- Osztrigát? - húzom fel kicsit az orrom. Ha Klaus ennyire esküszik rá, talán ki kellene próbálnom, de... másrészt viszont mostanában olyan gyenge a gyomrom. Nem biztos, hogy ez az alkalmas időpont a kísérletezésre. - Nem is tudom... A krémleves gondolata jobban vonz - tűnődöm félhangosan. Főétel terén is bizonytalan vagyok. Újabban nagyon rákattantam a halra, mindegy, hogy milyen. Tengeri, tavi. De a többi sem hangzik rosszul, és egy ilyen helyen biztos minden finom is. - Inkább rád bízom a rendelést. Igazából nem vagyok válogatós, sőt... mostanában nagyon jó az étvágyam, szóval szerintem akármit rendelsz, el fog fogyni - kerül ismét vigyor az arcomra. Hát ez van. A lányunknak jó étvágya van.
- Jártál már itt korábban is? - tolom előre az étlapot, és helyette újra a helyet mérem fel.

- Nagyon jól hangzik - bólintok a rendelésére, és tovább szemlélődök, amíg ő oda rendeli a pincért. Halk, szolid zene szól, az emeli a hely fényét, adja meg igazán a hangulatát. Egyet kell értenem Klausszal. Tényleg szép hely, kellemes.
- Néha eltűnődöm - szólalok meg, amikor újra ketten maradunk. - Valaki, aki annyit élt már, mint te, még mindig tud látni, hallani újat? - teszem fel a kicsit szerencsétlenül megfogalmazott kérdést, bár szerintem így is értheti, ha akarja. Persze a világ folyamatosan változik, fejlődik, halad valamilyen irányba, de... Ez az egyik dolog, ami az örök életben megijeszt: nem lesz minden egyhangú, mosódnak össze az évszádok, lesznek unalmasok a hétköznapok, ha valaki végtelen ideig él?

Nagyokat hallgatok, amíg felszolgálják nekünk az előételt, és közben Klaus szavain pörög az agyam. Igazából lenne még egy-két kérdésem, de azok még várhatnak, most egyébként sem alkalmas.
- Rendben - vigyorodom el, mikor felajánlja, hogy megmutatja nekem, hogyan is kellene elbánnom ezekkel az osztrigákkal. Kicsit előre is dőlök, és méregetem a tányérokat. Egyelőre nem tűnik túl étvágygerjesztőnek, de adok neki egy esélyt.

Csak nézem, ahogy Klaus megeszi, aztán nézem a tálcát az osztigákkal. Még mindig nem guszta. Élnek. Lehet, hogy a Klaushoz hasonlónak ez meg sem kottyan, hisz naponta esznek élőkből, de na...  Sóhajtok, majd a kezembe fogom az egyiket, próbálok nem fintorogni. Pár csepp citrom után a szerencsétlen összehúzódik. Nem gondolkodom tovább, csak a számba öntöm. Uhh... sós. Mint a tengervíz. Lenyelem, aztán csak vigyorgok, mint a vadalma. Furcsa, de nem rossz. Épp ellenkezőleg. Kellemes és könnyű.
- Azt hiszem, kell még egy próba, mielőtt véleményt mondok - pillantok újra a tálcára. Végigcsinálom a szükséges procedúrát, aztán - ezúttal már villával - nyomom is le a következő falatot. Oké, finom. És villával, a plusz kis tengervíz nélkül nem is olyan sós, sokkal ízletesebb. Semmihez nem hasonlítható.
- Azt most mondom, hogy nem akarnék ilyet minden héten enni... de tetszik - ismerem be ismét elmosolyodva. Viszont szerintem előételnek nekem ennyi elég is. Egy-egy darab magában is olyan nagy, majdnem mint a fél tenyerem.

- És abban mennyi igazság van, hogy az osztriga afrodiziákum? - pillanatok mosolyogva Klausra a tányér felett. Nyilván van benne valami. Ha jól emlékszem, a görögök is nagyon komolyan vették, Afroditét úgy ábrázolták, hogy egy ilyen kagylón emelkedik ki a tengervízből... vagy mi. Nem vagyok teljesen otthon a mitológiában, de azért én is tanultam ezt-azt, amíg az iskolapadok koptattam.
Leplezetlenül elcsodálkozom a szavain. Karácsony? Korábban épp ezen járt az agyam, csak ez... Ohh. - Persze. Benne vagyok - mosolyodok el lassan. - Tetszik az ötlet. Egy szolid, hangulatos este. Az az igazság, hogy én is régen ünnepeltem meg a karácsonyt, egy másik életben, amikor még azt hittem, hogy van családom... De most már... - Most már Klaus és a gyerekünk lett a családom, de ilyen szavakat képtelen vagyok kimondani, úgyhogy maradnak, ahol vannak: a fejemben. - Már nincs más, akivel szívesebben tölteném azt az estét - mondom végül őszinte mosollyal. Már annak is örülnék, hogy nem leszek egyedül, a tervei pedig kicsit fel is lelkesítenek.

