Napok óta nem láttam Jason-t és már a kanapén szinte ideggörcsöt fogok kapni. Egyszerűen nem bírom elviselni ezt az egész tudatlanságot. Nem tudom, hogy hol van és csak remélni tudom, hogy felbukkan és nem gondolta komolyan azt, hogy kilép az életemből meg az egész biztonságosabb a számunkra dolgot, ha nincs az életünkben. Mégis, hogyan lehetne biztonságosabb? A szívem alatt hordom az ő utódját, amiről a családjának nem hiszem, hogy tudnia kellene, de ha megtudják, akkor biztos igényt tartanak rá, hogy neki is olyan kiképzést nyújtsanak, ahogyan azt vele tették. De én ettől az egésztől meg akarom őt óvni, hiszen nem érdemli meg, hogy ilyen életet éljen. Egyszerűen nem és kész. A természetfeletti mindig ott lesz közöttünk és ezt egy percre sem fogom letagadni, de nem akarom, hogy robotként neveljék fel a fiamat, vagy a lányomat. Idegesen dobolok a padlón és ujjaimat újra meg újra átfuttatom a hajamon, amivel már kis híján zsírossá változtatom a frissen megmosott hajamat. Nem tudom, hogy mit tehetnék. Olyan tehetetlennek érzem magam, hogy az egyszerűen már fáj. Sírni sem tudok már egyszerűen csak ég a torkom a nem létező könnyeimtől. Tombolni tudnék, de nem lennék azzal sem előrébb. A füleim szerintem rá vannak állva az ajtó frekvenciáira, mert rögtön felpattanok, amikor meghallom, hogy kinyílik és rögtön az ajtó felé fordulok, ahol megpillantom őt, de mégis rossz előérzetem van az egész helyzettel kapcsolatban.. Itt valami nagyon nem stimmel. Miért érzem azt, hogy nem lesz jó vége? Annyira magam alatt voltam, hogy nem ittam verbénát, mindössze a Dex-től kapott karkötő véd meg engem tőle.. - Jason.. - A hangom a neve közepén elbicsaklik, hiszen a könnyeim valahogy életre keltek és nem sokkal később, már utat is találnak maguknak az arcomon.. A fránya hormonok.
Az iránta való érzéseimnél már csak az erősebb, hogy féltem őt. Nagyon rossz megérzésem van velünk kapcsolatban..és nekem ezek általában bejönnek. Nem engedhetem meg magamnak, szerethetem bármennyire is, hogy elvakítson a szerelem. Amennyire erősíthet ez az érzés, annyira gyengít is... és mint minden pengének, ennek is két oldala van. Én pedig.. ezért akarok véget vetni ennek.. így pedig, hogy elfordulok tőle, s nem látom az arcát bármennyire is a könnyeimmel küzdök, de könnyít a helyzeten. Mert egyszerűen ha ránézek.. olyan megállíthatatlan érzés szabadul fel bennem, amit nem tudok kezelni, főleg nem irányítani. Én pedig már döntöttem.. amit láthatóan nem képes elfogadni. Elém áll, viszont, én képtelen vagyok a szemébe nézni, így hát végig a földet bámulom, s ahogy kezei közé veszi arcomat, ahogy érzem gyengéd érintését arcomon lehunyom szemeimet, s hiába viszonozom lágy, de mégis édes csókját.. ahogy szétválunk, s végül ráemelem tekintetem elmosolyodom. Míg lehunytam a szemem végig ment bennem egy olyan folyamat - bár fogalmam sincs hogyan és mit csináltam - hogy magasról tudjak tenni mindenre. Valószínűleg ilyen az, ha egy vámpír kikapcsolja az érzéseit.. olyan, felszabadító. Bár Őt még így sem tudom teljesen félvállról venni. – Igazad van. – Adom alá a lovat, úgy teszek mint akit sikerült ezzel a lépésével meggyőznie. Pedig.. szó sincs erről. Csak így egyszerűbbnek látom tervem véghezvitelét. Sebességem kihasználva megjelenek mögötte, és tarkón vágom egy határozott mozdulattal azon pontján, hogy elájuljon. Mielőtt a földre zuhanna elkapom erőtlen testét, és az ágyhoz cipelve fektetem rá az ágyra. Érintve arcát beférkőzök a fejébe, s egy olyan világot mutatok neki ahol minden rendben, az udvaron játszik a megszületett gyerekünk, s végül, lecsap rá a családom. Brutális módon fejét veszik szemünk láttára, amit nem tudtunk megállítani, mert lefoglal a többi ember.. Miután adtam neki egy kis ízelítőt abból hogy ez tényleg nem játék, eltűrve haját arcából minden szó nélkül távozok.
Nem vagyok képes arra, hogy csak úgy egyszerűen hátat fordítsak neki, mintha semmi nem számítana. Az egyáltalán nem az én műfajom. Most még főleg nem, mert azért mégis csak az ő gyerekét hordom a szívem alatt és ez nem olyasmi, amit egyik napról a másikra elfelejt az ember. Nem érdekel, hogy mennyi kihívás áll előttünk én kész vagyok arra, hogy szembenézzek az összessel, mert érte, értünk megéri. Teszek magasról a hülye vadász szabályokra és arra is, hogy mit gondol ő, miért nem lenne helyes. Egy nagyon jó ok van amellett, hogy miért az. Mert szeretjük egymást és ez mindennél erősebb. Nem érdekel mennyi veszély leselkedik ránk, vagy mennyit fogunk veszekedni. Egyetlen egy dolog a fontos mégpedig az, hogy mi meg tudjuk oldani ezt az egészet. Csak ez az egyetlen egy dolog számít és más semmi. Szavai fájnak akár csak egy tört döfnének a szívembe. Hibát követtünk el. Nincs jövőnk. Hát istenem hallja egyáltalán, amit mond? Az pedig, hogy elfordul tőlem csak ront a helyzeten. Fáj neki is ez az egész, akkor miért nem képes beletörődni, hogy nekünk együtt kell lennünk, mert szükségünk van a másikra? Lehet, hogy együtt gyengék vagyunk, de erősebbek, mint külön-külön. Nem érdekel, hogy elfordul egyszerűen elé állok és az arcát a kezeim közé veszem, majd egy lágy csókot lehelek az ajkaira. -Ez hibának érződik?- Rá kell ébresztenem, hogy egyáltalán nincs semmi rossz abban, hogy szeretjük egymást.. Miért kell ilyen makacsnak lennie?
