‹ Tehát Mystic Fallsból érkeztél. › jegyeztem meg magamnak. Ha onnan jött, hát majd biztosan vissza is tér oda. Hamarosan. Ha utánanézett annak a valaminek, amit említett. De közben csak a szemeit fürkésztem. Olyanok voltak a szembogarai, mint az enyémek. Az arca simulatai... nagyon kell figyelnem, hogy egy pillanatra se gyengülhessek el. Keménynek kell maradnom. Amíg meg nem tudom, hogy miért tette azt velem, amit!
‹ Üljünk be ide. › böktem egy kávézó teraszára, majd amint mellénk lépett a kiszolgáló, a szemeibe meredtem. ‹ Két cappuchino-t kérünk. › mondtam neki csábos kis mosolygással, majd mikor bólintott, az újdonsult ismerősöm felé fordultam. ‹ És mondd csak Tatia... az előbb ezer évet említettél. Kik voltak itt a családod tagjai? Tudod, én se vagyok fiatal, ezért talán tudok mondani neked valamit róluk. › ajánlottam fel, furcsa mód, kedvesen.

‹ Igazad van, nem vagyok fiatal. De mint minden vámpírnak, nekem is van egy felerősödött érzelmem. Mégpedig a türelem, még ha hihetetlenül is hangzik. De így van. Türelmesen várok. És egyszer Ő majd eljön. › beszéltem úgy, mint egy szent lélek, persze rendesen átitatva szarkazmussal. De az igazságalapja megvolt. Türelmes jellem vagyok, és tessék! Itt az eredménye. Az anyám... itt áll velem szemben. És fogalma sincs arról, hogy ki vagyok, és mit csinálok itt... egyáltalán arról sincs, hogy életben vagyok.
‹ Van itt családod, vagy ilyesmi? Noha talán ez egy ostoba kérdés egy olyan vámpírtól, mint te. Idősebb lehetsz, mint én. Szóval a rokonok kilőve. › sóhajtottam egy hatalmasat tudatlanul, és próbáltam a világ legártatlanabb arcát magamra erőltetni. Egyelőre még nem akarok lebukni. Nagyon hamar eljönne a vég, ha máris kudarcot vallanék. De nagyon furcsa érzelmek kavarogtak bennem. Szívem szerint megfojtottam volna Őt. Azt hiszem, joggal. Elment, mindenféle üzenet nélkül, nem hagyott nekem semmit magából, csak a régi meséket. Másrészt tudtam, hogy jól fogok szórakozni az elkövetkezendő napokban. ‹ Meddig maradsz? ›

Figyeltem arca rezdüléseit, közben néha sóhajtva egy nagyon aprót, de nem akartam benne az unalom jeleit kelteni. Hisz' nem is azért tettem ezeket a kis reflexszerű testrezgéseket. Már hozzám nőttek ezek.
‹ Akkor isten hozott újra itt, Bulgáriában. Remélem, nem lesz számodra kellemetlen a hely ennyi kihagyás után. Legalábbis a szavaidból azt szűrtem le, hogy nem tegnap jártál ott utoljára. › tettem hozzá somolyogva, és megtöröltem a vértől csillogó ajkaimat, de már vigyor rajzolódott a szám körül. ‹ Várok valakit. Ezért nem hagyom el ezt a helyet. › Azt nem tettem hozzá, hogy éppen Őt vártam. Egyelőre maradjon csak az én picike titkom. ‹ Ha a vacsorát nézzük, a lehető legjobb városba érkeztél. Szófia igazán gazdag az ínyencségekben. › kacsintottam rá, miközben a karanténba vágtam a kiszívott testet, és elindultam a sikátor kijárata felé. ‹ Mikor jártál itt utoljára? ›

