Elmosolyodtam szavain. - Hát remélem nem bántad meg, hogy maradtál. Bár lehet, hogy néha így gondolod.. - Sóhajtottam egyet.
- A lakás? Hát van egy szép kis felirat vérrel a falon meg aztán amit lehetett azt felforgatott. Szóval van mit csinálni vele. - Vakartam meg a fejemet elgondolkozva.

- Talán... De az se fordul elő valami sokszor. - Vontam meg vállamat alig láthatóan, és egy csókot nyomtam arcára, még mielőtt megszólalhatott volna.
- Majd átmenjek segíteni? Az elmondottak alapján tényleg nem hangzik valami jól. - Húztam el szám szélét, és vettem egy mély levegőt.

- Dehogy. Te csak nyugodtan lazulj itthon mi majd megoldjuk a lakást Angelával. Bár szerintem szegény már fele lakást kitakarította vagy a háromnegyedét. De ha egyszer találtam magamnak jobb elfoglaltságot.. - Vigyorodtam el, majd gyengéden megcsókoltam miközben finoman az arcát simogattam.

- Pedig szívesen segítek, ha szükség van rá. - Mosolyodtam el igen csak halványan. - Reméltem, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. Jobb elfoglaltság vagyok mint a takarítás, helyes válasz. - Nevettem fel halkan, és viszonoztam gyengéd csókját. - Szegény Angela-t meg egyedül hagytad így a takarítással. Mit fog szólni emiatt? - Vontam fel szemöldökömet. - De mondjuk én is tehetek róla. Túlságosan is lefoglaltalak. - Vigyorogtam.

- Hát nem nagyon fog érdekelni szerintem bármit is szól a dologhoz. Azt tettem amit jónak éreztem, azaz itt maradtam veled. Mert úgy gondolom ez a kis együttlét már ránk fért. - Mosolyogtam rá. - És lehetne egy dolog amit kérhetnék? Ha hallasz valamit a múltamból először rendezzük le személyesen nem akarok ilyen papírfecniket.

- Valami mindig így is közbejött. - Sóhajtottam. - Rendben, csak hogy már nálam is betelik egy idő után a pohár, és képes vagyok annyira felhúzni magamat, hogy ilyen kis papírfecniket hagyjak.. - Forgattam meg szemeimet, és lemásztam róla. Nem akartam visszatérni erre a témára de, úgy tűnik, hogy Sean még szeretné tovább húzni ezt.

- Csak ennyit akartam hozzáfűzni, de felejtsük el inkább az egészet. A lényeg, csak annyi, hogy szeretlek. - Mosolyodtam el és oldalamra fordulva odahajoltam hozzá és gyengéden megcsókoltam. Nem is tudom minek hoztam fel a témát amikor már úgymond lezártuk az egészet.

Halkan felsóhajtottam, és végül csak elmosolyodtam. Viszonoztam csókját, és a végén szemeibe néztem. - Én is szeretlek! - Mondtam őszintén, és utána egy pár perc múlva kimásztam az ágyból. - Nem megyünk el sétálni egyet? - Kérdeztem az ablak felé nézve, ahol tisztán lehetett látni, hogy esik a hó. Elkezdtem felöltözni, míg a válaszát vártam.

- Hát ha ezt szeretnéd persze szívesen. - Mosolyodtam el, majd feltápászkodtam az ágyból és elkezdtem öltözködni. Közben kipillantottam az ablakon és észrevettem, hogy szép nagy pelyhekben esik a hó.
- De aztán jól öltözz fel nehogy véletlenül a hó alá kerülj és megfázz. - Nevettem fel, miközben egyet rákacsintottam.

- Magamtól biztos nem kerülök a hó alá. Max. csak akkor ha te odajuttatsz. - Vigyorodtam el, és amint felöltöztem, felvettem a csizmámat, és a kabátom zsebébe raktam egy pár kesztyűt, biztos, ami biztos, hisz nem akartam, hogy lefagyjanak az ujjaim. Felvettem kabátomat, és már kész is voltam. - Én már megvagyok! - Fordultam Sean felé vigyorogva.

- Senki nem mondta, hogy magadtól fogsz odakerülni. - Vigyorodtam el, majd minden ruhámat összeszedtem és felhúztam, majd mikor felszólalt, hogy kész van felé fordultam. - Akkor menjünk. - Léptem oda hozzá és egy rövid csókot nyomtam az ajkaira közben ujjainkat összekulcsoltam, hogy így induljunk ki a szobájából.

- Ha belöksz a hóba, akkor magammal húzlak! - Vigyorogtam vidáman, egy pillanatra felé fordulva. Mikor mind a ketten végeztünk, odalépett hozzám és röviden megcsókolt, közben éreztem ahogy ujjainkat összekulcsolja. - Akkor most már tényleg mehetünk. - Állapítottam meg a csók végén, és kézen fogva elindultunk ki a lakásból.