Az, ahogyan rám pillant a tányérja felett, és a sejtelmes mosolya már magában is elég ahhoz, hogy rájöjjek, mi a véleménye a vágykeltő ételekről, a szavaira pedig már a fejemet ingatom én is vigyorogva. Mire is számítottam? Bár tény, ha még sokáig néz így rám, nekem sem fog kellene semmiféle afrodiziákum. Vagy ez már az osztriga hatása? Mmm... nem hinném...
A válaszomat, attól tartok, félreérthette. Legalábbis az arckifejezéséből erre tippelnék, de mivel nem tudom, a mondatom melyik részével bánthattam meg, nem kezdek bele magyarázkodásba. Most ő az egyetlen családom, akim csak van, leszámítva a még meg nem született gyerekünket. De nekem ezzel nincs semmi bajom, épp ellenkezőleg. Örülök, hogy vele tölthetem az ünnepeket.
A következő szavaitól miliméterről miliméterre olvad le arcomról a mosoly, míg végül ott ülök vele szemben, fancsali képpel. Most tényleg a nyomorúságos életemről akarunk beszélni? Ajándékok... haha. Még ha lett volna kitől kapnom bármit is!
- Az ide-oda csapódás is élet - vonom meg a vállamat. Igazából vicces, hogy ismét valami olyan témát hoz fel, amin nem olyan rég rágódtam magam is. Amikor visszatértem a szobámba ma, és az az érzés, ami elfogott, hogy sosem volt igazi otthonom. Elég, ha csak visszapillantok az elmúlt pár hónapra, mennyi helyen laktam. Amikor megérkeztem Mystic Fallsba, az első éjszakát Klaus hotelszobájában töltöttem, nem mellesleg egyedül, mivel Erin miatt végül magamra hagyott. Aztán Tylernál laktam egy ideig, később Chrisnél és Connienál, utánuk abban a szobában, amit a városban béreltem, amíg New Orleansba nem jöttem, azóta meg Klaus mellett költözgetek ide-oda. Motelszoba, az itteni patolája, a Fallsi otthonuk... És ugyanez vonatkozik az elmúlt éveimre is. Egy kicsit itt, egy kicsit ott, de sehol sem igazán. Így belegondolva azért elég gyászos a helyzet. - Ennek is megvan az előnye: legalább nem volt unalmas az életem. Jártam erre, jártam arra, szeretem a változatosságot. - Főleg ha egyszer nincs más. De egyébként tényleg szeretek utazgatni, új emberekkel megismerkedni, és sokat lehet látni és tapasztalni közben. Túléltem, igen, és kicsit cseszettül bár, de nagyjából felneveltem magam, vagy ha úgy tetszik, felnevelt az élet, de köszönöm, megvagyok. Amiatt viszont tényleg izgulok, hogy mit fog szólni hozzám az igazi családom, ha egyszer rájuk találok. Remélem, nem vágnak ki azonnal, mint a nevelőim... - Szerinted kedvelni fognak? - kérdezem kissé szerencsétlenül, mintha egy biztatásra vágyó kisgyerek lennék. Tulajdonképpen annak érzem most magam.

Nem várok Klaustól nagy lelkesítő beszédet, de ahhoz képest, hogy a maga stílusában adja elő, igazából jól esnek a szavai, mert érzem, hogy tényleg törődik velem.
- Remélem, nem lesz szükség népirtásra, de azért köszönöm - lassan ismét elmosolyodom. - És azt hiszem... nem is tudnék másmilyen lenni, mint amilyen vagyok - teszem még hozzá ezúttal inkább vigyorogva. Klausnak igaza van, semmi értelme nem lenne megjátszanom magam. Vagy elfogadnak magamért, vagy... tök mindegy. De ettől még egy kicsit izgulok, ha ezekre gondolok. Belekortyolok kicsit az italomba, mielőtt megkóstolnám a főételt is. Az már biztos, hogy az illata isteni.

- Már így is sok mindent kaptam - tárom szét a két kezem. Még ajándékot is akar venni? És mégis hogyan viszonozzam? Így is tulajdonképpen rajta élősködöm már egy ideje, aminek nem örülök kimondottan. Szeretek független nő lenni, csak ez most nemigen jön össze, de hogy még ajándékot is vegyen nekem...
- Van annak különösebb oka, hogy nem akarsz visszamenni? - kérdezek rá, mert bár nem bánom a dolgot, de érdekelne, mitől ilyen lényeges ez. - Én nem vágyom vissza Fallsba, egyedül... hát az orvosi vizsgálatokat még nem tudom, hogy oldjuk meg - fejezem be a mondatot félig eltűnődve. Nem könnyű olyan orvost találni, aki nem hőköl vissza a csodababánk híre hallatán, és igazából kedvelem is Meredithet. Vajon ha mi nem megyünk vissza oda, akkor legalább megoldható lenne, hogy ő eljöjjön ide?
- Hmm? - pillnatok meglepetten és kissé szórakozottan Klausra az utolsó mondatait hallva, és érzem, hogy kicsit el is pirulok. Hideg kezeimet emelem arcomhoz, és próbálom kicsit hűteni.

