Röhöghettem volna saját magamon, de jelenleg nem voltam abban a helyzetben, ráadásul a pillanathoz sem illett volna. Már én magam sem értettem, mi folyik körülöttem, azt pedig végképp nem tudtam megfejteni, hogy mégis miért kényszerítem magamat éhségre, miközben soha nem zavart a kiontott vér. Éreztem már szerelmet, éreztem gyávaságot, valódi árulást, szívfájdalmat, éppen ezek miatt döntöttem úgy, hogy többé nem leszek tekintettel másra. Önzővé váltam, nem érdekelt mások baja, a saját gondjaimat oldottam meg. És ez általában az éhség volt. Olivia betoppanása magával hozott valamit a rideg világomba. Katherine óta nem szeretett senki, habár az utóbbi időben megkérdőjeleztem azt is, hogy amit az az akkoriban még ártatlan lány érzett, az ténylegesen az volt-e. Azok után, amit vele tettem, jogosan ábrándult ki az emlékemből is. Nem tehettem már jóvá. A legtöbb szenvedést én magam okoztam neki. - Ezt választottad? - kérdeztem vissza, megkeresve a tekintetét, majd nagyot nyelve próbáltam visszafogni magam. Ha ember közelébe kerültem, még nehezebben ment ez az önmegtartóztatás, még akkor is, ha ez az ember éppen Olivia volt. - Miközben nem ezt érdemled? Egyikünk sem azt érdemli, hogy egy szörnyeteg legyen a társa az életben. Bár ki tudja, a sok ocsmányság után azt sem tudom, érdemlek-e egyáltalán valamit. Azon kívül, hogy a pokolban kellene elégnem. - sóhajtottam fel, a szám szélében apró vigyorral. Nem mintha örömet okozott volna elképzelni, ahogyan a lángok szétmarják a testemet. Kicsit elhajoltam tőle, főleg mikor félrelökte a haját. Egyben reménykedtem, mégpedig hogy nem felajánlani készült saját magát, mert már nem mertem volna mérget venni arra, hogy megállok tettek nélkül. - Ha nem szúrsz még egyszer hátba úgy, mint legutóbb, nem is fog érdekelni, hogy mennyire mocskos mindkét kezed. - válaszoltam a szavakra. Az nagyon fájt. Hosszú út volt mögöttem, mikor megnyitottam neki a szívemet, és ő az első adandó alkalommal megpróbált megölni. Ezek után értelemszerűen nem voltam nagy szerelmes kedvemben, és éppen annyira akartam őt megölni, mint ő engem. Lehunytam a szemeimet. Megéreztem a vére illatát, hallottam szívének dobbanását. Csak megcsóváltam a fejemet, de közben közelebb hajoltam, míg az orrom a nyaka bőréhez nem ért. - Nem akarlak bántani. - suttogtam rekedten, a hangomban már jól hallhatta a gyötrődést, a kínlódást. Az éhséget. Kezem a hátára siklott, majd fel a hajára, miközben ínyem alól felszínre törtek a fogaim, és a lehető leggyengédebb módon, de felsértettem a bőrét.
