- Köszönöm.. Akkor a bárban. - Mondtam röviden, majd egy sóhajtással elindultam hazafelé. Egy pillanatra a tekintetem arra az emberre téved, akiből az előbb táplálkoztam.. Talán vele kellene kezdenem vagy valami.. De azt mondta, hogy hagyjam.. Hát rendben.. Az édesanyám valószínűleg már betegre aggódja magát.. Tennem kell valamit, hogy neki könnyebb legyen.. Igen csak ez lebeg a szemem előtt.

(Serenity lakhelye)

- Jól van, jól van. Akkor így fogsz tenni. Igézni te is képes vagy - bólintottam, majd elnéztem a távolba. - Most menj akkor haza. Engem holnap megtalálsz ugyanabban a bárban, ahol találkoztunk. Rendben? - simogattam továbbra is az arcát, majd elengedtem, és elkezdte, sétálni, kifelé az erdőből.
- Az áldozatot hagyd - legyintettem egyet, majd felsóhajtottam. - Inkább indulj.

- Ez a legjobb megoldás. - Elakadt egy pillanatra a lélegzetem a közelségétől. Egyszer már megöltem szóval volt szerencsém ilyen közel lenni hozzá. Viszont most teljesen más volt, hogy ő húzott magához.
- Nem.. Félek, hogy bántanám. Nem akarom. Könnyebbé akarom tenni a számára ezt az egészet.. És ez csak így lehetséges. - Nem mindig lehet ő ott, mint valami őrangyal. Nem vagyok benne biztos, hogy uralkodni tudnék magamon, ha például megvágná magát.

- Meg akarod idézni az édesanyádat? - fogtam meg a kezét, és magamhoz húztam őt, hogy közelről, egészen közelről nézzek a tekintetébe.
- Nem kell megtenned. Csupán... gyakrabban kell eljárnod otthonról. Hogy velem légy, és megtanítsalak ezekre a furfangokra - simogattam meg az arcát kedvesen, és nagyon gyengéden.

- Haza kell mennem.. Beszélnem kell az anyámmal.. Meg kell tennem vele ezt az elfeledtetős izét.. Nem akarom őt fájdalomban itt hagyni. - Ez az egy amihez ragaszkodom, hogy ne fájjon neki az, hogy engem is elveszített és apát is vagy legalább egy picit enyhíteni ezt a fájdalmat.
- Nem... Nem volt hiba.. Egyszerűen csak hozzá kell szoknom. - Ráztam meg a fejemet. Nem akarom, hogy úgy érezze, hogy nyűg vagyok.. Hozzá kell szoknom.. Ennyi.

- Jól van... most már nyugalom - suttogtam a fülébe, majd ahogy a szemembe nézett, és láttam, hogyan vizslatja a tekintetemet, elmosolyodva kezdtem el simogatni az arcát.
- Hazaviszlek, rendben? Bár... ha emberekkel élsz együtt, nem tudom, hogy mennyire lenne ez szerencsés - sóhajtottam fel. - Kezdem belátni, hogy hibát követtem el, amikor ezt elkövettem ellened - ráztam meg a fejemet.

Nem tudom miért, de ahogy átöleltem beszippantottam az illatát.. Nem igazán volt szokásos ez a fajta érzelem kifejezés.. Vagyis hát nem igen látni ölelkező párokat. Főleg, hogy nekem semmi közöm nincs hozzá azon kívül, hogy átváltoztatott vámpírrá.. És ma találkoztam vele.. Ő most olyan volt számomra, mint egy biztos támasz. Elvesztettem az apámat és szükségem volt valakire, aki a maga módján megvigasztal.
- Igen. - Mondtam szipogva, miközben a szemeit kezdtem el fürkészni.. Olyan szépek.