Folyt. Park

Grill

Mikor hazaértem, le se dobtam magassarkúimat, csak a kabátomat, és úgy ültem le a kanapéra fáradtan. Nem volt valami könnyű ez a nap, és most végre jól esne egy kis pihenés. Hátradőltem a kanapén, és halkan felsóhajtottam. Még szerencsés is voltam. végül is megúsztam egy találkozást egy vámpírral.

[Daneville. Belvárosi utcák.]

Megtudtam, hogy hol lakik Aurora és utam rögtön hozzá vezetett. Kocsiban még párszol lejátszottam magamban mit is mondok, ha újra látom egy pofonra már fel voltam készülve. Leállítottam a kocsimat amiben szerintem, ha belerúgnék össze esne. Mennyi mindent megélt már szegény. Kiszálltam és lassan lépkedve oda mentem az ajtóhoz. Ökölbe szorítottam a kezem és feltartottam a kopogáshoz. Nagyon nyeltem és 2x kopogtam. Vajon mit fog szólni, hogy lát biztos kiutál majd és nem enged be a házba.

Alighogy leültem a kanapéra, kopogtattak az ajtónál. Halkan felsóhajtottam, és felálltam. Beletúrtam hajamba és az ajtóhoz léptem. Úgy nyitottam ki az ajtót, hogy szinte nem is oda figyeltem. Már épp készültem üdvözölni a feltehetőleg ismerős valakit az aki az ajtómban áll, de amint elnéztem miután kinyitottam az ajtót, elkerekedett szemekkel néztem a férfire. Pontosabban Liam-re. Egy nagyot nyeltem, és eleinte meg se bírtam szólalni. Nem számítottam rá ennyi év után. - Te meg mit keresel itt? - Kérdeztem, amint képes voltam kinyögni ezt a kérdést. Legszívesebben felpofoztam volna, azért amit tett velem, de mégse tettem. Akkor még talán tényleg meg is tettem volna, de azóta elég sok idő eltelt.

Csak bámultam rá, mennyit változott. Végig mértem egy darabig szótlanul álltam. Sok teremtménnyel harcoltam és volt mersze, de itt szinte remegtem. Még mindig szerettem.
-Gyönyörű vagy!-Suttogtam.
-Kicsit elkésve, de jöttem a magyarázattal. Ha még szóba állsz velem-Sütöttem le a szemeimet. Csak álltam és reménykedtem benne, hogy be hív.

Még talán Ő maga is meglepődött, hogy nem azt a lányt látta teljesen viszont, aki négy évvel ezelőtt volt. Mondjuk szerintem nem változtam annyira sokat, maximum az öltözködésem változott az idők során. Nőiesebb lettem, ennyi az egész.
- Liam... - Sóhajtottam fel hangosan, és megforgattam szemeimet annak hallatán amit reagált változásomra.- Kicsit megkésve? Négy éve, érted? Tudod mikor volt az már? - Tettem fel sorba a kérdéseket, és egy nagyot nyeltem.
- Gyere be... - Mondtam végül halkan félretéve a kisebb fajta dühömet, és elállt az ajtótól, hogy betudjon jönni.

Pont ugyan olyan volt, mint annak idején. Tényleg mesébe illően szép volt, de nem csak ezért szerettem.
-Tudom, de ha elmondom talán megérted a tettem.-Mondtam neki, majd bejebb mentem és körbe néztem.
-Szép, egyedül élsz vagy van esetleg lovagod?-Kérdeztem kis féltékenység bújt meg a szememben azt hiszem. Követtem őt ahogy be megy a nappaliba és leül én is így tettem.

- Vagy talán hagyhattál volna úgy ott, hogy elmondod, miért mész el. Akkor nem kéne magyarázkodnod. - Mondtam, miközben becsuktam az ajtót utána, és hagytam, hogy beljebb menjen a lakásba.
- Félig-meddig egyedül. A bátyám lakik itt átmeneti ideig, de nincs sokszor itt. De viszont van lovagom, csak nem lakunk együtt. - Néztem szemeibe, és megvontam a vállamat. Egy kis féltékenységet láttam szemeiben, amivel meglepetett kissé, de nem tettem szóvá. Leültünk a nappaliba a kanapéra, és úgy fordultam, hogy tudja rá figyelni.
- De hol is tartottunk. Ja igen, a magyarázat. - Tértem vissza inkább a témára.

-Hát akkor boldogságot!-Mondtam lesütött szemekkel nagyon reméltem, hogy hazudik. Magyarázat, persze az hát most egyenlőre jobban fájt az a tudat, hogy elvesztettem.
-Hogy kezdjem, hogy ne néz elmebetegnek?..-Sóhajtottam majd gondoltam mit veszthetek. Max bolondnak hisz és végre le van tudva.
-Mikor anyámékat megölte valaki végig néztem ahogy meg gyilkolja az a férfi őket.-Mondtam kissé idegesen, majd most jön a durvábbik hihetetlenebb része.
-Vámpír volt...-Mondtam a szemébe nézve.
-Azon a napon eldöntöttem, hogy utána eredek. És vadász lettem.-Mondtam teljes őszinteséggel.
-Még valami.-Mondtam.
-Látom a szellemeket és emlékszel mikor sétáltunk a hídnál és magamban beszéltem, valójában egy nőhöz beszéltem aki megfulladt és nem tudta mi történt és hol van..-Sütöttem le a szemeim és vártam, hogy nevetésbe törjön ki.

