom érdemes lesz előbb kideríteni, mi köti Marcelhoz, miért "él-hal Marcelért" - idézem az ő szavait. - Ha rájövünk erre, könnyebb elvágni ezt a köteléket, és a javunkra fordítani, nem igaz? - vonok vállat, majd kortyolok még az italomból, aztán részemről végeztem a vacsorával. Egy falat sem menne már le a torkomon. Nem tudom, Klaus tervez-e még valamit ma estére, mielőtt hazamennénk. - Értem, értem, nem rontunk ajtóstul a házba - emelem védekezőn két kezem a levegőbe. Én sem úgy gondoltam, hogy fogja magát, és kopogjon be hozzá. - Egyébként egy vámpírok uralta városban nyilván nem tart sokáig, amíg híre megy, hogy az ősi hibrid is itt vert tanyát - vigyorodom el végül.
- Mégis mit hittél, miért mutogatom magam itt-ott a városban? Ráadásul egy vérfarkassal. A vámpírok messziről kiszagolják a magadfajtát. Ahogy azt is, hogy én mi vagyok. Legalábbis, ha Marcel beszélt rólam, tudni fogják, ki ereszkedett le közéjük - intettem a pincérnek a számla iránt. - Nos, tagadhatatlanul jó étvágyad van. Vagy a lányunknak van az, nem tudom. Szeretnél még menni valamerre? Este van. New Orleans ilyenkor kezd élni. Azt már tudod rólam, hogy kedvelem a művészeteket. De azt még talán nem, hogy a zenei művészeket is kedvelem. Voltál már a New Orleansi operaházban? Jártál valaha egyáltalán ilyen helyen? Vagy esetleg a fény és csillogás helyett a büdös, vérfarkasokkal teljes mocsarat választod?
- Nem tudom... Lenne kedvem még csavarogni egyet, főleg ha már így kiöltöztem - pillantok le magamra futólag. - A vérfarkasok meg a mocsár még egy kicsit várhatnak - mondom egy apró, enyhén gúnyos mosollyal, amit a megfogalmazásával érdemelt ki, de kontrázni nem akarok. - És hogy a kérdésedre is válaszoljak, nem, nem voltam még operában, de ha őszinte akarok lenni, nem is annyira vonz a dolog - vallom be, bár megtörténhet, hogy fogalmam sincs, mit hagyok ki így. - Viszont kereshetnénk valami jó, zenés helyet. - Ha jól sejtem, itt minden klubban és kocsmában élő zene van, de abba botlani az utcán is. A zenét pedig én is szeretem, ez az egyik, ami miatt nagyon tetszik ez a város.
- Az Operát pedig vétek kihagyni. De te tudod - vonok vállat, aztán kaján fény költözik a szemembe. - Szóval zenés helyre vágysz? Jól van, kisfarkas. Van egy tökéletes ötletem. Gyere! - állok fel, és kezét megragadva húzom magam után.
Ha tudnám, milyen előzményei vannak a mai vacsorának… bizonyára illetlen módon kiröhögném a két lányt. Na jó, azt talán nem, de egészen biztosan jól szórakoznék magamban a helyzeten. Minden esetre értékelném Sanne igyekezetét. Olyan hibbant az a lány, hogy már-már valóban kedvelem. Mikor leparkolok, látom, hogy bent van a galériában, figyelem, ahogy elindul kifelé, és mikor kilép az ajtón, szolidan, egyetlen pillantással mérem végig. Határozottan jól választott, azt meg kell hagyni. - Szép estét! Köszönök én is rá mosolyogva.
- Én is örülök, hogy látlak. Igazán csinos vagy ma este. Még csak megjátszanom se kell, hiszen tényleg így van. Ami az ajándékokat illeti, csak apróságok. Ha üzleti megbeszélés lenne, valószínűleg arra sem jöttem volna üres kézzel. - Ezt neked hoztam. Nyújtom át neki a bonbont, és az azt átfogó szalagba tűzött rózsát. - Nem tudtam, hogy inkább virág vagy csoki, szóval… így nem nagyon lőhettem mellé. Újabb mosolyt engedek meg magamnak Aliena felé, majd az autóhoz lépek, kinyitom az utasoldali ajtót, és meghajolok. - Hölgyem, a kocsija előállt. Jó kedvem van, tagadhatatlan. Ráadásul nincs is ingerenciám most bunkózni. Az efféle hajlamaimat kiéltem kora délután a szabómnál. Szegény fráter hogy utálhat. Valószínűleg ha nem lennék hajlandó ennyit fizetni egy-egy öltönyért, szóba sem állna velem soha. Kezemet nyújtom Aliena felé, hogy segítsek beszállni, majd becsukom az ajtót, és megkerülve az Audi orrát én is elfoglalom a helyemet. Megvárom, amíg ő is beköti magát, és csak utána doromboltatom fel a motort. Az autó elegáns és dinamikus, pont olyan mint én és a vezetési stílusom. Betartom a szabályokat, de ha nincs előttem senki, akkor két lámpa között szeretek odalépni a gázra. Rég voltam kint a versenypályán, talán ideje lenne látogatást tenni ott is valamikor. Hiányzik az adrenalin. Nem megyünk messzire, alig húsz perc a koraesti forgalomban - közben az időjárásról és hasonló semmiségekről beszélek, ha Aliena nem hoz fel más témát -, és már be is parkolunk az étterem vendégeinek fenntartott mélygarázsba. Kiszállok, majd megkerülöm az autót, kinyitom az ajtót, és ismét a kezemet nyújtom, hogy segítsek kiszállni. Egy gombnyomás és pittyen az autó riasztója, zsebre kerül a kulcs, miközben a karomat kínálom a nő felé, úgy indulunk a lifthez. Fent az étteremben rögtön egy kordon és egy pincér fogad. - Marcus Rayne néven foglaltam asztalt két főre. Megnyílik előttünk az út, a pincér elkéri Aliena kendőjét, majd pedig udvarias mosollyal kísér minket az asztalunkhoz. Kihúzom a széket a lánynak, és csak utána foglalok helyet én is. Közben két étlap érkezik, és két pohár rosé pezsgő köszöntőitalnak. - Egy kávét kérnék és egy pohár vizet. A bort majd az ételhez, a whiskyt pedig ma hanyagolja. Az beszélgetések mellé tökéletes, vacsorához inkább borozni szeret. Ha Aliena is rendelt, a pincér távozik, magukra hagyva őket. - Remélem, jobban fog ízleni a mai ital, mint a puncs a bálon. Nyitó témának talán megteszi. Valóban rég volt már, hogy amolyan… randevúféleségen voltam valakivel. Közben kinyitom az étlapot, és böngészni kezdem, olykor felpillantva bájos vacsoravendégemre. - Így utólag is szeretnék bocsánatot kérni azért a kóstolós megjegyzésért. Sannet néha kicsit elkapja a hév, és… “...elszokott attól, hogy mit engedhet meg magának velem szemben.” Így azért mégsem fejezgetem be a mondatot. Kicsit sem tűnne nagyképűnek, még ha ez is az igazság. - ...de gondolom neked nem kell bemutatnom. Mosolyodok el kedvesen. - Régóta ismeritek egymást? Sanne legalább olyan jó téma így kezdésnek, mint bármi más, sőt… remélem, hogy ezen a vonalon kevésbé lesz zárkózótt, hiszen ez mondhatni… közös pont köztünk.
Kékben jelent meg. A kék pedig köztudottan olyan szín, ami a legtöbb emberben bizalmat kelt a viselője iránt. Hmm… azonban nem ez az első gondolatom, ahogy meglátom őt, hanem sokkal inkább az, hogy jól áll neki és most is elegáns, mint a legutóbbi alkalommal – vagyis két alkalommal – amikor láttam. - Köszönöm. Te is jól nézel ki. – lágy mosoly ül ki az ajkaimra. - Nagyon figyelmes vagy. – pillantok rá, amikor átnyújtja a bonbont és a rózsát. A virágot az orromhoz is emelem egy pillanatra, hogy érezzem az illatát. Majd elveszem onnan, az egész tényleg nem tart tovább pár lélegzetvételnyi időnél. - Igazán nem kellett volna… de örülök neki, köszönöm. – ha nem hoz semmit, az sem ütött volna szíven, valójában nem számítottam semmire sem. Sokkal inkább várakozással tekintek erre az estére, érdekel, hogy mi fog ebből az egészből kisülni. Még akkor is, ha próbálom elnyomni azt a zavaró érzésemet, ami vele kapcsolatban motoszkál bennem. Inkább arra próbálok koncentrálni, hogy élvezzem az estét.
