Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad ⊂ my only hope for happiness
⊂ mayor of seattle, leader of the Council
|
A poszt írója ♛ Cora Bouchard-Taylor Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 25, 2014 10:55 am Ugrás egy másik oldalra ♛ | elfogadva, üdvözöllek közöttünk!
Helló, vérfarkas!  Ugyan már ismerlek, de tudom, hogy ez a karaktered sem lesz egyhangú, és amit eddig tudok... unalmas életed sem lesz, én úgy hiszem!  Rátérve a lapodra... nos, azt hiszem, hogy mindent úgy írtál, hogy az egész egy kerek egész történet legyen... az előtörténetednél tetszett az első rész, az tipikusan arra utalt, hogy vérfarkas mivoltodhoz műen indulatos és gyakran feszengő típus vagy. Nem akarlak itt tartani tovább... ha jól tudom, New Orleans és Mystic Falls is felségterület nálad, tehát... érezd jól magad, és utazgass jól!  Foglalj avatart, és sok jó játékot! |
|
|
A poszt írója ♛ Lucas E. Osborne Elküldésének ideje ♛Szer. Jan. 22, 2014 2:10 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | Lucas Emmett Osborne
Mi a szerelem? - Az életnek pokla. Szülője kicsoda? - A vak merészség. Mi élteti? - A kegy enyhíti éhét.  |
Teljes név: Lucas Emmett Osborne
Becenév: Luke
Születési hely: London - Nagy Britannia
Születési idő: 1987. május 06.
Play by: Kit Harington
Faj: Vérfarkas // bizonyos mértékig vadász
Érdeklődési kör: Hogy érdeklődés? Azt hiszem, a munkámnak élek. Nekem a szórakozás az, hogy vámpírokat, hibrideket és karózhatok meg, bár őket elég csak egyszerűen lelőni. Sajnos egyre kevesebben vannak, és nem azért, mert a vadászok kiirtották őket. Az ősvámpír egyre több farkast formál a maga képére, akik erősebbek is, mint korábban. Így legalább olyan nehéz végezni velük, mint a vámpírokkal. De nekünk ez sem jelent gondot, hiszen mindenre fel vagyunk készülve. De azért ne gondolja senki, hogy egy munkamániás, begyöpösödött alak vagyok. Szeretek iszogatni, természetesen csak módjával. Részegen nem lehet természetfelettieket ölni, nemde? Szeretek vadásztársaimmal csevegni, és meglepő módon nem is mindig a vadászat a téma. Igen, mi is nézünk focimeccset, és ki is tárgyaljuk. Néha még fogadunk is, de tényleg csak nagyon ritkán. Viszont rendszeresen járok edzeni, és ha éppen nincs a közelemben egy edzőterem, akkor csak futok egyet. Ha jó formában vagyok, akár húsz kilométert is. El sem tudja képzelni az emberiség nagy része, hogy milyen jó másnaposságra a futás. A friss levegő, már ha az ember nem az autók kipufogója között edzik.
Kapcsolat a családdal: Család? Szép remények, hiú ábrándok. Londonban születtem, Nagy Britanniában, és csak felnőttkoromban jöttem az államokba. Hogy miért? Magam sem tudom. Talán azért, hogy világot lássak, de sosem gondoltam volna, hogy többet nem megyek vissza. Gyerekkorom óta erre a szakmára neveltek, de megismertem valakit, aki Amerikában dolgozott, és ő invitált egy közös vadászatra. Akkor történt, hogy itt ragadtam. A szüleim még ma is élnek, tartjuk a kapcsolatot. Ők már nem vadásznak, vén csontjaik nem bírják a terhelést, bármelyik fenevad leszedné őket, így visszavonultak. Hála Istennek, jegyzem csak meg. Szeretem őket, mindennél jobban, és nem akarom, hogy bajuk essen, a halál sötét marka idő előtt ragadja el őket. Sokat dolgoztak azon, hogy a világ egy jobb hely legyen, megérdemlik a békés halált, majd jó harminc év múlva, öregen, aszottan, pelenkában. De én? Nos, én sem tervezem egyelőre, hogy távozom az élők soraiból, de ma már más a helyzet. Ahogy mondani szokták; "Bezzeg az én időmben...". És valóban, bezzeg az ő idejükben nem volt ennyi vámpír. A vérfarkasokkal nem volt gond, ők csakis a génjükkel tudnak szaporodni. Köztük én magam is... De az unatkozó vámpírok... ők már nehezebbek. Rendszeresen alkotnak újakat a fajtájukból, aztán magukra hagyják őket. Ezek az újak pedig eszeveszetten gyilkolnak. Nekünk kell megállítani őket, mielőtt késő lenne, és ez részben jó is. Tíz éve sokkal több vámpír kerül a kezünk közé, mint korábban, így több a munkánk. De egyúttal ez elszomorító is. Hova lett a világ? Hova lesznek az emberek?
|
G. - 27 év - 11 év - előfordulhat ez vagyok én
osem voltam az a típusú srác, aki behódol valakinek. Mindig is meg voltak a saját elveim, szabályaim, amit betartottam és aszerint éltem. Nem vagyok hajlandó senki kedvéért megváltozni, mert akinek így nem vagyok szimpatikus,más hogy sem leszek.Maximalista lévén semmit nem hagyok félbe vagy adok fel. Szeretem, ja minden a terveim szerint halad, de sosem esem pánikba, ha esetleg homokszem kerül a tökéletesen kivitelezett gondolataimba.