Szörnyülködve hallgatom a szavait. Nem azért, mert azt mondja, élvezi ami és ami ezzel jár. Nem azért, mert ő véres, mocskos és mert ebben lel szórakozást. Azért, mert mindezt úgy érzi rejtegetnie kell előlem, visszafogni, elfojtani. Elbújok tincseim mögé ahogy megcsókolom mellkasát a pólón keresztül. - Értékelem, hogy ezt tetted értem Victor. - csuklik el a hangom de nem sírom el magam. Mára elég volt a könnyekből. - De nem kell ezt tenned. Én semmivel sem vagyok kisebb szörnyeteg, mint te. - pillantok fel majd ahogy megérzem tenyerét hátamon, le is hunyom a tekintetemet. A magunk módján mindketten szörnyek vagyunk. Tagadhatnám de én épp úgy élvezem azt ami vagyok. Az én mocskom amit a hátamon cipelek, semmivel sem tisztább, mint az övé. - Én téged választottalak. Ezt választottam. Kettőnket. - rántom meg a vállamat, ahogy nagy nehezen ismét felpillantok, ujjaim eközben finoman, szinte már óvatosan köröznek mellkasán. Nem vagyok a szavak embere ha érzelmekről van szó és bénán is fejezem ki magam. Azt viszont tudom, hogy szeretem ezt a férfit és az sem érdekelne, hogy ha ő lenne a legvérmesebb szörnyeteg a világon. Nekem ő kell, én őt akarom. Victor érintését, csókjait, becéző szavait... a fogakat, a vért, a mocskot. Mindent. Bár sosem hittem úgy, hogy kell nekem a mesebeli herceg, nekem Victor volt az. A herceg és a szörnyeteg, egy testbe zárva és amikor őt csókoltam akkor nem tettem különbséget a kettő között. Erre számomra a ma éjszaka történtek világítottak rá. A pillanat, amikor rájöttem, inkább élnék vámpírként, mint hogy lemondjak róla. Az egyetlen férfiről akinek így kellek. - Nem tisztábbak a kezeim, mint a tieid Victor. Néha azon gondolkodom, meddig bírod még elviselni, azt aki vagyok. - Nem csak őt aggasztja a másik elvesztése. Az én vállaim épp ugyan olyan súllyal nyomja a gondolat, hogy mi van ha egyszer csak besokall és azt mondja, nem bírja többé elviselni azon kezek érintését, amik más vámpírokat ölnek le. Felemelkedek és végignézek rajta. Megcsóválom a fejemet és gyöngéden simítom végig az arcát, közel hajolok és lágy csókot nyomok ajkaira. - Nem. Ez így nem állapot. - csókolom meg újra és elhúzódva tőle tűröm el tincseimet a nyakamból. - Bízom benned Victor. S nem fogom hagyni, hogy kínozd magad. Főleg nem miattam. - ellentmondást nem tűr a tekintetem s Victor a világon mindenkinél jobban ismer. Tudja jól, hogy nem fogok ezen vitatkozni és azt is, hogy engem nem rémiszt meg az éhsége. Sem a szörny akit annyira rejteget.
Amire képes voltam, az egy bólintás. A szavainak meg kellett volna nyugtatnia, de valami furcsa gondolatmenet indult el a fejemben, és nem tudtam, hogyan kerültek oda. Sokáig nem tűnődtem el azon, hogy mi történik, ha végre ténylegesen, mindennel együtt az enyém lesz. Szerettem ezt a nőt, még akkor is szerettem, mikor valójában gyűlöltem, és árulónak kiáltottam ki. Szerettem volna átharapni a torkát, hogy csak egy kis negyedét is érezze annak a fájdalomnak, amit én éreztem, amikor nekem támadt hónapokkal ezelőtt. De a fizikai fájdalomnak sosem volt igazi jelentősége. Valószínűleg azért, mert ez máshol fájt. Neki is, és nekem is. Sosem kaptam választ pár kérdésre, de a jövő előttünk állt. Már ha tényleg úgy alakulnak a dolgaink, hogy képesek leszünk megtűrni egymást. Ez is inkább arra vonatkozott, hogy ő vadászként mennyire fogja elviselni az életmódomat. Ettől tartottam a legjobban, pedig nem volt szokásom a félelem. Egy belevaló férfi voltam, pontosabban vámpír. Sosem féltem semmitől, bár ez abból a szempontból hazugság volt, hogy nem akartam apa lenni, ezért hagytam el Katerinát