<--- Erdő

Ha Tristan valaha is keresni fog, akkor itt fogja megtenni. Akkor pedig rá fog jönni, hogy nem igazán tartozom az élők sorába. Vagyis élek. Csak test nélkül, ami eléggé kellemetlen.
A kanapén észrevettem a ház eredeti tulajdonosát, ahogy alszik. Tetszik, hogy tudja hol a helye. Még akkor is, ha én nem éppen vagyok itt. Nem igazán volt helyem a lakáson belül, szóval inkább úgy döntöttem, hogy kint foglalok helyet. Térdeimet átkarolva ültem és bámultam bele az éjszakába. Remélvén, hogy valahol, majd felbukkan Tristan. Azt akartam, hogy érdekelje mi van velem. Még, ha az esetek többségében pont az ellenkezőjét bizonyítom be.

(Tristan és Samantha lakása)

A szívem szinte majd kiugrott a torkomon... nem voltam képes rendesen levegőt venni. A lakás nem volt távol tőlünk, nem is volt teljesen felkészülési időm... mitől féltem? A szívem mélyén már éreztem, hogy valami baj van, és... istenem, mégis mit kellene tennem, ha tényleg történt valami?
Samantha-ra néztem, majd elengedtem a kezét, és nem érdekelt, hogy ki lát meg, ott termettem a bejárati ajtó előtt, és verni kezdtem az ajtót.
- Naomi! - üvöltöttem be. Nem is tudom, mi vegyült a hangomba...

Láttam, hogy egyre feszültebb lesz, ahogy közeledünk a lakáshoz. Lehet, hogy nem volt annyira jó ötlet ez az egész. Jobb lett volna, ha annyiban hagyom most csak még jobban kiborult. Legalábbis ezt éreztem és láttam rajta. Csak nyisson ajtót vagy bukkanjon fel valahonnan, mert ha nem teszi, akkor ennek nagyon nem lesz jó vége.
Tristan pillanatokon belül, már az ajtó előtt volt és dörömbölt rajta, mint akinek elmentek otthonról. Odasiettem hozzá és nem érdekeltek a következmények a vállára tettem a kezeimet. - Shhh.. Ha itthon van, már rég meghallotta ezzel csak a szomszédokat fogod felébreszteni.. Nyugodj meg. - Suttogtam, miközben a hátát kezdtem simogatni és lábujjhegyre pipiskedve belecsókoltam a nyakába.

Szinte éreztem, hogyan esik szét a kezeim alatt a fa, melyből az ajtót készítették. Soha életemben nem kínzott még ennyire rossz érzés, és azt hiszem, ha ez így marad, viharosan fogok szívrohamot kapni annak ellenére, hogy vámpír vagyok, és jóformán lehetetlenség, hogy bármiféle emberi betegség végezzen velem. Ostobaság talán... de akkor is, jóformán halálfélelmem támadt.
- Hát nem érted?! Talán valami baja esett! - kaptam el Samantha kezét szorosan, és csupán akkor vettem vissza a vehemenciából, mikor megláttam tekintetében azt, amit sosem akartam elérni. - Saj... sajnálom... én nem akartam fájdalmat okozni... - nyeltem egyet, és rögtön visszavettem a hangomból, most úgy pislogva, mint egy megsebzett házieb.

Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy milyen Tristan. De arról fogalmam nem volt még, hogy mire képes, ha egy családtagjáról van szó.. Soha nem beszélt nekem erről. Miért is tette volna? Én játszottam az elérhetetlent most pedig mondhatni a karjaiba vetettem magam, mert tisztában vagyok azzal már, hogy meg kell ragadnom a pillantott. Ez az, amire a szellemlét megtanított.
Félelem? Nem szoktam félni. Általában jól kiszámítom a helyzeteket és, ha félek is előbb szorítom sarokba, mintsem foglalkoznék vele. Most pedig képtelen voltam erre.. Megijedtem tőle.. Elkapta a kezemet és nem is a fizikai fájdalom volt az, ami lekötötte a figyelmem.. Hanem az, amit a szemében láttam. Tényleg fontos neki.. Nekem is elborult az agyam most pedig neki is.. Nagyon úgy néz ki, hogy minket egymásnak teremtettek. Erre nincs más magyarázat.. Két nem normális egymásra találása.. - Semmi gond.. Semmi gond. - Nyugtattam meg, majd gyengéden átöleltem.. Féltem, hogy ellök magától. Én egyszerűen csak támaszt akarok neki nyújtani. Ennyi az egész.  

