Gondolhattam volna, hogy nem áll be a pofont kérők sorába. Bár nem is gondoltam komolyan. Ne játsszuk már ezt az ellököm magamtól aztán mégis csak szeretem játékot. Tudja, hogy ugyanúgy szeretem és felnézek rá, mint ahogy régen.. Csak azért nem leszek az az érzelgős kislány, mint akkor. Már nem is vagyok.. És nem is igazán lennék képes újra az lenni. Eléggé távol áll már tőlem.
- Hát ha beengedhetnélek, már megtettem volna. De van egy megigézett kis élő vértasakom, akié a ház. Hogy a biztonság kedvéért senki idegen ne tudjon bejönni. Ő meg nincs itthon.. De ha itt lesz valószínűleg megkötöm a számára, hogy többet nem hagyhatja el a házat. - Rántottam meg a vállamat. Sokkal egyszerűbb lenne, ha mindig itt lenne. Nem is értem miért engedtem el.. Mindegy.

- Hát ez mindenképpen sajnálatos - bólintottam egyet. Eléggé... reméltem, hogy leülhetünk egy pohár pia mellett, és tovább beszélgethetünk. Talán elmondaná, hogy milyen volt az élete. De talán ezt itt kell megtennem.
- Hozz ki egy üveg whiskyt - ültem le a lépcső aljára, és rávigyorogtam. -Lenne pár kérdésem - kacsintottam rá. Reméltem, hogy meg is teszi, mert hát... mint az ő nevelőapja, kíváncsi voltam, hogy milyen élete volt eddig. Mi mindent tudott megtenni eddig, és mi az, ami még a bakancslistáján van.

- A lényeg, a lényeg. Senki olyan be nem teheti a lábat ide, aki nem kívánatos személy. Elmondhatom, hogy biztonságban vagyok itt. - Nem örülnék neki, ha valaki beállítana, hogy meg akar ölni. Márpedig arra számítanom kell, hogy ellenségem lesz bően. De amíg itt van az én kis élő vértasakom semmitől nem kell félnem. Hiszen én vagyok az egyetlen, akire hallgat. Senki más. Ami most pont kapóra jön.
- Rendben.. - Mondtam beleegyezően, majd jó pár ideig keresgéltem a hölgyemény italos részlegét, de végül sikeresen megtaláltam közte a whiskyt.
Mikor kiértem helyet foglaltam mellette és odanyújtottam neki a whiskys üveget. - Hát akkor itt az ideje annak, hogy kérdezz. Bármire szívesen válaszolok. - Semmi titkolnivalóm nincsen.

- Jól van. Ha biztonságban vagy, én csak örülök neki - kacsintottam rá, hátradőlve a teraszon. Hát, nem egy Kanári szigetek, de mindegy. Itt is süt a nap... nem vagyok szomorú jelenleg... bár még lehetek, ha rájövök, hogy Naomi csak szórakozik velem és igazából nincsenek olyan érzései, mint amit az imént állított.
- Szóval... kérdések - vettem át az üveget tőle, és elgondolkodtam.
- Hol nőttél fel? Mármint... hogyan lettél vámpír? Ki tette ezt veled? És még ehhez hasonlók - mondtam apró, halvány mosollyal.

Ennél biztonságosabb helyet nem is választhattam volna. Mindig is volt egy élő vértasakom. Anélkül nem tudok elképzelni lakóhelyet. Szeretem, ha a kaja házhoz jár. Másképp teljesen unalmas lenne és egyszínű a lakás. Így egy kicsit feldobom élettel. Főleg mivel elég sok vicces dologra rávehetem az illetőt. Néha még baráti tanácsokkal is megpróbálnak ellátni. Mintha azok lennénk.
- Hogy ki tette ezt velem? Azon kívül, hogy egy férfi nem kíváncsiskodtam. Ő pedig nem mondta el. Azt mondta vannak sokkal fontosabb információi is annál, hogy mi a neve. Ami valljuk be igaz volt. Ha ő nincs, akkor soha nem szerzek rólad tudomást. Bár azt még mindig nem tudom honnan tudott rólad. - Soha nem kérdeztem meg, hogy honnan tud ennyi mindent. Egyszerűen csak tudta és kész. Én pedig örültem, hogy megismerhetem a múltam.

