Nem tudom, hogy meddig kell még így szellemként lebegnem vagy mi.. Már kezdtem nagyon unni ezt az egészet. Ha lehetne talán még bele is halnék ebbe az unalomba. Azonban a halált, már kihúztam a listámról. Jó móka volt egy darabig.. Szórakozni másokkal, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy ott vagyok, de ez már kicsit sok. Nem tudom ki viselné el ezt ennél több ideig. Nekem már a könyökömön jön ki ez az egész. Viszont azt nem tagadhatom le, hogy jól éreztem magam azzal a vadász gyerekkel. Vicces volt.. Legalábbis a számomra. Azt viszont nem ígérhetem, hogyha még egyszer találkozunk akkor mosollyal az arcán fog távozni. Bár az is lehet, hogy megtartom háziállatnak. Igen.. Mindig is akartam egy idióta nyáladzó kiskutyát. Vagy éppenséggel nagyot.. Mindegy.
- Soha ne nyaralj együtt egy vadásszal.. Bár teljesen jól szórakoztam.. Nem volt kedvem az önvédelemhez, szóval.. Itt vagyok én. - Miközben beszéltem végig Tristan arcát figyeltem. Kíváncsi voltam az arckifejezésére.. A rémületet, már le sem lehetett volna róla kaparni.. Nem is gondoltam, hogy ennyire fontos vagyok a számára.. Bár időben észrevette, hogy felszívódtam..  

Nem értettem semmit. Amit magam előtt láttam, az nem volt más, mint légnemű anyagok keveredése, és annak eredménye: levegő. Miért kell mindent ennyire tudományosan megközelítenem? Tudja a franc, mindenestre kezdtem kíváncsi lenni, hogy mi folyik itt, és... a gyomrom egy pillanat alatt vált ököl nagyságúvá.
- Kihez beszélsz? - kérdeztem remegő hangon, ahogy Samantha megszólalt, de nem hozzám beszélt, hanem az előtte lévő levegőhöz, és ez valami nagyon rossz sejtelmet indított el bennem.
- Nem... az nem lehet... - ráztam meg a fejemet kétségbeesve, és úgy pislogtam, mintha belém vágott volna a 220. - Ővele beszélsz... ugye? - kérdeztem, és ebben a pillanatban mintha egy birodalom omlott volna össze a szívemben.

Nem kellett volna rögtön beszélgetésbe elegyednem Naomi-val.. Egy kicsit távolabb kellett volna mennem tőle, de minek? Meghallotta volna.. Hacsak nem csalogatom el Naomi-t a háztól.. De nem tudom, hogy min aggódok annyira. Így is úgy is képes vagyok arra, hogy visszahozzam őt. Érzem magamban az erőt és mondhatni vágyom arra, hogy használhassam.. Erre akkor jöttem rá, mikor bántottam.. Tristan-t.. Viszont jelenleg ez most lényegtelen. Tudom, hogy képes vagyok rá. Ki is röhögném magam, ha nem így lenne.
– Igen. Aggodalomra viszont semmi ok.. Könnyen visszacsinálható az egész.. – Sóhajtottam.. Ez lesz az első komolyabb varázslatom, mióta visszatértem, de szükségem van erre. - Szóval.. Van itthon nálad gyertya? – Fordultam Naomi felé.
 

Mikor még nem találkoztam Tristan-nel egyáltalán nem ilyennek képzeltem el.. Valahogy sokkal erősebbnek.. Olyannak, akit az érzelmek hidegen hagynak. Nem azt mondom, hogy kikapcsolva járja a nagy világot egyszerűen csak magasról tesz mások véleményére.. Most pedig mégis földhöz vágta az, hogy meghaltam.. Édes.. De engem fordított helyzetben nem hiszem, hogy ennyire meghatna a dolog.. Főleg, mivel a barátnője egy boszorkány, aki remélhetőleg sec perc alatt megoldja az egész problémát. Ha nem.. Akkor vagyok igazán nagy bajban.
– Kérlek.. Vágd fejbe helyettem is, ha sírni kezd. – Jegyeztem meg gúnyosan. – Valahol biztos van.. Ha nem tudod merre kérdezd meg a ház tulajdonosát.. Bár nem biztos, hogy túlzottan barátságos lesz.. – Ó, az én kis házőrzőm.. Talán egyszerűbb lenne, ha megölném, már.. Igen.. Sokkal egyszerűbb lenne.
 

