„-Mi az a négy tulajdonság mellyel a barátai illetnék?” - kérdezte a leginkább békára hasonlító nő. Viszonylag egyszerű választ kapott tőlem. - Nincsenek barátaim.”
Persze ha magamat kellene jellemeznem az már más kérdés. Kezdjük azzal, hogy makacs vagyok mint az öszvér. Bármikor előbb megyek a falnak, mint hogy feladjam az én elképzeléseimet. Határozott véleménnyel vagyok a dolgokról és nem rettenek meg ha ki kell állnom véleményem mellett. Sőt! Általában nagy szám sodor bajba. Előbb lövök mint kérdezek, annyi szent. Nem keresem a bajt, az talál meg engem. Magabiztosan alakítom a sorsom, nem függök senkitől. Eszes nő vagyok de temperamentumomnak és türelmetlenségemnek köszönhetően, sokszor követem inkább az ösztöneimet. Nem engedek a gyeplőből és rettentő nehezen adom át az irányítást; már ha átadom.
Nem vacakolok ékszeszerekkel vagy sminkkel. Egyszerű farmereket és egyszínű pólókat, ingeket találsz a szekrényemben, valószínűleg iszonyatos összevisszaságban. A káoszon könnyen átlátnak a zsenik, nem ezt szokták mondani? Sosem voltam konyhatündér de ennek ellenére jól főzök. Vadászként fontos, hogy kellő formában tartsam magam, aminek hála, nem telik el nap, futás és edzés nélkül. Felszolgálóként nincs szükségem különösebb munkaruhára; ott is megteszi a farmer és pár gombbal alább eresztett ing, a jó borra való érdekében.

"- Már nem vagyok gyerek Olivia! - fonja keresztbe karját mellkasa előtt, mint minden alkalommal, amikor dühbe gurul. - Maradok! - jelenti ki nemes egyszerűséggel, én pedig hiába csóválom a fejemet. - Oliver, tudom, hogy nem vagy már gyerek. De kérlek tedd amit mondok és menj el. - Ő csak a fejét rázza. - Nem. Ezúttal nem hagylak magadra. - Hangom szigorúvá válik. - Azt mondtam,  menj! Indulás! - emelem fel hangom és határozott mozdulattal mutatok az ajtó felé de a tizenöt éves srác, csak nem hajlandó indulni. Konok mint én és akkor sem riad meg, mikor az ajtót kiszakítják helyéről. Pisztolyt ragad és elém lépve bámul a vámpír szemeibe. - Soha többé nem bánthatod a nővérem! - Lead egy lövést... aztán még egyet... és még egyet de egyik sem dönti le a lábáról a férfit. Oliver hitetlenkedve néz végig a vámpíron de mielőtt az egy újjal is hozzá érne, máris a szívébe döföm a karót. Ez végre végez a fenevaddal. Riadtan emelem tekintetem a testvérem megdermedt alakjára. Kész. Vége. Most már tudja... s el fogom veszíteni. - Oliver? - kérdem halkan és óvatosan csúsztatom kezemet vállára. Öcsém, csak úgy, mint én, a maga módján kezeli a helyzetet. Súlyos hidegvérrel lép át a férfi hulláján és az ajtót a helyére emelve néz végig rajtam. Nem mond ugyan semmit, de tekintete választ követel és én nem rejtegethetem többé az igazságot. Beszámolóm arról, miképp ismertem meg a férfit, ki végre levette a felelősség súlyát a vállamról, bűntudatot ébreszt benne. Látom, ahogy törékeny testére rázuhan a súly, minek nem jött el az ideje. Mégis folytatom. Elmesélem miképp lettem halálosan szerelmes a vámpírba, aki éjjel-éjjelt követve vette a vérem, aki manipulált, aki édesdeden dédelgetett és oroszlánból macskává szelídített. Azt sem hagyom ki, miképp döbbentem rá, hogy Tommy vámpír és ők igenis léteznek. - Szóval, készültél, hogy végezz vele és azt hitted, magadra hagylak? - kérdése szíven vág. Még csak tizenöt de egy felnőtt felelőssége él benne. Egymásnak csak mi vagyunk és kötelékünket semmi nem tépheti el, ezt én is tudom. Mégsem voltam képes beavatni fiatal elméjét mert féltem, darabokra töri az igazság. Tudhattam volna, hogy Oliver ennél, jóval erősebb kölyök. - Sajnálom, hogy hazudtam kölyök... - az érzelmek, miket mindig elfojtok, most előtörnek belőlem és sírni kezdek. Oliver átkarol és kijelenti, hogy nincs a világon olyan dolog, ami elvehetne tőle. - Együtt. - mondja egyszerűen.”

Tíz hosszú év telt el azóta az éjszaka óta. Tíz év és New Orleans mit sem változott a szememben. Ugyan olyan mocskos, mint mikor megszülettem. Ugyanazok a szörnyek uralják, csak más nevet viselnek. Azonban van ami változott. Oliver és én, mindketten megedződtünk az évek során. Nagyszüleink hagyatéka nyomán, mi is kiváló vadászok lettünk. S mivel sosem felejtettem el az éjszakát, amikor el kellett pusztítanom öcsém gyermekkorát, nem hagytam annyiban a dolgot Tommy halálával. Megkerestem a teremtőjét. Victor Phillip Radev. Meg akartam mutatni a férfinek, milyen érzés reménytelenül belemerülni egy ígért szerelembe, mely aztán sosem érkezik meg. Megszelídítettem a férfit, kivel abban a bárban a bárban találkoztam, ahol dolgozom. Mi tagadás, jóképű szoknyavadász, az egyszer biztos, de halnia kellett... én azonban elcsesztem és nem tudtam megölni őt. Most, a titkon vágyott férfi, a legnagyobb ellenségem és le kell őt győznöm. Mindenáron.