Mivel nem akarom, hogy minden második mondatom egy „köszönöm” legyen, csak bólintok egyet, majd beülök az autóba. Bekötöm magam és hagyom, hogy ő válasszon témát, amíg az étteremhez érünk. Kedvesen válaszolgatok neki mindenre. A témák felszínesek és ennek most örülök is, kell némi idő, amíg fel tudok engedni. Mikor megállunk, hagyom, hogy kinyissa nekem az autó ajtaját, még a kezét is elfogadom, így kecses mozdulatokkal sikerül kiszállnom a járműből. Mivel a rózsa és a bonbon nem lesz szükséges a vacsorához, ezeket az ülésen hagyom, majd Marcus karját elfogadva sétálok be vele az étterembe. Kendőm hamarosan a pincérhez kerül, majd helyet foglalok. - Egy pohár ásványvizet szeretnék. – pillantok a pincérre, majd ahogy távozik, a figyelmem Marcusé lesz. - Szerintem annál a puncsnál minden csak jobb lehet. – jegyzem meg bájosan elnevetve magam, ahogyan felidézem az ominózus ital emlékét. Mikor kinyitja az étlapot én is így teszek. Egyelőre hagyom, hogy az estét ő irányítsa teljesen. Várakozó álláspontra helyezem magam, tudni szeretném, hogy mit akar Marcus. - Ugyan, igazán nincs miért bocsánatot kérned, tényleg. Igen, tudom milyen ő… Nem mellesleg egyetértek veled abban, hogy senkinek semmi köze ahhoz kit és milyen módon kóstolsz meg. Maximum az érintett félnek „lehet” beleszólása. – vagy nem, de mivel nem tudom, hogy ebben a tekintetben Marcus milyen is, inkább nem teszek kétértelmű megjegyzéseket. Mindazonáltal véleményem van a dologról, de azt inkább megtartom magamnak. - A középiskola óta. – válaszolok neki kissé talán tömören, de ha Sophról szeretne beszélgetni, akkor azt hiszem a nem megfelelő nőt hívta el ma este. Inkább őt kellett volna. Van egy mondás, vagy inkább íratlan szabály, miszerint egy ilyen vagy ehhez hasonló vacsoránál sose legyen téma első alkalommal a szülők és az exek. Nos bátran állíthatom, hogy ebben az is beletartozik mi nők nem szívesen beszélünk ilyen keretek között egy másik nőről… - És ti? – kérdezek vissza, hogy ne tűnjek udvariatlannak, de már nem tartom a szemkontaktust Marcus-al, inkább az étlapba merülök bele. Vagy legalábbis úgy teszek. Tudom, hogy mióta ismerik egymást, de nem akartam megbántani azzal, hogy az általa feldobott témára nem reagálok illendően, azonban nem feltétlen szeretnék most Sophról beszélgetni, bármennyire is szeretem azt a nőt és jelenti nekem a családomat.
Egek, mik eszükbe nem jutnak a nőknek… kéket vettem fel, mert az egyik kedvenc színem, már ha létezik ilyen, és amúgyis elegáns, mégsem fekete. A köszönetre csak elmosolyodom, és figyelem, ahogy a rózsát egy pillanatra az orrához emeli. Annyira kellemes látvány, de megbámulni sem akarom. - Reméltem, hogy így lesz. Hogy örömet fogok okozni vele, bár ritkán ajándékozok így bármit bárkinek. Ez is csak olyan alap dolog, amit az illem megkövetel egy úriembertől. Persze már az is kizárja az úri_emberségmet_, hogy vámpír vagyok. Régóta nem nagyon kötnek szabályok a sajátjaimon kívül.
Az autóban jól is esik a könnyed bemelegítő téma, egy kicsit ő is ellazul, és amúgyis felesleges bármi komolyabba belekezdeni, amíg mászkálunk. Olyan… kellemetlen, mikor félbe kell szakítani egy beszélgetést, legalábbis számomra mindig az. Az étteremben helyet foglalunk mindketten, és a pincér távozik a szerény italrendeléssel. Figyelem a bájos nevetést, mely eddig talán a legkönnyedebb megnyilvánulása Alienának, mióta hivatalosan ismerem őt. - Nem gondoltam, hogy tényleg ennyire rossz volt, bár szándékosan nem kóstoltam meg. Az olyan… női ital. Mosolygok a puncs említésére magam is. Ami a kóstolgatást illeti, csak udvariasan mosolygok, és rábólintok. Tökéletesen kiérzem a véleményét a szavaiból, és talán én is így gondolnám, ha még ember volnék, és a vér, a táplálkozás ezen formája nem lenne létszükségletem. Azonban már régóta nem szívtam szárazra senkit, és ez több mindennek is köszönhető, de a legfontosabb az, hogy elmúltak már azok az idők, mikor a vámpír büntetlenül hagyhatott maga után hullákat. Úgy tűnik, hogy Sanne mégsem volt olyan jó beszédtéma, mint gondoltam. A fene sem érti a nőket. Persze, exekről nem beszélünk, de gondoltam a barátok beleférnek. Azt azonban bőven leszűröm a szűkszavú válaszból, hogy Aliena nem így gondolja. Az illendőségi kérdésre már én is tömören felelek. - Úgy harminc éve, körülbelül. Bár egy idő után már az éveket is feleslegesnek tartja számba venni a vámpír, de néha jó tisztában lenni azzal, emberi léptékben mi változhatott körülöttünk azóta. Lepillantok az étlapra, és egy ideig vacilálok, hogy mi lenne az, amihez igazán étvágyam lenne. - Egészen jól hangzanak ezek a fogások, és kifejezetten tehetséges séfje van az étteremnek. Remélem, neked is elnyeri majd a tetszésedet. Térek át jóval semlegesebb témára, ami időszerű is. Közben megérkezik a pincér a kávéval és az ásványvizekkel, majd távozik is, hogy rendeléssel, vagy anélkül, az attól függ, Aliena kiválasztotta-e már, mit szeretne enni. Én a roston sült kacsacomb mellett döntök, előételnek pedig egy kis marhacarpacciot. Nem vagyok salátahívő, de azt hiszem, ez a legtöbb férfire igaz. - Mindig festő akartál lenni? Teszem fel a kérdésemet, miközben egy cukrot és tejszínt teszek a kávémba, majd könnyed, lassú mozdulatokkal kevergetni kezdem. Három jobbra, három balra.
- Inkább matrózital volt, legalábbis a rum mennyiségét tekintve benne. Nem is volt szükség belőle egy pohárnál többre. Azt sem ittam meg. – vallom be egy újabb mosoly mellett. Hát mit ne mondjak, nem ez volt életem legjobb itala, amibe belekóstoltam. És akkor még finoman fogalmaztam. - Tényleg nem vesztettél vele sokat. Gondolom a borral nem lehetett ennyire mellé nyúlni. De azt hiszem a főiskolás „bálok” velejárója, hogy az italok erőteljesen alkoholosak, az íz meg tulajdonképpen mindegy. Azért szerencsére ez legtöbbeknél idővel megváltozik. – és talán az is számítani kezd, hogy ne csak beálljanak az alkoholos löttyöktől. Legalábbis tapasztalataim szerint.
