Aprócska, törékeny teremtésnek tűnhetek. Csak azért, mert nem tudod, mi vagyok. A szende arcocska, a bájos mosoly igazán megnyerő tud lenni bárkivel szemben. Ha pedig nem, akkor óriási zöld szemeimmel teszek azért, hogy megnyerő legyek. Vámpirságom nagy előnye, hogy szépségemet még szebbé tette. Hátam közepéig érő vörös hajam van, amely általában egyenesen hordok. Szeretem, hogy mindig ilyen fiatal leszek, húsz évem kinézetem még mindig egy kicsit gyermekinek hat mint felnőttesnek. Mindig is imádtam stílusos lenni, véremben van, hogy úgy kell öltözködnöm ahogy egy gróf lányához az méltó. Erős vagyok, amit a lehető legjobban ki is használok. Az első vámpírok között voltam a földön, már-már legyőzhetetlennek mondanám magam.
Erős, akaratos, találékony, gyerekes, sértődékeny, gyenge lelkű, beteges. Talán ezekkel a szavakkal lehetne a leginkább jellemezni engem. Erős vagyok, hiszen mindig kitartottam. Több mint ezer éven keresztül, betegségben, egészségben. Menekültem fél életen keresztül, de túléltem. Nem vagyok az a típus, aki hozzá lenne szokva ahhoz, hogy ne kapja meg azt, amit szeretne. Mindig elérem céljaim, ha kell erőszakkal, de akkor is elveszem. Nem érdekel senki érzelme, ha úgy látom, hogy nekem ez jó lesz majd a jövőben, hasznomra fog válni akkor biztosan megteszem. Nem szoktam titokban tartani tetteim. Aki ismer, az tudja, hogy mennyire találékony vagyok, különböző jeleket, üzeneteket hagyok magam után amik alapján elérem, hogy ha akarom, hogy megtaláljanak. Mindenre emlékszem, és ami nem volt jó nekem azt szeretem felhánytorgatni másoknak. Amikor már azt hiszik, megszabadultak tőlem, akkor bújok ismét elő... Életkorom ellenére sokszor őrülten gyerekesen viselkedem. Ezt nem lehet másként elmagyarázni, leginkább tetteimen nyilvánul meg, érzelmeimen. De hát aki nem fogad el így, az vessen magára és tetteire egyaránt. Brutálisan könnyen sértődöm és nagyon hirtelen támadok is ezzel egyben. Néha elég egyetlen egy rossz szó is, vagy csak egy rossz tett... és már ki is vívta nálam a háborút. Amit általában én nyerek meg. Sok-sok évvel ezelőtt beleszerettem az egyik eredeti vámpírba. Szerelmem sajnos nem tartott sokáig, hiszen a másik megigézett, hogy felejtsem el. Menekülnöm kellett, de az igézet nem tartott örökké. Mindig is szerettem Klaus Mikaelsont. Mindig is tudtam, hogy ő az enyém lesz majd. Most pedig visszatértem, hogy elvegyem azt, ami jár nekem. Akárkin is kell ezért áttaposni. A legnagyobb gyengeségem pedig azt lesz, ha ő utasít majd el. Emberi létem nagy részét betegségeimmel töltöttem. A depresszióm, a hirtelen haragom, gyorsan változó érzelmi hullámok mind kihatással lettek rám vámpir létemben is. Túlságosan felerősödtek és ezért a bátyám bezáratott egy buddhista kolostorba évekre, ahol szinte soha nem voltam magamnál. Amikor elegem lett ebből, színlelni kezdtem a gyógyulásom, majd egy mészárlás után megszöktem és a bátyám után eredtem. Én nem vagyok örült... de tényleg!

Név » B
Kor » 21
Multik » secret

 

Az életem kifejezetten unalmas volt addig, még a Mikaelsonok be nem léptek kastélyunk kapuján. 1002-ben történt, már több mint ezer évvel ezelőtt. Milyen régen is volt! Viszont egyáltalán nem jelentéktelen. Mikor először megláttam már akkor beleszerettem. Klaus Mikaelson. Sokat mesélhetne róla az ember, legtöbben már a nevétől is megborzonganak. Akkoriban még más volt. Hős szerelmes, aki váltig állította, hogy én nem akarhatom ezt, nem akarhatok vele komolyabb kapcsolatba kerülni, hiszen ő egy szörnyeteg. Nem rémisztett meg, hiszen szerettem mindig is veszélyesen élni, nem voltam soha teljesen épeszű. A legrosszabbkor időzítették ezt az esetet, hiszen a születésnapomat ünnepeltük akkor és magamba voltam zuhanva. Gyászoltam, minden évben azon a napon, amikor ünnepelnem kellett volna. Klaus megtalált, és elmeséltem neki a történetem, hogy születésemkor megöltem az anyám. Ekkor éreztem először, hogy sikerült a bizalmába férkőznöm, hiszen elmesélte az ő egyik legbizalmasabb történetét, amit még a testvérei sem tudnak.
Hogy hogyan lettem én vámpir? Egyszerű a válasz. Akkori állapotom nem volt teljesen tiszta. A depresszió csak rádobott még egyel a betegségemre, ami teljesen elvette az eszem. Öngyilkossági kísérlettel próbálkoztam, de Rebekah megtalált és adott nekem a véréből, ami mint kiderült, gyógyító hatással van az emberekre. Teljesen felépültem, de nem hagytam magam, egy pillanatra kellett csak hogy elforduljanak és én levetettem magam az egyik erkélyről. Meghaltam ugyan, de újra fel is éledtem. Vámpírként.
A közeli faluban és a kastélyban is elkezdtek sugdolózni a hátuk mögött, hogy démon lakozik bennük és megfertőzik lassan az egész kastélyt. Tudták, hogy menekülniük kell, és én úgy döntöttem, velük fogok tartani. Klaus testvérével, Elijahval indultam neki a szökésnek, de mivel nem tetszett neki az ötlet, ezért akaratán kívül megigézett és én pedig teljesítettem a szavait. Akaratom ellenére... fájt, őrültem fájt és nem mondhattam ki. Klaus elhagyott, mi pedig testvéremmel és Luciennel, akik szintén vámpírrá váltak Elijah és Klaus vérvonalából, menekülni kezdtünk.
Éveken keresztül azt hittem, én vagyok Rebekah Mikaelson és ők pedig a fivéreim. Menekültünk Mikael elől, de nem számított valójában, hogy kik is vagyunk, ha a vámpir vámpírvadász megtalál minket, mindenképp meghaltunk volna. Évek, évtizedek teltek el, mire az igézetet legyőztük és újra önmagunk lettünk.
A bátyám miatt éveken keresztül egy kolostorban éltem, elkábítva, semmit téve, és beletelt néhány évembe mire eljutottam odáig, hogy szabadulni tudjak. Tristan egyre kevesebbet járt hozzám, New Orleansba ment és csak ígérgette, hogy eljön értem és elvisz majd. Erre én nagyon ráuntam. Lemészároltam az összes buddhistát, majd elindultam utána, New Orleasba. Hiszen újra kell látnom életem szerelmét és meg kell védenem a vérvonalam. Alig éltem még úgy igazán, nem szeretném meghalni ilyen hamar!
Reszkess New Orleans, Aurora de Martel megérkezett!