Hozzászoktam ahhoz, hogy ha valakinél az átváltozásáról érdeklődöm, akkor azt mondja, hogy egy szerelme változtatta át, hogy örökké együtt legyenek.
Ám Naomi nem ezt mondta, és ez a végsőkig letaglózott.
- Óh... szenttül hittem, hogy te is beleestél a szerelem csapdájába - húztam el a számat. Én már szinte alig emlékeztem a saját átváltozásomra. Nem tudom, hogy én kértem-e, vagy véletlen történt meg. Olyan régen volt, szinte a saját koromat sem tudtam volna megmondani.
- És soha... nem volt senkid... mármint úgy értem, hogy olyan, mint nekem Samantha? - kérdeztem érdeklődve, és belekortyoltam a whiskybe.

Nem tudom, hogy milyen képet alkothatott már rólam a fejében, de mindenesetre szépen lassan ki fog derülni. Meg hogy igazából milyen is vagyok én. Azt hiszem..
- Hát ebből is látszik, hogy nem ismersz. Az az egyetlen dolog, amiből tényleg nem kérek. - Mondtam kuncogva. Minek mikor semmire nem jó? Szeretjük a másikat és utána pedig, ha elveszítjük abba talán bele is roskadunk. Jobbnak látom elkerülni az ilyen helyzeteket. Nem mindig lehet teljes mértékben, de még mindig ott van az a kiskapu, hogy elmenekülsz. Amit én bátran megtettem. Nem akarok belefolyni semmi ilyen kialakuló dologba. Egyszerűen a szerelem nem az én világom. Persze jön az a kérdés, hogy honnan tudnám, ha nem is próbáltam még. Tudom és kész. Nekem ennél több magyarázat nem is kell. Ennyire azért már ismerem magam.
- Egyszer... Talán valami hasonló. De inkább a lehető legmesszebb jöttem tőle. Nem az én asztalom az ilyesmi. - Rántottam egyet a vállamon.

- Hát, kedvesem... - sóhajtottam fel. - hidd el, nem olyan rossz ez... mindaddig, míg nem szereted minden érzelmeddel. Mert akkor már van félnivaló, nem is kicsi... - húztam el a számat. Na igen... az utóbbiba tartozom én is, hiszen úgy szeretem Samantha-t, mint eddig még senki mást. És féltem, hogy mit fog belőlem kiváltani ez az érzelem azok után, hogy.... nagyon sokáig nem éreztem ezeket.
- Nos, akkor... most mesélhetnél arról a valakiről - néztem mélyen a szemeibe. - Tudod... nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen voltál, mikor volt valaki az életedben... nagyjából 15 percnél többet - kacsintottam rá szemtelenül.

- Szóval most van az a rész, hogy eljátszod a kapcsolat tanácsadó szerepét? - Kérdeztem nevetve. Ez az egész úgy sült el. Szeress, de azért ne is túlságosan, mert abból te fogsz kijönni rosszul. Hát ezt eddig is tudtam. Egy valami érdekelt csak engem, hogy miért pont az a lány.. Tudom érezni kellene.. Vagy valami olyasmi, de kíváncsi vagyok arra, hogy ő hogyan beszélne róla. - És mi olyan különleges abban a lányban, hogy elnyerte a szíved? - Kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelt. Ha most egy nyáladzó szöveg én esküszöm bele verem a falba a fejem. Nem így emlékszem rá. De milyen emlékem is lehet róla? Gyerek voltam még. Alig fogtam fel valamit a világból.
- Azért sokkal több volt, mint 15 perc. Pár napig voltam vele.. Vérfarkas volt. Szóval a gyűlölet már alapból jött. Aztán valami megmagyarázhatatlan érzéssé változott át. Legalábbis számomra. Jobbnak láttam, ha ott hagyom.. És hát így is tettem. - Rántottam egyet a vállamon. Nem akartam felesleges érzelmekbe belekavarodni. Azóta sem bántam meg, hogy magam mögött hagytam.

- Azért azt nem mondanám, hogy olyan profi párkapcsolati terapeuta vagyok, de... próbálkozom - kacsintottam rá. Ki sem néztem magamból, hogy én itt fogok ülni és azon fogok gondolkodni, hogy milyen a szerelmi élete. A legtöbb férfi úgy viszonyul a lánya kapcsolataihoz, hogy megöli azt a férget, aki rá mer nézni, de... én nem vagyok az apja. Nem tehetem hát meg, hogy ilyet tegyek.
Felsóhajtottam, és megráztam a fejemet. - Vérfarkasokkal ne is kezdj... tudod, nem jó játszma, hogy egyszer csak véletlenül megharap - fintorodtam el. Ezt bármelyikből kinéztem. A vámpírok szeretik egymást harapdálni szex közben. Lehet, hogy a vérfarkasok is. Na már most, ez kissé veszélyes egy vámpír-vérfarkas kapcsolatban.