sok-sok évvel ezelőtt. Ez volt az egyetlen rettegett esemény az életemben, és azt hittem, többé hírből sem kell megtapasztalnom. De tévedtem. És ez sem volt jellemző rám. Egy ideig ültem az ágy szélében, türelmesen vártam, hogy kilépjen a fürdőből, majd egy halvány mosolyt villantva váltottam fel. Belépve a zuhany alá minden piszkot lemostam magamról. A kezemre rászáradt a boszorkány vére, túl sok mellkasban túrkáltam a mai nap folyamán, de erről beszéltem. Ez volt az én valódi életem, a valódi énem. Szerettem gyilkolni, de nemcsak hozzám hasonlóakat. Embereket is. Megtörölgettem magamat, majd a szobába léptem, és rögtönzött ruhadarabokat húztam magamra. Nem kellett külön kérvényt benyújtania, odafeküdtem mellé, kezem a hátára simult, majd kérdése hallatán rögtön lenéztem rá. Legalábbis addig, míg fel nem tornázza magát. - Egy... ideje. - vallottam be. Kimondhattam volna azt is, hogy nem tudtam, meddig mehetek el most, hogy ez az egész kialakult kettőnk között.- Még nem tudom, mennyi határt tudok nem átlépni, mert... ami ma történt a dokkoknál, túlontúl tetszett. Én ehhez szoktam. A véres hétköznapokhoz. Ahhoz, hogy... miattam véresek a hétköznapok. - folytattam, majd nagyot nyeltem. A napokban csak tasakos vért ittam, hogy rájöjjek, meddig is mehetek el, meddig bírom elviselni ezt az új életformát. De gyorsan rájöttem, hogy nálam ez önsanyargatásnak minősülhetne.- Túl régóta vagyok szörnyeteg. Nehéz... nehéz lenne megállnom, hogy ne egyek valakiből, ha megkívánom a vérét.
Lassan megnyugszom ölelésében. A könnyek felszáradnak, légzésem lelassul. Mikor kimondja szavait, megkönnyebbülés jár át. Most itt vagyok előtte sebzetten, elé rakva szívemet és lelkemet egyaránt. Összetörhetné, kitéphetné és rátaposhatna mégsem teszi. Helyette felvállalja és kimondja amit érez és gondol és ha valaki, hát én tudom, hogy ez nem megy neki könnyen, sőt. Azt is érzem, hogy küzd magával és azzal, ahogy érez irántam. Soha nem feszegettem a múltját. Soha nem kértem számon. Amit ő nyújtani tudott nekem, az számomra több volt, mint elég. Mellette soha semmi miatt nem kellett szégyenkeznem. Nem érdekelte milyen apró a lakásom vagy milyen vékony a pénztárcám. Nem érdekelte, hogy egy egyszerű pultos bőrébe bújt vadász vagyok. Az sem, hogy mennyi sebbel érkezem karjaiba. Úgy kellettem neki ahogy vagyok és nem szégyellt megragadni és megcsókolni a legnagyobb tömegben sem. Kérdésére összevonom szemöldököm és felpillantok. Megrázom a fejemet. Nem értem mire gondol pontosan de egyet jól tudok. - Semminek nem kell megváltoznia amit nem akarunk. - rántom meg vállamat mosolyogva és ellépve tőle indulok el a fürdő felé. Megtorpanok mielőtt belépek. - Komolyan mondom Victor. Nekem így kellesz. Nekem nem kell egy megszelídített verziód. Az kell aki vagy, minden mocskoddal együtt. - lépem át a küszöböt és ledobva a mocskos göncöket lépek be a zuhany alá. Nem töltök bent sok időt. Megmosom a hajam, lesikálom testemről a vért és gyönyörködök az újabb kék és lila foltokban. Negyed óra múlva törülközőben és vizes tincsekkel lépek ki. - Te jössz. - kacsintok és a szekrényhez lépve húzom ki Victor egyik régi pólóját, hogy aztán gyorsan belebújjak és még egy bugyit is magamra kapok. Megvárom még Victor visszatér és intek, hogy bújjon be mellém az ágyba. Amint megtette, macskaként gömbölyödök össze mellette. - Kérdezhetek valamit? - pillantok fel rá – Mióta fogod magad vissza miattam? Mióta rejtegeted azt aki vagy? - simítok végig arcán gyöngéden – Közben kicsit feljebb tornázom magam az ágyban. - Mikor ettél utoljára? - pillantok végig sápadt testén.
