- Ha tudnék bármit is a lányodról, nem az én tisztem elmondani, hanem neki. - beszéltem hozzá őszintén. És ez így is volt reális. Ha majd tudja, hogy én vagyok a lánya... akkor majd mindent megbeszélünk. Én se örülnék, ha csak úgy egy jöttment senki eláruljon dolgokat rólam másoknak, történetesen pont annak, akit soha nem láttam, mégis közelebbi a kötelék közöttünk, mint mások között. De ezt egyelőre nem mutathatom ki...
- Nincs mit sajnálni ezen. Én soha nem akartam, hogy ő vámpír legyen. Volt családja... gyerekei, unokái, és egy férje, akit szeretett, nem úgy, mint te, vagy én... - sóhajtottam, de aztán megráztam a fejemet. Úgy szaladt ki valami a számon, hogy észre se vettem! És noha engem nem adott hozzá ahhoz a férfihoz az apám, mégis... majdnem így történt. És most... véletlenül kicsúszott.
- De most bocsáss meg nekem, mennem kell. Ha többé nem találkoznánk, remélem, hogy valaha még visszatérsz Szófiába. A lányoddal vagy nélküle. - beszéltem hozzá rezzenéstelen arccal. Nem akartam többé gyengének mutatkozni.

- Tényleg történt ott valami, vagyis inkább sok minden. Ki kellett szellőztetnem egy kicsit a fejem, de nem teljesen úgy sikerült, mint terveztem. - Igen, mégpedig azért, mert nem nagyon vázoltam fel magamnak azt a helyzetet, hogy mit csinálok akkor, ha a régen halottnak hitt férjem egyszer csak beállít hozzám. Na, erre tényleg nem voltam felkészülve, ezt bevallom. Persze Cedric-nek nem, de az is haladás, ha már magammal tudom tisztázni ezt a dolgot.
- Te tudsz róla valamit? Ha igen, akkor kérlek mondd el nekem! - Megtorpantam, miközben már kifelé sétáltunk a sikátorból. Erin hangja annyira... sejtelmes volt, hogy az egyszerűen néha már fájt. Ahogy az is, hogy sokkal több mindent tudott a családomról, mint én, de hét így jár az, aki elhagyja annak tagjait. Mégis muszáj volt és csak a kislányom miatt bánom ezt a lépésemet. Semmi más miatt nem bánkódok egy másodpercig sem.
Neki is lenne egy lánya? Ezt nem gondoltam volna, bár rólam sem nagyon gondolnák először, ha rám néznek. Csak azok tudják, akik tisztában vannak azzal, hogy folytatódott a hasonmás-vérvonal, így nekem is kellett hogy legyen egy gyerekem. - Sajnálom. - Böktem ki, de most nem esett nehezemre, mint általában. Hiszen már elmesélte a történetét és tudom, hogy mi történt a lányával.

- Nos, én még nem jártam Mystic Fallsban, de úgy vélem, hogy ha szabad levegőre volt szükséged, és egy régen ismert helyre, hát valami történhetett ott, aminek.. nem kellett volna. - beszéltem, egyéni megjegyzésnek szánva a dolgot, és nagy sóhajjal kezdtem el kisétálni a sikátorból, remélve hogy követni fog engem, de a legutolsó szavai miatt megálltam, és hátranéztem rá. - Igen, biztosan megtalálod itt. Ha nem is Szófiában, de a közelben igen. A helyedben én se adnám fel. Nincs is fontosabb az életünkben, mint a gyerekek. - beszéltem tovább, majd keserűen elmosolyodtam. - Nekem is volt egy lányom. De róla bizton tudom, hogy halott. - mondtam már csak susmutolva, erőtlen hangon, mert éreztem, hogy kapar a torkom, de nem akartam túl gyengének tűnni.