- Megvallom neked őszintén, hogy tudtam róla. Illetve rólad. Persze név és arc nélkül, mert a nevedet valahogy sosem emlegette, egészen más khm… „jelzőkkel” illetett. Pusztán gondolom jó indulatból. – mosolyodok el megint és igyekszem nem udvariatlan lenni, de tényleg nem óhajtok Sophról beszélgetni. - Szóval a lényeg, hogy mesélt a férfiról, aki segített neki az átváltozás után. – fejezem be ezzel ezt a témát és remélem, hogy Marcus sem nagyon fog ragaszkodni ahhoz, hogy folytassuk. Természetesen, ha kérdése van/lesz, arra válaszolok, mint általában mindenkinek, aki kérdez tőlem. Azt hiszem ez alapvető udvariassági forma. - Valóban? Gyakran jársz ide? – kíváncsiskodok, ahogyan az étlapot futom át. Hangzatos címeken akad meg a tekintetem. Részemről a vörösboros-narancsos kacsamell mellett döntök és nekem bizony jöhet egy saláta is. - Hmm… azt hiszem, hogy nem. Vagyis… kissé nehéz erre felelnem, ha őszintén akarok válaszolni. Mindig szerettem rajzolni, de kamasz koromban nem gondoltam arra, hogy egyszer majd ebből megélni. Egy ideig mesekönyveket illusztráltam. Nem fizetett sokat, de élveztem csinálni. Festeni a magam szórakoztatására kezdtem, olyan volt, mint másnak az olvasás, vagy zenehallgatás. Egy galéria kiállította a képeimet, amiket elkezdtek megvásárolni és a végén ide jutottam. Nem valami nagy, vagy izgalmas történet, igaz? – nevetem el magam ismét bájosan. Nincs abban semmi titok, hogy miként váltam festőművésszé. - Lehet egy kicsit talán személyesebb kérdésem? Természetesen, ha nem akarsz, akkor ne válaszolj rá, megértem. – vezetem fel, hogy mit is szeretnék. - Hogyan lettél… vagyis… te szeretted volna az átváltozást, vagy így alakult? – kérdezek rá őszinte érdeklődéssel, a hangom pedig csak annyira hangos, hogy ő halljon.
***
szószám: -; zene: -; megjegyzés: bocsánat, hogy csak most sikerült választ írnom
Na igen, ez a legtöbb főiskolás partira jellemző volt már régen is, már ahol nem vigyáztak vasszigorral a rendre. Ahol igen, ott zugittak. A fiatalok elég fantáziadúsak, ha arról van szó, hogyan lehet megkerülni a szabályokat. - Hiszek neked. Bólintok rá a boncolgatásra. - Igen, azzal nehezen lehetett volna mellényúlni, pláne hogy új üveget bontattam. A többi már mind fel volt higítva mindenfélével… nem is értem, hogy képesek meginni azokat a dolgokat. Persze az évszázadok alatt már belém ivódott a sznob ízlés is, de azért régen sem voltam az a fajta, aki bármilyen lőrét képes volt benyakalni csak azért, hogy utána ne emlékezzen semmire.
Sanne beceneveinek említésére futó fintorba rándul a szám jobb széle. Igen, emlékszem rá, hogy folyton mindenféle idétlen neveket aggatott rám, amik szerinte illettek hozzám. Ccöh... már akkor is rühelltem őket, de mivel nyíltan ritkán hangoztatta, ezért elnéztem neki. - Gondolom. Mosolyodok el végül beletörődőn, és egy bólintással jelzem, hogy igen, én voltam az a férfi. Ezzel részemről is lezártnak tekintem a témát, látom, hogy nem sok kedve van a barátnőjéről beszélgetni, én pedig elfogadom. Hagyom, hogy arra terelje a témát, amerre neki tetszik. Legfeljebb ha ingoványos talajra téved, kitérek a válasz elől, ebben nagy tehetségem van. - Időnként. Mivel nincs szükségem folyamatosan ilyen táplálékra, de azért kedvelem a különleges és finom ízeket, így néha betérek. Adok bőséges választ a kérdésére, és ez igaz is. Néha felemelő tud lenni mást is érezni a vér ízén kívül. A pincér távozik a rendelésekkel, és meg kell állapítanom, hogy Aliena rendelése is tökéletes választás volt. Ízlés tekintetében nem lehet rá panasz, és külön pirospont azért, hogy nem feszélyezi az elegánsabb környezet. Sok nőt zavar, hogy nem tudja, melyik fogásnál melyik evőeszközhöz kell nyúlnia, de ez egy két-három fogásos vacsoránál még nem okoz problémát. Figyelmesen hallgatom a válaszát, és eltűnődöm azon, hogy vajon belőlem mi lett volna, ha nem lettem volna már gyerekkoromtól arra nevelve, hogy átvegyem apám helyét. Talán akkor is itt végeztem volna, hiszen mindig is ehhez mutattam a legnagyobb tehetséget. Vagy ha nem, akkor talán politikus lettem volna. Az sem olyan rossz lehetőség, csak… vámpírként túl feltűnő pénzkereseti forma lett volna. - Ugyan, Aliena. Megtaláltad azt, amihez tehetséged van, és amit szeretsz csinálni. Sokan még ezt sem mondhatják el magukról. A nevetése engem is mosolygásra késztet. Igazán kellemes jelenség, még ha a múltja miatt meglenne is az oka arra, hogy fásult és megkeseredett legyen. Ami a személyes kérdést illeti, meglep vele, és ez látszik is rajtam egy pillanatra. Még hogy én kezdeményezek beszélgetést túl személyes témákról. Gondolataimba merülve pillantok le a kávémra, melyet rendületlenül, nyugodtan kevergetek jobbra-balra. Ez olyan dolog, ami nem maga az átváltoztatás miatt kényes terep számomra - hiszen bár nem híresztelem, kényszeres titkot sem szoktam csinálni abból, hogy én magam kértem az átváltoztatást -, hanem a kiváltó okok miatt. Alig pár szívdobbanásnyi idő, mire ismét felpillantok, és ezúttal az én viselkedésem lesz - ha nem is hűvösebb, de - sokkal udvariasabb. - Én kértem. Ha a rövid, tömör válasz, mely magában foglalja azt, hogy a részletekről - egyelőre semmiképpen - nem óhajtok elárulni mást, megakasztja a lassan felszabadulttá váló beszélgetést, az sem érdekel. Ehhez képest az én kérdésem a galériában a lakótársra vonatkozóan messze nem volt tolakodó, de ösztönösen fog annyira a magamba nevelt illem, hogy ne tegyem ezt szóvá. Ahogy az sem izgat, hogy a válaszom hallatán milyen gondolatok fordulnak meg Aliena fejében, de azért sejtem. Aki önszántából a vámpírrá válásért esedezik, az vagy a hatalomra, az erőre, vagy a halhatatlanságra vágyik, netán mindre egyszerre. Hogy engem mi késztetett erre… az jó ideje csak az én titkom. Kifürkészhetetlen tekintetem már-már kényelmetlen nyugalommal fürkészi Aliena arcát, de végül megtöröm a pillanatot, és belekortyolok a kávémba. - Bár az első alkalom, amikor összefutottam veled és a műveiddel valóban a jószerencsémnek volt köszönhető… Egy apró, kegyes hazugság, ami egyelőre bőven megteszi. - ...már akkor tudtam, mi vagy. Még ha randevúnak tűnik is ez a vacsora, összeköthetnénk a kellemeset a hasznossal. Lenne egy üzleti ajánlatom számodra. Nincs kedvem tovább játszani a karót nyelt herceget. Fárasztó álarc ez számomra, még ha a diplomácia útvesztőiben ezer másikat próbálok is fel gond nélkül. Kíváncsian pillantok fel az arcára, várom a reakcióját, hogy mikor pattan fel hazug disznónak titulálva, vagy hasonlók. Esetleg győz a kíváncsisága, és marad, amíg elmondom, mire gondoltam? Hiába nem vagyok az a fajta férfi, mégis ennyi év alatt kialakult bennem egyfajta… kötődés Aliena felé. Láttam felnőni, fejlődni, és most, hogy felnőtt nővé érett, és itt van a közelemben, akaratlanul is vonz. Hogy hogyan és mennyire? Fogalmam sincs. Ráadásul így, hogy újra kezébe kapta azt a hatalmat, amit akkor régen elveszített, ismét fontos láncszemmé vált a tervemben.
***
zene: Olvasáshoz megjegyzés: Remélem, tényleg megérte várni rá.
