- Ha maradsz, neked is lesz. -utaltam a falkára. Nekem már megvolt a sajátom, és csak rajta múlott, hogy meddig marad, és ha marad, minek lesz a része. Testvérnek nem voltam tökéletes. Minden lehetőségét megragadtam annak, hogy elkerüljem Odette-et, mert tudtam, hogy nem férnénk meg egymás mellett. Mindkettőnkben ott volt az a temérdek régi sérelem, kételkedtem abban, hogy valaha is képesek leszünk ezeken túlnőni, esetleg elfelejteni. A vérem volt, szerettem, mert ezt tagadni is felesleges lett volna. De kimutatni nem tudtam, és mi több, nem is nagyon éreztem, hogy lenne értelme. Ő sem keresett engem soha, nem akadályozott meg, mikor tudta, hogy el akarok szökni otthonról. Bár annak már több mint tíz éve. Tizenöt évesen még jó kalandnak tűnt Angliából idáig jönni, titokban elmenekülve a szülők nyomása elől. Nem bántam meg egy percét sem. Bár a Benedict-részt szívesen kitöröröltem volna az életemből. Bólintottam. - Már egy éve húzom ezt az egészet. A telihold csak jön és megy. És mindvégig nem sikerült kitalálnom jobbat, okosabbat. Olyat nem, amiben nem vagy benne, mert szükségem van rád. - mondtam ki a nyilvánvalót, de erre már nyilván ő is rájöhetett. - A boszorkányunk még folyamatban van. Mikor hívtalak, már úgy tűnt, hogy ez is elintézve, aztán... szóval az akkori boszorkány kereket oldott. - köszörültem meg a torkomat, és némileg szétcszúsott a képem. Semmi hangulatom nem volt arról beszélni, hogy Aliena nemcsak a terveimet hagyta kútba esni, de a szívemet is összetörte. Odette pedig nem volt a lelki szemetesem. Sikerült megemberelnem magamat, majd folytattam. - Ez a három nap fontos lesz. Nem akarok még egy hónapot várni. Egy boszorkány gondoskodott arról, hogy ne tudjak farkassá átváltozni. És az a tetemes feszültség, amit levezetnék négy lábon, már egy éve gyűlik bennem. - nyeltem nagyot. Nem nagyon osztogattam az információt arról, hogy nem vagyok teljes értékű vérfarkas. A falkám tagjai nem voltak kötve a holdhoz. Én viszont egyáltalán nem tudtam mit kezdeni magammal. Nem tudtam átváltozni.
Szeretnék hinni neki… de úgy tényleg szeretnék de nyíltan tátongó sebeim ezt nem engedik. Kételyek hada támadja szüntelenül gondolataimat miközben A, B, C, D és még ZS tervek is születnek bennem arra az esetre, ha Lucas, ha a bátyám mégis elárulná a bizalmat és összetörné hamis megbékélésünket. Alig hallom meg kommentjét a szüleinkkel kapcsolatban s nem is érdekel. Igen, a családunk egy pokol. Nem ismerünk szeretet és nem tudjuk milyen a bizalom. Elcseszett mintapéldányai vagyunk Lucassal szüleinknek. Szigorú, hideg jégkirályok és jégkirálynők, akik csak a saját érdekeiket nézik, akiknek már nem a szíve diktál, hanem az esze. S az én agyam ezer tervet sző csak arra a lehetőségre, ha menekülnöm kellene. – De nincs falkánk. – jelentem ki mellébeszélés nélkül, előre meredve de él nélkül. Én voltam a falkája… én lehettem volna ha nem hagy el, ha nem hagy hátra. Falkát és családot teremtett magának aminek félő én sosem leszek a tagja. Ezért hát az ő példájára, amint végeztünk megteremtem a saját falkám. A saját családom. Nagyot nyelek. Nehéz itt ülnöm. Nehéz a vérem mellett. Egyszerre vagyok dühös és szomorú. Egyszerre tépnék szét minden izmot a testében és hagynám itt a francba. Nehezen de uralkodok magamon és a bennem megőrült bestiaként a csontbörtönnek nekifeszülő farkason. Bólintok. – Tehát alig három napunk van. Egy biztos bátyám. Ha a következő három nap alatt nem sikerül mindent megkaparintanod, amire szükséged van… - megcsóválom a fejem. Buta Odette. – Már minden megvan igaz? Én voltam a hiányzó láncszem. Nem hitted, hogy eljövök. – Nem hibáztatom. - Én sem bíztam volna abban, hogy megjelensz. – vallom be őszintén. – Mikor és hol? – kérdem hirtelen, felpattanok és kinyújtóztatom tagjaimat. Miután Lucas beavat a szükséges információkba, elköszönök és elmegyek. Szükségem van a friss levegőre, a fákra, a hegyekre, a barlangokra. Szükségem van a természetre. Szükségem van arra, hogy a farkasom megnyugodhasson.