- jól van... jól van - simogattam meg a haját, ahogy megölelt. Erre a legkevésbé sem számítottam, de ha megtörtént, hát nem ellenkeztem. Volt jobb dolgom is annál... és amúgy is: engem már olyan régen öleltek meg, hogy szinte nem is emlékszem rá.
- Jól vagy már? Legalább egy kicsit? - néztem a szemeibe, és megsimogattam arcát. Tekintete furcsább volt, különlegesebb, mint mikor még ember volt. De tagadhatatlanul szebb.. mint előtte.

Miért érdekelte, hogy hogyan érzek..? Miért tette úgymond meg nem történté az egészet? Nem hiszem el.. Ez sokkal rosszabb, mint amire emlékszem. Sokkal nagyobb fájdalom. Az apám.. Mi lesz így az anyámmal, hogy már engem is elveszít? Bele fog roskadni.. Hogy lehettem ennyire önző? Csak magamra gondoltam ezzel az egésszel. Az anyám mindenkit elveszített. A férjét és a lányát egy napon.. Utálom magam..
- Jó helyen.. jó helyen... - Mondogattam magamban és próbáltam elhinni.. A következő pillanatban pedig már arra eszméltem, hogy megöleltem Tristan-t.. Magam sem tudom mit vártam ettől az öleléstől.. Csak.. Megöleltem.

Nem jöttek azok a szavak, amelyeket én diktáltam neki.
Helyette zokogni kezdett, mint valami csecsemő, én pedig nagyot nyelve néztem rá, és felsóhajtottam. Utáltam a hisztit. De tény, hogy ezt én váltottam ki belőle, és... most muszáj tényleg tanítanom őt, különben itt és most vége mindennek.
- Hé... az apád... halott. És látom, hogy már emlékszel rá, mert végetért az igézésem. De ő jó helyen van, oké? - simogattam meg az arcát.

Nem vagyok gyilkos, nem vagyok gyilkos.. Ezt mondogattam magamban egyfolytában. Nem akarok megölni senkit. Senki nem érdemli meg, hogy csak úgy elvegyék az életét. Esetleg egy család elveszítse valamelyik családtagját.. Ekkor jöttem rá, hogy ő elfeledtette velem a fájdalmat.. Az ürességet, amit éreztem amikor megtudtam, hogy elvesztettem édesapámat.. De ezzel most nem foglalkozhatok először el kell feledtetnem vele.. De nem megy.
Összerogyok a földön, mint egy rakás szerencsétlenség és zokogásban török ki. - Apa.. Nem. - Ráztam meg a fejemet miközben már megállíthatatlanul folytak a könnyeim. Összetörtem és nem tudom, hogyan tovább. Fáj. Elvesztettem az apámat és még büszkévé se tehettem. Most pedig elhagyom anyámat is.. Vagyis el kell hagynom. Nem tudnék így élni mellette.. Mindenkinek csak csalódást okozok.

Türelmes voltam, bár nem voltam teljesen biztos abban, hogy képes lesz leállni. De bíztam benne. Úgy, ahogy eddig még nemigen másban. Mert hát... őt ismertem emberként. Tudtam, hogy sokat törődik másokkal.
Odaléptem mellé ismét, mikor újra megszólalt és elégedetten jöttem rá, hogy bejött, amit sejtettem.
- Nézz mélyen a szemébe... - suttogtam irányítóan. - Majd mondd neki, hogy feledje el, ami történt vele. És egy állattámadás áldozata.

Szabad utat adott nekem abban, hogy megöljem ezt az embert. De én nem vagyok gyilkos. Azért akartam eleve ezt az egészet, hogy bebizonyítsam nem válik mindenki azzá. Most pedig éppen az ellenkezőjét készülök bebizonyítani. Nagyot nyeltem és próbáltam kizárni a vér utáni vágyakozásomat. Nem lehet.. Nem ölhetem meg ezt az embert. Valószínűleg családja van, aki hazavárja. Én nem vagyok erre képes.. Nem tehetem meg.
- Nem. - Ráztam meg a fejemet. - Nem akarom megölni... Hogy feledtessem vele el ezt az egészet? - Néztem Tristan-re. Nélküle nem tudom, hogy mit csinálnék. Ő az egyetlen reményem.