Ennél jobban nem tudtam volna összezavarodni. Soha nem rázott meg ennyire semmi. Hiszen vámpír vagyok. Majdnem ezer évem volt arra, hogy megszokjam az érzéseket, és ki tudjam őket zárni, legyen szó fájdalomról, szerelemről, szenvedésről... mindez az életem részévé vált, de megtanultam nem törődni velük. Erre azonban senki nem készíthetett fel. Nekem sosem volt gyerekem... soha nem adatott meg, és talán nem is vágyom rá, hiszen elég problémám van nekem enélkül is. De... Naomi egy bizonyos értelemben olyan volt, mint egy gyermek... talán nem is véletlenül tekintettem rá így.
- Szóval azt mondod, hogy... akár öt perc múlva már ismét közöttünk lehet? - fordultam Samantha felé nagyot nyelve, miközben abban reménykedtem, hogy igen lesz a felelet. Gyertya, vagy akármi... nekem szükségem van a szerelmem segítségére.  

Nem aggódtam túlságosan, hiszen végeztem, már el ilyen varázslatot, de akkor nagyon jó okom volt rá. Na, meg persze más is végzett el rajtam ilyen varázslatot.. Különben most nem lennék ott, ahol vagyok. Még mindig ugyanolyan halott lennék, ha nem vállaltam volna egy kisebb fajta kockázatot és nem hiszem, hogy Naomi olyan lány lenne, aki ne vállalná a kockázatot a dolgokkal kapcsolatban. Berohantam a házba és a kezembe vettem pár gyertyát, meg még egy tálat plusz mellé egy kést. Kicsit megpakolva érkeztem a verandára. Nem éppen a legalkalmasabb hely erre az egészre, de valószínűleg, már mindenki húzza a lóbőrt és, ha bármit is látna azt hinni, hogy valami idióta sátánisták.
- Készen állsz? – Kipakoltam a gyertyákat egy körbe és a tálat magam elé helyeztem a kezemben pedig, már szorítottam a kést készen arra, hogy megvágjam magam. Ki ne állna készen arra, hogy ott hagyja azt az egész szellemvilágot?! Egy darabig talán élvezhető, de utána rettentően unalmas.

Figyelmen kívül hagytam Tristan-t és csak Samantha-ra koncentráltam. Elvégre ő az, aki képes visszaadni a testemet és úgy az egész életemet, amit az elmúlt bő 900 évben élveztem. Jó érzéssel töltött el, mert megtehettem. Nem volt olyan dolog, ami ki nem próbáltam volna. A halál is pontosan egy ilyen dolog volt. Kicsit néha, már unalmas az örökkévalóság. Főleg, mikor már minden őrültségen túl vagy. Bár ez tulajdonképpen egy elég gyenge kifejezés.
– Készen állok, már egy ideje.. – Mondtam halványan mosolyogva, miközben elhelyezkedtem a gyertyákból kialakított kör közepén. – Az őszintét megvallva kicsit féltem ezért lehunytam a szememet és így vártam meg, hogy mégis mi fog történni. Nem túl gyakran bíztam magam egy boszorkány kezébe, de most kivételt tettem, hiszen az „apám” nőjéről volt szó. Ő meg csak nem akar még nagyobb kárt okozni bennem azon kívül, ami már így is van. Bár jobban belegondolva az első találkozásunkkor meg akartam őt ölni.. Ha van egy kis esze, akkor tudja nem egyedül irányult és mindenféle hátsó baromság nélkül.

Úgy éreztem magam, mint aki itt sincs. Bár lehet, hogy ez volt a cél, hiszen Samantha-nak jelenleg jobb dolga is volt, mint velem foglalkozni, de végül is... óh, mindegy. Ha a végén Naomi is a szemeim elé kerül, akkor én máris nyugodt leszek ény megkönnyebbült. Nem találkoztunk jó ideje, ez tény... de a tudat, hogy valahol életben van, segített oltani a szomorúságomat. Ha úgy megyek tovább, hogy tudom, ő halott... mindez nem lenne olyan egyszerű. Mondjon bárki bármit. Ez akkor is így van.
Megköszörültem a torkom, és bambán néztem, ahogy Samantha jól megpakolva visszatért ide. - Én... hát, még sosem volt részem ilyesmiben - bukott ki belőlem, csak hogy végre mondjak is valamit, aztán kínlódva megtámaszkodtam az egyik oszlopban, közben az ég felé merengve. Annyi gondolat volt a fejemben, annyi mindent láttam már ezer év alatt. De ilyet még sose. És emiatt merült fel bennem számtalan kérdés. Főleg most, hogy volt egy halvány sejtésem, mi folyik a városban... valami Horgonnyal meg a hasonmásokkal.  