A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam, mire számítsak. Nem győzhettem meg magamat arról, hogy ez a kis előadás elég lesz ahhoz, hogy maradjon. Nem ez lett volna az első alkalom arra, hogy nem azt teszi, amit vártam volna tőle. De már próbáltam fátylat borítani arra, ami történt. Főleg a jelenlegi szavak után. Nem voltam érzelgős fajta, általában kóvájgott a gyomrom, amikor valaki kiadta magából szavak formájában azt, hogy mi minden tombolt benne. De ezúttal nem tehettem meg. Rólam beszélt, magáról. Arról, amikor majdnem sikerült megölnie hónapokkal ezelőtt. Rögtön eszembe jutott az, hogy a sikeres menekükésem után egyetlen dologra vágytam: megölni őt. Kitépni a szívét, majd odadobni valami kuruzslónak. Dühös voltam, és kevesen mondhatták el magukról, hogy sikeresen felhúztak. Abból az esetből tanultam meg, hogy mindig figyelnem kell a részletekre. Ha akkor nem lettem volna olyan óvatlan, leszűrhettem volna azt, hogy valószínűleg vadásszal van dolgom. Eltekintettem az árulkodó jelektől, csak arra figyeltem, amit akkor lényegesnek tartottam. Magamra. Bár ez azóta se sokat változott. - Többé nem is kell nélkülem menned. - szólaltam meg pár másodpercnyi csend után, miután meghozta a döntését, és a távozás helyett hozzám lépett, és átölelt. Nagyot kellett nyelnem. Azzal, amit mondtam, azzal, hogy nem engedtem el, egy döntést hoztam meg. És nem tudtam előre, hogy jól tettem-e. Volt bennem egy szörnyeteg, egy átkozott vad, amit nem lehetett csak úgy levadászni. Senki kedvéért nem tudott szelíd lenni. Ez pedig a másik, a józan észemnek volt elfogadhatatlan. Annak, aki Oliviával akarta tölteni a napokat. Már belül marcangolt, szinte éreztem a vért a torkomban. Minden egyes áldozatom vérét, azt, hogy ha most ezt választom, olyan utat választok vele, amiben sokat kell veszítenem abból, ami eddig voltam. Nem tudtam, hogy képes vagyok-e rá. Egyszer már megtettem. Szerelmes voltam, Katerina minden volt, amire szükségem lehetett. De amikor terhes lett, elhagytam. Megijedtem. A mai napig nem tudtam, hogy jól döntöttem-e vagy sem. - Minden megváltozik, igaz? - bukott ki belőlem pár szó, miután elszakadtam a szájától. Éreztem ujjait a sűrű hajamban, de tekintetemmel csak az övét kutattam. Válaszokat akartam.