- Nem tudom. Attól függ, mi hogyan alakul ott, Mystic Fallsban. - Vallottam be. Tényleg minden annak a függvénye volt, hogy mi történik a bálon és hogy el bírom-e érzelmek nélkül viselni az ottlétet. Ha nem, akkor visszajövök és újra magam mögött hagyom azt a kisvárost még akkor is, ha ez lenne a leggyávább döntés az életemben. Ezt talán jobban el tudnám viselni, mint a másik lehetőséget.
- De meg akarom találni a lányomat, valami azt súgja, hogy ő is itt van az országban. Ez volt az egyik oka annak, hogy idejöttem, enélkül nem szeretnék ténylegesen visszatérni egy másik földrészre. - Nyeltem egy nagyot, amikor ezt is elmondtam neki. Úgy éreztem, hogy előtte megnyílhatok.

Talán az otthon fogalma mindenkinél változik pár évtized után. Ha régen nem járt már erre, megértettem őt, hogy így van vele. De még midnig nem tudtam, hogy vajon nekünk lesz-e valaha otthonunk ebben a világban. Vámpírok vagyunk, szőrösszívű dögök, akiknek nem a család, és az érzések valóak, hanem a gyilkolás, a vér és a szex. Jobb esetben egy vámpírral, rossz esetben emberrel.
- És utána visszatérsz még ide? - kérdeztem tőle felvont szemöldökkel. A pasasos megjegyzésére csakráztam a fejemet. Hozzám valahogy ne passzoltak a pasik. Maximum egy éjszakára. Több nem boldogít velük se.

- Igen. Egy ideig az a hely is az otthonom volt, de most már nem tudom, minek nevezzem. Talán egy helynek, ahonnan nem tudok elszakadni. - Rántottam egyet a vállamon, hogy így csempészhessek kissé érzelgősebb szavaim közé némi nemtörődömséget, mert már megint kezdődött az érzelmi hullám, ami számomra felért egy pusztító, mindent elsöprő cunamival. Nem ezért jöttem ide és Mystic Fallsban sem ilyen akarok majd lenni. Még a végén rámfogják, hogy én, Tatia Petrova kezdek hasonlítani a hasonmásomra. Ennek gondolatától pedig még a hideg is kirázott.
- Szerezz magad mellé valakit. Fogj egy pasit és változtasd át, szórakozzatok együtt egy darabig. Nem olyan nehéz. - Kacsintottam Erinre. Azért nem szívesen hagytam őt itt, végre találtam valakit, aki szinte kiköpött olyan volt, mint én. Kemény csaj, aki nem fél és ki meri mondani azt, amit gondol.

Bólintottam. Szóval hamarosan hazamegy. Haza. Már ha nekünk vámpíroknak egyáltalán van hol otthonunk. És ezúttal.. ugyan neki nem mondom el, de megyek utána. Bálra hivatalos? Nekem se lehet majd oda nehéz bejutni.
- Ez teljes mértékben érthető. Ismered azt a helyet. És a bálok mindig jó kis mulaságok, bár errefelé nagyon ritkán rendeznek. - sóhajtottam, ámde nem panaszkodón, és nagy nyeléssel elnéztem a távolba. - Kissé bánom, hogy megint egyedül leszek itt csúcsragadozó, de majd boldogulok. - vontam egyet a vállamon bánatos képpel. Legalábbis látszatra voltam az. Hallottam én arról, hogy... mi is van ott abban a városban. Pontosabban ki. Remélem, nem lesz apa-pótlékom, ha rájön, hogy a lánya vagyok.

Láttam, hogy nagyot nyelt, a magyarázata mégis helytálló volt. Nem is találtam okot a kételkedésre, elvégre mint mondta, Cedric még rosszabb személyiség lett azután, miután én eltűntem, így én pont nem láthattam ebben a korszakában. Ami azt illeti nem is akartam, elég volt nekem ezer év után néhány percre látnom ahhoz, hogy az életem még ha csak egy kicsit is, de a feje tetejére álljon. Mert azzal, hogy ő él és tudja, hogy én élek, emellett pedig meg is talált, minden megváltozott.
- Igen, nemsokára visszamegyek. Nem terveztem, hogy meddig maradok, de kaptam egy üzenetet, hogy bált rendeznek a városban, amire hivatalos vagyok. Érdekes estének ígérkezik és megígértem a szervezőjének, hogy ott leszek, ezért pár nap és megyek is vissza. - Válaszoltam a kérdésére, aztán nyeltem egyet. Valami miatt úgy éreztem, hogy neki elmondhatom, amit jelen pillanatban érzek és gondolok, hiába csak pár napja ismertem őt. Annyira furcsa volt, mintha már vagy ezer éve ismernénk egymást.
- Nem Cedric miatt megyek el innen. Felzaklatott, hogy még mindig életben van, viszont napok óta nem keresett, így már nyugodtabb vagyok. De igaza volt, ez az ország, ez a város már nem az én terepem. Ha valahol fölényben lehetek vele szemben, akkor csakis Mystic Fallsban, oda pedig remélem, hogy amúgy sem követne. Bár ha azt is tudta, hogy életben vagyok és hogy hol talál, azt sem lehet nehéz kideríteni, hol éltem mostanában. - Néztem Erinre komolyan. Magamban már minden vicc nélkül a háborúra is felkészültem, de egy mentális, lelki háború az borítékolható volt

