Manapság már csak egy dolog számít igazán az életben: életben maradni. A vámpírok annyira benépesítették a földünket, hogy már-már képtelenség olyan helyet találni, ahol ne szaladgálna minimum egy undormány belőlük.. Hogy miből fakad ez a határtalan gyűlöletem a vérszívók iránt? A válasz egyszerű: közöm volt az egyik nőstényhez. 17 éves voltam, amikor találkoztam egy feltűnő szépséggel, a neve lényegtelen, azóta is felfordul a gyomrom, valahányszor csak eszembe jutnak az akkor történtek. Ő volt az a lány, aki elérte, amit senki más őelőtte, mégpedig hogy beleszeressek. Én, mint naív kisfiú hittem neki.. végig hittem neki, míg ő kedve szerint szórakozott az érzéseimmel. Csak egy kis játékszer voltam a szemében, akin kiéllhette a vágyait, majd amint rám unt, el is hagyta a várost. Ez egy tinédzser fiú szemében felért egy árulással. De bárcsak itt érne véget a történetem. Ahogy említettem azt az imént, ő elment, de én ebbe képtelen voltam beletörődni, így elhatároztam, hogy utána megyek, mer tudni akartam a hirtelen távozásának az okát. Bronxig követtem a lányt, egészen addig a pillanatig, míg be nem sötétedett és egy sikátorba nem értem. A fal mögé rejtőzve néztem végig, miként változik át az arca vérszomjas szörnyeteggé és veti rá magát az előtte levő túristára.. Az élmény annyira megrázott, hogy csak kis híja volt, hogy nem sikítottam fel és buktattam le saját magamat. Így megúsztam és ő sem vett észre engemet. Rá két évre határoztam el, hogy vámpírokat fogok ölni, mert ezeknek a lényeknek nincs joguk az élethez! Nekik nem szabadna létezniük.
                                            ***
De összességében hálás is voltam annak a lánynak, hisz ennek az élménynek köszönhetően hoztam meg életem egyik legnehezebb és legjobb döntését: hogy vadász legyek. Az irodalom iránti érdeklődésem csak később alakult ki bennem, a középiskola utolsó évében. A szüleim mindig is ügyvédnek szántak engem, az apámhoz, nagyapámhoz és dédapámhoz hasonlóam, ám én valamiért soha nem jöttem lázba ettől a hivatástól. A szüleim mindig arra öszönöztek, hogy olyan szakmát válasszak, amit szeretek, mégis valahányszor döntés elé kerültem, ők adták meg nekem a végső lökést. Egy idő után ebből elegem lett és elköltöztem otthonról. Azóta csak ünnapnapokon vagyok hajlandó hazalátogatni. a húgom nógatására, bár az évek elteltével egyre inkább hiszem azt, hogy a Winchester familia kezd beletörődni a sorsukba.  Mégpedig abba, hogy én irodalom tanár vagyok és az is maradok.