- Kezdesz tényleg zavarba hozni, Klaus - suttogom felé hajolva, mélyen a szemeibe nézve, és ajkaimon apró mosoly játszik, majd lopva körülpillantok. Lehet, hogy őt nem zavarná a közönség, de engem azért igen. Persze ha a terem üres lenne, nem lennék ennyire gondban. Igazából nem tudom, hogy ezeket a dolgokat Klaus mennyire gondolja komolyan. A baj az, hogy simán kinézném belőle, hogy megteszi, én azonban, bár alapjáraton nem vagyok egy szégyenlős fajta, hát ezzel most alaposan zavarba hoz, és ami még rosszabb: akaratlanul is elképzelem a jelenetet. Nem lehetne inkább a tányéromra koncentrálni? Nem mintha sok férne még belém ebből a laktató vacsorából.

A szám elnyílik, aztán úgy is marad, mert Klaus már tereli is a szót, mielőtt bármit válaszolhatnék. Csigát? Most komolyan? Az osztriga nem volt elég, most még ez is? Tőlem aztán lehet bármilyen fűszervajas, ínyenc módra elkészített, fracia specialitás, azt egészen biztosan nem fogom leengedni a torkomon.
- Jól van, kóstoljuk meg azt a fűszervajas csigát - jelentem ki felszegett állal, határozottan. Pedig már a fejemet ráztam volna heves tiltakozással, egyébként is tele vagyok, amikor elhangzott az utolsó kérdése. Magas labda. Bevállalós vagyok-e? Naná, hogy az vagyok. Egy nyamvadt csiga nem fog kifogni rajtam, senki ne mondja, hogy nem merem megkóstolni.

Nem értem, minek a sugdosás. Extra adag csigát akar nekem rendelni? Milyen figyelmes. - Már egész konkrét terveid vannak az éjszakára? - vonom fel a szemöldökeimet egy félmosollyal. Valahogy mindig visszakanyarodunk a témához, de a pincér már közben érkezik is vissza, a tálcákon pedig... Ráncolom egy kicsit a homlokomat, aztán kitör belőlem a nevetés. Ismét csak ugrat. Szereti ezt a foglalkozást űzni, úgy nézem. - Na jó, megint kifogtál rajtam - csóválom a fejem, de már fülig ér a szám. Oké, igaza van. Akármilyen bevállalós is vagyok, ez a fajta csiga sokkal inkább ínyemre van. Le is kapom az egyik darabot a táncáról.

Újabb nagy szavak az éjszakai terveivel kapcsolatban. Mitől lenne a mai más, mint bármelyik másik alkalom? Izgulnom kellene? Inkább kezdek kíváncsi lenni, de a szexben Klausszal sosem kell csalódnom, szóval nagy ígérgetések nélkül is tudom, hogy jó lesz. Ő pedig, mint ahogy ezt el is ismeri, gondoskodik róla, hogy vágyakozzak utána. Szerintem láthatja a szemeim csillogásán is a hatást, amit rám gyakorol, de elégedjen meg ennyivel, mert nem fogom hozzá hasonlóan szavakkal is körül írni, hogy akarom őt...
Körülnézek ismét, ma már sokadszor a teremben, de ezúttal teljesen más szemmel. Próbálnám elképzelni, hogy milyen lehetett itt egykor, de a sok fényűzés nem segít abban, hogy ültetvényt képzeljek az étterem helyére. - Mikor tervezed felkeresni? - pillantok végül újra Klausra. A kérdés természetesen Marcelre vonatkozik, akire most már én is kíváncsi vagyok. Remélem, hogy be fog mutatni egymásnak bennünket. Megnézném magamnak azt a férfit, aki Klaus kezei között nevelkedett, akárcsak majd hamarosan a leendő lányunk is fog.

Davina? Milyen kislány? És milyen trón? Család védelmezője? A homlokomat egyre erősebben ráncolom, és próbálok rájönni, hogy Klaus mi a jó büdös francról beszél. Mintha egy könyvet olvasnék, aminek véletlenül átugrottam volna egy-két fejezetét, így a következő sorok hatalmas kérdőjeleket hagynak bennem.
- Már ne haragudj, de... miről beszélsz? Ki az a Davina? Esküszöm, semmit nem értek - húzom el a szám egy apró, bocsánatkérő mosolyra. Jól sejtem, hogy egy boszorkányról van szó? De akkor sem értem...
- Miért nem nézed meg Marcelt a régi lakhelyetek környékén? - teszem fel aztán a kérdést egy vállvonással. Én ott keresném először, ha az adott épület még áll, mert az a fickó, ha nem hagyta el a várost, akkor nyilván egykori otthonát sem hagyta maga mögött.