- Egyszer mindannyian a szüleinkké válunk. - Tudtam, hogy szurkálni próbált, de igyekeztem nem törődni vele. Addig voltam nyugodt, míg benne nem anyánk temperamentuma köszön vissza. Már régen átestem azon a korszakon, amiben utoljára érdeklődtem a húgom iránt. Egy vér folydogált ereinkben, de mégsem alakult ki kettőnk között az a bizonyos kötelék, talán mert a szüleink terroristaként lapultak a fejünk felett, és miután én ideje korán elszöktem otthonról, elég lehetőségük adódott arra, hogy lefessenek egy igazi ördögnek Odette előtt. Bár nem voltam az. Csak hasonlítottam rá. De sikeres ördög lettem, ráadásul anélkül, hogy a szüleim bármivel hozzájárultak volna. Ahogy mondani szoktam, ők csak megcsinálták az alapanyagot, én pedig tökéletessé gyúrtam az életemet belőle. Hiszen építész lettem, és ha mostanság nem is gyakorta foglalatoskodtam a munkám keretein belül, elvoltam magammal, volt miből élnem, és céloknak sem voltam híján. Mi többet kellett volna várnom az élettől? - Tévedsz, egyetlen, drága húgom. - kortyoltam bele a pohárba. Most szívesebben ittam volna valami erősebbet, mert ez a bourbon nem igazán akarta kifejteni a hatását. - Te vagy az A tervem. És ugyan nem készültem B tervvel, de ha itt hagysz és kisétálsz azon az ajtón, meg fogom találni azt is. - Letisztáztam előtte, hogy tudok nélküle élni és dolgozni. Lassabb lesz a folyamat, de nem kivitelezhetetlen. Titkon talán abban bíztam, hogy ha idejön, közelebbről megismerhetjük egymást, mint két érett ember, lezárva a kamaszkori szarságainkat, de a tüske mindig is ott fog lapulni a felszín alatt. Valamit nem lehet egy legyintésre elintézni. Előre dőltem, mikor elhangzott az a bizonyos szó. Hajlandó segíteni nekem. Az arcom nem rezdült, de belül őrült táncra perdültem. Úgy tűnt, mégsincs minden kudarcra ítélve. - Egy boszorkány kell hozzá. A vérem. A véred... testvérek vagyunk. Vérfarkasok. Ha lenne falkánk, egy falkába is tartoznánk. Bár nekem megvan a saját köröm. Csak rajtad múlik, te hová alarsz majd tartozni. Hozzánk vagy máshová. - hajtottam le a fejemet. Kinéztem belőle, hogy még csak a dac kedvéért sem lesz hajlandó ott élni, ahol mi. Én. - Telihold ideje alatt kell a bűbájt megtörni, hisz akkor köttetett. Neked... nem eshet bántódásod. Nem engedem.
Felciccenek. - Persze, hogy nem érdekel, miért is érdekelne? - vágom oda hevesen. Tüzes vagyok. Hirtelen. S nehezen parancsolok az ösztönöknek amik azt súgják, hogy meg kell védenem magam. Lucas apám fia. A fivérem. Nem csoda ha a közelségében mindent érzek csak biztonságot nem. - Te elmentél és mégis jobban hasonlítasz apánkra, mint azt gondolnád. - tudom, hogy ez fájó pont számára. Számomra meg az, hogy elhagyott. Kérdésére erényes vigyorra húzom ajkaim. - Igen és ez egy aduász. - közel hajolok füléhez. - Te hívtál. Te kéred a segítségem Lucas. - végül megállok a körözéssel és leteszem a seggem mellé. - Szóval nagyon is érdekel, hogy itt vagyok-e vagy sem. - hosszú ideig figyelem a tekintetét. A francba. Nem tudom megmondani, hogy hazudik-e vagy sem. - Nem Lucas. Nem tudom. Tettél róla, hogy ne tudjam, merjek bízni a szavadban vagy sem. - csitul a hevességem de a bennem élő farkas még mindig nyughatatlanul köröz, feszülten, támadásra készen. Én ezt az utat ismerem egyedül. Én így éltem túl. Megtanultam támadni, szüntelenül támadni ha veszélyt érzek. Ezzel óvom meg magam. Túl hirtelen természet vagyok ahhoz, hogy pajzsot vonjak magam köré, hogy alattomos terveket szőjek. Mély levegőt veszek. Tudom, hogy ha így folytatjuk akkor még ma a torkának ugrom de nem tehetek róla. Nehéz visszafojtanom a bennem élő bestiát ami eddig mindig kényelmesen, akarata szerint törhetett ki a bordák fogságából ha meg kellett küzdenem valakivel és most pedig nem érti miért nem nyitom ki a kalitkát és eresztem szabadjára. Előre hajolok és tincseimbe túrva fordítom fejem oldalra, hogy ismét bátyjám tekintetét firtathassam. - Rendben. - sóhajtok és bár legszívesebben elhúznék innen, kényszerítem magam a maradásra. - Hogyan tervezed visszaadni az erejüket és pontosan mi az én szerepem az egészben? - már nem olyan éles a hangom mint amikor megérkeztem. Talán a whiskey, ki tudja. - Mond el amit elmondhatsz. Segítek. - dőlök hátra és bár komolyan gondolom szavaimat, izmaim olyan feszülten tartják testemet, hogy még egy idióta is észrevenné bizalmatlanságot.
