- Megpróbálhatom. - sóhajtottam fel. - De csak ha nem találom túlzottan szórakoztatónak azt a látványt. - vigyorodtam el, majd megfogtam a vállát, és elindultam vele affelé a tábor felé.
Szépen lassan lecsitult minden, majd felsóhajtva döntöttem úgy, hogy... ezennel ezt rá kell bíznom.
- Van ott két ember - böktem a fejemmel abba az irányba. - Hogyan támadnál rájuk? - kérdeztem halkan.

Ezzel a furcsasággal még egy ideig együtt kell élnem.. Na remek. De nem is várhatom, hogy egyik pillanatról a másikra történjen meg a csoda. Mindenhez hozzá kell szoknom. Képes vagyok rá.. Tudom.
- És nem lehetne, hogy mondjuk.. Megállítasz, ha nem lennék képes leállni? Nem akarok senkit megölni. - Ráztam meg a fejemet. Nem.. Nem akarok senkit bántani. Ezt már abból is észrevehette volna, hogy nem akartam itt hagyni szerencsétlen embert meghalni..
Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy nemsokára az ott lévő emberek édes vérét szívhatom.. Nem.. Csak egy ember. De azt sem bánthatom túlzottan.. Nem akarom.

- Néhány napig vagy hétig, de az is lesz, elhiheted nekem - simogattam még mindig a tincseit, majd felhúztam őt a földről, és leporoltam a ruháját, mert most éppen olyan törődős kedvemben talált.
- Tudnod kell valamit. Valószínűleg az első áldozatnál még nem fogod tudni megállni, hogy ne öld meg az áldozatodat. Mert nagy eséllyel meg fogod - suttogtam, és az egyik nem túl távoli táborhely felé fordultam. Innen nem látszott, de a zsivaly hallatszott.
- Néhány óra múlva mindenki álomra tér ott... - súgtam a fülébe.

Olyan fura volt így minden. Hát az egyszer biztos, hogy nem jó meghalni utána meg visszajönni végképp nem. Bár még mindig jobb, mintha ez lett volna az utolsó pillanatom és itt feküdnék addig amíg valaki meg nem talál. Egy fura kicsit égető érzés volt a torkomban. Nem tudtam mihez hasonlítani. De mindegy is. Azt hiszem ő mindent el fog nekem magyarázni.
- Jól vagyok.. Csak kicsit furcsa most úgy.. minden. - Tápászkodtam fel a földről és leporoltam a ruhámat. Ránéztem, mint az utolsó reményemre. Vagyis hát.. Jelenleg csak benne bízhatok és rá számíthatok. Az ő segítsége nélkül nem hiszem, hogy bármire is jutnék.
- Öhm.. Rendben van. - Bólintottam rá. Ezen is túl kell esni.

Kinyitotta a szemeit, majd felült, és láttam, hogy végigmért. - Hm... - kezdtem el gondolkodni, majd felsóhajtottam és egy lépéssel merészkedtem közelebb hozzá.
- Teljesen jól vagy? - kérdeztem tőle eléggé berekedve. Nem tudtam még, hogy hogyan viszonyuljak hozzá, de egyszer minden gondot meg kell oldani és úgy tűnt, hogy ennek az ideje hamaorsan eljön. Az ő gondja most az első táplálkozás. Hamarosan eljön majd az ideje.
- Figyelj rám.. hamarosan enned kell majd - simítottam végig tincsein.

Merő sötétség. Ennyi lenne a halál. Vagy csak azért akadtam meg itt, mert nemsokára újból élni fogok. Ha nem is a megszokott módon, de így lesz. Nem tudom, hogy mennyi ideig kell várnom, de megéri. Már csak a kíváncsiság is hajtott, hogy milyen lesz ez az egész.
Újra éreztem a testem. A levegőt körülöttem. Kicsit megmozdultam, de a szemeimet még nem bírtam kinyitni. Mi van ha az egészet csak képzeltem? Aztán végül kinyitottam a szemeim amit kicsit bántott a fény, de próbáltam hozzászoktatni. Hirtelen levegőért kapkodtam, majd rögtön a nyakamhoz kaptam. Olyan, mintha semmi nem történt volna. Látom őt az egyik fának támaszkodva. Ez kicsit megnyugtatott. Nem tudom mit csináltam volna, ha magamra hagy.

Nem tudom, hogy mennyi idő telt el. Talán egy óra. Talán kettő. Az is lehet, hogy csak tíz perc, mit sem érzékeltem ebből az egészből. Nagyon kevés embert változtattam vámpírrá, mert hát... mégis, miért tegyem? Semmi értelme halmozni az élvezeteket. Használhatóak egy-két dologra, de vámpírként sem lesz több értelmük, mint emberként. Ebben a lányban viszont volt valami, ami megfogott... és hát... szerény személyemnek ez nagyon is tetszettt.
Alig jutott eszembe ez a gondolat, máris megmoccant a teste, és elvigyorodtam. -Ideje felkelned, szépségem!