- Köszi.. - Mondtam egészen halkan, látva ahogy lesüti a szemét. Minden csak nem örült a dolognak.
- Már sok mindent láttam. Nem sűrűn szoktam elmebetegnek nézni az embereket. - Vontam meg vállamat szemeibe nézve. Vámpírok, szellemek, boszorkányok, vérfarkasok... Ezek után én már semmin nem csodálkozok, de mégis megdöbbentem azon amin Liam mondott. - Vadász lettél? - Kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel. Vámpírok ölték meg a szüleit, ezért lett vadász.
Már épp szólaltam volna fel újból, de még nem fejezte be, hanem folytatta. A szellemeket is látja. Egyéb valami? De így visszagondolva tényleg.. Volt mikor beszélt magában. - Még sosem hallottam ilyenről. Mármint a vámpírokról igen, és minden egyéb ilyenről tudok, de ilyenről nem tudtam. - Vontam össze szemöldökömet.
- Ezt miért nem tudtad elmondani nekem akkor? Akkor se néztelek volna hülyének, ahogy most sem. - Csúsztam egy kicsit közelebb hozzá, és csúsztattam fel kezemet a karján, hogy aztán végül a vállán legyen, és úgy fürkésztem arcát.

-Komoly hittél volna nekem?-Kérdeztem rá nézve és mikor közelebb jöt olyan jól esett ennyi év után a közelsége.
-Az vagyok aki és nem szégyellem, csak meg kell találnom Logant és megölnöm-Mondtam a padlóra meredve.
-De te honnan tudod ezeket?-Faggattam érdeklődve. Mondjuk érdekes kérdés hiszen itt lakik mystci Fallsban itt már semmi nem titok.
-Féltem, hogy elvesztelek és nem akartalak ennek ki tenni, de nem telt el nap, hogy nem gondoltam volna rád-Mondtam megfogva a kezét és a szemeit kémlelve.

- Az elején talán elég furának tartottam volna a dolgot, de azt hiszem igen. - Bólintottam enyhén, és megpróbáltam halványan elmosolyodni.
- Logan. Szóval azt is kiderítetted, hogy ki volt az a vámpír. - Mondtam elgondolkozva. Érthető volt, hogy megakarja ölni azt a vámpírt aki megölte a szüleit. Én se tennék másképp szerintem.
- Mystic Falls. Amint ideköltöztem, hát kiderült számomra hogy mi is folyik az emberek háta mögött. - Mondtam, visszagondolva arra, hogy milyen is volt, mikor megtudtam, hogy léteznek vámpírok. Vagyis inkább csak itt vált egyértelművé, hogy léteznek a természetfeletti lények, és hogy én is egy vagyok közülük.
- De akkor miért csak most kerestél meg? - Kérdeztem mélyen a szemeibe nézve, és hagytam, hogy megfogja a kezemet. - Magamban is kerestem a hibát, mert elmentél egy szó nélkül. - Sütöttem le szemeimet egy pillanatra.

-Igen-Bólintottam.Majd megszorítottam a kezét.
-Ő az egyik ok amiért itt vagyok a másik meg... te-Mondtam megsimogatva a kezét.
-Ugye te nem lettél akármi?-Néztem aggódva, biztos, hogy nem vámpír azt kiszúrnám, de éreztem valamit még magam se tudtam, hogy mit.
-Hé..hééé-Fogtam két kezem közé gyönyörű arcát.
-Én voltam a tapló, nem tudtam, hogy ilyen jól viseled ezt majd és ezért nem mondtam el. Remélem megbocsájtasz majd, mert én még mindig...-Néztem mélyen a szemébe.
-Szeretlek..-Ha ő már engem nem is.

Én voltam a másik ok amiért idejött. Ennek hallatán halványan elmosolyodtam, de végül nem mondtam rá semmit. Nem is tudtam volna rá. Olyan hihetetlen volt ez az egész így hirtelen.
- Öhm hát vámpír nem vagyok.. - Mondtam, de igazából ezzel nem árultam el, hogy vérfarkas vagyok, csak azt hogy azért mégse vagyok sima ember.
Amint kiejtettem a számon, hogy magamat is hibáztatom, két keze közé fogta arcomat, és úgy néztem szemeibe.
- Nem tudom hogy megbocsájtok-e... vagyis nem ilyen hirtelen. - Halkultam el.
- Hogy mondhatod ezt annyira biztosan ennyi év után? - Kérdeztem.