Nem akartam semmi másra koncentrálni csak a varázsigére. Kizártam szinte mindent, ami feleslegesnek bizonyult. Amint kijelentette, hogy készen áll szinte abban a pillanatban megvágtam magam és a vörös nedű ritmikusan csepegni kezd a tálba. Mikor már elegendő vérrel telt meg a tál elszorítom a sebemet, hiszen nem szeretnék itt helyben elvérezni. Tudom, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy Tristan elveszti a fejét.. Bőven volt ideje önuralmat tanulni.
Lehunyom a szememet és mormolni kezdem a varázsigét és szinte érzem, ahogy a lángok melege simogatja az arcomat. Egy ilyen varázslat régebben nem terhelt meg s most sem kellene. Mikor végeztem vele nem nyitottam ki a szememet, hogy meggyőződjek a sikerességéről. A kelleténél egy kicsivel több energiát igényelt és ennek volt köszönhető, hogy egy kicsit arrébb kellett botorkáljak, hogy meg tudjak támaszkodni. Mély lélegzettet vettem és reméltem, hogy hamarosan visszatér belém az erő. Lehetséges, hogy ez túl nagy lépcső volt azok után, hogy jó ideig szellem voltam, de remélhetőleg sikerült.
 

Nem tudtam, hogy mennyi lehetséges mellékhatása van az egésznek, de ha őszinte akarok lenni nem is érdekelt. Egyszerűen csak vissza akartam kerülni az élők közé. Most ez volt a számomra a legfontosabb. Már unom a szellemlétet.. Nem tudom, hogy bírják az emberek ezt elviselni hosszabb ideig, de komolyan. Nyomasztó. Mondjuk, mikor meghaltam tisztában voltam azzal, hogy vissza fogok térni. Tristan soha nem hagyná annyiban. Az pedig, hogy a barátnője egy erős boszorkány pont kapóra jött. Nem tudom, hogy mennyire komoly közöttük a dolog, de az egyszer biztos, hogy mind a ketten megtennének bármit a másikért. Ez látszik azon, ahogy egymásra néznek. Még a vak is látja, hogy vibrál köztük a levegő még akkor is, ha nem a legtermészetesebb módon.
Egyre haladt előrébb a varázslattal és érezni kezdtem a gyertyák lángjainak a melegét és úgy gondoltam, hogy ez csak jót jelenthet. Akaratlanul is egy féloldalas mosoly kúszott az arcomra. A végén pedig éreztem a szellőt az arcomon és tudtam, hogy sikerült. Kiléptem a körből és tettem egy lépést Tristan felé, de tekintetem Samantha-ra vándorolt. Nagyon sápadt volt.. Sőt alig állt a lábán. Ha most odamennék támaszt nyújtani neki az nem én lennék.. Mégis. Ő volt az, akinek köszönhetem, hogy újra élek. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. – Jól vagy? – Mondtam, majd a következő pillanatban, már mellette is voltam és odasegítettem a verandán lévő padhoz, hogy leülhessen.

 

Nem tudom, mennyire lettem volna képes csak úgy megszólalni. Mert... ami a szemem előtt történt, az nem hétköznapi. Nem láttam ilyet minden nap az eddigi életeim során. Egy nő... AZ a nő, akit a világon a legjobban szeretek, megmentetette azt, akit... lányomként szeretek. Mit is mondhatnék azon kívül, hogy... köszönöm?! Lehet ilyesmi után hálát kifejezni? Vannak szavak arra, hogy ezt... ennek az árnyékát akár... de közölni tudjam vele? Nem. Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Csak pislogtam, és próbáltam nem elveszíteni a fonalat...
- Naomi... - suttogtam, ahogy megláttam az alakját. Teljesen elfeledkeztem arról, hogy Samantha is itt van, és szemmel láthatóan volt már kellemesebb élmény is az életében ennél a pillanatnál. Alig állt meg a lábán, ami egyértelmű jelzése volt annak, hogy... hogy kimerítette ez a varázslat.
- Mindketten jól vagytok? - kérdeztem aztán tőlük rekedten. Talán nem így kellett volna, de mit tehetnék? Közel fél évezredig senki nem volt kíváncsi arra, hogy mit érzek. És mit látok. Nem szoktam még hozzá, hogy imsét van olyan, akit szerethetek.