A fejemben csak úgy csikorogtak az agytekervények. Mit kellene tennem, ha az apám újra itt van? Még ha én nem is érdeklem... sőt, talán nem is tudja, hogy még mindig életben vagyok. Szóval egyelőre nyugalomban élhetek. És erre nagyot kellett nyelnem. Miért minden ennyire bonyolult? Egy csapásra változott meg az életem. Megjelent itt ez a nő, aki kis híján ezer éve, hogy elhagyott. És utána meg az apám...
- Nem, jól vagyok. Csak... Cedric nem volt jó ember, legalábbis a... felesége távozása után rosszabbodott a személyisége. - nyeltem hatalmasat. - Belegondolni is szörnyű, hogy vajon vámpírként melyik tulajdonsága erősödött fel... - adtam valami olyan magyarázatot, amit még el is hisz. Nem akartam máris lebukni.
- Szóval... - meredtem ismét a szemeibe. - Mikor mész vissza Mystic Fallsba? Mert ha itt van a volt férjed, gondolom hamarosan elhagyod Szófiát. - pislogtam rá.

- Nem tudom, hol van, azóta nem láttam, mióta csak úgy megjelent. El tudod ezt hinni? Nemes egyszerűséggel bekopogott és halálnyugodt arccal közölte velem, hogy ez az ő városa, ezzel jelezve, hogy nem éppen vagyok hazai pályán. De igaza van, ezer év már annak, hogy ez nem az én terültem, itt nincsen semmim és senkim, akivel esetlegesen összefoghatnék. - Jó, nem volt szokásom a csapatmunka és a kapcsolatépítő tréningek tartása, de ki tudja, lehet, hogy Cedric miatt még erre is rákényszerülök. Elképzelni sem tudtam, hogy mi járhat a fejében, ezért nem is foglalkoztam vele ezalatt a pár nap alatt. Most mégis megint elkezdett érdekelni, vajon mit akarhat. Ezen kívül mindig szerettem egy lépéssel az ellenség vagy éppen csak akárki előtt járni.
- Jól vagy? Olyan feszültnek tűnsz. - Jegyeztem meg kissé furcsállva a hozzáállását az ügyhöz. Arról sem tudtam, milyen kapcsolatban lehetett pontosan a családommal. Ismerte őket, de mégis mennyire közelről? - Neked is volt valami közöd hozzá? Mármint Cedric-hez.

Próbáltam a rémületemet visszafogni, hiszen... Jaj, nem, nem, nem és nem. Nem lehet életben... MÁR nem! Persze ez ostobaság, mert ugyebár én se lehetnék életben, meg Tatia sem, de... 900 évig abban a hitben éltem, hogy az apám is halott. Nem féltem, és nem fogott vissza a félelem. És most erre azt mondja nekem ez a nő, hogy ahogy Ő megjelent Bulgáriában, az apám is felfedte magát előtte? Ezek szerint... én talán soha nem is érdekeltem. Őt csak Tatia érdekli... nem mintha ez engem felzaklatna. Kinőttem már abból, hogy szükségem van a szüleim felügyeletére. Főleg nem Cedric Georgiev felügyeletére, aki az első adandó alkalommal férjhez adott volna valami átkozott pénzes pacákhoz.
- És most hol van? Hová ment? Ugye.. elment? - kérdeztem, de még mindig próbáltam leplezni feldúltságomat.