Megingatom a fejem és belátom, hogy igaza van. - Igen, így is lehet mondani. Nincs okom panaszra, mert a munkám a hobbim, szóval szerencsésnek mondhatom magam. És neked nem hiányzik az aktív munka? Vagy azért kijut még így is belőle? – mert hát ő fogalmazott valahogy úgy, hogy nyugdíjazta magát. Vagy valami ilyesmi. Már nem emlékszem pontosan minden egyes elhangzott szóra közöttünk. Aztán átevezek egy személyesebb dologra és érzem, hogy olyasmire tapintottam, amihez semmi közöm. Vagyis, tudtam én, hogy nincs, csak érdekelt. - Nem akartam tolakodó lenni. – szólalok meg kissé bocsánatkérően, és nem faggatom tovább, könnyedén értek ebből. Viszont azt hiszem kezdünk kifogyni a beszédtémákból, mert vagy én nem akarok egyesekről vagy némely témáról társalogni, vagy ő. Szóval azt hiszem ideje visszasüppedni abba, hogy szépen nézek és csendesen hallgatok, abból még nem történt soha semmi baj.
Aztán beszélni kezd és meglep. Nem is kicsit. Olyannyira, hogy hátradőlök a székemen és hagyom, hogy vonásaimon megjelenjen, amit érzek ebben a pillanatban. - Honnan? Honnan tudtad? – kérdezek rá döbbenten, hiszen nincs ránk írva, hogy mik is vagyunk mi boszorkányok. Még nekem is kellett az, hogy megérintsem és tudjam, hogy micsoda is, hiszen őt sem bélyegezték homlokon azzal, hogy mi is a valódi lénye. Ezerrel zakatolnak a fogaskerekek a fejemben, mert végül csak kibújik a szög a zsákból. És most, hogy megtörténik, még nem tudom, hogy valóban tudni akarom-e ebben a percben, hogy mi is ez az egész. - Valahogy sejtettem, hogy más is lesz ebben az egészben. – pillantok körbe, és a vacsorára utalok. Kezeimet összefonom magam előtt és így mérem végig Marcust. - Nos… csupa fül vagyok. – a hangom halk és érdeklődő. Ha hasznom lesz ebből, akkor még az is lehet, hogy belemegyek. És ekkor, ebben a pillanatban érzem végre megint magam önmagamnak, vele szemben. Valamiért kiváltott belőlem egy olyan óvatos, visszahúzódó viselkedést, amilyen már nagyon régen nem voltam senkivel sem szemben. Azt hiszem azért, mert fogalmam sem volt, hogy mire is számítsak tőle, mit várhatok és mit kellene tennem, vagy ne tennem. Csak egy zavaró megérzésem volt, most pedig tudom, hogy akar valamit és remélem hamarosan azt is megtudom, hogy mit. Valahogy sejtettem, hogy nem úgy érdeklem, mint nő.
***
szószám: -; zene: -; megjegyzés: a reagjaidra mindig megéri várni *-*
A kérdése megmosolyogtat. Ha tudná, mennyire nem vonultam vissza a munkától annak ellenére, hogy a vállalat már nem az én nevem alatt, nem az én kezeim között fut… Persze ez egészen más jellegű munka. Nem feltétlenül díjazná Aliena sem, azt hiszem. - Néha egy kicsit hiányzik. Nehéz szabadulni attól, amit megszoktunk. Ez mindenre igaz, és éppenséggel a munkára is, ha valakinek abból állt az élete, hogy éjt nappallá téve dolgozott. Egyelőre azonban jólesik a lazább napirend, élvezem a kikapcsolódás adta lehetőségeket. A következő téma valóban kényes, vékony jég, veszélyes terep. Nem szívesen beszélek róla, de szerencsére nem faggat. Valószínűleg ha megtenné, megismerhetné a kevésbé kellemes oldalamat. Nem, nem bántanám, csupán… olykor határtalan a bunkóságom.
- Úgy tűnik, mindkettőnknek tehetsége van érzékeny pontokba tenyerelni. Ütöm el a bocsánatkérése élét udvariasan. A folytatás azonban már elememben talál. Figyelem a vonásaira kiülő meglepetést, orromban érzem a pillanatra fellobbanó izgatottságot, felkeltettem a érdeklődését. A sok sallang után minimum ez volt a célom. - Egy udvarias kézfogás a kiállítás tehetősebb támogatóival… nem kell semmi rosszra gondolni. Pedig ez esetben lehetne, de mellékes. - Talán a nagy izgalomban neked fel sem tűnt. Hiszen nem emlékezett rám, pedig ha ott megjegyzett volna a vámpír létem miatt… Nem mintha néhány alkalomál többször találkoztunk volna. Ahogy védekezőleg összefonja maga előtt a karját, s mégis kifejezi szavakkal az ellenkezőjét… Nem baj, ha nem tud kiigazodni rajtam, az nekem csak előnyt jelent. Ezt nem kell magára vennie. Kevés nő érdekel nőként, és ők sem sokáig. Számomra a nők nem gyenge pontok, mint sok férfinek, nem akarok mindent megtenni, hogy elnyerjem a kegyeiket. Tudom, hogy amire szükségem van, úgyis megkapom tőlük, ezen kívül pedig nem érdekelnek, bár ez bárkire igaz. Sosem kerestem bennük a társat, az odaadó másik felet, hiszen nélkülük is egésznek érzem magam. Ekkor érkezik meg a pincér az előétellel, aminek jóízűen neki is látok. Két falat között kezdem csak el kifejteni, mire is gondoltam. - Azóta utánanéztem egy kicsit a képességeidnek… Óh, igen, valóban nyomoztattam utána, de ha hisztizni kezd emiatt, az sem nagyon hat meg. - ...és arra jutottam, hogy kölcsönösen jövedelmező megállapodást köthetnénk. Újabb falat. Nem sietem el a dolgot. - Szükségem lenne egy különleges napfényékszerre és egy szokatlan bűbájra. Mindezt természetesen méltányos áron kérném tőled. Legalábbis első körben. Bár ritkán válogatok az eszközökben, első körben feltűnésmentesebb és kevesebb bosszusággal jár, ha a pénz beszél a többi lehetőség előtt. Tudom jól, hogy ez így most még nagyon homályos, de a részleteket nem egy étterem közepén kívánom megtárgyalni.
- Igen, ez ismerős. Innen már nincs messze az a lépés, hogy valaki megszállottá váljon valamiben. – mint én abban, hogy megtaláljam azt, aki a szüleim haláláért felelős. Már régen túl tehettem volna rajta magam, vagy feldolgozhattam/elfogadhattam volna, de nem egyszerűen nem akarom. Nem azért van meg az erőm és képességem, hogy ne tegyek arról, az a szemétláda holtan végezze. Úgy értem végleg holtan. Nem akarom, hogy másokkal is megtegye azt, amit velem és a családommal. Nem, ez nem megy nekem. Képtelen vagyok elengedni ezt a gondolatot és egy ismeretlen, arctalan valaki lett az én keresztem. Az, hogy megtaláljam és megtegyem azt, ami képes minden egyes nappal előre lendíteni és tenni arról, hogy nyughatatlan legyek. - Igen, úgy tűnik. Nem mindig sikerül azonnal ráhangolódni a másikra. Néha idő kell hozzá. – amiből mindkettőnknek lehetne akár elég is, mégsem tudom, hogy feltétlen szeretném-e pont Marcusra szánni ezt a bizonyos időt. És arról sem vagyok meggyőződve, hogy ő hajlandó lenne-e erre. Nem tudom, de sejtéseim vannak, amelyek vagy helyesek, vagy nem.