Megcsóválom a fejem. – Nem érted. – tárom szét kezeim erőtlenül. – Egyszer már majdnem megöltelek és akkor magamat is megöltem. Azt hittem belehalok abba a fájdalomba. – sosem vallottam be neki ezeket a szavakat. Soha nem látta, mennyire meggyengített amit tenni próbáltam. Sosem meséltem neki el az átzokogott éjszakákat, az ébredéseket melyeket könnyek okoztak, a kávé feletti zokogást, a fürdőben elfojtott sírást, sosem vallottam be neki, hogy azon az éjszakán amikor lemondtam a szerelemről iránta a bosszúért, életem legnagyobb ostobaságát követtem el. S azt gondolom, hogy sosem tudta. Azt remélem, hogy ez idáig a szenvedésem az enyém volt egyedül s nem kettőnk terhe. S most ismét veszélybe sodortam. – Azokat az ellenségeket te hoztad a nyakadra. Ezeket én. Az én hibám lenne. Ostoba voltam amikor azt gondoltam, hogy nem történik meg újra, hogy nem keverlek veszélybe újra. – pokolian érzem magam s azt gondolom nem is nézek ki jobban. Véresen s mocskosan ez már megszokott. Gyengén és elesetten, védtelenül, a felhúzott falak nélkül, leeresztett karokkal, nem készülve támadásra, védtelenül. Ez már nem annyira megszokott s próbáltam elrejteni Victor elől amikor csak lehetett. Én nem ez vagyok. Én erős vagyok. Vadász vagyok. Nem engedhetem meg, hogy szeressek, hogy elvakítson ez az egyetlen érzelem. - Ez nem a te döntésed és én nem tudnék nemet mondani. Még mindig nem érted? Nem tudnék lemondani rólad és a veled való életről. – megcsóválom a fejem. El kell mennem. Muszáj. Meg kell védenem mindkettőnket. Akkor mégis mi a frászért ennyire nehéz, miért hezitál a kezem lenyomni a kilincset és miért akarom, hogy ragadjon magához és mondja azt, hogy maradjak, hogy legyen a menedékem most és örökre? Gyűlölöm. Az egész francos helyzetet. S mikor már lemondok arról, ami a legfontosabb az öcsémen kívül, fel sem fogom, hogy az ajtó becsapódik és ő már engem érint. Ujjai karjaim köré fonódnak. Én pedig maradok. Némán, könnyekkel, a karjaiba bújva, felszabadultan, megkönnyebbülve, törötten, de mégis egyben, maradok. Nincs több ész érv, nincs több ellenkezés. A szív szereti amit szeret; nem érdekes, hogy az vad-e vagy szelíd. Szereti, kérdezés nélkül, kegyetlenül és gyöngéden, szereti. – Nem megyek sehová. – nyögöm ki végre hosszú percek hallgatása után. –Nélküled – csóválom meg a fejemet apró mosollyal. – Először is bújtass ki ebből a mocskos göncből. – Csókolom meg arcélét majd ajkait könnyedén de ezer el nem mondott hálával teli szóval – Aztán én is kiszedlek a mocskos göncökből. – Túrok imádott tincseibe. – Utána pedig beülünk egy kád forró vízbe és megbeszéljük, hova megyünk nyaralni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Ápr. 22, 2016 2:25 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
olivia & victor
our eternity starts now
Követtem őt a tekintetemmel, mikor az ágy felé sétált, majd lerogyott a szélébe, és kezeibe temette az arcát. Nem voltam otthon mások lelkének ápolgatásában, ezt a feladatot ritkán bízták rám, de nyilván érthető okokból. Inkább a tettek embere voltam, mióta világ a világ, soha egyszer sem jutottam arra, hogy váltani akarnék. Erre a szerepre megvoltak a fotelban üldögélő, állandó beszélőkével megáldott pszichológusok. De egyértelműen nem hagyhattam magára, nem is szerepelt a terveim között, hogy csak úgy kisétálok, engedve a benne éppen bújkáló szörnyetegnek. Nem is sejtettem, hogy a rengeteg ehhez hasonló támadása után képes lesz padlóra kerülni. De az okát pár másodpercen belül már meg is osztotta