Itt voltam de ugyanakkor még sem. Mégis ki várhatja el tőlem, hogy őrizzem a házamat, mint valami kutya? Meguntam a várakozást. Azt hittem Tristan hamar fel fog bukkanni, de ezek szerint még sem vagyok annyira fontos személy, mint azt gondoltam. De miért is hittem azt, hogy fontos lehetek a számára? Ez egy nagyon jó kérdés, mert már én magam sem tudom megmondani. A lényeg az, hogy most megint itt vagyok. Amit látok az egy eléggé indulat fűtött jelenet. Az ajtómnak mondhatni annyi. Talán ők is látnak.. Vagy legalább Samantha. Ha az a kis boszorkány látott neki is kell.. Nem tudom mennyire volt kicsi, csak remélni tudtam, hogy átadja neki az üzenetem.. Mármint Tristan-nek. A lényeg, hogy kapcsolatba kell lépnem velük. Hogyan? Beszélek vagy hallják vagy nem.. Még mindig új nekem ez a szellemdolog..
- Az ajtót ti fogjátok rendbe hozni. Felőlem csinálhatjátok puszta kézzel is, de a lényeg az, hogy a ház maradjon egyben. - Szóltam oda nekik, majd közelebb mentem vagy inkább lebegtem, már én sem tudom.. 

Nem akartam megijeszteni őt... de a szívem legmélyén tudtam, hogy most nagyon rosszat tettem... annak ellenére, hogy próbálom kontrolállni magamat, mindig elkalkulálok valamit, és akkor jobb, ha senki nincs a közelemben. Ő most sajnos itt volt... és látta azt az arcomat, amit én nem biztos, hogy láttatni akartam vele. Persze úgy tiszta, hogy ismerjük ki egymást, én ismerem őt, mikor éppen elmentek neki otthonról, és ezek szerint most már... többé-kevésbé ő is látott belőlem mindent.
Viszonoztam az ölelését, de a következő pillanatban valami oolyasmire lettem figylemes, amire nem számítottam. Vagy... talán megőrültem?! - Te is hallottál valamit? - bámultam az ajtó felé. Vagyis inkább... fél órával ezelőtt talán ajtó volt. Most már azzal a két hatalmas ökölnyommal nem biztos, hogy ajtó látszatát keltette.

Nekem is megvolt a sajátos kirohanásom, szóval semmi okom nem volt arra, hogy őt is elítéljem. Szeretem őt így is.. Ezekkel a sötét, apró kis foltokkal a lelkében. Nem egy angyalhoz akarom kötni az életemet. Aggódik. Pusztán ezzel az egyetlen egy szóval meg tudom magyarázni, hogy miért esett majdnem nekem.. Oké.. Abban a pillanatban egy picit megijedtem tőle, hiszen nem erre számítottam, de ettől még nem fogok felvenni minimum két lépés távolságot tőle. Azzal csak rontanék a helyzeten.
A hang, amit hallottam túlságosan is ismerős volt.. Egy ideig azt hittem, hogy csak képzelődöm, de mikor Tristan is rákérdezett lehunytam egy pillanatra a szemeimet és koncentrálni kezdtem. Mikor kinyitottam megláttam Naomi-t. Tritsan arckifejezéséből ítélve ő nem látta, ami csak azt jelentette, hogy... - Kinek tettél keresztbe ennyire? - Beszéltem látszólag a levegőbe. Egy erre járó simán hülyének nézhet.. Nem, mintha érdekelne.