Kicsit most csalódtam magamban, hogy ennyitől kifáradtam. Mert tulajdonképpen számomra ez egyfajta szégyen volt. Ennél sokkal többre is képes voltam most pedig úgy érzem magam, mint egy rokkant nyugdíjas. Számítottam arra, hogy időbe fog telni, mire visszaszokok a képességemhez és az élethez, de azt soha nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig fog tartani. Na, de persze ha nem gyakorolom folyamatosan az erőmet, ahogy a kezdetekben, akkor soha nem is fogom visszanyerni a régi valómat. Pedig mit szeretnék ennél jobban? Talán Tristan-t. De ő az enyém. S nem eresztem el a karjaim közül. Még akkor sem, ha néha jobb lenne neki nélkülem. A féltékenységet még mindig nem kezelem valami jól..  
Pár perc telhetett el, mire sikerült végre lenyugodnom s az émelygésem is elmúlt. – Én megmaradok és te? – Kérdeztem Naomi-tól, aki időközben segített helyet foglalni a verandán lévő padon. Ez egyértelműen sokat segített. Bár nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire segítőkész lenne. Inkább olyan típusnak véltem, aki az egészre tesz magasról. Mondjuk más szemszögből nézve megmentettem az életét, szóval.. Tartozik nekem. Legalábbis másoknál ezért, már minimum egy jövőbeli szívességet kérek. De tőle nem. Hogy miért? Mert fontos annak a férfinak, akit én szeretek.

 

Már vártam ezt a pillanatot, hogy újra önmagam lehessek. Ez a szellemlét nem nekem való. Egyszer ki lehet próbálni, de nem mondom, hogy tartósan elviselhető. Ez olyan, mintha áttérnék állatvérre. Kipróbálom. Szép és jó az egész tényleg, de azért nem fogom egész hátralévő örökkévalóságomban ezt fogyasztani. Figyeltem, ahogy Samantha arcába visszatér a szín. Remek. Legalább nem kell bűntudatot éreznem még a végén azért, hogy miattam dobja fel a talpát. Mert az oké, hogy engem visszahozott, de őt ki hozná vissza, ha nekem is ő volt az utolsó reményem? Sajnos a boszorkányok nem repkednek körülöttem, hogy barátkozzunk össze.. Na, jó ott volt BonBon. De őt nem akartam belekeverni ebbe az egészbe. Meg nem hiszem, hogy egy idegennek tett volna ekkora szívességet.
– Tökéletesen. Unalmas volt egy idő után ez az egész. Szóval jobban most nem is lehetnék. – Örülök, hogy nem lett semmi hátulütője a dolognak. Mondjuk nem veszítettem el fél karomat, mert annak vissza hozatalára, már nem volt elég energiája. Ezért már minimum, hogy pezsgőt bontok. Vagy éppenséggel egy éppen erre járó tudatlan kis emberkét. Hmm. Hogy mennyire hiányzott, már a vér íze.. Túlságosan is. Kihoztam az amolyan házvezető nőmet, akinek köszönhetően senki nem lépheti át a küszöböt csak én. Csuklójába harapva kortyoltam párat édes véréből. – Kérsz? – Fordultam Tristan felé, miközben lenyaltam ajkaimról a vért.


 

Sikeresen levegőnek éreztem magam, de ebben nem állt szándékomban hibáztatnhi senkit. Végül is... életem szerelme megmentette azt, akit lányomként szeretek. Mi kell ennél több? Ha bármit is mondani akarnék, vagy netán kritizálni... máshol kellene fellebbeznem. Itt nincs helye ellenszegülésnek. Inkább örömnek... hogy életem két nője életben van. És eddig Naomi sosem érezhette igazán a szeretetet, amelyet iránta éreztem mióta csak ismerem.
- Hölgyeim... azt hiszem, hogy ha ez az egész rosszul sült volna el... a világ szegényebb lenne két ilyen... okos... szépséges... kreatív nővel - sóhajtottam fel végül megkönnyebbülten, majd közelebb sétáltam hozzájuk, és nem érdekelt semmiféle felelet, semmi... magamhoz öleltem őket, mint valami esetlen kölyökkutya, és próbáltam nem elérzékenyülni.. az enyhén nevetséges lett volna. Még tőlem is. Vagy nem?! Áh, ne is menjünk bele ebbe az egészbe... az én lelki világom egy kész különvilág.