- Sokakkal találkozom, olyanokkal is, mint amilyen… te vagy. Már leszoktam arról, hogy minden… hozzád hasonlót megjegyezzek. És ezt kérlek ne vedd magadra. Mint azt már tapasztalhattad, kissé bizalmatlan vagyok, aminek meg van a maga oka. – vonok vállat. Nem kifejezetten Ő tehet arról, hogy egyszerűen nem vagyok képes félretenni a rossz érzéseimet. Minden vérszívóval így vagyok. Soph az egyetlen, aki kivételként erősíti a szabályt. Hátradőlve várom, hogy kibökje mit is akar. Az előétel nem foglalkoztat, nem szándékozom hozzányúlni, előbb tudni szeretném miféle szög bújik ki a zsákból, ezért érdeklődve hallgatom a mondandóját. Felvont szemöldökkel hallgatom, hogy utánajárt a képességemnek. Érdekes, mert nem reklámozom mire is vagyok képes, nem véletlen lakom pont ebben a városban, ahol Marcel keményen bünteti a boszorkányokat. Semmit sem teszek nyilvánosan. - A pénz nálam nem olyan lényeges attitűd, amire azonnal „harapnék”, de ezt tudnod kellene, ha valóban utánam jártál. Ennél jobb ajánlat kell, ha azt akarod, hogy bármiben is segítsek. – hogy a szavaim nyersek-e? Azok, de azt hiszem, ha akar tőlem valamit, ha nyomozgatott utánam, ha játszott velem, mint macska az egérrel, akkor megengedhetem magamnak ezt. - De készségesen tovább hallgatlak, érdekel, hogy hová is akarsz kilyukadni. – dőlök előre a széken és összefonom az ujjaimat magam előtt, államat arra helyezve, ahogy kezeimet az asztalra teszem fel.
A húgommal időpontot egyeztetni nehezebb volt, mint bekerülni a kormányzói székbe. Én sem voltam az állandó elérhetőség mintapéldánya, de Ivana az utóbbi időben mindenkin túltett és az, hogy már én sem tudtam megmagyarázni a szüleinknek, hogy a lányuk miért nem jelenik meg a havonta esedékes, szent és sérthetetlen családi vacsorán, azt jelezte, hogy tényleg baj van. Főleg, mert fogalmam sem volt arról, mi történhetett. Elhittem, hogy összetornyosult a feje felett a munka, hiszen nem mindenki dicsekedhetett olyan munkakörrel, mint ő és attól függetlenül, hogy felettébb büszke voltam rá, aggódtam is érte. Soha nem lehetett tudni, mikor és hol éri baj, ezért is szerettem tudni, hogy hol van, mi van vele, legalább lejelentkezés szintjén. Nem akartam annyira belefolyni az életébe, hogy elege legyen belőlem, de szerettem, hogy a mi kapcsolatunk elég szoros volt ahhoz, hogy mindent tudjunk egymásról és hiába Ivana volt az egyetlen személy, akitől néha világgá tudtam volna szaladni, nem örültem volna annak, ha a szüleink huszonnyolc évvel ezelőtt egy másik kisbabát hoztak volna haza. Akkor sem, ha akkoriban nem rajongta az ötletért, hogy lett egy húgom. - Nézzenek csak oda, ki tisztelt meg a jelenlétével. – Szólaltam meg, amikor az asztalhoz lépett. Rögtön felpattantam és magamhoz öleltem a kishúgomat. Mikor is láttam utoljára? Talán két hete, de a hangomban egyáltalán nem tükröződött a rosszallás, sokkal inkább viccelődtem. Tudtam, hogy nem azért mondta le sorozatosan a megbeszélt találkáinkat, mert még véletlenül sem akart a közelében látni. – Már azt hittem a mai ebédet is le fogod mondani. Akkor menekülhettél volna előlem. – Engedtem el. Kissé gondterheltnek tűnt az arca vagy lehet, hogy már csak én látok rémeket mindenhol, ha valami nem a megszokott mederben folyik. Ebben a városban az emberi világ sem kellően biztonságos. - A telefonban mostanában túlzottan titokzatos vagy és nem nagyon akarod elmondani, hogy mi van veled. – Ültem vissza a székre és kissé komolyabb tekintettel vizslattam a testvéremet. Rá nézve volt egy olyan érzésem, hogy most sem azért ment bele a találkába, hogy túlontúl megnyugtassa a lelkem, sokkal inkább volt egy olyan érzésem, hogy bejelentésre készül. Legalábbis tegnap felettébb ilyen stílusban csengett a hangja.
Siettem, mert mint mostanság mindig, ezúttal is késésben voltam. Bár azzal legalább tisztában voltam, hogy Dane elnézi nekem azt a pár percet, míg a feletteseim egy-egy megbeszélés során már kicsit sem ilyen toleráns. De én választottam ezt az életet. Dolgozom az ebéd helyett, általában akkor jutok először ételhez, amikor hazaesek este nyolc vagy kilenc körül, mert előtte rohanásban vagyok. Általában pont az ilyen egyeztetésekre. Talán az a célja annak a fránya embernek, hogy fogást találjon rajtam, ki akart kezdeni, csak azért, hogy azt mondja, kívül tágasabb. De a szakterületem legjobbja voltam a környéken, nemrég terepen is bizonyíthattam, és hamarosan ismét nagy bevetésen vehetek részt. Pontosabban holnap indulok, hogy belevessem magam abba a bizonyos kartell-ügybe Daniels ügynökkel. Most sem ebédelnem kellett volna, hanem tovább tanulmányoznom ezt a bonyolult ügyet, de már nem mondhattam nemet a bátyámnak. Ha neki nem is volt szüksége rám, de nekem igen. Főleg most. Ki tudja, hogy mikor láthatom majd legközelebb... féltem, hogy sokáig kell majd távol lennem. Elvégre a dossziék alapján a másik ügynök is hónapokat áldozott már az életéből erre az ügyre. Ki tudja, nekem mennyit kell majd. - Sajnálom-sajnálom-sajnálom! - mondtam hadarva, mikor odaértem. Nem vehettem komolyan a szavait, hisz tudom, hogy nem bántásképpen kezdte így. Sosem akart bántani, nem is most fogja elkezdeni. Ismert, tudta rólam, hogy nem azért kések, mert letörik egy körmöm. Csak néha... nem tudok elszabadulni. De tényleg nem. Visszaöleltem, pár másodpercig nem is votlam hajlandó megmozdulni. Régen is volt utoljára, de valamiért sosem tudtam kinőni a bátyám karjai közül. Talán ezért is volt a bátyám. Nagyobb, idősebb... mindig elférek a karjai között kicsiny, sokak által törékeny testemmel. - Nagyjából fél órája még úgy tűnt, hogy búcsút mondhatok a napom egyetlen szabad időpontjától - sóhajtottam fel szinte dühösen, de közben lemondóan. Nehéz napok voltak az irodában, főleg most, hogy ez az egész gyerekkereskedelem is beleszövődött a drogügyletbe. És én sem aludtam túl sokat, talán látszódott is rajtam, hogy nyúzott vagyok. Eddig úgy tűnt, nem küldenek ki, elég lesz a háttérről tudosítanom, de aztán ők is rájöttek, hogy jobb, ha a két szememmel látom a dolgokat. Egy ilyet pedig nem utasíthattam el. Leültem, majd amint a pincér letette az étlapokat, és felvette az italrendelést, úgy ugrottam rá a kínálatra, mintha ezer éve nem ettem volna. - Nincs időm... semmire. De ezt tényleg úgy értsd, hogy... semmire - vigyorodtam el pimaszkodva. Tudta ő is, milyen elfoglaltnak lenni. Nyilván nem véletlenül, ha a hivatását néztük. - És... ezt nem is akartam most kihagyni, mert nem tudom, mikor lesz alkalmam megint beszélni veled - mondtam ezt már mosoly nélkül, gyorsan váltva a hangulatok között. - Kiküldetésre megyek. És... esélyes, hogy elhúzódik - tettem aztán hozzá, de nem szerettem a búskomor hangulatot, úgyhogy rögtön tovább is gondoltam a dolgot. - És te mit eszel?