- Nem érdekel, Odette. Nem érdekel, miért maradtál otthon az áruló szüleinkkel. - szögeztem le ismét. Azt sem tudtam, hogy pontosan mikor alakult ki bennem ez az érzés a húgomat illetően, hiszen sosem ártott nekem tettekkel. A születése mondjuk nevezhető lenne ártalmasnak, tekintve hogy onnantól kezdve én megszűntem létezni a szüleim számára, de legalább könnyebb volt megszökni abból a jégveremből, ami otthon uralta az életemet. Nem akartam áruló lenni, én magam mindig is egy olyan vérfarkasnak tartottam magamat, aki érdemes arra, hogy vezessen valakit vagy valakiket. S mikor meghallottam ezt a varázslatot, ami a vérfarkasokat sújtja, első lépésem az volt, hogy megindítottam a saját hadjáratomat az egész ellen. - Nem követőket akarok magamnak. - öntöttem ki magamnak egy újabb adag italt, és belekortyoltam, a pohár pereme fölött figyelve, mit is váltok ki a húgomból, és a várt hatás nem is maradt el. Benne még most is ott él a vérfarkas, szert tett arra, amire kellett, és a szüleink nem tudták belőle kiölni ezeket az ösztönöket. Végre valami. - Tényleg ez az egyetlen kártyád, hogy ha most nem mondok igazat, nem látlak többé? Évekig kibírtam, hogy nem voltál a közelemben, valószínűleg nem is véletlenül, hát rám nincs nagy hatással, hogy hol vagy és mit csinálsz. - jegyeztem meg teljesen közömbösen. Szerettem a húgomat, de ezt olyannyira képes voltam elrejteni, hogy maximum egy ásóval lenne képes valaki ezeket az érzéseket kiásni belőlem. Felsóhajtottam.- Nem esik bántódásod. Minden felelősséget magamra vállaltam. Egy vezető viselje a tettei jó, ám rossz következményeit is. Sosem fog bántódásod esni, míg mellettem vagy. És ezt te is nagyon jól tudod. -Elég korán elhallgattam, mielőtt egy nem odaillő jelzőt aggattam volna rá.
Nagyot nyelek. - Tűz és vas tartott otthon, nem szabad akarat. - kibukik belőlem. Tekintetem fájdalom csillan de olyan előkelő könnyedséggel emelkedem meg, mintha egy szó sem gördült volna le ajkaimról. - Vérfarkasok akik képtelenek vérfarkasként élni. - Bólintok. Ez valóban tragikus... bár számomra inkább tragikomikus. - Gondolom cserébe azt várod, hogy az átok feloldása után önként követnek majd téged azok is akik eddig nem tették. - Úgy járom körbe, ahogy egy cápa cserkészi be áldozatát. Újra és újra, óhatatlan veszéllyel, körbe és körbe. - Ehhez erős varázslat kellett. - töltök magamnak is és koccintva poharával kortyolok. A keserű ital sosem volt a kedvencem de nem mondok nemet egy ínyencségre sem. - Vagyis egy erős varázslat kell ahhoz, hogy megtörhesd. - levágom a poharat mire az szilánkosra törik majd bátyám felé fordulok. - Mégis mennyire nézel ostobának Lucas? A boszorkányokkal való üzleteknek mindig következményei vannak. S ha a varászlathoz kellek, akkor annak köze van a véremnek, vagyis a következmények nem csak téged sújtanak majd! - Közel lépek hozzá. Érzem, ahogy testem megremeg a bennem élő farkastól ami vadul kezdi cibálni láncait és a húsbörtönt amibe zárva tartom. Kegyetlenül mar belém és tekintetem és borostyán barnába fordul a pillanat törtrésze alatt. - Sosem mennél bele abba, hogy a falka királynőjévé teszel, hacsak nem tudod, hogy nem lesz szükség a szavad betartására. Nem jelentek neked a világon semmit, nem is bíznál meg hát bennem annyira, hogy vezessem a falkád. - megragadom fivérem karját. - Szóval még egyszer megkérlek, hogy mond el az igazságot bátyám vagy most láttál utoljára. Megértetted? - kérdem miközben elengedem és hátrább lépek tőle.