Próbálom nyugtatni magam, hogy áttudjam gondolni a helyzetet. Megállok, lehunyom a szemem, s egy mély levegőt véve fújom azt ki. Viszont a szavai.. jól esnek egyrészt, természetesen.. viszont hiába bolondulok ezért a nőért, hiába akarom a gyerekünket, nem engedhetem meg magamnak ezt a két csodát. Már Olivia is túl soknak bizonyul.. egy vadász számára a szerelmi élet csak gyenge pontnak bizonyul, s hiába tanítottam meg pár dologra Oliviát, most hogy terhes.. túl sebezhető. És vele együtt én is.. vagyis, velük együtt. Akarhatom őket, de túl tanácstalan vagyok az efféle helyzetekhez. Erre nem tanítottak hogyan kezeljem a nőket, hisz a mi világunkban, családomban.. a szerelem.. nem volt igazán ismert. Szüleim semmiféle érzelmi kötődést nem éreztek a másik iránt, pusztán csak az utód, azaz, az öcsém és én számítottunk nekik.. hogy tovább vigyük a hagyományt. De elbuktak. Ahogy most én is. – Hatalmas hibát követtünk el, Olivia. – Ahogy kinyitom a szemem, s ránézek a lányra, találkozik a könnybe lábadt tekintetünk. Már az én szívem majdnem hogy megszakad ahogy kimondom a szavaimat.. igazából, nem is értem hogy vagyok erre képes. – Számunkra.. nincs jövő. – Hangom elcsuklik, elfordulok, hátat fordítok a lánynak, majd a számhoz kapom kezemet, mielőtt még megállíthatatlan zokogásba kezdenék. Túl ragaszkodok hozzá.. s ha most megfordulnék, a szívem is megszakadna.. és talán vissza is vonnám szavaimat.
Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ilyen könnyedén képes lenne hátat fordítani nekünk. Megértem, hogy nem olyan egyszerű ez az egész és, hogy rendkívül bonyolult is, mert egyikünk sem tervezte, hogy szülő lesz azt persze meg még inkább nem terveztük, hogy most, vagy egymástól, amikor egy darabig azt sem tudtuk, hogyan állunk a másikkal én pedig nem akarom ezt elrontani, de ő mégis eltávolodik tőlem. Nem csak a szavaival, hanem fizikailag is elszigeteli magát tőlem, ahogyan folyamatosan fel-alá járkál és egy darabig követem a tekintetemmel, de végül inkább csak a kezemet figyelem, mert nem bírom tovább követni. Úgy érzem, hogy kiakadnak a szemeim. Leginkább azért, mert minden egyes pillanattal egyre erősebb lesz a bennem lévő fájdalom, hogy el akarja vágni magát tőlem, mert vámpír lett. Hát teszek arra, hogy kik az ellenségei, vagy ki nem. Ki akar ártani neki, ki nem. Ki kell tartanunk egymás mellett muszáj. - Ez nem csak rólad szól Jason. Szerinted, ha megszületik a kicsi és elég idős lesz ahhoz, hogy felfogja mi történik körülötte nem fogja keresni az apját? Nem fogok beleroppanni abba, hogy folyamatosan aggódom érted? Mert nehogy azt hidd, hogy azzal megoldasz mindent, hogy felszívódsz. Csak azt fogod elérni, hogy még jobban aggódjak miattad.. Mert szeretlek Jason. Akár tetszik, akár nem. A te ellenségeid immáron az enyém is. A miénk. Ne merészelj ellökni magadtól, mert ennyi erővel ki is téphetnéd a szívemet a helyéről és táncolhatnál rajta. - Nem fogom elfogadni.. Az utolsó pillanatig is harcolni fogok érte, mert szüksége van rám. Mi.. Össze tartozunk és nem számít, hogy mi minden történt vele, velünk. Együtt képesek leszünk ezt az egészet átvészelni. Felállok és odasétálok hozzá, majd arcát a két tenyerem közé veszem. - Kérlek..
Az érzelmeim felfokozódtak.. Mindent erősebben élek meg, és érzek.. hiába erősödött ezzel együtt az iránta való szerelmem, a bennem lakozó félelem, és zavartság mégis csak dominánsabb. Hiába próbál meggyőzni arról hogy legalább egy próbát megér a mi szerelmünk, ebből is látszik, hogy nem tudja milyen erős a múltam, és az emberek akik a nyomomban vannak.. én nem tehetem ki ennek a hatalmas kockázatnak. Ha valami baja.. bajuk esne, azt sohasem tudnám megbocsájtani magamnak, és inkább..még ha fáj is.. de ha kell még erőszakkal is kivonom magam az életükből. Az életemnél is jobban szeretem őket, és hiszem, hogy ez így lesz a legjobb. Ez mindig is jól ment. Csak ezúttal..a szokottnál nehezebb lesz. – Nem tartozol semmivel sem, Olivia – Elengedem a lányt, és fel - alá járkálok a szobában. Egyszerűen nem tudok egy helyben maradni... ez a nyomás ami rám nehezedek még nekem is soknak bizonyul, és egyedül.. nem bírok vele. – Egyszer megmentettem az életed.. és ezt már viszonoztad. Miattam ne kockáztasd a biztonságotokat! – Felemelem a hangom, és egy pillanatra megállok hogy tekintetünk találkozhasson, s lássa mennyire komolyan gondolom szavaimat. Hiába próbál lebeszélni, öntörvényű vagyok, és azt látom a legjobbnak, amit én gondolok.
Láttam a tekintetében a zavarodottságot. Ha akarta volna se lett volna képes elrejteni ezt előlem annyira nyilvánvaló volt a számomra, hogy valami nem stimmel. Engem nem tudom miért, de boldoggá tett a tény, hogy terhes vagyok, de igazából ennek is az a része, hogy ő az apa. Nem terveztem és igazából nem is akartam gyereket azt hiszem, de igazuk van azoknak, akik azt mondják, ha megtalálod az igazit, akkor a gondolkodás módod is megváltozik a dologról. Velem most pontosan ezt történt, mert vele tényleg el tudnám képzelni az egészet attól függetlenül, hogy a helyzetünk most jelen pillanatban igen-csak megváltozott. Vámpír lett, ami egyértelműen megnehezíti a helyzetet, de ez még nem jelenti azt, hogy készen állok arra, hogy lemondjak róla. Figyelmesen pillantok rá, mikor végre beszélni kezd, de mikor elhallgat egy pillanatra nem szólok közbe, de amikor befejezi végre a mondandóját egyszerűen nem tudom visszafogni magam. – Oké.. Ezt a jobbat érdemelsz és nem akarsz megbántani és, hogy tartsam magam távol tőled tartogasd valami elcseszett Twilight másolatra. Nekem te kellesz és azt hiszem nekem is ugyanannyi beleszólásom van a dolgokba. Lehet, hogy jobb lenne. Lehet, hogy később megbánom a döntésemet, de nem érdekel, mert jelen pillanatban te vagy az, aki boldoggá tesz engem. Te is ezt akarod. Tudom, hogy akarsz engem, szóval ne ellenkezz. Kérlek, Jason. – Nem hiszem el, hogy ezek a szavak elhagyták ajkait. Fájt. Őszintén a lelkemig hatolt az ostobasága és a sületlensége. Azt hittem, hogy ennél azért ő több. Lehet, hogy a múltja és a jelene is elcseszett, de a jelene, már összefolyik az enyémmel és ez az egyetlen dolog, ami számít. Én sem vagyok tökéletes, ahogyan ő sem, mégis tudom, hogy a gyermek, akit a szívem alatt hordok, tökéletes lesz.