Ha akartam sem tudtam volna rá haragudni. A legutolsó veszekedésünk tinédzserkorunkban lehetett, akkoriban összekaptunk ezen-azon, de azóta mintha mindkettőnknek benőtt volna a feje lágya. Na nem annyira, hogy túlzottan komollyá váljunk és annyira se, hogy ne tudjon levenni a lábamról a cserfes megszólalásaival és az angyali mosolyával. A húgom páratlan teremtés volt, aki nekem mindig az a szőke, copfos kislány marad, aki négy évesen volt. Szerettem tudni, hogy van, hol van, merre jár és mit csinál, a rutinszerű heti ebéd hozzájárult a nyugalmamhoz és örültem ennek, hogy ő sem szerette kihagyni ezeket az alkalmakat. - El van nézve. – Legyintettem, miután lefejtettem róla a karjaimat. Most is rohant, mint akibe több tartós elemet raktak a kelleténél, ám tőle már megszokott volt, hogy nem állt meg. Pörgött, fecsegett, intézkedett, nem is tudom, mi lett volna velem, ha egyszer egy nyugalmas pillanatában kapom el. Meg mertem volna kockáztatni, hogy neki olyan nem volt. - Ha nem jöttél volna, én megyek be hozzád és az asztalodnál ebédeltünk volna. Miféle rabszolgamunkát végeztetnek veled? – Csóváltam meg a fejem. Én szerencsésnek mondhattam magam tekintve, hogy ha úgy tartotta kedvem nagyjából magam oszthattam be a munkaidőmet. Ettől függetlenül szerettem reggeltől estig a rendelőben lenni. A családunkban átok, hogy munkaalkoholisták voltunk, tökéletesen megértettük a másikat azért, ha a munka miatt halasztott el valamit. Egy alkalommal. Vagy kettővel, de ha többször került lemondásra a közös program vagy a lazításra szánt időt, akkor közbeavatkozások léptek érvénybe. – Tényleg megtisztelve érzem magam, hogy időt szakított rám a kisasszony. – Vigyorodtam el szélesen. Ő leült, én is így tettem és egészen addig nem is kerekedtek el a szemeim, míg újra meg nem szólalt. Inkább belekortyoltam a pohár vizembe, mielőtt megszólaltam volna. - Kiküldetés? Milyen kiküldetés? – Engem érdekelt már, hogy mit fogok enni, amikor meghallottam ezt a szót a szájából, mindig felállt az utolsó hajszálam is. Ha ezt mondta, az nem jelentett jót, legalábbis a családja számára nem. Akárhányszor komolyabb munkát kapott mindig az jutott eszembe, mi baja eshet… pedig pontosan tudtam, hogy jó a szakmájában, nem kellene féltenem, elvégre nem a két szép szeméért alkalmazzák, de könyörgöm… a mai napig nem értettem, miért ezt a hivatást választotta magának. – Ez olyan külföldi, beépített stílusú vagy inkább egy másik városban az irodában ülős fajta? – Reménykedtem abban, hogy a második, de a tekintetében ülő vágyakozás és tartás egyvelege inkább az elsőre engedett következtetni, ettől pedig a hideg kezdett rázni. Ám mit tehetnék?
Beletelt egy kis időbe, mire lenyugtattam a légzésemet. Tényleg siettem, és ilyen helyzetekben főleg tudtam örülni annak, hogy nem olyan cipőkben rohangáltam, amiknek legalább tíz centiméteres sarkat gyártottak. Nem, maradtam a kis kényelmes sport cipőmnél, furcsa mód még az irodában is elfogadták, és nem kiabáltak utánam, hogy kiveszett belőlem a nőiesség. Tudtam én csinos is lenni, de... időm nem sok adatott hozzá. És kinek lettem volna ott dögös? Vagy miért? Csak hogy tovább fokozzam a hímsoviniszta világnézeteiket? Isten mentsen meg tőle! Éppen ezért örültem, ha pár percre ki tudtam szakadni onnét. Fél füllel is túl sok nevetséges közhelyet hallottam már, pedig azt gondolná az ember, hogy diplomás, tanult emberek között már nem kell szégyenkezni, ha valaki nőnek születik. Hát, úgy fest, hogy nagyobb barmok tudnak lenni, mint egy-két tanulatlan srác, akikbe nagyobb tisztelet szorult, mint beléjük. De azt hiszem, erre mondják, hogy nem minden a papír, az erkölcsöket sem az iskolában tanítják. Elmosolyodtam a válaszán. - És belőled ki is nézem, hogy átküzdöd magad a biztonsági rendszeren - vigyorodtam szélesebben. A bátyám nem volt egy kis darab, de sok tunya amerikaival ellentétben rajta nem a hamburgerek nyomát lehetett látni, inkább kemény, átedzett órákét. Büszke is voltam rá emiatt, hisz ehhez is kitartás kellett, nem még a foglalkozásához. Ehhez képest én tényleg gyorskaján éltem, mert csak arra volt időm, hogy ebédidőden benyomjak a számba két darab sültkrumplit. - Szeretem csinálni, csak... néha túl sok egyszerre, tudod - vontam meg a vállamat aztán. Igazából tényleg rabszolga-munka volt az egész, amit az elmúlt napokban műveltem - vagy műveltettek velem. - De ne is beszéljünk róla, tényleg. Alig vártam, hogy ideérjek, és elszakadjak attól a bolondok házától - tettem aztán hozzá. A bátyám mindig megértette a gondjaimat, én is igyekeztem a legjobb tudásom szerint támogatni őt, de az utóbbi időben annyira sok dolgom volt, hogy... nem tudtam rá időt szakítani. Rettenetesen bántott a dolog. Gyerekkorom óta ott állt a hátam mögött, viszonzásképpen csak hasonló támogatást tudtam nyújtani, de abban is pocsék voltam egy ideje. - Öhm... - igazítottam el a hajamat. Úgy tűnt, tényleg nem szabadulunk a témától, de ez az én hibámból fakadt, mert elfecsegtem, hogy a munkám miatt kiküldetésre megyek. És ezt... ha valakinek, hát neki nem kellett volna szóvá tennem, hisz valószínűleg álmatlan éjszakái lesznek miattam. Nem mintha amúgy olyan sokat tudna pihenni. - Egy másik államba, de azt nem mondhatom meg, hogy hová... - hajtottam le a fejem. - Terepre, úgyhogy... most lelkiekben fel kell készülnöm valamire, amit még sosem csináltam. Legalábbis ilyen éles helyzetben még soha. Tudod, beépülés, lebuktatás, és a többi - köszörültem meg a torkomat, majd lassan felemeltem a kobakomat, és ismét a szemeibe néztem. - Csak pár hét az egész. Nem kell aggódnod miatta. Ez egy hatalmas ugródeszka a karrieremben. Már ha nem vallok kudarcot - húztam el a számat. A bátyám ismert, tudta, hogy a gyerekkereskedelem a szakterületem, és ebben főleg utálnék hibázni... ártatlan életek, gyerekek élete forog kockán, múlik a sikeremtől vagy a bukásomtól. Így is próbáltam nem gondolni arra, hogy vannak olyanok, akiket már sem így, sem úgy nem tudok megmenteni. - De valami elég gyanús az ügyben - bukott ki belőlem aztán. - Nem hiszem, hogy egyszerű emberek... szóval... érted - köszörültem meg ismét a torkomat. Mindketten ismertük egymás titkát. Én sem voltam büszke arra, hogy öltem, de az is baleset volt egy sikertelen bevetés közben.