Voltak olyan dolgok az életben, amit utáltam hallani. Ilyen volt például az a nevetést, vagy kacagás, amit megengedett magának. Valamit el akart vele fedni, ezt pontosan tudtam. Már belekóstoltam abba, hogy milyen gondoskodni másokról, tudni hogy mi jár azokban a fejekben.. ez a lány ráadásul tényleg a saját vérem. Még jó, hogy tudtam, nem minden stimmel. Ezek után pedig főleg. Talán eltörtem benne valamit a kijelentésemmel? Mégis mit várt? Hogy ennyi idő után arra kérem, hogy pusztán testvéri szeretetből jöjjön el idáig, és majd együtt töltünk pár napot, mint két testvér? Ahhoz túl nagy fájdalom ért gyermekkoromban, s ő sem tett semmit az ellen, hogy a szüleim kegyetlenkedjenek velem. Elüldöztek otthonról. Nekem nem volt szükségem arra a luxusra és élethelyzetre, amit kaptam volna mellettük. De Odette ott maradt. Ez pedig majdnem mindent elárul róla. - Hát, ha azt vártad, hogy pár napig kávét iszogatunk és valami francia kaját eszegetünk a negyedben, sajnos le kell törnöm a lelkesedésedet. - mondtam neki teljesen komoly tekintettel Minek hitegetném? Engem nem érdkeel, hogy milyen érzések fűzik hozzám. Az egyetlen nő az életemben, akinek a lelki világa majdnem hidegen hagy. A kölcsönös törődés régóta nem erősségünk, nem most fogom elkezdeni. - Nem téged hagytalak el. Hanem az áruló szüleinket. Te is megtehetted volna. De lám, nem tetted. És nem is érdekel, miért maradtál ott. - legyintettem nemtörődöm ábrázattal, majd újabb adag alkoholt tltöttem magamnak, s úgy néztem rá, mintha ebben a pillanatban le kellene varázsolnom neki az égboltot a helyéről. Őszinteséget várt. Csodálatos! - Nincs hátulütő. Ha igen, az nem a te gondod lesz, hanem az enyém. - billent oldalra a fejem, miután a whisky íze végigmarta a torkomat. - Vissza akarom adni a vérfarkasoknak azt, amire születtek. Néhány éve abban a Mystic Falls nevű városban létrejött egy varázslat, amely ea vérfarkasok bizonyos csoportját célozta meg. Megszelidítették őket azzal, hogy megszakították kapcsolatukat a teliholddal. Ez pedig... nem elfogadható. Egy vérfarkas ne akarja letagadni azt, amiért született.
Én butus kislány. Tényleg azt gondoltam, hogy... áh, a fenébe is, hagyjuk mit gondoltam. Annyira gúnyosan kacagok fel, hogy azt a legnagyobb filmbeli alakok is megirigyelnék. - Mire is számíthattam volna másra? Hát persze, hogy egy varázslathoz kellek. Mi máshoz? - elhúzom a számat. Nem fogja látni mennyire megbántott... ismét. Elhagyott. Itt áll előttem és van képe árulásról beszélni, pont nekem?! Meg az új családról ami neki megadatott. Ami nekem nem. Nehezen maradok a helyemen. Nehezen fojtom csak el a bennem haragra gerjedő fenevadat, ami legszívesebben a másik torkának ugrana. - Engem mégis elhagytál. - továbbra is ülök a fotelben de tudom, hogy hallja, hogy szívem hevesebben dobok, hogy a vérem csak úgy zúdul az ereimben. Nem érdekel. Hallja csak a megvetést, a gyűlöletet de a francba is megint elérte amit akart. Itt vagyok. Itt és előtte. Azért még ha magamnak sem vallanám be soha, nem csak a hatalomvágy vezette a lépteimet erre. Ezt azonban majd lemeccselem magammal. Lucasnak nem kell látnia, tudnia. Még csak az kéne! Elég ha gyermeki sértettségnek hiszi csupán gyűlöletem! Minden más pedig az én titkom. Nem egy idegen falkáé és pláne nem a testvéré aki magamra hagyott. Aki cserben hagyott. Elhagyott engem egy új családért. Legyen hát meg neki ez az új család... de én leszek a család feje. - Ki vele. Mi a hátulütője a dolognak? Mondj el mindent Lucas! - követelem tőle nem túl finoman. Teszek rá, hogy itt micsoda vagy kicsoda. Nekem nem az alfám s ha kettesben vagyunk ezt minden pillanatban éreztetni fogom vele. Azt akarom, hogy tisztában legyen az én erőmmel. Többé senki nem becsülhet alá. Többé nem vagyok védtelen. Többé nem hagyhat el.- Tudni akarom, lépésről-lépésre, milyen mágiába akarsz belerángatni. - jelentem ki határozottan. Nem szeretném ha váratlan meglepetésekkel kecsegtetne a dolog és valaki hirtelen elvágná a torkomat. Igen. El tudom képzelni, hogy Lucas feláldoz a céljai érdekében és igen... rohadtul fáj erre gondolnom. Viszont ha valamit megtanultam hát az az, hogy csak magamra számíthatok ebben a mocskos és korrupt világban. Egy farkas azonban egyedül...