Azt a megnyugvást az arcán amint kiejtem számon a terhesség szót..igazából valamilyen szinten engem is megnyugtat, elér hozzám, sőt, egy részem örül is neki hogy az én, a mi gyerekünkről van szó s így reagál, örül neki és egyáltalán nem bánja a dolgot. Ha nem ilyen múlttal rendelkeznék, ha nem az lennék aki, ha normális életem lenne... de. Nem az. Hiába szeretném, nem engedhetem magamnak, magunknak ezt a csodát.. illetve ezt a csodát IS, hisz' Olivia itt van mellettem. Akit az imént még majdnem megöltem.. Fogalmam sincs mit válaszolhatnék erre a kérdésre.. a választ még én sem tudom. Vagyis.. teljesen zavart vagyok, amit tekintetem sugároz. Amint arcomon érzem kezének érintését, belefordulok és lehunyva szememet élvezem ki a pillanatot. Erősen ragaszkodom hozzá, és nem hogy a gyereket sem szabad megengednünk magunknak, még csak vele sem szabadna lennem.. nem csak azért mert ki tudja mikor vesztem el az önuralmam, hanem.. túl veszélyes. Ökölbe szorítom kezemet, s a lányra nézek. – Olivia, én - – Elnyelem szavaimat, a kis gombóc a torkomba nem enged beszélni.. nem akarom megbántani ezt a lányt, akarom, kell nekem.. ez olyan nehéz. Megragadom a kezét, rászorítok ezzel is jelezve ragaszkodásom. – Túl sok mindent köszönhetek neked.. és.. nem akarlak megbántani sem, de te.. jobbat érdemelsz nálam.. egyszerűen jobb lenne ha távol tartanád magad.. tőlem. – Egy hatalmas levegővétel után végre sikerült erőt vennem magamon és kimondani ezeket a fájó szavakat. Én tényleg szeretem ezt a lányt, de mindent csak az ő érdekében teszek.
Az elmúlt percek őrültek voltak. Az egyik pillanatban azt hittem, hogy meg fogok halni, mert Jason az utolsó csepp vért is kiszívja belőlem. A következőben pedig hátravetette magát, mintha a szervezetem automatikusan verbénát kezdett volna termeszteni és égette volna a torkát. Az a rémült pillantás emlékezetembe égett. Aztán a faggatása arról, hogy voltam-e valaki mással. Homályos kirakós darabkákat próbáltam valamilyen módon összerakni, de végül csak sikerült. Nem akartam elhinni, a gondolatomat, hiszen olyan hihetetlennek tűnt, úgyhogy inkább vártam arra, hogy ő maga magyarázza el mégis mi történik itt. Nem vagyok ostoba, de ami az én fejemben összeállt így hirtelen elég nagy őrültségnek hangzik és csak egyszer voltunk együtt, úgyhogy nem igazán látom esélyét annak, hogy bármi megtörténhetett. Mikor a kezemet és az ő kezét a hasamra húzza legszívesebben elmosolyodnék. Mert akármennyire is nem terveztem ezt a gyereket és akármennyire is a legrosszabb időzítés a pici számára ez az egész, de én akkor is boldog voltam. Csak az ő arcán nem ugyanezeket az érzéseket láttam tükröződni és ez egyfajta szomorúsággal töltött el. – Most már igen.– Nem is tudom, hogy nem vehettem észre. Mondjuk a reggeli rosszullétek szerencsére engem elkerültek. – Te nem akarod, ugye?– Teszem fel az egyértelmű kérdést. Nem érdekel, hogy vámpír avagy sem. Ő az a férfi, akinek sikerült elrabolnia a szívemet és most a szívem alatt növekvő csöppség édesapja. Kezem az arcára siklik, ahol már-már mondhatni elállt a vérzés, de valószínűleg még mindig képes visszafogni magát, hiszen eddig sem préselt maga alá, hogy a véremet vegye. A gyerek az én védőburkom. Nem fog bántani, amíg ez a csöppség a szívem alatt növekszik, hiszen ott van benne az emberség és egy kisbaba szívverése még őt is megállította. – Szeretlek, Jason. – Mondom, miközben a tekintetét kutatom. Ez az első alkalom, hogy kimondtam. De nem bánom, mert így érzem azóta az éjszaka óta, de erre csak most jöttem rá igazán.
Nem hiszek a fülemnek. Se igazából semminek. Nem hiszem el hogy ez az este, ez a találkozás hogy fajulhatott el idáig. Tudtam hogy nem fogok tudni leállni, mégis vállaltam hogy iszok belőle, viszont erre.. hogy terhes még a legmerészebb álmaimban sem mertem volna még csak gondolni sem. Rosszat sejtek, rossz előérzetem van. Örülnöm kéne, de én mégsem tudok. Legalábbis, azzal hogy azt vallja csak velem volt kétes érzések alakulnak ki bennem. Egy részt örülök, hogy mással nem volt, viszont a gyereknek egyáltalán nem. Egy ilyen múlttal rendelkező ember.. azaz vámpír nem lehet apa. Még ha szeretném se engedhetném magamnak, s ez, hogy Olivia ennyire tudatlan.. fogalmam sincs miként fogja lereagálni, de semmiképpen sem tarthatja meg. – Hé - hé. Nyugodj meg. Nincs semmi gond..vagyis.. – Látom rajta hogy sikerült összezavarnom tetteimmel, s szavaimmal, ezért próbálnám nyugtatni, de nagy valószínűséggel csak az ellenkezőjét érem el. Leülök mellé, megragadom a kezét, majd a hasához emelem sajátját, az enyém társaságában. – Terhes vagy.. tudsz róla? – Nézek a hasára, majd ismét a lányra emelem tekintetemet. Ez egy olyan dolog.. amit egy nőnek éreznie, tudnia kellene.