Mintha teljesen ledöbbent volna, sőt, a tekintete arról árulkodott, hogy megőrültem. Ha hiszi, ha nem, én is ugyanezt gondoltam magamról kerek három percig, de amikor kinyitva az ajtót újra Cedric képe tárult elém, kezdtem kételkedni benne, hogy az agyam szenvedett maradandó károsodást. Maradt az a verzió, hogy igenis él, méghozzá egész jól elvan, ahogy láttam.
- Nem unalmamban találtam ezt ki. Ott volt a szobám ajtaja előtt. Nem halott, életben van, akárcsak te vagy én. Vámpírrá változott és még a szeme sem áll jól. - Nem mintha nekem jobban állna, tettem hozzá magamban. De most nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy a manipulatív és mindenre elszánt exférjem életben van és olyan könnyen megtalált, hogy az mehetne a Guinness-rekordok könyvébe is, már ha a gyorsaságát nézzük. Akkor még csak egy napja tettem be a lábam Bulgáriába, erre tessék, alkonyatkor már kopogtatott is. Hátborzongató. - Én is nagyon reménykedtem benne, hogy halott, de úgy látszik, hogy nem és megrögződése, hogy még mindig hozzá tartozom. Szerencse, hogy a lányom nincs itt, mert ahogy elmesélted, őt is újra birtokolni akarhatja. - Sóhaj hagyta el a számat, ma már a ki tudja hanyadik. Az orvosok ma jól járnának velem.

Hallgattam Őt figyelmesen, vártam, hogy valami érdekessel is erődrukkoljon, de amit mondott, arra nem számítottam. Talán még a szemem is mereszteni kezdtem, amikor meghallottam a szavait. - Hogy mondtad?! - kérdeztem vissza tőle, mikor a férjéről beszélt. Volt férj, vagy még jelenlegi is, nem mindegy? De hát Ő... Ő halott. Hogyan lehetne már életben? Ez a nő bolond... semmi kétség, az ezer év már meghülyítette. Az apám halott... és erről feleslegesen nyitunk vitát. Csak képzelődött... igen, csakis erről lehet szó. Talán a sokk miatt felejtettem el reagálni arra, amit tőlem kérdezett. - Te Cedricről beszélsz? Ő... de ő halott! Nem lehet életben... - ráztam a fejemet, már magam is némi félelemmel a tekintetemben. Ha valakitől, hát az apámtól féltem. Hogy miért? Mert.. rá akart venni valamire, amit én nem akartam. Mindig elérte, amit akart. És emiatt... kivívta a félelmemet.

Már egyáltalán nem foglalkozva a férfival néztem Erinre, akinek kérdése egy apró, lemondó sóhajt és némi szemforgatást váltott ki belőlem. Nem nagyon akartam beszélni erről, de elvégre ő volt az, aki egyáltalán mesélt és tudott valamit a családomról és ő volt az, aki azt mondta, hogy Cedric halott. Persze, ezért nem hibáztatom, elvégre ő honnan tudta volna, hogy él?
- Csak a szokásos. Éjszakázás, vadászat és hogy ki ne maradjon, még a volt férjem is meglátogatott. Vagyis pontosítok, szerinte ő még mindig a férjem. - Tettem hozzá, megpróbálva kissé elviccelni a dolgot. Az már más téma volt, hogy annyira meglepődtem, hogy azt hittem, szellemet látok vagy hogy megőrültem. Bár mostanában sokszor hittem ezt. - És veled miújság? - Kérdeztem meg, mintha az előbb mindössze annyit mondtam volna, hogy felkeltem az ágyból.