Pusztán ezért a kis cselekedetemért már mennyivel másképp néznének rám. Meg hát ez nem éppen az elfogadott viselkedés. De ez engem nem érdekel. Főleg most már minek? Ha olyan leszek, mint ő semmi és senki nincs aki megállíthat. Akkor pont nem fog érdekelni, hogy mint gondolnak rólam. Örökké fogok élni.. Míg ők az ágyukba roskadva haldokolnak majd. Na akkor, majd mondhatják rólam a véleményüket. Most sem érdekel akkor sem fog. A magam ura akarok lenni. Mindig is az akartam.. és ha ehhez ez kell.. Hát legyen.
Éreztem ahogy ajkai egy pillanatra az enyémet érinti, majd a következő amit láttam merő sötétség. Innen már nincsen visszaút. De nem is akarok visszalépni.. Ezt akarom.

Eléggé lazán vette a dolgot, ami meglepett. Ebben a korban nagyon is.. szigorúak voltak a törvények, az erkölcsök, amiket ha valaki megszegett, akkor bizony volt nemulass... főleg ha nőről volt szó. Mert azért valljuk be, hiába az a sok mozgalom, azért még mindig nem annyira részei a társadalomnak, mint a férfiak.
Kortyolta a véremet, és mikor úgy ítéltem, hogy elég, elszakítottam tőle, és így néztem a tekintetébe.
- Találkozunk hamarosan - mondtam egy ördögi vigyorral, apró csókot lehelve véres szájára, majd egy mozdulattal eltörtem a nyakát. Egy reccsenés, majd a földre hullott a teste.
Felsóhajtottam, és nekitámaszkodtam az egyik fa törzsének. Most már csak várnom kell...

Pont ahogy gondoltam. Nem kellett tovább győzködnöm. Nem is akartam, mert eléggé megalázó lett volna, ha térden állva könyörgök vagy bármi ilyesmi.
Magához húzott amitől kicsit elpirultam. A közelsége elég furcsa dolgokat vállt ki belőlem.. Na mindegy. Most nem az a lényeg, hogy ő mit vált ki belőlem hanem, hogy mire is készülünk. Megteszi. A szívem hevesebben kezdett verni nem tudom, hogy az izgatottságtól vagy a félelemtől.. De most nem is érdekel.
- Okééé. - Mondtam kicsit hosszabban az átlagnál, majd egy grimasszal az arcomon megfogtam a csuklóját és kortyolgatni kezdtem a vérét.

Reménytelen a nőszemély. Hát.. nem tudom, hogy mennyire teszek ezzel jót, de... rendben. Ha ő akarja, akkor... akkor meg kell tennem.
- Gyere ide... - húztam őt magamhoz, miután elléptem az áldozatomtól, aki lassan, de gyógyulni kezdett. - Gyere... és ezzé teszlek - suttogtam halkan, és mikor odaért, a felharapott csuklómat a szájához tartottam.
- Idd meg...!

Eleinte azt hittem, hogy nem fogja megmenteni. De végül visszafordult hozzá. Hála az égnek, hogy "hallgat" rám. Az az érzésem, hogy miattam állt le és egyben miattam is menti most meg.. De ezek teljesen bolond gondolatok.. Szerintem csak azért teszi, hogy ne legyen olyan rossz véleménnyel róla. De egyáltalán nincs róla rossz véleményem.
- Lehet, hogy ezzel azt akartad elérni, hogy meggondoljam magam viszont akkor el kell szomorítanom téged. Nem gondoltam meg magam. Ezt szeretném. Kérlek.. Tedd meg. - Nyeltem egy nagyot és közelebb lépkedtem hozzá.
- Kérlek. - Nem akarok könyörögni.. Nem is fogok. Remélem ennyi bőven elég lesz neki.

A földön fekvőre néztem, miután a lány megszólalt, és arra kért, hogy mentsem meg. Mégis, miért kellene ilyet tennem?
- Sajnálom, Serenity. De tudnod kell, hogy ha vámpír leszel, benned sem lesz meg mindig az, hogy meg akard menteni. Ő egy egyszerű ember lesz a szemedben, egy táplálék, ami előbb-utóbb, de elveszik, meghal, és újat kell keresned. Nincs más remény számára, csak hogy ne legyen rosszkor rossz helyen - vontam meg a vállaimat, majd elindultam a haldokló irányába.
- De idővel... képes lennél rá - suttogtam halkan, és leguggoltam, majd felharaptam a csuklómat. - Ha olyan idős leszel, mint én, minden lehetséges lesz - tartottam csuklómat az áldozatom szájához.