Őszintén féltem attól, hogy itt a vége az egésznek. De nem is attól, hogy az életemnek mondhatok búcsút, hanem attól, hogy ez mégis milyen hatással lesz Jason-re. Én erőszakoltam rá, hogy igyon a véremből. De valahogy van azaz érzésem, hogy nem engem fog hibáztatni a halálomért, hanem szépen lassan önmagát fogja darabokra marcangolni, ami egyáltalán nem jót. Annyira utálom magam, hogy még csak tenni sem tudok az ellen, hogy az állati ösztönei beteljesítsék a vérem utána vágyait. Egyre gyengébb vagyok és már alig vagyok magamnál, mikor leszáll rólam és a falnak vetődik. Alig bírom felfogni, hogy ezek után mégis mi történik. Csak arra eszmélek fel, hogy ott ül mellettem. A csuklómra tapasztom a kezemet és próbálom megakadályozni, hogy megérezze a véremet és újra elcsábuljon. Kérdéseit nem értem, hogy miért teszi fel. Igazából jelenlegi állapotomban alig bírom felfogni, hogy mégis mi történik. Összezavarodottan pillanatok fel rá. Megérzik ezt, ha a vérünkből isznak? Mármint, hogy ivott valaki más is vagy ez most mi? Dex-et csak megcsókoltam, már ha nem vette el az emlékeimet a többiről, de kétlem, hogy ekkora féreg lett volna, hiszen úgy volt, hogy együtt leszünk vagy mi.. Amit elvett pedig elméletben visszaadta. Vagy nem? Bár nem értem, miért gondolkozom ezen. Az utóbbi időben csak Jason volt az, akinek teljességgel odaadtam magam. – Nem voltam senki mással csak veled, de miért kérdezed? Mondd már el Jason, mert nem értek semmit sem. – Összezavarodottan pillantok gyönyörű szemeibe és kezemet megemelem, hogy az övére simítsam, de megakad a mozdulat és újra a csuklómra helyezem.
Csakis egy dolog érdekel ebben a pillanatban, s az nem más mint a vér. Azt hittem hogy nagyobb akaraterőm van, ha már az egész gyerekkorom a kiképzésemre épült.. és az akaraterő az igenis sokat számított, már akkoriban is. De úgy tűnik, ide még ez a szint sem elég. Ez az íz.. ez az érzés.. ahogy torkomat betölti meleg vére.. semmivel sem lehet felülmúlni. Érzem, ahogy egyre jobban erősödök, ahogy a nem régiben szerzett s be nem forrt sebeim gyógyulásba kezdenek. De ugyanakkor azt is érzem, vagyis érzékelem, hogy Olivia ugyanilyen gyorsasággal gyengül, és minden egyes másodpercben közelebb kerül a halálhoz. Mégsem érdekel. Annyira tudtam hogy ez lesz, ő mégis vakon bízott bennem. Nem akartam neki csalódást okozni, sem bántani, de ezzel már elkéstem szerintem. Hogy lehettem ennyire süket? Hogy nem tűnt fel előbb hogy egy élet növekszik benne? Zavarodottságomban a falba ütök. Nagyon nem örülök, de tudom hogy tetteimért vállalnom kell a felelősséget.. vagyis, kellene. De szó sem lehet apaságról, számomra. – Rajtam kívül.. voltál együtt valakivel, mostanában? – Bombázom továbbra is kérdésemmel annak ellenére is, hogy látom mennyire nincs a helyzet magaslatán. Leülök mellé a kanapéra majd finoman az arcához nyúlok és magamra irányítom tekintetét. – Őszintén, Olivia. – A szemébe meredek, figyelem minden kisebb rezzenését is.. ez most nem az a rész, amikor hazudhat. Persze jobb lenne ha ezek után kipihenné magát, de megint önző módra csak magammal foglalkozom.. tudnom kell. Válaszok kellenek.
Az életemet kockáztatom azzal, hogy a véremet kínálom neki. Eddig is ezt tettem, de most talán még súlyosabb, hiszen ahogy múlik az idő egyre nő benne az éhség, ami ellen egyetlen egy megoldás van, de minél nagyobb a benne tomboló éhség annál több vért fog kiszívni a szervezetemből. Egy idő után, már érzem, hogy túlságosan is csökken az energiám. Kapálózni kezdek alatta, hiszen nem volt lehetőségem fegyverhez jutni. A francba is jobb lenne, ha visszaszoknék a verbéna fogyasztására és a hűtőmben tárolnám a vért. Mind a ketten sokkal jobban járnánk. – Jason.. Kérlek.. Állj le. – Suttogom és úgy érzem, hogy már a szám is kiszáradt és azt hiszem a karom felemelése is rendkívül sok küzdelmembe kerülne ezért egyszerűen csak hagyom, hogy lehulljon a testem mellett. Aztán eltűnik mellőlem. Egyik pillanatban még a véremet szívta a másikban pedig a falnak vágódik. Legalábbis a hangokból ezt szűröm le. Kicsit most zűrös a fejem. Felhúzódom a kanapén és a fejemet a térdeimre hajtom. Alig jutnak el a tudatomig a szavai. Egy kicsit szükségem van életerő utánpótlásra ahhoz pedig, hogy ez megtörténjen vagy egy nagy tábla csoki szükségeltetik vagy egy kiadós pihenés. De valahogy most a másodikkal jobban ki vagyok békülve. – Jason.. Fogalmam nincs, hogy miről beszélsz, szóval megköszönném, ha beavatnál, hogy mégis mi hozta rád ennyire a frászt. – Suttogom, miközben még mindig összekuporodva nyomorgok a kanapén. Nem érzem jól magam. Nagyon nem, de neki ezt nem kell tudnia. Nem akarom, hogy önmagát kezdje el okolni a dolgokért. Túl sok vért szívott ki a szervezetemből, de megtanulja majd kezelni. Muszáj lesz.
Lépnem kellett. Tudtam, ha kint maradunk ha nem mindenhogyan bukunk. Ha kint maradunk valószínűleg már tényleg nem bírtam volna visszafogni magam, és akár az újonnan érkező zavarótényezőnknek ugrok, ezáltal még egy probléma adódik amit el kell intézni.. így pedig.. hogy bejöttünk.. csak a nem régiben bántalmazott férfi, illetve az emlékeivel lesznek gondok. Látott minket, látott mindent, hogy tulajdonképpen félkézzel felemeltem őt.. az elváltozott arcom, mindent. Gyors döntés volt, de muszáj volt meghoznom. Illetve most nagyobb problémám is van ennél, nem tudok erre gondolni, teljesen hidegen hagy. A lányra nehezedek, testem ismételten hozzá simul, ami csak még jobban elveszi az eszem, a vére illata egyszerűen annyira vonz, hogy esélyem sincs visszafogni magam, s engedek ösztöneimnek. Ez a hosszas megvonás elért nálam egy olyan pontot, hogy nem érdekel más, csakis a vére, annak íze. Erőteljesen szorítom a kezét, s ugyanilyen erősséggel szívom is a vérét. Nem hallok, egyszerűen kizártam a külvilágot. Bármit is csinál Olivia nem engedem el. Nem akarom megölni, de ugyanakkor leállni sem tudok. Egészen addig míg meg nem hallok a testéből áradó, második szívdobogást. Csak hallgatom és hallgatom míg nem tudatosul bennem minden. Felugrok a lánytól, a falnak csapódik hátam, kezemmel véres arcomat törlöm szinte már kétségbeesve. – Ugye nem? – Hosszas idő után végre megtöröm a csendet egy egyáltalán nem egyértelmű kérdéssel. – Miért nem mondtad? – Vonom kérdőre még egyszer. Nem elég a vámpír téma, most ez is.. egyszerűen hihetetlen.