Mosolyogva néztem, ahogy táplálkozik, majd kinéztem a sikátor végére, de nem volt sehol életjel. Még szerencse, hogy ez a sikátor kihaltabb, mint a többi. Ezért volt jó itt vadászni. Ha valaki ide bejön, az fél naponta egyszer történik meg. Így a lebukástól sem kell félnünk.
‹ Hát még én mennyire örülök. › beszéltem hozzá mosollyal az arcomon. Igazából... az jó volt a helyzetben, hogy végre nem vagyok magányos vámpír Szófia utcáin. Végre van itt egy másik talpraesett nő, aki nem fél megcsapolni egy emberi ütőeret. A vega vámpírokból már amúgy is elegem van, az utóbbi években itt is belefutottam jó párba. Még jó, hogy csak átutazóban jártak erre.
‹ Ezalatt a néhány nap alatt történt egyetsmás? › kérdeztem érdeklődve. Igen, érdekelt az anyám élete. De neki nem kell annyira buzgónak néznie.

- Milyen kedves vagy. - Én is elvigyorodtam magam és elkaptam a testet, amit felém dobott. Tökéletes, még levadásznom sem kellett, szinte készen kaptam a kaját. Kényelmes és fincsi.
Nem is kellett sokáig tartanom a férfit, rögtön a nyakába haraptam és úgy szívtam a mindkettőnk számára éltető folyadékot, mintha legalább negyven éve nem ittam volna egy csepp vért sem. Érdekelni nem érdekelt, hogy mennyi idő alatt sajtoltam ki teljesen, de nem lehetett több egy percnél. Maximum másfél, úgyhogy mondhatni jó időt futottam.
- Ez tényleg ízletes volt. - Megnyaltam a számat, így letörölve a néhány csepp vért, ami ott maradt, még egy pillantást vetettem a már teljesen élettelen testre, aztán Erinre néztem.
- Örülök, hogy ismét összefutottunk. - Mondtam neki őszintén, elvégre tényleg így volt.

Nem kellett olyan sokat várnom, hogy megtaláljon engem. Egy olyan orr, mint az övé, minden bizonnyal nem hagyja figyelmen kívül ezt az erős, mégis ízletes illatot. A vér illata nekünk mindennél ismeretesebb. Hát még ha ilyen ínycsiklandozó.
‹ Nos, rád vártam. › néztem Tatiára vigyorogva, és mikor mellém ért, a kezei közé löktem a testet, hogy így adjak neki reggelit, ha már nem lehetek jólnevelt lány, aki a konyhában kezdi a napot, rántottát készítve. ‹ Jó étvágyat! › mosolyogtam rá mind a 32 fogammal.

Hotel ;; Tatia szobája

Kissé már magamhoz térve sétáltam ki a hotel ajtaján, de még mindig nem volt az igazi. Nem volt nekem semmi bajom a koordinációval meg ilyesmivel, csak a fejemben éreztem a zavart. De mégis így éreztem jól magam, ez kellett most nekem, nem más. Az újbóli gondtalan vámpírélet.
Vér illata csapta meg az orromat, méghozzá friss, emberi vér illata. Úgy rémlett, hogy tegnap este ettem egy fiúból, de kit érdekelt? Ha vér van valahol, akkor azt meg kell kóstolnom, még ha már fel van nyitva a nyaka, akkor is.
Nem tévedtem, betérve az egyik sötét utcába megpillantottam egy férfit és egy nőt. A nő nem más volt, mint Erin, a férfi pedig elernyedve feküdt a karjai között.
- Jó illata van, meg kell hagyni. - Közelebb lépdeltem hozzájuk és a levegőbe szippantottam. Édes, finom íze lehetett, ebből is látszott, hogy Erinnek jó ízlése volt. Bár nem volt egy kezdő vámpír, jó, hogy ki tudta válogatni az áldozatait.

Elröppent néhány nap, és természetesen egyszer se hagytam ki, hogy vadászhassak egyet a város egy sötét sikátorában. A vega életmód nekem még mindig nem fekszik, valahogy annyira idegen. És ez ha jól sejtem, nem éppen most, lassan 1000 év elteltével fog megváltozni. Az a félelem, az a rettegés, ami az áldozataim szemében ég... nem ér fel semmivel.
Éppen mélyre haraptam a férfi torkában, éreztem végigfolyni édes vérét a torkomon, mikor hirtelen elszakadtam tőle, és nagyot nyeltem. Véres ajkakkal néztem a szemeibe, és elvigyorodtam. ‹ Nem öllek meg, mert úgy érzem, hamarosan jön még valaki, aki friss reggelit szeretne. › néztem a fejemmel a hotel irányába, miközben egy rántással kitörtem a férfi nyakát, de testét tovább tartottam. Már csak bizakodtam abban, hogy Tatia lassan felébred, és erre téved.