Felkaptam a fejemet, mikor Amerikát említette. Ha valami, hát az tényleg jó messze van. Ó, de még mennyire! Én mennyiszer álmodtam arról, hogy egyszer szeretnék oda menni... de nem. Itt kellett maradnom. Várni, hogy talán egyszer választ kapok az összes kérdésre attól a nőtől, aki majdnem ezer éve megkeserítette az életemet. De ő még nem jött el... legalábbis... a következő pillanatig ezt szenttül hittem.
Szinte köpni-nyelni nem tudtam, csak elengedtem a hullát, hogy egy nagy konténer mellé essen, és nagy szemekkel kezdtem pislogni a nő felé. Azt mondta, hogy Petrova. Méghozzá... méghozzá Tatia Petrova. Az én nevem is Petrova... és az anyám neve... Charlotte Tatia Petrova... ha végignéztem az arcán, hasonló vonásokat fedeztem fel. Néhány simulat olyan volt, mint az én arcomon. És ettől mintha a szívem állt volna meg. Itt áll előttem az a nő, aki... aki miatt ilyenné váltam. Mit kellene most tennem? Hiszen elhagyott, valamiért elment, hírt se adott magáról! Én hogyan viszonyuljak hozzá?
‹ Örvendek. › nyújtottam ki végül neki a jobb kezemet, szinte reflexszerűen. A testem megadta a választ. Nem mondok neki semmit. Jobb szeretném előbb kiismerni. És megtudni róla mindent. ‹ És mi szél hozott vissza ide? Mert az imént azt mondtad, hosszú ideje nem jártál itt. Volt valami különlegesebb oka? Vagy csak untad a hemzsegő várost? › mosolyodtam el ismét.

Elmosolyodtam, de nem a szokványos kislányos mosollyal, amivel az áldozataimat, vagy az egy éjszakás kalandjaimat szerettem levenni a lábukról. Sokkal inkább ravasznak neveztem volna ezt a somolygást, és keveredett belé még egy másfajta érzelem is. Ritkán találkoztam Bulgáriában olyannal, mint én vagyok. Ezért ez meglepetést is okozott számomra, és ezt tagadni sem lettem volna képes.
‹ Lekötelezel. › biccentettem felé, és rátapadtak karmaim a férfi gallérjára, hogy a szemeibe mélyedjek, de azok már nem sok életről árulkodtak. Volt még egy csöppnyi ereje. De menekülni, vagy kiabálni már kevés volt. ‹ Messziről? › fordultam még a lány felé érdeklődve, persze nem annyira, hogy láthassa ezt rajtam. Még a végén azt hiszi, hogy érdekel az élettörténete! Ments isten, hogy valaki kíváncsiskodónak nézzen. Magammal szeretek foglalkozni. Bár tény, hogy ritkán adódik alkalmam társalogni vámpírokkal. Ki kell használnom az alkalmat. ‹ Amióta az eszemet tudom, Bulgáriában élek. › adtam választ a kérdésére egyszerűen. ‹ A nevem Erin. › tettem még hozzá. Nos, az életemben egyszer legyek udvarias, és mutatkozzak be. Az etikett... hóh, azt már jó régen elástam.
De mielőtt bármit válaszolt volna, a férfi ütőerére tapadtam, és belévájtam a fogaimat húsába, hogy jóízűen táplálkozni kezdjek. Pár másodpercig tartott csupán, aztán ellöktem magamtól a testet.

Ismét eljött egy újabb napfelkelte. Ráadásul most szombatra járt az idő. Ilyenkor a normális emberek szeretnek kijárni az utcára, sétálni vagy egyedül, vagy a családjukkal. Számomra fontosabb az első. Akik egyedül vannak. Hisz' a családos férfiakat, vagy éppenséggel nőket hogyan csábíthatnám el a gyerekeiktől, vagy házastársuktól? Tisztább úgy, ha egyedülálló áldozatot találok. A sötét sikátorban.
A gyomrom már hangosan korgott, és vágytam az újabb tápláló reggelire, mélyen bízva abban, hogy finom falatot fogok találni, és nem valami dohány szagú, részeg pasast, aki azt se tudja, hány napja fetreng saját maga társaságában.
De ahogy beléptem a sötét sikátorba, megpillantottam valamit, és az arcom megrándult a rám törő féltékenységtől, és haragtól. Egy nő éppen derülten táplálkozott egy férfiból. Ellopta az én példányomat! Még jó, hogy a saját fajtámtól nem féltem a zsákmányt.
‹ Látom, tápláló falatot találtál. › szólaltam meg halkan, szorosan ott állva mellette, a férfi teste éppen összegörnyedni készült. Nem érdekelt túlságosan, hogy még soha nem láttam ezt a nőt, a fajtámbéliekkel szeretek közvetlen maradni. Csak nem ugrik nekem, és nem öl meg két pillanat alatt, nemde? Hiszen ártani nem ártottam neki.
Nagy sóhaj szaladt ki a számon, és a mutatóujjamat végighúztam a vérző nyakon, hogy megízleljem. ‹ Hm. Ízletes. Honnan vetődtél ide? › kérdeztem utána a lánytól érdeklődve, de nem ellenségesen.