Nem volt más választásom. A kezei közé kellett adnom az életemet. Bíznom kellett benne. Másképpen nem úszhatjuk meg a dolgokat. Lehet, hogy nem igazán fog emlékezni ez az alak, de jobb biztosra menni, ahhoz pedig szükség van arra, hogy képes legyen megigézni. Nem tudom, hogy ezt tanulni kell egy vámpírnak avagy sem, de abban biztos vagyok, hogy vér nélkül nem lesz rá képes. Felsértem a csuklóm, ami valahogy most egyáltalán nem fájt. Nem éreztem semmi fájdalmat egyszerűen mintha mindig megtettem volna ezt. Lett volna alkalmam ezerszer is megbánni, mikor a kezembe vettem a karót vagy, mikor a bőröm felszínéhez érintettem, de nem történt semmi ilyesmi. Az egyik pillanatban még kinn voltunk a folyosón a következőben pedig már a lakásomban és a kanapén voltunk a teste pedig rám nehezedett. Nem volt túlzottan nehéz, de nem bírnám el túlságosan sokáig a súlyát anélkül, hogy ne éreznék késztetést arra, hogy lelökjem magamra. Azért még szeretném, ha nem lapulnék ki olyan vékonyra, mint egy palacsinta. – Igen, jól vagyok. – Nincsen semmi bajom. Csak most megint sikerült kihúznia magát a táplálkozás alól. Aztán látom, ahogy megjelenek az erek a szemei alatt és tudom, hogy meg fogja tenni. Csak remélni tudom, hogy képes leszek leállítani. Kezeimet leszorítja és szemfogát a csuklómba mélyeszti. Kicsit felszisszenek, ahogy fogai a húsomba vájnak. Érzem, ahogy mohón szívja a véremet. – Hé, Jason.. Lassan. Nyugodtan. Nem fogom elvenni tőled. Csak figyelj a szívverésemre, rendben? Ne menj túl messzire, kérlek. Hallgasd a szívemet és állj meg mielőtt a szívem állna meg. – Esélyem sincs ebben a helyzetben megvédeni magam vagy bármit tenni az akarata ellen csak annyit tehetek, hogy arra kérem kíméljen meg és figyeljen rám.. Az erőm egyre csökken és csökken minden egyes másodpercben.
Okolhatnám mindenért őt, ideges lehetnék rá, mérges, de mégsem vagyok, még csak a halovány szikráját sem érzem ezen negatív érzésekből. Csakis a jó emlékek lebegnek előttem, az, amit vele éltem át.. éltem.. igen, úgy érzem, vele tényleg élveztem az életet, nem mint előtte.. olyan voltam mint egy érzelemmentes robot, akit csak egy dologra programoztak. A vérrontásra, öldöklésre. És ez rossz. Nem mondom hogy ezek után teljesen végeztem ezen életemmel, attól függetlenül hogy már én is vámpír vagyok, ez csak erősíteni fog, ha végre túllépek ezen a nehéz időszakon. Már pedig túl fogok. Mert van egy biztos támaszom. Olivia. Szinte a saját bőrömön érzem ahogy miattam felsérti az övét. De a vére illata.. valahogy, teljesen eltereli a gondolataimat. Oké, eddig visszatudtam fogni magam, de már én is jóval túlléptem a határaimat. Nyilván idővel ez is változni fog, de már túlontúl éhes vagyok ahhoz hogy józan ésszel gondolkodjak. Lépteket hallok. Az utolsó szedett - vedett erőmmel karjaimba veszem, és a vámpírsebességemet használva berontok a házába. Nem figyelek, még ez is új.. ennek következtében pedig az első útba eső tárgyba, azaz esetünkben kanapéba botolva esünk rá. Azaz, én a lányra. – Jól vagy? – Teszem fel kérdésem, csak hogy keze még mindig ugyanúgy vérzik, engem pedig az esés miatt teljesen összekent vele. Nagyot nyelek, körbenyalom számat. – Sajnálom. – Leszorítom a lány a kezeit, majd a teste felett a csuklójához hajolok. Láthatóan még mindig küzdök magam ellen, nem akarom bántani, de már nem bírom tovább. Amilyen vigyázva mélyesztem belé fogaimat, annyira mohón kezdem szívni vérét.
Nincs olyan dolog, ami miatt hátat fordítanék neki. Most nem arról van szó, hogy bűntudatot érzek. Természetesen van bennem egy kicsi, hiszen ez nem az a férfi, aki megmentette az életem. Megtörtem őt. Tönkretettem olyan érzelmek miatt, amiben nem is vagyok igazán biztos. Vonzódom hozzá ez tiszta sor, de ez még nem jogosít fel arra, hogy így földbe döngöljem. Egy megtört férfi lett az én hibámból és gondját akarom viselni. Lehet, hogy a vonzalmam vezetett idáig, de hiszem, hogy ez is a válasz a kiútra. Kézen fogva sétálunk és a szemem sarkából mindig odafigyeltem minden egyes rezdülésére. Pocsék állapotban van. Főleg mivel nem volt hajlandó elfogadni a vérem. Segíteni akarok neki, de ő megtagadja tőlem még a lehetőséget is. Kerülő utakat választjuk, hogy senkivel ne találkozhassunk. Lehet velem szemben nem veszíti el a józan eszét olyan könnyen de nem mondható el ugyanez egy idegenről. Az utolsó pillanatban azonban minden megváltozik. Egy karnyújtásnyira van tőlünk az ajtó, mikor valaki mondhatni a semmiből bukkan elő és az egész hangulat másodperceken belül megváltozik. Jason elveszíti az irányítást önmaga felett. Nincs más megoldás a megállítására csak a karó, ami hamarosan beléfúródik. Vigyázok, hogy még csak meg se közelítse a szívét, mert nem bírnám ki, ha el kellene veszítenem őt. Térdre rogy nekem pedig a látványba belesajdul a szívem. Arca kezeim között pihen és mikor próbál felállni hirtelen rám nehezedik. Nem lesz ez így jó. Meg kell igéznie szerencsétlent, hogy elfelejtse ezt az egészet. Ehhez pedig feltétlenül szüksége van erőre. Most már nem adok neki választási lehetőséget. A karó hegyével felsértem a csuklom és minden további kérdés nélkül Jason szájához préselem. - Innod kell. Még azelőtt, hogy valaki meglát. - Utasítom határozottan, majd szabad kezemmel végigsimítok az arcán utána pedig a tarkójára csúsztatom a kezem, hogy ne tudjon elhúzódni. - Bízom benned, Jason. Bízz magadban. - Nem túl okos lépés ez azután, hogy kis híján megölt valakit, de őszintén hiszem engem soha nem bántana komolyabban. Mellesleg pedig tudok vigyázni magamra. Nem vagyok már törékeny virágszál. Tudom jól, hogy mire vállalkoztam. A kezébe adtam az életemet és, kénytelen leszek megvédeni. Mert tudom, hogy beleroskadna abba, hogy megölt engem. Mégis kockáztatok. Hogy miért? Mert bízom abban, hogy győzedelmeskedni tud a szörnyeteg felett.