Sejhettem volna, hogy ez lesz belőle. Ő nem bír magával... még. Mert nem is kellene ezt elvárnom ám tőle! De ostoba vagyok, egy kissé primitív, hiszen azt hiszem, hogy ki fogja bírni étkezés nélkül? Vagy mondjuk úgy... ki fogja bírni ezt anélkül, hogy végleg megölné?
- Kérlek. Akkor folytasd - legyintettem, és nekidőltem egy nagy sóhajjal az egyik fa törzsének, hogy innen nézzem az egészet. talán ha megöli, rájön hogy ez nem jó életmód, és megtanulja a kontrolt.

Hamarosan megszűnt a fájdalom, amit egy megkönnyebbült sóhajjal jeleztem. A fogaim.. Hát várható volt, hogy nem lesz ez az egész egy kellemes dolog, de ami még annál is rosszabb volt, hogy meg akartam ölni ezt az embert. Túlságosan is vágytam a vérére ahhoz, hogy elvállaljak tőle.. Sikerült, de nekem ez nem volt elég. Többet akartam. Lehet, hogy kicsit önzőség és később ezt másképp gondolnám, de jelenleg vérre van szükségem. Méghozzá sokra.
- Nem.. Nem akarok, de... Túlságosan is éhes vagyok. - Egyértelműen ez irányít most engem. Éhes vagyok méghozzá nagyon.. Ilyesfajta éhséget még soha életemben nem éreztem.

- Ácsi...! Azt hittem, hogy valamit megbeszéltünk. - néztem rá dühösebben kissé, de inkább voltam határozott, mintsem mérges, vagy akármi, hiszen... kezdő vámpír még. És kezdőként... mindannyian többet és többet akarunk annál is, mint ami kijár nekünk.
- Oké, akkor most higgadj le szépen, oké? Elsőként ennyi megteszi... - simítottam végig Serenity nyakán, majd felsóhajtva néztem a tekintetébe. - Ha többet iszol belőle, akkor ő meghal. És tudom, hogy éhes vagy... de te nem akarsz gyilkos lenni... igaz? - kérdeztem remegő hangon.

Amint megéreztem a vérét a számban olyan érzés járta át a testemet, amit nem tudtam, hogy mihez hasonlítsak. Annyira tökéletes volt és mámorító. Nem is akartam elszakadni a nyakától. A másik férfiról már teljesen meg is feledkeztem. Nem is érdekel.. Csak ennek a személynek az édes vére. Nem akarom elereszteni, de muszáj lesz.
Tristan szólt rám, hogy hagyjam különben meghal.. Minden olyan gyorsan történt fel sem fogtam mit csinálok, csak ellöktem magamtól. - Többet akarok.. Sokkal többet. - Mondtam, majd felsikítottam fájdalmamban és a fogaimhoz kaptam.

Nem kellett neki könyörögni, rávetette magát az életet adó forrásra. És ahogy csinálta... szinte én magam is éhes lettem tőle. Óh, ne előttem, ne előttem... én sem fogom bírni így... nem fogom bírni leállítani sem, ha ezt műveli az orrom előtt.
- Elég... - szólaltam meg rekedten egy perc elteltével, és ott termettem a háta mögött.
- Most még él... most még meg tudod igézni Őt... de még egy korty, és megölöd - nyeltem hatalmasat. Legszívesebben én folytattam volna azt, amit ő elkezdett.

Én nem akarom ezeket az embereket bántani. A szívem szakad darabokra, hogy mégis meg kell tennem. Szükségem van arra, ami bennük van. A vérükre.. Istenem.. Annyira hívogat. Ezt nem bírom..
Mintha csak megerősítésre vártam volna ugrottam az egyik férfi nyakára, mikor meghallottam Tristan szavait. Nehezen, de sikerült felsértenem a bőrét, hogy édes éltető véréhez juthassak, amit gyorsan kezdtem kortyolgatni.