Sosem cáfolta meg önmagát. Ahogyan viselkedett és beszélt, pontosan tükrözte azt a mentalitást, amelyet apa és anya megpróbált belénk súlykolni, kinél több, kinél kevesebb sikerrel. De ettől eltekintve is ott volt benne az, amelyet én is képviseltem. Furcsa lett volna megmondani, hogy mi is az a bizonyos dolog, amely annyira hasonló bennünk.. talán az, hogy mindketten tisztában vaguynk azzal, mit akarunk elérni az életünkben. Nem akartunk megrohadni egy kastélyban, csak mert a szüleink egy ilyen életet szántak nekünk. Odette igazán gyűlölt engem világ életében, és ez nem most fog megváltozni. De nem is akartam ezt a jellemvonását megváltoztatni. Olyan, mintha engem kérne meg egy másik farkas, hogy hirtelen kedveljem a vámpírokat. Veszett ügy. Egyszerű mint a kétszer kettő. - Tudod, hogy bármikor megteszem. Megesküdöm erre. - néztem a szemébe őszintén, s nem tudott volna egy pillanatra sem elbizonyítalanítani. Az én feladatom az, hogy megvédjem a családomat ebben a városban. És rajtam senki nem találhat fogást. Talán hibát követtem el, hogy idehoztam, hiszen a fenébe is, a húgom. Ha most azt is mondanám, hogy ha az utolsó pillanatban veszélybe kerül, nem fogom megvédeni. De nem tudnám hagyni a halálát. Ő talán szemrebbenés nélkül végignézné az enyémet. Mintha némi iróniát vagy gúnyt hallottam volna a hangján. - Nem hagytam el a családomat. Itt van. Nézz körbe a városban. - fordultam az ablak felé, s közben széttártam a karomat. - Ők a családom. A tiéd is. Nem azok, akik megfutamodtak, és féltek valamitől, amit valójában nem ismernek. - utaltam a szüleinkre. - Ők nem esküdtek meg semmire. Ők egyszerű árulók! - bukott ki belőlem intenzív utálattal, majd vettem egy mély levegőt, ki is fújva rögtön. - A te szereped, hogy mellettem legyél. A vérem vagy. Vérfarkas, és igazi, testvéri kötelék van közöttünk. Nincs erősebb ennél. És szükségem lesz ehhez egy varázslat elvégzéséhez.
I need something from you and you will give it to me!
Nem vagyok mohó Lucas. A véred vagyok. – vetem oda már szinte félvállról bátyámnak amit gondolok. Megvetem, gyűlölöm. Elhagyta a családot, engem pedig magamra hagyott. Miatta nem kaptam meg azt a szeretetet ami járt volna nekem. Ha pedig nem kaphatom meg, megszerzem. Ennyire egyszerű. Sajnos ehhez azonban szükségem van Lucasra. Ahogy neki is rám, különben nem lennék itt. S ezt ő is nagyon jól tudja. Végül legnagyobb meglepetésemre azonban igent mond. – Esküdj. – ejtem ki az egyetlen szót mely ha még jelentek neki bármit is, ha a család jelent még számára bármit is a véren túl, emléket kell ébresszen benne. Gyermeki ártatlan emléket. A véresüket mit megejtettünk sok-sok évvel ezelőtt. Egyetlen alkalom volt. Egyetlen gyermeki tréfa melybe végül egy boszorkány dugta bele orrát és alakította igazi megtörhetetlen ígéretté. A vérünk forrni kezdett… azt hittem meghalunk. Röviden beavat abba mi is zajlik a városban. Kényelmesen helyet foglalok; mondhatni, hogy otthon érzem magam. Keresztbe fektetem egyik lábam a másikon. Elmosolyodva csóválom meg a fejemet. – Lucas Osborne. A vérfarkasok védőszentje. Az a férfi aki hátra hagyta a családját. – Túlságosan is belém rágta magát a gyűlölet a bűn iránt amit vétett. Amit ellenem vétett. Ezzel helyrehozhatja-e? Nem. Ezt már nem lehet helyrehozni. Talán nem is kell. Egy cél lebeg, most a szemem előtt. Királynővé lenni és megbüntetni amiért azt tette amit. Nem, nem vagyok mohó. Önző vagyok. Ahogy ő is. – Mi az én szerepem? Miért vagyok itt?