Jól esnek szavai.. nagyon is. Ebből is látszik hogy mennyire bízik bennem, még ha részemről ez egyáltalán nem igaz, mármint az irányomban. Hiába vagyok tapasztalt vadász, ez a lét engem is teljesen újonnan érint. Eddig nem foglalkoztam mással vámpírok terén minthogy megöljem őket, nem volt kenyerem a pátyolgatásuk. Nem mintha neki lenne, de mást nem tudtam hívni segítségemre, s még ha eleinte kételkedtem is benne, ez már teljesen szertefoszlott, nem bántam meg. Lehet, hogy nem akartam ilyen szánalmasan mutatkozni előtte, de ha nem így lett volna már régesrég vérfürdőben pihenném ki a nap fáradalmait, ami nagyon nem rám vallna. Sőt, ha ennyire elengedném magam csak csalódna bennem, ez pedig nem hiányzik. Inkább szégyenülök meg előtte ezerszer , mintsem ez megtörténjen. Lényegében ez is egy nyomós ok, ami visszatartja a bennem rejlő gonoszt. Ami igencsak a felszínre kívánkozik. A felfokozott érzelmek miatt nem kell sok hogy elveszítsem a fejem. Hiába jöttünk mellékúton, ha egyszerűen pont itt ütközünk akadályba. Pedig már elhittem, hogy vége lesz ennek. S talán ez az indok hogy ilyen hirtelen neki ugrottam a férfinek. Nem látok tisztán, sőt, olyan az egész mintha csak álmodnék. Nem hallom Oliviát sem, csak a férfi lebeg már szó szerint is a szemem előtt, akinek megölése iránt visszafoghatatlan vágyat érzek. Csillapítani akarom vele étvágyamat, megakarom kóstolni vérét. Már hajolnék felé, ha Olivia nem avatkozott volna közbe a nem régiben kezébe adott karóval. A hátamba szúrja, s a fájdalom hatására elengedem a férfit, aki a földre borul, én pedig térdre rogyok. A lány arcomat kezébe veszi. A földön fekvő férfire meredek. Nem tudok a szemébe nézni. - Ennyi nem dönt le a lábamról oké? - Nyilván erősködök.. a büszkeségem ezt kívánja. De érzem ahogy a felsőmet a meleg vérem színezi át, egy hozzám egészen illő színre. Nem ittam vért, nem is gyógyulok olyan gyorsan. Egyre jobban gyengülök ami a beszédemből, illetve minden tettemből kivehető. Szállnék ki a fogásából, állnék fel, de amilyen hirtelen megmozdulok olyan hirtelen is vesztem el egyensúlyomat, s a lány vállára borulok. Nem kell a felesleges aggódás, ezért is terelek. - Nem hagyhatjuk itt. - Célzok a földön fekvő férfira. Látta az arcunkat. Jönnie kell.
Rettenetesen lelkembe mart azzal, hogy el akart küldeni magam mellől. De bármennyire is próbálkozik nem tud elzavarni maga mellől. Egyszerűen nem fogom engedni neki, hogy feladja. Lehet, hogy ő már nem bízik magában, de azért vagyok én itt, hogy egy kis reményt öntsek bele és biztassam, hogy igen is meg tudja csinálni. Úgy csókolom, mint még soha. Azon az éjszakán sem csókoltam ennyire szenvedélyesen. Ki akarom fejezni, hogy mennyire szükségem van rá. Az érzelmeimet viszem bele ebbe a csókba és a vágyaimat, amik felé hajtanak. A testem az övének feszül és úgy érzem, hogy soha nem akarok ebből az egészből elszakadni. Azt akarom, hogy karjai mindig körém fonódjanak. A kezei egy pillanatra sem hagyják abba a simogatásomat. Szükségem van erre a férfira. Akár vámpír, akár nem. Pont ugyanannyira szükségem van nekem rá, mint neki rám. Szükségünk van egymásra, hogy ezt az egészet túlélhessük. Letörlöm a könnyeit és látom, ahogy szeme elsötétül ennek a hatására. Nem rémülök meg, nem rántom el a kezemet egyszerűen csak megbabonázva nézem a férfit, aki elvette az eszemet. Megmentette az életemet és egy újat ajánlott. Aminek már ő is a részese. Csak akkor még ezt nem is sejtette. Mert nem adtam fel és megtaláltam és most már tudom, hogy nekünk együtt kell lennünk. Ketten erősek vagyunk. Külön-külön viszont két elveszett lélek és semmi több. – Tudom, hogy nem fogsz bántani, Jason. – Mondom halovány mosollyal. Bízom benne. Ha ő is érzi ezt a kapcsolatot kettőnk között egy ujjal sem fog hozzám érni. Legalábbis nem úgy.. Nem ártó szándékkal. Mert azt nagyon is élveztem, ahogy karjait magam körül érezhettem. Tudom, hogy ez nem lesz túl gyakori és sokat kockáztattam azzal, hogy megcsókoltam, de nem érdekel. Ha nem kockáztatok, akkor soha nem fogja megtanulni, hogyan kezelje ezt az egészet. Segítenem kell neki, hogy túltegye magát ezen a kínkeserves vérszomjon. Nagyot sóhajtok, de végül elveszem tőle a karót és a csizmámba csúsztatom. Ahelyett, hogy bármit is mondanék lábujjhegyre állok és egy csókot nyomok az arcára. Tudatni akarom vele, hogy én így is elfogadom őt és támogatom. Nem mondom, hogy pomponokkal a kezemben fogok ugrándozni, ha esetlegesen megpróbál megölni valakit, de segítek neki túljutni ezen a rendkívül göcsörtös úton. Megfogom a kezét és kivezetem őt a sötét és romos börtönből. Azokat az utakat választjuk, ahol a legkevésbé találhatóak jelenleg emberek. Már a célvonalban vagyunk, amikor egy szerencsétlen leszólít minket a véres felsője miatt. Már ott vagyok, hogy lerendezzem, de akkor Jason agya elborul. Kezei a férfi nyaka köré tekerednek. Egyre vörösebb és vörösebb lesz a feje. – Jason állj, le. – Nem akarom megérinteni, mert félek, akkor felém fordulna. Nincs más lehetőségem. A csizmámba nyúlok és előrántom a karót, majd teljes erőmből a hátába mélyesztem. Ügyelek arra, hogy még véletlenül se találjam el a szívét, mert akkor összedőlne bennem egy világ. Megkönnyebbülten sóhajtok, mikor eszméletlenül, de élve zuhan a padlóra szerencsétlen pasas. Kihúzom a karót Jason-ből és visszadugom a csizmámba. Ha térdre rogyott, akkor letérdelek vele szemben és úgy fogom két kezem közé az arcát. – Minden rendben lesz, oké? Semmi baj. – Próbálom megnyugtatni, mert nem szeretném, ha úgy gondolna magára, mint egy szörnyeteg ez a kis baleset miatt.