Még mindig a fának dőltem, és onnan néztem, hogy mit csinál Serenity. Büszke voltam rá, meg kell hagyni, hogy ahhoz képest, hogy elször csinálja, valami rejtett tehetség már most ott volt benne.
- Tedd meg...! Most....! - ösztönöztem őt heves hangon, mikor könnyeket láttam felcsillanni a szemeiben.

Hallottam Tristan biztató szavait, amitől kicsit talán magabiztosabb lettem. Határozottabb léptekkel mentem egyre beljebb és beljebb az erdő mélyére míg meg nem már bőven hallótávolságon kívülre értünk és megálltam. Megfordultam, majd a két férfira néztem. Nem hiszem el, hogy én ezt fogom csinálni.. De nem akarom megölni őket. Viszont a vérük.. Már szinte hívogat. A szívdobogásuk valami Isteni muzsika..
- Sajnálom. - Mondtam könnyes szemekkel, mikor megálltak előttem.

Elégedetten sóhajtottam,. ahogy láttam, hogy megindul, és az egyik fa törzsének dőlve vártam, hogy elérje, amit akar. Tudtam , hogy először fájni fog neki a táplálkozás, legalábbis az a része, hogy kinőjenek a fogai... de nerm lesz gondja ezzel sem. Erős...
Közben végignéztem egyszerű öltözékemen. Miközben valaki az életéért harcol, mi itt szórakozunk. De egyáltalán nem bántam.
- Nagyon ügyes vagy, Serenity... - suttogtam halkan. Vámpírhallás... már muszáj, hogy hallja.

Nem is beszéltem akkor hülyeséget, mint gondoltam. Ez az egész teljesen ésszerű volt. Egy nőnek talán még jobban is ugranak, mint egy férfinak. Bár lehet, hogyha egy már halott személyt tartana a karjaiban segítenének neki.. De nekik nem feltétlenül kell tudni arról, hogy halott természetesen.
Az egész testem megfeszült és alig bírtam egyáltalán menni.. Nem, hogy még megszólalni. Nagyot sóhajtottam és így próbáltam összeszedni magamat. Mennie kell. Muszáj lesz.
- Igen. - Bólintottam, majd el is indultam a páros felé. Minden "színészi" tehetségemet próbáltam összekaparni, majd kicsit könnyáztatta szemekkel sétáltam oda hozzájuk. - Kérem segítsenek.. A férjem.. Valami megtámadta.. - Dadogtam ki a szavakat, mint egy zavarodott asszony, majd el is kezdtem őket vezetni vissza az erdő mélységébe, ahol Tristan-nel voltunk.

- Hm, remek megközelítés. Pontosan ez a bevett szokása a vámpíroknak. Megpróbálnak bizalmat nyerni az áldozatukban, azzal, hogy azt állítják, megsérültek, és bajban vannak, vagy pedig a partnerüket érte valami. A partner persze nem is létezik. - jegyeztem meg mellékesen, majd megfogtam a vállát, és arrafelé kezdtem kalauzolni.
- MOst ez lesz a feladatod. Jobb, ha pontosan ezekkel kezdjük. Később talán nem lesz gond belőe. - sóhajtottam fel, és a füléhez hajoltam. - Készenállsz?

- Ne csak próbáld.. Tedd is meg. Mert különben esküszöm, hogy.. - Próbáltam valami értelmes fenyegetést felhozni, de semmi nem jutott eszembe. - Hagyjuk.. - Nem akartam felhúzni.. Ki tudja milyen baj származhatna abból, ha én most felidegesítem valamivel.
Megfogta a vállamat és úgy kezdtünk el sétálni a tábor felé. Egyre jobban izgultam. Mi lesz, ha valakinek ártok? Vagy ha valaki meghal miattam? Azt nem bírnám elviselni.
- Talán elcsalnám őket azzal, hogy a barátom bajban van.. Hogy azért még sem a tábor kellős közepén kelljen ezt az egészet.. és utána pedig hát.. Tenném amit kell. Vagy nem? - Fogalmam nem volt erről az egészről, hogy hogyan kell.. De most ez tűnt a leglogikusabbnak.