velem. Felsóhajtottam, hallva, amit mondott. - Ezt azért nézem el neked, mert nem tudod, hogy hatszáz év alatt hányszor próbáltak már megölni. - mondtam ki a gondolataimat, és próbáltam leplezni az érzéseket, amik lassan a felszínre készültek törni, nem voltam rá képes. Mindet láthatta az arcomon. Az értetlenséget, azt, hogy szerintem nem gondolja komolyan azt, amit most éppen beszélt. A pillanatnyi felindulás és félelem küldte előre ezeket a szavakat, és nem hihetett annak a belső hangnak, ami azt sugallta, hogy miattam bármit is fel kellene adnia. Felállt, és megfosztotta tőlem az egyetlen fegyveremet, mikor még a tekintetemet is kerülni kezdte. Egyedül a szeméből tudtam volna kiolvasni, merre is jár, és hogy mit érez. A szavak gyakorta mást sugallnak, mint azok a szembogarak. - Olivia. - sóhajtottam fel, miközben a neve elhagyta a szám. Még mindig nem tudtam, mit kellene mondanom. Sosem volt erősségem az ilyesmi, és utáltam, hogy olyasmit kényszerít ki belőlem, amit csak szavak formájában adhatok ki magamból. Bár itt is volt választásom. Nem lett volna kötelességem beszélni. - Sosem leszel vámpír. Már sokat veszítettem. Köztük a saját emberségemet is. Ha valamit sosem engedek veszni, akkor az a te emberséged lesz. - Teljesen őszintén beszéltem, habár néha szüneteket tartottam, hogy megtaláljam a megfelelő szavakat. Engem egyedül Olivia tartott ezen az oldalon. Ha nem tette volna, még mindig kegyetlen szörnyetege lennék a világnak. Lehunytam szemeimet, ahogy hallottam, hogy léptei közelítenek az ajtó felé. Sosem kerültem hasonló helyzetbe. Döntenem kellett, mit akarok. Őt vagy azt a régi világot, amit nélküle éltem. Miattam, a saját épségemért akarna kisétálni, hogy megvédjen. Mintha a legnagyobb félelmem pár kölyök-vámpír lenne. Akkor termettem ott az ajtó mellett, mikor hallottam, hogy elfordította a kilincset, és érkezésemmel egyijedűleg az ajtó is visszacsukódott - elég hangosan. - Nem. Nem mész sehová. Ez az utolsó szavam.
Még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Szerettem volna erős lenni, úgy tenni, mint akinek ez az egész meg sem kottyant. Tudtam jól miképp kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne. Jól ismerem az embereket és tudom, hogyan hitessem el azt, hogy jól vagyok. Ezúttal azonban nem tudtam kordában tartani a sokkot, a fájdalmat, a félelmet… azt a mocskos érzést, ami bennem tombolt, mert nem tudtam volna lemondani Victorról és a vele való életről, miközben tudom jól, milyen élet az övé, hogy milyen szörnyeteg válna belőlem. A testem elárul… reszketek. Hirtelen mintha az egész világ súlya nehezedne a vállaimon. Nem tudom tartani magamat tovább, nem tudok úgy tenni, mintha a vadászat és a vele járó halál, az évek óta tartó szüntelen öldöklés, az a megannyi arc, a mai éjszaka halott gyermeke, túl sok. Megcsóválom a fejem, ahogy az ágyra rogyok és arcom két kezembe temetem. – Megígérem. – suttogom halkan és nem érdekel, ha tiszta mocsok lesz az ágy, nem érdekel, hogy tincseim még véresek, nem érdekel, hogy mindenem sajog. A reszketés nem hagy alább és én idegenkedve próbálom lerázni magamról. – Nem megy… Victor nem bírom tovább. Ma este… - próbálom lenyelni könnyeim – ma este megölhettek volna téged miattam. Meghalhattál volna Victor. – próbálom megértetni vele ennek a súlyát miközben szem elől, veszítem a tényt, hogy ő technikailag halott. S én mégis szeretem. Szerelmes vagyok abba a hús-vér szörnyetegbe, aki ő maga… akit visszafog miattam. Úgy vonz magához, mint lámpás a pillangót és nem érdekel, ha