- Ha valakinek, hát nekem nem kell bemutatni azokat a szabályokat. Utáltam őket és most is utálom. Miattuk romlott el az egész. - Pufogtam magam elé mikor már kiittam az utolsó cseppet is a csészémből. Már akkor sem értettem, miért kell az emberekre olyan dolgokat ráerőltetni, amit nem akarnak, ez pedig ezer év alatt sem változott. Az egész csak arra volt kitalálva, hogy a szabad akaratot a földbe tiporják. Semmi másra.
Erin bejelentette távozási szándékát, én pedig bólintottam. Igaza volt, biztosan találkozunk még. Kicsi a világ, bármikor összefuthatunk. - Örültem. - Mondtam őszintén, amint felállt a székről és, aztán el is tűnt. Itt már nekem sem volt semmi dolgom, kifizettem a kávémat és elindultam a jelenlegi lakhelyem felé.

Hotel ;; Tatia szobája

‹ Nos, hát tény és való, hogy abban az időben más szabályok, és erkölcsi etikett volt érvényben. Elég nagy port kavart. Nem volt a városban olyan, aki ne ismerte volna a történetet. A férjednek bizonyosan nehéz lehetett más emberek szemébe nézni ezek után. › sóhajtottam, majd megittam a kávét, és felálltam. ‹ Bocsásd meg nekem, de most jobbnak látom, hogy távozzam. Minden bizonnyal még találkozunk. Két vámpír nem kerüli el sokáig egymást. › kacsintottam rá, és megigazgattam a ruhámat. ‹ Viszlát, Tatia! › tettem még hozzá, majd elindultam a kávézóból, egyenesen a hotel felé.

‹ Hotel ›

- A gond csak az, hogy ott a legtöbben nem bántanak senkit. Tudod, nyuszi és bambievő vega vámpírok egyesülete. De mostanában azért kezd felrázódni a város.- Vállat vontam, ennyivel le is tudtam Mystic Falls. Ha valamire, akkor most arra a városra nem akartam gondolni. Azért jöttem el onnan, hogy ne is halljak felőle egy darabig, úgyhogy ezt most el is kezdem. Az a város jelenleg nem az én gondom.
- Értem. Gondolhattam volna, hogy nagy visszhangot vert akkoriban a távozásom. A szüleim ugyebár nemesek voltak, ilyesfajta...szökés még nem nagyon fordult addig elő. Azért kíváncsi lettem volna Cedric arcára. - Kissé kárörvendő mosoly jelent meg az arcomon, mert erre tényleg nagyon vágytam. Megjelent előtte a kép, ahogy arcizmai megrándulnak, szeme összeszűkül és a vesztesekre jellemző tekintet költözik a szemeibe. Érdekes látvány lehetett.

‹ Valóban? Hát, talán egyszer majd szervezek oda egy kirándulást. Néha napján nagyon tud unalmas lenni, hogy itt mindenki ember, és elvétve akad egy-két fajtámbeli. A közös vadászatok iszonyatosan izgalmasak tudnak lenni, főleg ha ellenkező nemű a partnerünk. › kacsintottam Tatiára, de biztos voltam benne, hogy ha valaki, hát Ő ezzel pontosan tisztában van. Nem olyan nőnek tűnt, aki nem használja ki az élet gyönyöreit, főleg ha már vámpírként kell tengődnie a világ végezetéig.
Viszont még jó, hogy nem volt a kezemben a poharam, mikor engem említett újra... engem jött megkeresni. Dehát honnan... honnan sejtette, hogy Én itt vagyok? Nos, ezen azért sem fogok gondolkodni, mert a végén még megkedvelem, és azt az egyet nem akarom még egy bizonyos ideig. Egyelőre azt akarom, hogy legyen tudatlan.. néhány napig, vagy hétig. Olyan tudatlan, amilyen én 900 éven keresztül voltam.
‹ Biztosan sikerrel jársz majd. Úgy vélem, a lányod nem lehet messze innen, ha a teória érvényes, és meg akar ismerni téged egyszer. › vontam egyet a vállamon, de nem bántó szándékkal, aztán elvigyorodtam. ‹ Túl vagyok a 900 éven, ezért egyetsmást tudok. › beszéltem tovább, végül nagy sóhaj bukott ki belőlem, és próbáltam úgy beszélni, hogy semmiféle sejthető dolog ne érződjön a hangomon. ‹ Ismertem a családod, igen. Mielőtt vámpírrá váltam, itt éltem, és ismertem a férjedet, a lányodat. És általában róluk elég sokat pletykáltak a falu emberei, így nem volt nehéz meghallani ezeket az információkat, amiket az imént elmondtam neked. › adtam ezt a magyarázatot. Talán még hihető is.