- A lényeg, hogy próbálkozol. - Mondtam kuncogva. Nem gondoltam volna, hogy még mostanában valami ilyesmiről fogunk beszélgetni, de hé.. Még magamnak is okozhatok meglepetést ez egyáltalán nincsen kikötve.
- Na de térjünk vissza arra a kérdésre, ami elől próbálsz elmenekülni. Mitől annyira különleges ez a Samantha lány, hm? - Tényleg érdekelt és addig nem hagyom békén, amíg erre a kérdésre választ nem kapok. Tudni akarom, hogy ő mitől jött rá, hogy többet jelent neki, mint egy kalandot. Csak ennyit..
- Ha vérfarkas, ha vámpír.. Ha ember.. Nekem nincs rá szükségem. Boldogulok egyedül is.. És a boldogsághoz nekem nincs szükségem egy hímnemű élőlényre sem. - Hosszútávon csak megőrülnék tőlük. Szeretem azt, hogy független vagyok.. Senkinek nem kell megfelelnem.

Rejtett mosoly jelent meg az arcomon. - Minden férfinak az a különleges nő, akit szeret. Talán Samantha külső szemlélőként nem az, de nekem igen... mert ő egy olyan nő, aki képes volt megolvasztani egy halott szívet. Az én szívemet, érted? - mondtam mosolyogva, és a szívem felé néztem, de nem tudtam, megért-e engem. Én próbálkoztam a tudtára adni, hogy mit érzek, az már más kérdés, hogy ő ezt képes is átérezni.
- Hm, ez valami titkos ígéret az életnek? Semmi hímnemű férfi? Már értem, miért tiltakoztál annyira ellenem minap az erdőben - vigyorodtam el.

- Nekem semmi kifogásom nincs ellene, már ha erre voltál kíváncsi. Csak érdekelt.. Ennyi az egész. De örülök, hogy nem untattál semmi csöpögős nyálas szöveggel. - Mondtam kuncogva. Azért örülök, hogy ő legalább boldog és megtalálta azt, aki elfogadja úgy ahogy van. Én az ilyenre várhatok, de sosem fog megtörténni. Talán azért, mert kicsit bonyolult vagyok ahhoz, hogy bárki is megértsen. De nem is vágyom megértésre. Amit én akarok az a szabadság. Az pedig nem lehet az enyém, ha elkötelezem magam egy férfi oldalán.. Meg hát az nem is én lennék.
- Nem tervezem, hogy apácának vonulok.. Egyszerűen nincs szükségem semmi komolyra. De viszont az időzítésed meg kell mondanom igen jó. Mert ha pár perccel korábban jöttök.. Hát lehet olyat láttok, amit nem akartatok volna. - Mondtam vigyorogva. Hát igen.. Összefeküdtem azzal a szerencsétlennel.. Nem értem miért kell annyira kibukni azért, mert kitörtem a nyakát.

- Tudom rólad, vagyis sejtem, hogy enm vagy oda a nyálas dolgokért. Ezért inkább... - rántottam egyet a vállamon, és közben jót vigyorogtam azon a képen, ahogy lejátszódott a fejemben, milyen arcot vágna, ha én nyálas meséket kezdenék neki szónokolni, miszerint milyen Samantha és az én kapcsolatom. Mondjuk csak most kezdtük szépen újraépíteni, szóval nem olyan sok a sztori. De arról tudnék mesélni, hogy miként ismerkedtünk meg.
- Jólállna az apácacsuha. - kacsintottam rá olyan szemtelenül, hogy hirtelen azt hittem, nyakon fog vágni.