Pocsék egy helyzet ez. Fejfájdítóan szomorú percek ezek, de olyan szinten hogy ezt..soha nem kívánnám senkinek. Megmerném kockáztatni azt, hogy soha nem volt ennyire nehéz elengednem senkit sem, mint Oliviát. De meg kellett tennem, mert mindenki aki velem marad vagy meghal, vagy valami visszafordíthatatlan történik vele, s ha ez történne ezzel a lánnyal is nem bírnám elviselni. Mert így legalább a tudat, hogy jól van megnyugtat, és így még ha csak egy fokkal is, de jobb és könnyebb.. vagyis, csak az lenne. Nem is tudom hogy képzelhettem azt, hogy ezt a nehéz döntést egyedül fogom meghozni, hogy csak nekem lesz beleszólásom, hiszen valamely szinten ismerem ezt a lányt, s még ha csak mélyen is de reméltem hogy valahogy, de ellent mond nekem, és saját belátásai szerint cselekszik. Igaz hogy a múltkori kis incidensünket nem beszéltük meg - bár, ha őszinte akarok lenni nem is akarom - de ezek után kétlem hogy túl kellene ragozni. Ezzel a csókkal bizonyította, hogy bármit mondok, ő akkor sem tágít.. talán ha sértegetném, bunkó módon viselkednék, magam ellen fordítanám elmenne, de biztos vagyok benne hogy tudná, mindezt miért tenném, ha lenne hozzá szívem. Egyszer már megpróbáltam elküldeni, s még ha most is elakarom, nem tudom. Nincs hozzá szívem. Érzem ahogy küzd. Küzd, a saját démonai, vágyai ellen. Nekem simul, ahogy én is ott érintem a lányt, ahol csak tudom. Hátát simítom, egészen a derekáig, és magamhoz szorítom a lányt, hátam a falnak szorul. Olyan ez mintha éppen felakarnánk falni egymást, ami részemről.. nem is lenne túlzás. Még mindig éhezem, még mindig vámpír vagyok, és ezzel, a közelségével csak nehezít igazából mindenen. Az illata felettébb módon kikészít. Ahogy törli a könnycseppeket szememről, a keze nyomában úgy feketül el szemem is. - Ahogy én is, Olivia. Mindent megteszek annak érdekében, hogy ne bántsalak téged. - Ebben nagyon is hasonlítunk.. nem mondanám hogy mindez csak egy színjáték volt azért hogy végre leálljon a hülye ötletével miszerint belőle igyak, mert nagyon is komoly volt.. de már csak ezért is megérte. Amint lehámozza rólam a láncokat, elkap a szabadság íze. Nagyon mennék, de ha mennék akkor az véresen hosszú nap lenne. Ökölbe szorítom kezemet, próbálom fékezni magamat. A nem rég félrerakott karókat egy pillanat alatt kézbe veszem, majd átnyújtom Oliviának. - Ez legyen nálad készenlétben. És ne félj használni. - Nézek komolyan a lányra. Mondjuk, nem mintha egy vicces felfogású ember lennék, de most még komolyabban nézek rá mint máskor. Nagyon fontos pillanatok ezek, ugyanis nem félek kimutatni mennyire nem bízok magamban jelen pillanatban. Nem akarok bántani senkit, őt pedig végképp nem, és tudom, hogy amint kijutunk innen egyre nehezebb lesz fékezni magam. A gondolataim között őrlődök, de Olivia kihúz innen is pusztán azzal hogy megfogja a kezem. Rászorítok a kezére, pusztán ragaszkodásból, s talán egy kis félelemből is. Fejemre húzva csuklyámat indulunk el. Kerülőutakon megyünk, hogy minél kevesebb emberrel hozzon össze a sors, kísértéssel. Egy örökkévalóságnak tűnt mire végre célegyenesbe értünk, és tulajdonképpen már csak egy folyosó választ el minket a "biztonságtól". Már ha a személyzetis férfi nem állított volna meg minket. - Minden oké? Kell segítség? - A felsőmhöz nyúl, ami kissé vérben ázott a börtönben tett magánakcióm miatt. - Mi történt? - Néz ránk felváltva, de én továbbra is csak a földet bámulva igyekszem visszafogni magam, és takarni az arcom. A szemem ismét fekete, fogaim előjöttek.. idáig érzem ahogy lüktet a férfiben vére. Elé lépek, ráemelem tekintetem, majd egy hirtelen mozdulattal a torkához nyúlok, és egyre jobban szorítani kezdem azt. Megakarom ölni. Vérét akarom venni. Éhezem, de ugyanakkor mégsem akarom bántani, csak hogy most nem a józan eszem diktál.
"Az élet néha túl bonyolult, de ezek teszik az életet éppenséggel nehezebbé.."
Nem tudom, hogy mennyit aludhattam, de annyi biztos, hogy egy kisebb fajta fejfájással tértem magamhoz. Kinyitva szemeimet, s felsóhajtva ültem fel az ágy szélére, míg meglepődve pillantottam először körbe, hogy hol is vagyok, aztán persze leesett a tegnapi történések sorozatának dolga. Egy hirtelen mozdulattal felállva összekapkodtam a még maradék ruhámat, amelyet végül magamra is vettem, ezt követően az ágyra pillantottam ahol ő már nem volt. Gondolom lelépett vagy valami, de jobb is, hogy nem tartózkodik itt, hisz most időre van szükségünk, és a legjobb az, ha nem is találkozunk egy ideig. Kiléptem hát a hálószobából, és a konyha felé vettem az irányt, hogy az esti poharat, amelyből ittam, a mosogatóba tegyem, aztán elhagytam az egész épületet, hogy mielőbb eltűnve innen tehessem azt, amihez értek; a vadászatot, hisz ez az egyetlen egy olyan dolog létezik számomra, ami segít elterelni a gondolataimat, és egyben ezáltal ki is kapcsolódhattok egy néhány röpke órára. Megölni azokat az átkozottakat a világ legegyszerűbb dolga, de előbb még egy kis edzést terveztem be, meg az átöltözést, és ehhez társítva még egy jó forró fürdőt, így hát utam nem az elhagyatott raktárépülethez vezetett először, hanem a lakásomra, hogy lezuhanyozhassak, átöltözhessek, és valamit ehessek. Lassan mentem az adott útirány felé, hisz nem siettem sehová sem. Bőven van időm még a mai napból, bár kétségtelen, hogy a vérszívók nehezen tűrik a halasztást, de most én mégsem rohantam, hogy minden vágyam legyen mielőbb vadászni, csak mindent szépen sorjában, hisz az időm rengeteg, és nem rohan el előlem. Mély levegőt véve nyugtattam az elmém eközben, hogy ne gondolkozzak a tegnap történteken, de ez lehetetlen volt jelen esetben, amikor csak is arra tudok gondolni, hogy mi lesz most, és hogy hogyan tovább ennek az egésznek a terén. Feltehetőleg az élet adja majd, hogy mi lesz, de én most mégis felteszem ezen lehetetlen kérdéseket magamnak, amelyekre nincs válasz. Ugyan szeretném, ha lenne, de nincs.. S miért is lenne? Talán akkor túl könnyű lenne mindent megoldani, ami a lelkemet nyomja, és túl egyszerűre lenne véve ez az egész helyzet.. Jelenleg nem akarok gondolkozni, csak ennyi a biztos, és éppen ezért váltottam gyorsabb léptekre, hisz muszáj másra összpontosítanom..