Megforgattam a szemem. Miért is vagyok meglepve? A húgom mindig is egy eléggé dacos jellemű lány volt... miért lenne meglepő, hogy ilyen nővé is érett? Valószínűleg amíg távol voltam vérszerini családomtól, ő ezt egyáltalán nem nőtte ki. Lehet, hogy ebből még hasznom származhat, de ahogy a mellékelt ábra most mutatja, a legkevésbé sem fogok jól járni, ha úgy teszek, ahogy mond. Egészen másfél órával ezelőttig még én voltam a céljaim parancsnoka, nem pedig egy féleszű kislány, aki előtte nagy eséllyel még sosem járt ezen a földrészen. És máris dirigál nekem. Remek! Ezt is megcsináltad, Lucas. De kell a vére... - Szóval kírálynő akarsz lenni. Bah. Mintha eddig bármiben is nélkülöznöd kellett volna. Egy kissé mohó vagy, húgom. - néztem végig rajta, majd felsóhajtottam. Nincs túl sok más választásom. Beszélnem kell, hogy azt tegye, amit én akarok, hogy tegyen. Egy kissé ráz tőle a hideg, hiszen mi történik, ha ellent akar majd mondani nekem? - Legyen. Áll az alku! - adtam meg végül magam. Tudtam, hogy egy ilyen apróság miatt soha nem fogok balhét csapni, habár nekem egészen más jelöltem volt erre a pozicíóra. Drága Aliena... de rá kellett jönnöm arra is, hogy a falka vezetői csakis vérfarkasok lehetnek. Nem pedig szívem valódi... örök tulajdonosa. - A mocsárban élő vérfarkasok nemrég megszabadultak az átkaiktól, amely arról szólt, hogy nem változhatnak emberré, csakis teliholdkor. Mivel ők megtörni kívánják a vámpírok hatalmát ebben a városban, veszélyfaktort jelentenek. Mondhatni, ők a bátrak, mi meg a gyávák, amiért a béke megtartásáért inkább kínzom a saját fajtám tagjait, mint hogy vérengzésben elveszítsem őket. Ismét helyre kell állnia annak a varázslatnak. A mocsárban élő vérfarkasok veszélyesek... leginkább saját magukra. Ki tudja, mit akarnak majd tenni, milyen összeesküvést találnak ki a vámpírok ellen. Nem hagyhatjuk, hogy bármi is... vérontáshoz vezessen. - magyaráztam. Talán így érthetővé válik a saját célom is. Nem a népemet utálom. A vér gondolatától borzongok, és hogy ha azok ott a mocsárban fellázadnak, hányuk életébe fog kerülni. A hősiesség nagy erény. De ha meghalnak...
I need something from you and you will give it to me!
Megvető, barátságtalan pillantással illetem. – Még mindig nem tudod, hogyan kell bókolni a nőknek, igaz? – kérdem némi felindultsággal de nem is próbálom leplezni haragomat. Gyűlölöm őt. Az egyedüli ok amiért itt vagyok, azon túl, hogy magam mögött akartam végre hagyni azt a nyomorult várost, hogy én is akarok valamit tőle cserébe. – Lucas, jobb ha tisztázunk valamit. – emelkedem meg magam is és határozottan lépek a pulthoz, hogy kiszolgáljam magamat. – Jobb ha most elmondasz mindent. Ha eltitkolsz valami mocskos kis részletet, nincs az a vér, ami továbbra is összekötne bennünket. – figyelmeztetem és kitöltve az aranyló italt kortyolok aprót. – S persze, nem a két szép szemedért vagyok itt én sem. – rántom meg a vállamat könnyedén – Segítek, ha cserébe királynővé teszel. – ejtem ki lassan és megfontoltan a szavaimat. – Szervezek neked egy sereget s Aliena sem fog tudni a dologról, amíg úgy nem döntesz. Cserébe pedig a falka királynője leszek. – mindig is makacs voltam, temperamentumos, akaratos, önfejű és persze, épp olyan, mint a bátyám. Gyűlöletem ellenére, igencsak hasonlítunk egymásra. Hatalmat akarok és nem is ok nélkül. Akárcsak bátyám, én is vezetőnek születtem megelégeltem a második helyet. Többet akarok. Uralkodó leszek ha segít benne Lucas, ha nem. – Add a szavad bátyám és cserébe megkapod amire szükséged van. – lépek elé és tekintetébe fúrva sajátomat emelem koccintásra a poharamat. – Ránk.