Ha akartam volna se tagadhattam volna le, hogy a féltő nagytestvér szerepébe születtem bele. Nagyon szívesen védtem volna meg a húgomat mindentől, legyen szó arról, hogy nehogy egy rossz levegővétel miatt elkapjon egy apró náthát vagy éppen a munkája miatt elkezd felé száguldani egy golyó… még a gondolatba is beleborzongtam, pedig nem voltam egy ijedős, normál esetben csak úgy spontán aggódós fajta. Viszont emlékeztem arra a pillanatra, amikor Ivana bejelentette, hogy felvételizik az akadémiára, mert szeretne a rendvédelmi szerveknél szolgálni… családi vacsora volt és majdnem lefordultam a székről a hír hallatán. Az volt az első gondolatom, hogy én okos, drága, szépséges húgom miért éppen olyan hivatást szeretne választani magának, ami során állandó veszélynek van kitéve és nagy valószínűséggel senki sem fogja kinézni belőle, hogy jól tudja csinálni a dolgát? Én sem hittem volna, hogy sikeres lesz és szeretni fogja, valamint rájöttem, hogy hiába látnám szívesebben más szerepben, ő az, akinek együtt kell élnie a választásával. - A kiszabadításodért bármit, lehet, hogy még a kollégáidat is le tudnám rázni magamról. – Eddig csupán egyszer látogattam meg a munkahelyén, én sem szerettem, ha rendelési időben zavartak, ezért nem alkalmatlankodtam nála munkaidőben, csak ha nagyon muszáj volt. Meg is bántam, hogy odamentem, az emberek úgy szaladgáltak, mint a mérgezett egerek atomkatasztrófa idején. Tudomásom szerint az egy átlagos munkanap volt, persze, hogy nem nyugodtam meg most sem, hogy Ivana bejelentette: meló van, bevetésre kell mennie. Ugyanakkor próbáltam rendezni az arcvonásaimat és figyelmeztetni magam arra, hogy nem azzal a kislánnyal ülök szemben, akit rá tudtam venni arra, hogy a borsó az igenis finom. - Nem is kíváncsiskodom feleslegesen. – Tettem magam elé védekezően a kezeimet. Biztosan kötötte a titoktartás, ha nem így lenne, akkor már többet kifecsegett volna. És még mindig jobb, hogy csak egy másik államba kell mennie, mintha egy dél-amerikai esőerdő szélére küldték volna. – Ilyenkor hogy tudsz felkészülni? És mi lesz veled, ha lebuksz? Nyugtass meg, hogy garantálják a biztonságodat. – Nagyon reméltem, hogy nem olyan küldetése lesz, mint azokban a rossz akciófilmekben, amikben már az elején felhívják a főszereplő figyelmét arra, hogyha lebukik, akkor magára marad. – Bár őszintén, nem hiszem, hogy félned kellene a kudarctól. Értesz a munkádhoz és ugyan nem ismerek sok ügynököt, de van egy olyan érzésem, hogy kevesen csinálják akkora lelkesedéssel még a jelentéseket is, mint te. – Egyébként is próbáltam volna biztatni, de érezhette, hogy egyáltalán nem ferdítettem az igazságon, igenis jó szakembernek tartottam. Azok, akik ügyéért tesz, szerencsésnek érezhetik magukat. - Szerinted a bűnözőid természetfelettiek? – Ismét itt volt az alkalom, hogy meglepődjek, nem hittem volna, hogy éppen ilyesmi sejtés fog körvonalazódni benne. Arról nem is beszélve, hogyha valaki nem egyszerű, halandó ember, akkor már eleve előkelőbb helyről indul a veszélyességi versenyben. – Ezt miből gondolod?
Kimaradt a reggeli, és mire elkészültünk, közelgett az ebéd ideje, így hát egyetértettem Les-el abban, hogy elsőként jöjjön a fontosabb napirendi program: hogy teletömjük magunkat. Nem sokáig hezitáltam, egy viszonylag lazább, könnyedebb éttermet választottam. Hála az égnek, egyikünk sem volt épp az a típus, aki szeretett estélyiben meg szmokingban a legelitebb helyre beülni, osztrigát szürcsölni, meg homárt zabálni. Kellemes a légkör, virágos abrosszal vannak letakarva az asztalok, és mivel besüt a napfény, valahogy derűsnek és vidámnak tűnik a hely, szinte hívogató. Nem állunk hát ellen a szavának, és belépvén megkeressük az egyik, üvegfal melletti asztalt. Udvariasan kihúzom Les-nek a széket, majd a sajátomat igazítom magam alá, és épphogy leülök, máris megjelenik egy pincér, kezében étlapokkal. - Hagyja csak itt, kérem - mondom, majd kézbe veszem az egyiket. - Először is kérnénk egy üveg pezsgőt. Nem muszáj a legdrágábbat - vörösödöm el kissé zavartan - csak pezsgő legyen. A pincérnek szeme sem rebben, nyilván megszokta már, hogy megfordulnak itt kispénzű vendégek is. Elsiet, én pedig némileg megkönnyebbülve kinyitom az étlapot, de szinte rögtön be is zárom. - Igazából már otthon eldöntöttem, hogy gumbót fogok kérni - jelentem ki határozottan. - Jó ideje itt élünk már New Orleansban, és szégyen, hogy még nem próbáltam ki a város specialitását. Ha tanácsolhatom, te se salátázz. Elég sok kalóriát mozogtunk el este - vigyorgok szélesen - muszáj pótolni az elvesztett energiát.
A gyors öltözködést lassú séta, majd gyors választás követi. Az étterem egyszerű, hangulatos, világos és jó illatoktól illatozó. Mosolyogva foglalok helyet, mikor Chriest kihúzza alattam a széket, táskám az asztalnál lévő felesleges székre teszem, és elveszem az étlapot, amit gyors fordulattal felém nyújtanak. Fejem lehajtva mosolyodom el, és próbálom visszafogni a nevetést, ahogy Chriest a füle tövéig pirul, mint egy aranyos kisgyerek. -Szerintem tudta az elejétől fogva, hogy mit hozzon, de ez aranyos volt.-jelentem ki, és elkezdem lapozgatni az étlapot, de ő olyan hévvel csapja be sajátját, hogy szinte a hajam is bele libben a szellőbe, amit kavar vele.-Hát...-fintorgok az éltalpba bámulva-Legyen.-egyezzek bele, letéve az étlapot, s úgy teszek, mintha a megjegyzést nem hallottam volna meg a salátát illetően.-Ha gyomorrontást kapok, behajtom az általad romba megdöntött fogadásunk, az tuti.-figyelmeztetem, ugyanis a tegnapi vacsora is épp annyira volt laktató, hogy kezdtem attól tartani, ha így folytatom, mire a gyerek kérdéshez jutok, jóval több plusz lesz rajtam, mint ami azt segíti, hogy a bordáim ne szurkálják, mikor hozzám bújik. Épp jókor érkezik a pezsgő, és kerül poharunkba, s átadom a lehetőséget szerelmemnek, hogy leadja a rendelésünk..-Pezsgő? Ezt tulajdonképpen azért, mert...?-érdeklődöm valami okot keresve, bár kifejezetten jól éreztem magam komolyabb okok nélkül is. Rég voltunk így kettesben, hisz az elejétől kezdve nem vittük túlzásba az efféle helyek látogatását. Az ismerkedést a közös lakással elkezdtük és azóta is jól elvagyunk mindenféle randik nélkül. De kétség sem fér hozzá, arcomon ücsörgő mosolyom a megmondója, hogy hozzá tudok ehhez is szokni, ha arról van szó.
Még akkor is vöröslik kissé a fülem, mikor a pincér távozik. Valahogy cikinek érzem, hogy úgy kell beülni egy étterembe, hogy nem vet fel minket a pénz. Tudom, hogy Les-nek ez nem számít, ahogy nekem sem, de... a fenébe is, eddig nem foglalkoztam vele, mit gondolnak mások. Most mi változott? Alighanem az, hogy most már nem csak a saját híremmel kell törődnöm. Nem akarom, hogy Les-t lesajnáló pillantások vegyék körül azért, mert a férje nem éppen egy Rothschild-származék. - Kösz - dünnyögöm Les-nek, majd felsóhajtok. - Valahogy Las Vegasban komfortosabban éreztem magam az étteremben, mikor úgy bántak velünk, mint egy hercegi párral - vonok vállat, aztán ahogy Les is egyetért velem a rendelést illetően, lerakom az étlapokat, mire a pincér vissza is tér. Felkaparja egy noteszba amit kértünk, majd némán távozik - csak az üveg pezsgőt hagyja az asztalon. Kibontom, és öntök mindkettőnk poharába, majd elgondolkodva nézek át szerelmemre, az asztal másik felére. - Kell, hogy oka, vagy apropója legyen? - kérdezem. - Igazából nincs. Talán csak annyi az ok az ünneplésre, hogy ha észrevetted, egy ideje nincs köztünk vita, veszekedés, és nem akarjuk kicsinálni a másikat. Plusz, megegyeztünk abban, hogy várunk egy kis jövevényt, aki majd a mi családunkba érkezik. Ha ez nem elég ok az ünneplésre, akkor mi? - mosolygok. - Amúgy elárulom az igazi okát: bízom benne, hogy ha leitatlak, akkor ma oda vihetlek, ahová én akarlak - nevetek aztán fel a tekinteten, amit Les-től kapok erre az utolsó mondatra.