Az álmom elég békésnek mondható volt. Egy pillanatra sem ébredtem fel egészen addig míg a nap gyengéd sugarai simogatni nem kezdték a bőrömet. Nem mondom, hogy meleg volt.. Olyan kellemes.. Bár ilyenkor sokkal jobban fénylik, mint amit melegít.. Ezért sem lehet ilyenkor kimenni az utcára napszemüveg nélkül. Mert abban a pillanatban, hogy kilépnék az ajtón kiégne a szemem. Kicsit meglepődtem, mikor kinyitottam a szememet. Egyrészt időbe tellett felfognom, hogy mi is történt tegnap este másrészt pedig meglepődtem azon, hogy mellettem maradt. Nem számítottam erre.. Igazából nem is tudom mire számítottam. Olyan békésen aludt úgyhogy nem akartam őt zavarni ezért óvatosan kimásztam az ágyból és megindultam a konyha felé. Szükségem volt egy kis térre. Nem volt bennem túl sok alkohol, hogy azt hibáztassam azért, ami tegnap este történt… Most már egyáltalán nem tűnik olyan jó ötletnek ez az egész. Nagyot sóhajtottam és beletúrtam a hajamba.. Ki kell mennem a friss levegőre.. Jelen pillanatban úgy érzem, hogy megfulladok.. Muszáj lelépnem. Még soha nem hagytam egy majdnem idegent a saját lakásomon, de most meg kell tennem. Lábujjhegyen belopakodtam a szobámba és gyorsan magamhoz vettem pár ruhadarabot és már ott sem voltam. A lehető leghalkabban és a leggyorsabban magamra húztam a ruháimat. Nem akartam, hogy felébredjen, mert akkor kezdetét venné egy elég kínos beszélgetés.. Szóval inkább lelépek a saját lakásomról pár órára.. Vagy többre.. Azt hiszem mindkettőnknek egy kis időre van szüksége, hogy ezt feldolgozza. Óvatosan kinyitottam az ajtót, majd becsukva magam mögött siettem a friss levegőre.
Vadásznak lenni, és felvenni a harcot a kegyetlen vérszívókkal szemben élvezet, és épp ezért akartak érzéstelenné tenni, amit persze végül nem jött össze, de nem is érdekel, hisz nem akartam teljesen rideg lenni. Már így is az vagyok, és nem kell még több dolog ehhez. Most pedig, hogy érzek, vagy legalább is ezt hiszem, nos.. sokban változik a helyzet. Szeretném azt hinni, hogy ez egy rossz vicc, vagy valami ilyesmi, de nem.. hisz ez maga a valóság, amelyet körbe árnyal megannyi rejtély. Mégis miért éreznék pont iránta, és ha ez valóban igaz érzelem, akkor változni fogok majd a vadászat terén? Mi lesz most.. ezek után? Ugyan a jövő kérdése, de engem mégis érdekelve foglalkoztat, hisz nem akármire teszem fel a jövőm.. A vadászatról nem készülök, és nem is akarok lemondani soha, szóval ezen pont ne ütközzön.. ha meg azt nézzük szívesen oktathatom így is, hisz megtörtént köztünk egy együttlét, és ennyi.. legalább is egyenlőre biztosan, és hogy a későbbiekben mi jön váratlan meglepetés lesz. A hátát simogatom gyengéden, miközben végül elalszik, de még nem mozdulok, csak fekszem mellette, és tovább simogatom a hátát. Nem is tudom, hogy mit akarhatunk még ezek után.. ez csak meg volt, hisz így kellett lennie, de ennél többet nem tudok felmutatni. Egy rideg, és hűvös ember vagyok, akinek a vadászat elveszi az idejét.. Felsóhajtok, és közben óvatosan kimászva alóla fektettem le normálisan az ágyba, majd végül betakarom őt. Ezt követően felöltözöm, és kisétálok a szobából.. megkeresem a konyhát majd eligazodva keresek magamnak hozzávalókat, hogy készíthessek egy jó forró teát. Jelen esetben erre van szükségem.. Ruházatom nem teljes rajtam, hisz az alsónadrágom, és a nadrág az, amelyet viselek csupán. Elkészítve a teámat megiszom, aztán letéve a poharat valamerre visszasétálok a hálóba, és le fekszem mellé az ágyra, majd követve példáját én is elalszok..
Kirekesztettem a gondolataim nagy részét. Nem volt rájuk szükségem. Jó érzés volt vele lenni bármennyire is azt sugallták a gondolataim, hogy ez helytelen. Úgy éreztem, hogy helyesen tettem nem szabad azon gondolkoznom, hogy mi lesz később. Főleg nem azok után, hogy kijelentette több vagyok a számára, mint egy kaland. Meglepett.. Ugyanakkor jól is esett. De még az is ott van, hogy egy kicsit megrémültem. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar újra képes leszek elkötelezni magam, de ez a férfi vonzott magához, akár a mágnes. Ha akartam volna sem tudtam volna nemet mondani neki, mert nem harcolhatok az érzéseim ellene. Egyszerűen nem tehetem. Vagyis megpróbálhatom, de teljes mértékben felesleges lenne… A csók után a mellkasára hajtottam a fejemet és lehunytam a szemeimet.. Hosszú nap volt és jól esne most egy kis pihenés.. A holnap legjobb ajándéka az lenne, ha mellette ébredhetnék, de valószínűleg, amit elalszom el fog tűnni.. Biztos van valami vámpír ügylete.. Később biztosan ezzel fogja magyarázni az eltűnését.. De nem gond.. Tényleg. Mert nem vagyunk egy pár meg semmi ilyesmi. Nincsenek kötöttségek. Legalábbis jelenleg. Nem tudom, hogy mikor ragadott el magával az álom, de az egyszer biztos, hogy simogatása hozzásegített ennek az állapotnak az eléréshez.
Kezdőlap
•• 