- Hacsak a drága szüleink nem döntöttek úgy, hogy egy életre megszívatnak, és emiatt örökbefogadtak téged, akkor azt kell hogy mondjam, igen. Te vagy az egyetlen testvérem. - fintorodtam el, bár inkább volt ez grimasz, mintsem fintor. Nem tudom, talán ideje lenne megfékeznem a nyelvemet, hiszen nem véletlenül van itt. És bármikor mondhatja, hogy nem egyezik bele abba, amit kitaláltam. Érdekes feltételezés, tekintve hogy én hívtam ide és ő jött is. Ergo valószínűleg egy apróság miatt - legyen az enyhe célzás, hogy még mindig nem vagyunk a legjobb testvérek - nem fog elhúzni haza Londonba. - Túl sokat kérdezel. De miért lepődöm meg ezen? Ez olyan hagyomány a nők között, ugye? - kérdeztem felvont szemöldökkel, majd sóhajtottam egyet, és úgy döntöttem, ebben nem fgogok vele szórakozni. Beszélek, de nem mondok el mindent. Mindent a maga idejében kell megtudnia. - Boszorkány njelöltem már akadt, igen. - biccentettem. - A neve Aliena. És örülnék, hogy ha... nos, találkoznánk vele, akkor nem beszélnél erről. Még nem tud semmit a terveimről. - túrtam bele hullámos fürtjeimbe, majd félrebillentettem fejemet. - Egy kisebb sereg elég lesz. Azt hiszem. Nem tudom, mennyien vannak azok, akik nem hajlandóak átállni erre az oldalra. - jelentettem ki, és ismét töltöttem a poharamba némi alkoholt.
Én apró információval sosem értem be. Nekem az egész történet kell, az egésznek a mondanivalója, a háttere, a múltja, a jelene, és a jövője. Lehet, csak egy fiatal fruska vagyok, akiről az rí le, hogy egy nagyon elkényeztetett és apuci pici lánya, de nem vagyok az. Saját életet kezdtem, saját lakásban. Nem hagyom, hogy bárki avagy bármi befolyásoljon. Már nem. Ellenzem, mert azzal minden rosszabb. - Naná, hogy én vagyok az, aki kell neked - egy kicsi gúnyos mosollyal mondtam ezt, de persze, én ilyen vagyok. - Ó, tehát egy vezető vagy... Ezt már szeretem - most az egyszer semmi gúnyosság nem volt a szavaimban, hanem inkább elismerő és dicsőítő voltam, ami nem szokásom, mert felnéztem mindig azokra, akik egy ilyet bevállalnak. - Ennyi lenne a történet? Nem titkolsz el valamit előlem? - olyan lerágott csontnak éreztem ezt az egészet, mint amit többször is elgyakorolt. - Van boszijelölted? - kérdeztem meg tőle mosolyogva. - Mégis, mekkora hadseregre van szükséged? - nem tudtam másképp fogalmazni, hirtelen ez jutott eszembe, bár nem biztos, hogy pont ez a megfelelő szó a mostani beszélgetésünk során.
Túl sokat kérdez. Bár ez végülis nem az ő hibája, inkább nőies vonás, amelyet minden nő birtokol. Kikészítő egy tulajdonság, hiszen mi férffiak megelégszünk azzal, amit hajlandóak elárulni nekünk. MIért is hittem, hogy könnyű lesz ez a történet? Az én vérem folyik benne is, és sajnálatos módon ez együtt jár azzal, hogy ő sem elégszik meg egy kis töredékkel. Nem hát! De egy nagyszerű történettel készültem, amely egyelőre némileg fedi a valóságot. A többi a későbbiekben válik el. - Szükségem van az egyetlen olyan vérfarkasra, akinek az ereiben az én vérem csörgedezik. Ez lennél te, ha nem tévedek. - vetettem oda neki, majd letettem a poharam, és helyette kávét kerzdtem el melegíteni. Ha tényleg itt fog tanyázni, mindenből dupla annyi kell. Még jó, hogy nő. Vannak hátrányai, de előnye az, hogy annyit eszik, mint egy kismadár. - Egy falkányi vérfarkas van a kezemben. Még szükségem van párra, és egy boszorkányra... nemrég megtörtek egy átkot nem messze innen. A hold átkát. És ugyan nagyon kellemes, hogy ezen területeken csak akkor változunk át, mikor mi akarunk, de történetesen... valószínűleg as természetnek lesz egy válasza. És azt nem akarom átélni.
Kettőnk kapcsolata komplikált, hiszen alig ismerjük egymást, pedig testvérek vagyunk. Hogy miként fogunk egymással kijönni az elkövetkező időszakban? Az a jövő zenéje, mert fogalmam sincs, hogy kerülünk -e valamikor egy hullámhosszra, de ezt nem tudhatjuk. - Nincs ott sok minden, amiért maradhatnék - biccentettem meg vállamat, mert a szüleimet elég, ha évente egy, maximum két alkalommal látom. Untig elég belőlük. - Valahogy kibírjuk ezt a pár... - kezdtem el mondani, de nem tudtam, mennyi időt fogok eltölteni itt, így kijavítva önmagamat folytattam. - ... a következő időket - nyeltem egy nagyot, majd pedig figyelni kezdtem, amikor elkezdte mondani, a miért kérdésemre a válaszát. - Nem vagyok hülye, felfogtam, amit mondtál... de az nem világos még a számomra, nekem ebben mi a feladatom, miért kellek ide? Legyek a partnered, aki segít neked? - ültem le én is, mert lehet innom kellene ahhoz, hogy ebből bármit is megtudjak. - Szívesen melletted állok, de pontosan mi az, amit szeretnél tenni? - kérdésemet a szemébe pillantva tettem fel.