Nem volt egy sétagalopp ez az egész. Legalábbis számomra nem. Lehet, hogy úgy tűnhetett nagyon is egyszerű volt, de ezt a látszatot nem tudtam végig fenntartani. Ha egyszer legyengülök bármennyire is próbálok erős maradni ez az egész egyenlő a lehetetlennel. Mármint egy ilyen varázslat után nem várhatja el senki tőlem, hogy talpon maradjak. Régebben ez egyáltalán nem ártott volna meg nekem. Az erőmmel valami nagyon nincsen rendben. Fel kell keresnem valami boszorkányt.. Nem szokásom segítséget kérni, de ez az egyetlen megoldás. Tudnom kell, hogy mi a baj. S jelen pillanatban én még csak nem is sejtem. Soha nem voltam még az a személy, akit visszahoztak a halálból. Mindig fordított volt a dolog.
Tristan szavaira elmosolyodtam és visszaöleltem. Nem vagyok azaz érzékeny típus vagy éppenséggel család centrikus, de szerintem ez nem is igazán számít. Most örülhetünk, hogy mindannyian megúsztuk anélkül, hogy én elpatkoltam volna Naomi felélesztésében vagy esetleg ő a túlvilágon felejtette volna az egyik lábát vagy valami ilyesmi. Egyértelműen ez a megfelelő alkalom az ünneplésre. Persze mindenki másképp ünnepel.

A szerencsétlen szolgálom vére után sikerült kicsit feltöltődnöm és újra érezem minden egyes testrészemet. Olyan voltam, mint egy Duracell nyuszi. Körbefutottam volna akár kétszer is a földet annyira feltöltődöttnek éreztem magam. Felemelő érzés volt, hogy újra élhetek. Nem próbálnám ki még egyszer ezt az egész túlvilágot egyszeri élménynek is bőven sok volt. Köszönöm szépen többet nem kérek belőle. Azaz idő, amit az élők között eltöltöttem sokkal jobb volt, mint az, amit a szellemvilágban. Jót szórakoztam bevallom, de egy idő után, már totálisan unalmas.
– Csak ne kezdjük el ezt az érzelem hullámot.. Könyör.. – Be sem fejeztem, mert éreztem, hogy Tristan mindkettőnket átölel. Remek. Ez számomra roppant kínos pillanat volt. Nem vagyok azaz ölelkezős típus meg az sem, aki ennyire nyíltan felvállalja, hogyan is érez a másik iránt. Hálás voltam Samantha-nak neki köszönhetem az életemet, de ez az ölelkezés túl sok volt. Hamar el is húzódtam, de azért megjelent egy levakarhatatlan vigyor az arcomon. – A jóból is megárt a sok. – Mondtam, miközben hátráltam pár lépést.

Nem igazán ocsúdtam még fel, nem is nagyon érdekelt, hogy mit kezdett el mondani Naomi, mielőtt beléfojtottam a szót... jólesett azt tenni, amit tettem. Megölelni életem két nőjét. Bár ez tényleg eléggé nyálas és érzelgős. Bizonyára hánynék magamtól, ha ismét tükörbe néznék. Vagy talán itt lenne egy tükör, és látnám benne magam. Nem lenne túl kedvező az egómra nézve, hogy ennyire kijött belőlem ez az érzelmes oldal. Elvégre mi vagyok én, macho?!
- Sajnálom - suttogtam aztán, miután nyeltem egyet, és ahogy Naomi hátrált pár lépést, én magam a tornác egy részének döntöttem a hátam, és a tekintetem megtelt élettel, agyam pedig értelemmel. Valamit még nem tudtam.
- Ezt ki tette veled? Ki merészelt... bántani téged? - telt meg hangom gyűlölettel, és tudhatta, hogy ha most itt lenne az illető, a szíve már a kezemben lenne.

Kicsit émelyegtem ezért jobbnak láttam, ha nem túl sokáig vagyok a két lábamon, mert lassan nekik kellett volna megtartaniuk. Aztán most nekik volt megbeszélni valójuk én ebbe nem akartam belefolyni. Egyszerűen csak egy kis erőre van szükségem, amit remélhetőleg össze tudok kaparni pár levegővétellel egyszerűen nem értem, hogy miért érzem magam ennyire szarul. Ennek az egésznek nem szabadott volna ennyire megterhelnie. Régebben ez mondhatni nem volt több nekem egy csettintésnél, de most nem tudom.
Újra leültem és nagy levegőt vettem. Egyszerűen kimerültem. Azt hiszem helyben el tudtam volna aludni, de azért próbáltam magam tartani. Nem lakunk innen messze, szóval addig össze kell szednem az energiámat.