- Na.. Mesélj róla valamit. Próbálj meg nyálas lenni. Kíváncsi vagyok, hogy mennyire sikerült megpuhítania téged. Érdekel, hogy hogyan beszélnél róla.. Mit gondoltál róla az első pillanatban? - Valahol mélyen tényleg érdekelt.. De nem úgy, hogy én is erre vágyom és erre várok. Mert hát erről szó sincsen. Csak örülök annak, hogy boldog. Aztán, ha már ilyen mély beszélgetéseket folytatunk.. Letesztelem, hogy mégis mitől fordulna fel a gyomrom. Kíváncsi vagyok a határaimra, csak úgy, mint mindig. Meg hát Tristan nagy szívére..
- Na ezt inkább most fejezd be, ha nem akarsz a fejed nélkül távozni. - Mondtam komolyan. Én, mint apáca. Messzebb nem is állhatnék az egésztől.

- Sosem leszek nyálas, ezt ne várd el tőlem - rántottam egyet a vállamon nevetve. Na jó... Samantha előtt talán. De csakis akkor, ha ő lát egyedül. Én mások előtt nem fogom égetni magam csöpögéssel. Isten ments!
- Öhm... mikor először megláttam? - próbáltam meg visszaemlékezni. - Leginkább az jutott eszembe, hogy... te jó ég, megint egy boszorkány, aki arra fog törekedni, hogy borsot törjön az orrom alá... azóta is töri... - vigyorodtam el szemtelenül, és letettem az üveget, majd elhajoltam tőle.
- Nem lenne szíved bántani. Tudom, hogy még mindig szeretsz - kacsintottam rá, de a biztonság esetére felpattantam és odébb sétáltam.

- Biztos vagy te ebben? - Kérdeztem nevetve. Az már biztos, hogy elég sokat fejlődött az érzelmei kimutatásában. Ezt határozottan kijelenhetem. Hogy most az a boszi tehet róla vagy az eltelt idő.. Hát ki tudja. Engem különösebben nem érdekeltek az ilyesmik. Vannak érzéseim, de nem foglalkozom velük. Kimutatni meg végképp nem.. Az kellene nekem még.
- Akkor nem volt különösebb egy egyszerű találkozásnál. Mi fogott meg benne? - Nem értem már magam sem, hogy voltaképpen miért faggatom.. Egyszerűen csak kíváncsi voltam. Meg amíg erről beszélünk, addig sem én vagyok a téma. Hadd beszéljen ő a szerelmi életéről. Valahogy izgalmasabb, mint az enyém.
- Azért ne bízd el magad ennyire. - Mondtam egy ravasz vigyorral az arcomon. Természetesen soha nem bántanám.. Vagyis ez nem egészen igaz, mert lehet, hogy igen... De most jelen pillanatban még nem fordult meg a fejemben.

- Hogy mi fogott meg benne? Hát... talán a pimaszsága. Te ezt nyilván nem láthattad, mikor ott volt velem az erdőben, de amúgy nagyon olyan tud lenni, hogy... - füttyentettem egyet vigyorogva, ezzel jelezve, hogy... ha valaki, hát Samantha bármikor képes engem meglepni. - Nagyon szemtelen tud lenni, ha akar... de ezen kívül nagyon tud szeretni... ha akar - vigyoroodtam el szemtelenül én magam is, szánt szándékkal téve a végére azt a két apró szót.
- Eleinte... eléggé dacolt ellenem, de végül megfogtam... - sóhajtottam fel jókedvűen.

- Szóval akkor elég jó párost alkottok azt hiszem. - Vigyorogtam rá. Emlékszem arra, hogy amikor az erdőben találkozunk képes lettem volna letépni a fejét a helyéről. Bár utána azt hiszem én lettem volna, aki búcsút inthet a fejének. Hiszen Tristan dühkitörése előbb vagy utóbb megtalált volna. Ha az általunk szeretet személyt bántják, akkor eléggé komolyan tudunk reagálni.. Azt hiszem. Még különösebben nem törődtem senkivel ahhoz, hogy ezt tapasztaljam. Saját magamat helyeztem mindenki elé. Hiába jövünk ki ilyen jól most Tristan-nel vagy mi.. Akkor is saját magamat helyezem az első helyre.
- Azért kíváncsi lennék, hogy hogyan cserkészted be. - Megnéztem volna, ahogy elutasítja egy nő.. Milyen fejet vághatott. Na ez az, amiért fizetnék.