Egyre inkább megértem, hogy miért tartózkodnom a nőktől. Ezek... ezek bonyolultak! Nem mintha eddig nem tudtam volna mindezt, de az, hogy a saját húgom ilyen legyen.. mondjuk családban marad. - Szóval nem mész vissza Angliába. - sóhajtottam fel. - Nekem mindegy. - rántottam meg aztán a vállam, és kitöltöttem magamnak egy pohár italt, hogy belekortyolhassak. - De ismerve kettőnk kapcsolatát, azt sem ajánlom, hogy mindezek után majd egy városban maradjunk. - lötyögtettem körbe-körbe az italt a poharamban, majd elvigyorodtam, ahogy feltette a nagy kérdést. Bár csak azután, hogy minden holmiját becuccolta, és visszatért a kiválasztott hálóból. Nem igazán érintett meg, hogy hová cuccolt, mert én ritkán vagyok itt. Akkor is inkább a kanapén. - A vérfarkasok egy része mocsárba kényszerült. Ez annyira még nem izgalmas. De történt egyszer egy szép helyen, Mystic Fallsban, hogy valaki megtört egy átkot... ami biztos, hogy nem lesz kamatoztató hosszabb távon. - sóhajtottam fel, miközben újratöltöttem a poharam. - Azt hiszem, nem volt mindenkire hatással, talán csak arra a kis körzetre, néhány vérfarkasra, de... nem maradhat így. az átok értelmében akkor változnak át, amikor akarnak. És ez... nem helyes. - ráztam meg a fejem.
Nem sok időbe telt, hogy a lakásához érjünk, kíváncsiság furdalt már az út alatt is, hát még, mikor beléptünk az épületbe. Szép kis épület, és tetszetős is, ahogy a lakás is az volt. Az én új lakásom ehhez képest egérlyuknak számít. - Jól néz ki - miközben kimondtam a szemeimmel végigvizslattam mindent, amire rálátásom volt. Lucas a bátyám, és még sem ismerem őt valójában. Furcsa, hogy pont engem hívott ide, akit évek óta nem is látott, és emellett még titokzatossággal beszél velem. - Nem hiszem, hogy visszamennék már Angliába... - nagyon halkan szólaltam meg, majd őrá figyeltem, amit mondott nekem. - Köszönöm a tájékoztatást - köszöntem meg hirtelen a tájékoztatást, elég rendes hangnemben. Nos, nem szándékoztam főzőcskézni, otthon se vittem túlzásba. Láttam, hogy a telefonját kukkolja, biztosan valaki hívására vár, vagy hasonló. Kiválasztottam közben az egyik hálót, ahová behurcoltam gyorsan a bőröndjeimet, majd visszatértem rögtön. - Nos... most már elárulnád az okát annak, hogy pontosan miért vagyok itt? - oldalra billentettem a fejemet, és remélhetőleg választ is fogok kapni végre. - ... és nem hagylak békén, míg el nem mondod - makacskodtam picit, és mosolyogtam is mellé.
Az, hogy miként viselkedett velem, enyhén gyanakvásra adott okot. Soha nem volt szokása jómodorban bánni velem, hiszen ha úgy nézzük, soha nem tekintett testvérének. Annak ellenére, hogy közöttünk tényleg vérségi alapú testvériség van. Ha féltestvérek vagy mostohatestvérek lennénk, megérteném, de így... hát nem tudom. Mindennek oka van, de az a bánásmód, amellyel néha ő illet engem... csoda, hogy az időm nagyrészében inkább gondolni sem akarok a húgomra? - Nos, ez lenne az a lakás. - jegyeztem meg, miután két kulcsot kértem el a recepcióról, és beléptem a tágas lakásba, melyből három hálószoba, egy konyha és két fürdőszoba nyílt, valamint a nappali sem volt éppen csöveseknek fenntartott éjszakai hely. - Érezd otthon magad. Amíg haza nem küldelek. - tettem hozzá negédes mosollyal, majd letettem a csomagjait. - Válassz hálószobát. Tök mindegy, hogy melyiket. Vacsorát tudsz rendelni a közeli kínaiból, itt nemigen találsz főzéshez használatos cuccokat. - legyintettem, majd tekintetem a telefonomra siklott, de nem kaptam üzenetet. Hol a fenében van most mindenki?
Kezdőlap