- Pedig hemzsegnek ott a természetfeletti lények. Nem csak a mi fajtánk, hanem a vérfarkasok, a boszik és a többi, és a többi. - Közöltem vele, amikor elmondta, még sohasem hallott Mystic Fallsról. Igaz, apró város volt, de sehol máshol a világon nincsen ennyi természetfeletti egy helyen. Csoda, hogy egyáltalán elférünk.
Bólintottam, hiszen nem volt több információja. De így is sokat segített, bár ennek az okát még mindig nem tudom. Nem tűnt egy szamaritánus alkatnak, akkor meg mi oka volt rá? - Köszönöm. - Régen mondtam már ki ezt a szót, de ő most megérdemelte. Segített nekem, elmondta, mi történt a családommal. Ez megéri ezt a kis szót.
Csakhogy ajkaim keserű mosolyra húzódtak szavait hallva. Igaza volt, ha a lányom helyében lennék, én sem tennék máshogy. - Azért jöttem ide, hogy megkeressem őt. Egy nagyon erős boszorkány mutatta meg nekem, hogy vámpírrá változott és talán... most megtalálhatom. Majdnem ezer év hosszú idő, ha a lányom és én is szerencsés vagyok, talán találkozhatunk. - Mondtam és észrevehette a hangomban, hogy igazán reménykedem ebben. Hiába lesz nehéz ez a dolog.
- És te? Te sem vagy fiatal vámpír, milyen életed volt? Egyáltalán honnan tudsz ennyi mindent a családomról? - Kérdeztem rá érdeklődve, hiszen ez felettébb kíváncsivá tett. Vajon milyen kapcsolatban állhatott velük? Vagy mindössze ismerte őket, esetleg csak hallotta a híreket?

Szokatlanul jó emberismerő készséggel rendelkeztem, még akkor is, ha Ő maga nem emberként jött ide. Az arcán játszott pár érzés, de próbáltam úgy nézni rá, hogy azt higgye: ne vegyem észre. Talán akaratlanul is megvan közöttünk az anya-lánya kötelék, és ezért észrevehetőbbek ezek az érzések, de... ez ellen most küzdenem kell. Egyelőre. Még nem tudtam, hogy miként vagy hogyan fogom neki elmondani az igazat, de talán... ha jobban megismerem, már nem is akarom majd elmondani neki. Noha... most változott bennem a kép róla. Ahogy beszélt az imént. Nos, a jövő majd hozza magával a többit.
‹ Mystic Fallsról még nem is hallottam. › válaszoltam neki aprót rántva a vállamon. Ezt betudhattuk annak, hogy Bulgáriát jártom sok-sok-sok éve már, és nem érdekelt Amerika, vagy egyéb földrész.
‹ Öhm.. hát, most így hirtelen nem tudok többet mondani egyikükről sem. A lényeget magad is tudod. A férjed halott már jó ideje, bár talán nem hiányzik Ő senkinek, legalábbis az emberek túlnyomó részének. A lányod.. ha szerencsés vámpír, még életben van. Ha a helyében lennék, nem is akarnék addig meghalni, míg nem kerülök szembe a sosem látott anyámmal. › mondtam el a véleményemet, mintha kívülálló lennék.