Neki fontos volt, hogy mit gondolnak, engem sosem érdekelt más véleménye. Öntörvényű és makacs voltam, törődtem vele, és meglehet, ha valaki ártani akarna neki, nem gondolkodnék, hogy meddig menjek el, de ez nem ilyen helyzet volt. Nem szorultunk rá a drága ételekre és italokra, az átlagos teljesen megfelelt, megtanultam értékelni rég azt, ami van és nem túlzottan vágyni a nagyobb, elérhetetlennek tűnő dolgokra. Miért? Egyszerűen minden megvolt most, amiről régen azt hittem, hogy sosem lesz az enyém. Ez alapján a jövő is alakulhatott szépen. -De ami Vegasban történik, ott is marad.-mosolyodom el, leszámítva a tényt, hogy épp ott lettem a felesége, amit nagyon nem akartam volna ott hagyni. Vállat vonok a kérdésre, aztán hallgatom az indokokat, amiket felsorol és akaratlanul elmosolyodom a nem akarjuk kicsinálni egymást részen. -És mi van akkor, ha ez csak egy látszat és a gondolataimban épp az ágy mellé terítem a bundád?-cukkolom, aztán lazán bokán rúgom, amikor leitatásról beszél.-Komolyan eléred egyszer, hogy tényleg úgy viselkedjek, mint egy igazi boszorkány.-vetek rá szúrós pillantást, s mivel alig vannak, és körülöttünk szinte senki sem ül, nem törődöm vele, hogy ezt a mondatot más hogy érthette.-De azért tetszik az indokod nagy része.-ismerem el végül és mosolyogva koccintom poharam övének, hogy aztán belekortyoljak a pezsgőbe. A pincér pedig nagyon remélem, hogy siet, mert a gyomrom az illatoknak hála Bachot meghazudtolva kezd el muzsikálni hangos korgások formájában.
- Azért nem minden maradt Vegasban - nézek Les-re már csak azért is ellentmondva neki. Elvégre őt magammal hoztam, vissza New Orleansba, nem? Meg is nézném, hány cafatra átkozott volna, hogy fogom magam, és hipp-hopp ott hagyom a kaszinók fővárosában, ettől az abszurd gondolattól meg önkéntelenül is nevetni kezdek. - Édesem, ritka hogy te ne úgy viselkednél, mint egy boszorkány. Szerencséd, hogy ez általában javunkra válik - jegyzem meg, majd megcsóválom a fejem. - Hát, ha a bundámat akarod, legyen. Lelked rajta, ha özveggyé válsz, és ezzel elásod az esélyét is annak, hogy továbbadhassam a remekbe szabott génjeimet az utódunknak - mormolom, aztán megérkezik a gumbó, én pedig lehunyt szemekkel szívom be a pirított garnéla, rizs, mártás és zöldségek illatát. Ideje is volt, mert már nem csak Les gyomra korgott olyanokat, mint a távoli, de egyre közeledő mennydörgés, hanem az enyém is. - Nem is értem magam, mindeddig miért nem kóstoltam meg a város specialitásait. Bár a po-boy szendvicset már kipróbáltam otthoni legyártásra, és nem akarom magam dicsérni, de remekbe sikerült. Szóval azt hiszem, a mai vacsoraötlet már meg is van, és az én feladatom lesz - mosolygok Les-re, és belekortyolok a pezsgőmbe. - Egyébként ahová vinni akarlak, pont amellett van a városi lap szerkesztősége. Szóval remek alkalom lesz, hogy lerójam az adósságomat feléd.
-A remekbe szabott génjeidről és azok továbbadásáról ne beszéljünk. Reméljük, hogy csak farkas lesz és nem olyan fura szerzet, mint én. Bár nem tudom melyik a jobb. Ha csontja törik vagy ha varázslattant kell tanulnia, mint Harry Potternek.-fintorodom el, igaz, én utóbbiból jócskán kimaradtam mindig is. Mikor olyan közegbe kerültem, ahol a kilétem, a fajom nem átok volt, hanem erény, egészen máshogy kezdtem el erről a kérdésről is vélekedni. De anyámtól nem kaptam sok leckét, hisz még az előtt meghalt, hogy az eszem tudtam volna. Megérkezik a vacsora és az illatoknak hála összefut a nyál a számban. Felemelem a villám és lassan falatozni kezdek a tűz forró ételből, miközben lelkesen hallgatom meséjét a vacsoráról. -Tudod mit ettem igazán rég? Egy jó hamburgert. Én nem itt nőttem fel, előtted nem is éltem itt, csak max két-három hónapot, ennyi idő alatt pedig inkább a zacskós leves és a változó minőségű házhoz szállított kaja tartott életben.-osztom meg vele éltem ezen igen rossz szakaszát, amikor egyedül voltam, mint a kisujjam és a bárban dolgoztam, ahol lelkesen töltögettem az italokat, s munka után leültem mellé.-Így tetszik az ajánlat.-hagyom annyiban, de a közeljövő terveit is megtudom, de most már komolyan fogalmam sincs, hogy mit szeretne és hova a fenébe akar vinni. -Így is elég kíváncsi vagyok, ne tetézd!-kérem, de jobban elfoglal az ebéd, mint a vitatkozás, így mikor a tányéromon már csak pár falat van, ismét felemelem a tekintetem.-Tudod min gondolkodtam?Biztos, hogy most akarunk belevágni ebbe a kirándulásba? Mármint...-kezdek neki bizonytalankodva-Értem, hogy nem rázott meg az, ami reggel történt, de akkor is...-próbálok kibújni a téma alól, de tudom, hogy már jócskán belecsavarodtam így belekortyolok inkább a pezsgőmbe és elkapom arcáról tekintetem.
Kissé elszontyolodva kapirgálom villámmal az ételt, és elgondolkodom Les szavain. - Ami azt illeti, én inkább remélem, hogy rád fog hasonlítani, és nem rám - mondom úgy, hogy ha valaki a környékünkre tévedne se értse, miről beszélek. - Te is tudod, mennyi fájdalommal jár a létezésem. Nem kívánok ilyet senkinek... főképp nem a saját gyerekemnek. Könnyebb lenne az élete, ha a te génjeidet örökölné inkább - sóhajtok, és noha nem mondom ki, igazság szerint Les az elevenemre tapintott. Ha volt valami a gyerekvállalás gondolatának során, amitől féltem, akkor pontosan ez volt. Nem volt persze törvényszerű, hogy a fiamnak vagy lányomnak is az én utamat kéne bejárnia, és el kellene venni egy ember életét, hogy kiváltsa az átkot, de az élet kiszámíthatatlan. Elég egy véletlen baleset, hogy máris elátkozza az apját, mert olyasmit kapott örökül, amit nem akar. - Hamburger? - vonom aztán fel a szemöldökömet Les szavai hallatán. - Istenem, de nehéz a nőkkel - fordítom a szemem a mennyezet felé. - Itt van New Orleansban, a zene fővárosában. Eheti a város specialistásait... a gumbót, a jambalayát, a po-boy szendvicset, a tenger gyümölcseit... erre hamburgerre áhítozik - csóválom a fejem, önkéntelenül is felnevetve. - De ha a hölgy óhaja parancs, az lesz a mai vacsora. Nem is tudtam, hogy ilyen gyorsan kezdődik a kívánós korszak, pláne ha a nő még csak néhány órája terhes - szúrok oda egyet még pimaszul, aztán a kaja végeztével megtörlöm a számat, és hátradőlök a székben. Jobb is így, már csak azért is, mert megint olyan téma kerül terítékre, ami kissé elveszi a jókedvemet. - Igen, igazad van - dünnyögöm kissé elszontyolodva. - Nagyon jó lett volna. Tényleg, nagyon szeretnék kikapcsolni egy kicsit, és most jó lett volna az alkalom... de igazad van. Miután egyikünk megélhetése kissé megingott, ostobaság és elhamarkodott dolog lenne ilyesmire kiadni a pénzt. Elhalaszthatjuk... ha sikerül újra munkát találnom, és egyenesbe kerülünk. Nem történik tragédia, ha az Államok kissé nélkülözi még a társaságunkat. Viszont - pislogok az órámra - kora délután általában lapzárta, szóval ha jóllaktál, ballagjunk el a szerkesztőségbe, nehogy azt mondhasd, hogy volt egy jó ürügyem rá, hogy kihúzzam a fejem a hurokból.
Kezdőlap