a lángok megmarnak mert érte égni akarok ha ez az ára annak, hogy a közelében legyek, hogy a karjaiban tartson. Felemelkedem. Még mindig remegek. Kerülöm a tekintetét. Amit mondani készülök, azzal kitépem a saját szívemet a helyéről de nem lennék képes azzal a tudattal együtt élni, hogy én okoztam a halálát. – Victor azt hiszem az a legjobb ha eltűnök az életedből. – Elindulok az ajtó felé. Még ma el kell hagynom ezt a várost, az országot is ha az kell. Ő mindig a segítségemre fog sietni és gyűjtöttem annyi ellenséget az évek alatt, amennyit őt. Mi egymásra veszélyt jelentünk. – Nem tudnám elviselni ha elveszítenélek Victor. S ma éjszaka… - szembe fordulok vele. Megérdemli, hogy a tekintetébe nézzek. – Ma éjszaka rájöttem, hogy előbb lennék vámpír, mintsem, hogy elveszítselek. – nyelek nagyot és ha nem állít meg, amit úgy sejtek, férfiúi büszkesége miatt nem fog megtenni, készen állok rá, hogy megvonjam magamtól az egyetlen dolgot a földön ami képes ilyen gyengévé tenni. A szerelmet. Azt amelyikről azt gondoltam nekem sosem adatik meg. Összeszorul a torkom. Érzem, hogy forró könnyek marják az arcomat és azon kapom magam, hogy imádkozom magamban, hogy állítson meg, hogy ne engedjen elmenni, hogy vonjon magához, öleljen még álomba nem ringat és maradjon mellettem örökké. Úgy érzem belehalok, hogy nélküle nem éri meg folytatni és azt akarom, hogy az életben egyszer, valaki ne engedjen kilépni az ajtón.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Márc. 15, 2016 2:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
olivia & victor
our eternity starts now
Nekem sem kellett kétszer mondani, hogy vigyem őt. Habár szerettem csodálni az általam kivégzett tetemeket, de maga a szituáció egyáltalán nem olyan volt, ami ezt lehetővé tette volna. Nem tudtam visszaemlékezni olyan eseményre, aminek során megmentettem volna valaki életét, méghozzá önszántamból és tiszta szívvel bízva abban, hogy sikerül is. Olivia már nem először váltott ki belőlem olyan emberi reakciókat, amiket előtte nem igazán ismertem. A valós énemet nem tudtam elfojtani még mellette sem, szükségem volt arra, hogy megmaradjon a rosszfiús imázsom, de ennek ellenére lehetőséget adtam neki, hogy előhozzon belőlem mást is. Ezektől pedig én ijedtem meg a legjobban, mert már volt részem abban, milyen az érzelmek kegyetlen világa. Nem egyszer lettem fekete báránynak kikiáltva, de nem is bántam, hogy így alakult. Ezek miatt tudtam tanulni a hibáimból. Vagy sem, ez már részletkérdésnek bizonyult. - Itt is vagyunk. - löktem be a lakása ajtaját. Ki nem állhattam a hotelt, arról nem is beszélve, hogy odalenn a recepciós is sorozatgyilkosnak nézett már nem első alkalommal, de miután Olivia minap lebeszélt arról, hogy kibelezve lógassam ki az elnöki lakosztály ablakán, próbáltam nagy levegőkkel tudomást sem venni róla. Még igaz is lett volna, sorozatgyilkos voltam, csak nem éppen abban az értelemben, ami az emberek fejében ki volt alakítva. Becsuktam magunk mögött az ajtót, majd Olivia elé léptem. - Tiszta sár a ruhád. - sóhajtottam fel, végignézve a ruházatán, majd halványan elmosolyodtam. - Ne indulj el még egyszer nélkülem. - fűztem hozzá pár másodperc elteltével, de ekkor már nem szemeit figyeltem, lentebb vándorolt a tekintetem. Leginkább azért, hogy ne kelljen a szemeibe néznem. Lehetetlent kértem, hisz vadász volt, és nem járhatott egy vámpírral vámpírra vadászni. De megannyi ehhez hasonló vérszívó lehet még a környéken, aki megpróbálhatja majd eltenni láb alól.
Kezdőlap
•