- Hát, azt majd még meglátjuk - mondtam apró mosollyal. Sose tudtam kinézni magamból, hogy leragadok egyetlen nő mellett, de úgy tűnik, hogy most nagyon is meg fogom tenni. Legalábbis az elkövetkezendő száz évben nem terveztem másképp. Utána meg már... hát nagyon is mindegy lesz.
- Öhm... - gondolkodtam el, és próbáltam visszaemlékezni. - Nem túl egyszerűen. Mondhatjuk úgy, hogy sok-sok küzdelem után végül ő maga dőlt be nekem - kacsintottam rá vigyorogva, és lehunytam a szeiemet, miközben sóhajtottam egy nagyot.
- Talán azóta még nem bánta meg nagyon - röhögtem el magam, majd végignéztem magamon. - De egy ilyen pasi mint én... ki nem lenne boldog velem? - kérdeztem szemtelenül.

- Azért legalább addig tartsd meg, míg megjegyzem a nevét. - Mondtam nevetve. Nem mondom, hogy örökkévalóságig maradjanak együtt. Meg hát nem is hiszem, hogy együtt maradnak. Nem hiszek az ilyesfajta szerelemben. Egy életen át még oké, de nem ezer évekig.. Az valahogy túlságosan is hihetetlen. Meg nem hiszem, hogy Tristan az a típus, aki hajlandó lenne egy örökkévalóságot egy nő mellett elviselni.
- Ó, szóval nem adta magát könnyen? Már egy jó pont. Ezzel is arra utalt, hogy különleges vagy. - Legalábbis én így csinálnám. Ha találnék valakit, aki különleges a számomra.. Először inkább el lökném magamtól, minthogy a közelembe engedjem. Ha még azután sem adja fel.. Akkor megér egy próbát. De ilyennel még nem találkoztam.
- Na, kérlek ezt inkább ne.. - Forgattam meg a szememet a kijelentésére. Önbizalomhiányban az egyszer biztos, hogy nem szenved. Mondjuk én sem.. Azt hiszem ez családban marad.

- Nem vagyok én különleges. Csak egy hülye, aki embernek született, majd vámpír lett... és sajnálatos módon lassan hatszáz év elteltével sem képes úgy viselkedni, ahogyan egy belevaló vámpírnak kellene. Vagyis... mindaddig ment, míg meg nem jelent Samantha és te... - suttogtam kissé meggyötörve, majd nagyot nyeltem, és lehunytam a szemeimet. - Csak tudnám, hogy mi van bennetek... mert legyen ő boszorkány, te meg vámpír... valami közös van bennetek... amivel mind a kettőtök magához vonz... de míg őt nőként szeretem... téged a saját lányomként - mondtam halvány mosollyal.

- Azért ne húzd már le magadat. Akkor azt hiszem egy picit átfogalmazom magam. A számára vagy különleges. Mellesleg, miért szerinted hogyan viselkedik egy belevaló vámpír? A vámpír is ember volt nem tudja teljesen kiirtani magából. Valahol mélyen ott marad benne. Ha még sokszor nem is látszik. - Kacsintottam rá. Én sem vagyok az az emberséges típus. De ezt az egészet inkább a helyzet hozza. Nem mondhatnám, hogy a lelkem mélyén még ugyanaz az ember vagyok, aki voltam, mert ez egyáltalán nem igaz. Teljesen megváltoztam. De attól függetlenül ugyanúgy vannak bennem emberi érzések.
- Közös? - Kérdeztem meglepődve.

- Ne légy így meglepve, mert nagyon jól hallottad - mondtam egy apró mosollyal, majd lassan, de átcsúsztattam kezemet az övére, és tekintetemet az övébe mélyesztettem.
- Szeretlek téged is... és őt is. De másképpen. És a közös bennetek az, hogy... valaha, talán most is, de képesek vagytok szeretni engem... engem, akiben nem sok a szeretnivaló. Hidegvérű vagyok, ha kell... nem sokan látták eddig az érzelmes oldalamat. De ti mindig ezt váltjátok ki belőlem - csuklott el a hangom a végére.

Most jön az a bizonyos el kellene érzékenyülnöm pillanat. Nem megy. Soha nem voltam olyan, aki kimutatja az érzelmeit. Már szinte azt sem tudom, hogyan kell, ami kicsit nevetségesnek tűnhet, de ez van.
- Mert te annyira szörnyű lennél. Na látod.. Ebből is látszik, hogy nem ismersz engem. Ha magadat ennyire rossznak látod, akkor mit gondolnál rólam? Amit belőled láttam az sokkal jobb, mint én. Habár nem követtem a példádat. - Rántottam egyet a vállamon. Ez van, ilyen vagyok és kész. Nem érdekel senki és semmi.