i'll tell you my sins and you can sharpen your knife.
Lucas & Gwendolyn
Fogalmam sem volt mi fog majd történni, ha Benedictnek leesik, hogy leléptem. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán Lucas látni akar-e még ebben az elcseszett életben. Sőt arról sem volt fogalmam, mit fogok kezdeni azzal, ha elküld a… hát igen, a picsába, amit lássunk be, rohadtul meg is érdemeltem volna. Egyetlen dologban voltam mégis biztos, hogy látnom kell, és meg kell próbálnom beszélni vele, ha másért nem, hát azért, mert lehet, ez életem egyik utolsó cselekedete. Ebbe belegondolni egyébként elég szar érzés volt. Átkoztam a napot, amikor felkínáltam magamat annak a seggfejnek Chicagóban, és közben pedig tudtam, nagyon bántam volna, ha nem tettem volna, hiszen akkor nem találkoztam volna Lucasszal, valószínűleg soha a büdös életben. Nem tudom mi változott meg bennem aznap, ami azt mondta, „indulnod kell, kislány”, de azt hiszem életem egyik legjobb és legnehezebb döntése volt. Legjobb, mert végre megszabadulhattam Benedicttől és a maffiától, és talán visszakaphatom majd az életemben egyedüli férfit, akinek igazán átadtam magamat, nem csak a testemet, hanem a szívemet, a lelkemet is… Igen, Lucas a teljes lényemet birtokolhatta, és a szívem szakadt bele, amikor elment, én pedig nem voltam képes vele menni, mert jobban féltem attól, hogy Benedict rátalál, és akkor minden reményemet elveszítem. És a legnehezebb döntésem volt, mivel be kell valljam, rohadtul féltem is. Nem csak magamat, hanem Lucast is. Az egész helyzet kaotikus volt, és csak abban bízhattam, hogy a férfi, akit szerettem nem gyűlölt meg a döntéseim miatt és talán hajlandó meghallgatni a magyarázatomat. Ezek a gondolatok cikkáztak a fejemben miközben egy keresőbűbájjal belőttem New Orleanson belül merre kell keresnem Lucast. Ahhoz képest, mennyire nem használtam a képességemet – leszámítva persze azt az elrejtő varázslatot, amit Lucasra és magamra szórtam – nagyon könnyen ment eddig minden. Reméltem, hogy ez nem gyanús módon volt rendben. Alig egy órával később ott álltam egy bejárati ajtó előtt és a sírás kerülgetett. Hirtelen nem mertem kopogni az ajtón, annyira féltem attól, hogy ki sem akarja majd nyitni az ajtót. Egyszer el is fordultam, hogy elmenjek, aztán lendületből visszapördültem a sarkamon az ajtóhoz, és ütemesen kopogtatni kezdtem. Idegességemben abba sem hagytam: – Lucas, nyisd ki! Kérlek, én vagyok az, Gwendolyn! – a keresőbűbájom alapján tudtam, hogy odabent van, de azt nem, hogyan reagálhat. – Kérlek Lucas, egyedül vagyok! Leléptem Benedicttől – kopogtattam tovább, remélve a legjobbakat. Hosszú percek teltek el így, és kezdtem feladni, annak ellenére is, hogy az ösztöneim azt súgták ne tegyem. És akkor kattant a zár és kinyílt az ajtó, ő pedig ott állt életnagyságban, pontosan ugyanúgy, mintha tegnap hagyta volna ott Chicagót. Nem bírtam magammal, az eddig megtett út minden izgalma és stressze rám zuhant, én pedig Lucas nyakába ugrottam, pedig biztos voltam benne, nem éppen számított erre. – Annyira örülök, hogy semmi bajod – nyögtem a nyakába, úgy ölelve őt mintha az életem múlna rajta. És bizonyos értelemben tényleg az életem múlt rajta.
összesen 464 szót sikerült egy szuszra lepötyögnöm neked