Az az érzésem támadt, hogyha nem szólok neki nem áll le. Talán rám várt, hogy szóljak. Mégsem nézhetem tétlenül, ahogy egy nagyon kedvesnek tűnő személyt a szemem láttára megölnének. Mi lenne a családjával a barátaival.. Az ilyesmibe bele sem akarok gondolni.
Ellökte magától, mintha nem is jelentene semmit.. Lehet neki nem, de nekem igen. Nem hagyhatjuk csak így itt.. Látszólag már nem fogja sokáig bírni.
- Látom, de nem lehetetlen. - Vágtam rá határozottan. Már csak azért is meg akarom mutatni neki, hogy én ennél sokkal jobb lehetek. - Kérlek.. Segíts rajta. Ne hagyd meghalni. - Néztem rá aztán pedig a földön fekvő alakra.

És végre... és hallottam ahangját! Megállított, leállított, és arra kért, hogy fejezzem be, ne bántsam tovább a lányt. Remek... már kezdtem megijedni, hogy csupa szórakozásból ölnöm kell. Mert jólesett a vére. Az a baj, hogy túlságosan is...
- Helyes - löktem el magamtól a testet, és véres ajkakkal közeledtem vissza felé, közben hátrapillantva az otthagyott tetemre. Így is... elvettem tőle az életét.
- Nos, mint láthatod... nem könnyű uralkodni magunkon - nyeltem egyet, és letöröltem a számról a vért.

És végre... és hallottam ahangját! Megállított, leállított, és arra kért, hogy fejezzem be, ne bántsam tovább a lányt. Remek... már kezdtem megijedni, hogy csupa szórakozásból ölnöm kell. Mert jólesett a vére. Az a baj, hogy túlságosan is...
- Helyes - löktem el magamtól a testet, és véres ajkakkal közeledtem vissza felé, közben hátrapillantva az otthagyott tetemre. Így is... elvettem tőle az életét.
- Nos, mint láthatod... nem könnyű uralkodni magunkon - nyeltem egyet, és letöröltem a számról a vért.

Magam sem tudom igazából, hogy mire is bólintottam rá. Egy kedvesnek látszó ember közeledett felénk mosollyal az arcán. Tristan el is tűnt mellőlem és rávetette magát a nőre. Most jöttem rá, hogy igazából mire is vállalkoztam. De biztos vagyok benne, hogy ezt másképpen is meg lehet oldani.. Nem muszáj ekkora fájdalmat okozni. Sikított egyet amitől egy kicsit hátraszökkentem és én is megijedtem. Biztos, hogy én ezt akarom? Igen. Teljes mértékben biztos vagyok benne. Már csak azért is, hogy bebizonyítsam nem mindenki válik szörnyeteggé aki olyan, mint ő.
- Elég. - Ordítottam rá amikor már egyre erőtlenebbnek tűnik. Azért még sem fogom hagyni, hogy egy ember miattam haljon meg.

Rábólintott. Nem hiszem el. Tényleg ezzel az ígérettel sem vagyok képes eltántorítani? Rendben van... hát legyen.
Eltűntem mellőle, hogy rögtön rávessem magamat arra az emberre, aki lelkesen mosolyogva, felénk igyekezett. Feltéptem nyakát, és kegyetlenül szívtam nyakát. Örömet okozott ez, mert a vére olyan meleg volt, olyan... tüzes.
Sikkantott egyet, de nem sok erő maradt benne. Szinte már nekem kellett tartanom, hogy ne csukoljon össze a karjaim között, és én még tovább szívtam. Azt akartam, hogy... Serenity mondjon álljt. Hogy... legyen benne annyi emberség.

Nem tudom, hogy hogy történt de az egyik pillanatban még a bárt hagytuk el a következőben pedig már itt voltunk az erdőben. Kicsit szédültem mert nagyon furcsa volt nekem ez a gyorsaság. A gyomrom is kicsit kavarogni kezdett, de próbáltam leplezni.
- Rendben van. - Bólintottam a kérésére. Teljesen mindegy, hogy mit csinál. Engem már nem tud meggyőzni az ellenkezőjéről. Az egyszerű élet sem könnyű. Szeretem a kihívásokat és ez is annak tűnik. Vámpírok.. Embert ölnek. Az emberek állatokat. Az életnek megvan a maga körforgása.

(Bár)

Nem álltam meg vele idáig. Használtam a vámpír sebességemet, és hát... nem tudom, mennyire fordult fel a gyomra tőle, de nem baj, még annyira elijesztem az egésztől. Remélhetőleg.
- Itt vagyunk. Maradj nyugton itt - intettem őt csendre, és hallgatózni kezdtem. - Látni fogod, hogy milyen brutális egy vámpír... és hogy mennyi szenvedéssel jár, mint az áldozat meghal. Te nem akarhatod ezt - próbáltam hatni rá.

***