Az érzékeny lényemet magam mögött hagytam, már nem esik nehezemre megölni valakit azért, hogy életben maradhassak. Már nem marcangol bűntudat azon agyalva, kinek okoztam szenvedést a tetteimmel. Már nem érdekelnek a következmények, az utánam létrejött káosz. Úgy is van, aki mindezt megoldja helyettem.
Sokkal inkább az foglalkoztat, milyen lavinát indítok el egy gondosan kivitelezett tervemmel és ez mikor válik a hasznomra. Nagyon jó vagyok a spontán dolgokban, szinte minden eshetőségre van egy megoldásom, egy olyan gondolatom, ami fordít az adott helyzeten.
Rettentő módon tudok hatni az emberekre, a szavak az én legjobb barátaim. Mások befolyásolása sosem okozott problémát, bárkire bármit rábeszélek.
Egyszerűen csak rám kell nézni. Anyám mindig azt mondta rólam, hogy bárkit kenyérre kenek a mélyen ülő barna szemeimmel, vagy a mosolyommal. Ahogy nőttem, egyre többször használtam ki ezt a tulajdonságomat. Nem nőttem magasra, ebben apám a hibás. Alacsony vagyok, de általában jól jön, ha az ember közel van a földhöz. Szálkás izomzattal rendelkezem, ami azóta, hogy átváltoztam, csak még jobban meglátszik. Nem is vágyom több kilós izmokra.
Barna hajammal sem foglalkozom túl sokat, csak beletúrok minden reggel és ennyivel el is intéztem a mindennapi hajápolást.
Az öltözékem épp olyan, mint a legtöbb huszonéves srácé. Beleolvadni a társadalomba, a lehető legjobb ötlet. Kerülöm a feltűnő viselkedést, ruhatárat. Nem látni rajtam sosem színes holmikat, azoktól feláll a hátamon a szőr.
életem története... Az élet egy játék. Vagy veszítesz, vagy nyersz, miközben játszod, de a legvégén úgyis game over lesz, mégpedig magától a haláltól. Én úgy élem a napjaimat, mintha nem lenne több, mintha elfogyna egyszer csak. Mert egyszer elfogy... félek tőle? Nem tudom. Talán. De talán attól jobban, hogy nem tudom, hogyan fog megtörténni. Magával a következménnyel megbarátkoztam már, de az oda vezető út megrémiszt. Az út…
Évekkel ezelőtt:
- Lucas Osborne! - Már vagy századjára szólított fel a tanár, de minden szava elsuhant a fülem mellett, mint valami nyári szellő. Nem érdekelt az üres fecsegése, sem a véget nem érő, de annál ostobább magyarázatai. Ha engem kiállítanának oda, rendesebben megtartanám azt az órát, még így, tizenhét évesen is, mint ő, akinek már vagy negyven év van a tarsolyában ezen a téren.
Mogorván rám nézett, majd kiszólított. Kifújtam a tüdőmben felgyülemlett levegőt, és kikaptam a kezéből a krétát...
Később:
A nagy vihar után jön a csend. A csend, ami megőrjít. A csend, ami őrjöngésbe taszít. Amikor minden fáj, semmi sem jó, de mégis veszel levegőt, mert az életben maradási kényszered nem engedi, hogy máshogy tedd. Ha sokáig tartod bent, akár addig, hogy már érzed, nincs tovább, akkor is önkéntelenül kinyitod a szád, beszívod az orrodon a levegőt, ami a működésedhez kell. Mert nem vagy más, csak egy gép. A természet úgy alkotott, hogy képes legyél a meghibásodásra, a működés képtelenségre. Vannak alkatrészeid, amik meghibásodhatnak, de meg lehet őket javítani. Amikor pedig berozsdásodsz, észre veszed, hogy már minden mozdulat nehéz, mintha egy nagy sziklát, vagy hegyet kötnének a hátadra, és azt kéne cipeld, életed hátra lévő részére. De addig, amíg rád nem erősítik ezt a sújt, menned kell előre, és megbecsülnöd azt, amid van, mert lehet, hogy holnapra már elveszik tőled.
|
|
Kezdőlap