El sem tudom mondani, hogy mennyire felszabadító érzés volt nekem az, hogy újra élhetek. Élvezhető a szellemélt, de természetesen nem hosszú távon. Ezt az egészet én csak úgy tudom elképzelni, hogy egyszer lefekszek aludni és valahogyan ebben az álomvilágban ragadok, ahol a szellemek között mászkálva láthatatlan leszek az emberek számára. Elég gyorsan ki tudom magam szórakozni, szóval… Valami újat mindig kell találnom az életben és szellemként pedig nem túl sok opció áll a rendelkezésemre.  
– Egy vadász nem igazán értékelte a humoromat. – Nem bántam meg azt, ahogyan húztam az agyát. Sőt rendkívül élveztem, de egy idő után úgy éreztem, hogy felkeresem szellemként és jól felpofozom. Meg amúgy is. Nem fog menekülni. Jó kis játéknak nézünk mi elébe. Mert, hogy én olyan vagyok, mint a macska ő pedig az én egerem. Addig játszadozom vele, míg fel nem adja végre.

Megköszörültem a torkom. Ez a nap igencsak fáradalmasra sikeredett, de ennek javarészt nem én voltam az oka. Igaz, ha Samantha nem lett volna hajlandó segíteni, addig mentem volna, amíg nem találok egy boszorkányt, aki segít nekem visszahozni Naomi-t az életbe. És aki ezt tette vele, nem fogja bűntetés nélkül megúszni mindezt, erről gondoskodni fogok! Aki velem húz ujjat, vagy azzal akit szeretek... legyen szó akár Samantha-ról, akár Naomi-ról, büntetést érdemel. Igaz, először szenttül hittem, hogy Gareth jelent meg itt, és ő tette mindezt.
- Nem mehetnénk be, hogy ott beszéljük ezt meg? Tudni akarok mindent. Erről a vadászról főleg. Nem fogja csak úgy megúszni. Erről gondoskodom! - csattantam fel hirtelen, miközben a szemem villámokat kezdett szórni .Talán haza kellene mennem, mielőtt leülök tervezgetni vagy hirtelen megölöm a fél várost, de az nem lenne jó senkinek. Mondjuk ez sem. Nem tudnék olyat tenni jelenleg, ami megnyugtat.
- Akkor... nem vámpír tette, igaz? - kérdeztem nagyot nyelve. Nem Gareth volt... adja az ég, hogy ne ő legyen.

Furcsa volt újra életben lenni. Rendkívül furcsa. De ugyanakkor rettenetesen jó érzés volt, hogy érezhettem a szellőt, ahogy simogatja az arcomat és nem átsuhan rajtam. Egy darabig el tudom szórakoztatni magam egy ilyen világban, de nem vonz annyira, hogy egy örökkévalóságot töltsek ott. Azonban azt be kell ismernem, hogy jó érzés volt húzni annak a vadásznak az agyát. Szegényt egy időre biztos vagyok, hogy kikészítettem. Találkozhatott jó pár vámpírral, akik mindent megtettek volna azért, hogy túléljék a helyzetet ehelyett én poénokkal dobálóztam és egyfolytában szurkálódtam, mert én így éreztem jól magam.  – De, persze. – Mondtam egyszerűen, majd a mellettem álló ház tulajdonosára néztem. – Szép volt jó volt, de vége. – S azzal ki is törtem a nyakát. Szegényt nem fogják sokan hiányolni maximum a munkahelyén. Mert azon kívül nem volt szerencsétlennek élete. Megfogtam a karját és elkezdtem magammal vonszolni a lakásba. Még sem lenne túl okos döntés kinn hagyni. Túl sok a nézelődő. – Nem, nem vámpír volt. Egy vadász. De eléggé rossz a humora. Vagy az enyém. Mert nem igazán vette át a dolgokat. – Mondtam vigyorogva, majd a lábam segítéségével nyitottam ki az ajtót és ledobtam a kanapéra a halott házőrzőmet. – Esetleg megkínálhatlak valamivel? – Kérdeztem Tristan-t és kipillantottam az ablakon, ahol Samantha még mindig maga elé bámult. Úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom vele. Bár azok után, amit értem tett ez lett volna a legkevesebb, de úgy tűnt számomra, hogy most szeretne egy kicsit a gondolataiba merülni ezért sem piszkáltam.

|| Samantha-t ebből a körből most kihagytam ||