Mosdó

(Bárpult és asztalok)

- Befelé! - mondtam Damonnek, de részegen mást nem is igazán tudott tenni. Magunkra zártam az ajtót, és láttam, hogy nem vagyunk egyedül. Ez a női mosdó, szóval... természetesen egy fiatal lány időzött itt, aki előtt egy pillanat előtt ott termettem.
- Most befogod a szád, és rám figyelsz! - néztem igézően a szemeibe. - A barátom éhes. Rád éhes. Azt akarod, hogy megharapjon - hajoltam oda a nyakához, és felsértettem fogaimmal a nyakát, hogy néhány csepp kisercenjen. Ez még ellenállhatatlanabbá tette.
- Sétálj oda elé, és könyörögj, hogy harapjon meg. Addig ne állj meg vele, míg meg nem teszi. Könyörögj! - löktem oda Damon elé. Nos... még mindig kételkedtem, hogy Damon meg tudja tenni. HIszen annyi az önfegyelem benne, mint a... semmi nem jut eszembe.

Fel sem fogtam igazán, hogy mi történt, csak azt, hogy a mosdóban voltam. Naná, hogy a nőiben... Más körülmények között értékeltem volna Mila humorát, bár nem tett túl jót az önbecsülésemnek, hogy úgy lógtam a kezeiben, mint egy kölyökmacska.
- Most mi van? Megmondtam, hogy nem mászom rád... és neked sem ajánlom - dohogtam a nyakam masszírozva, mikor elengedett, de csakhamar rájöttem, hogy semmi ilyesmit nem tervez. Valami teljesen más járt a fejében.
- Nem... - nyögtem, ahogy a lány közeledni kezdett felém, és a nyakán lévő vércsík úgy hívogatott, mint mágnes a vasat. - Nem szabad... - dünnyögtem, de már szinte megbabonázva néztem a lüktető ütőerét.

Odaálltam a lány háta mögé, és néztem Damon tekintetét. Láttam, hogy megbűvöli... hogy nehezen áll csak ellen. Csak az tartja vissza, hogy egy hülye alattvalója annak az átkozott hasonmásnak.
- De szabad... - mondtam neki, és végighúztam mutatóujjamat a lány nyakán, hogy vérét felfogjam vele, és végigköröztem vele Damon ajkain. - Finom... és meleg. Ez kell neked... - löktem méginkább a karjai közé.

Megrezzentem, ahogy Mila a lány vérével összekent ujjával végigsiklott a számon. Elborított a vér utáni vágyakozás. Harapni akartam, ölni, gyilkolni. Vámpírnak lenni, ahogy teremtődtem.
- Igen - suttogtam. - Szabad... - hajoltam közelebb a lány nyakához, és egy mély szippantással beszívtam a vér forró, édes illatát. És ekkor, a lehunyt szemeim előtt megjelent Elena arca, ahogy undorodva azt mondja, épp ezért gyűlöli a fajtámat.
- Tűnj el innen! Gyorsan! - meredtem kétségbeesve a lány szemébe, és ahogy kirohant az ajtón, egészen a mosdó sarkáig hátráltam, a kezeimet úgy tartva magam előtt, mint egy karmester, akinek elvadult a szimfóniája.
- Nem tehetem... - motyogtam Milára nézve. - Hát nem érted? Nem tehetem... - fintorodtam el, ahogy az éhség belém hasított. - Majd... otthon eszem. A hűtőből - tettem hozzá. - Feltéve, ha még ma hazajutok.

Már kezdtem örülni,hogy sikerrel járok. Hogy végre adok neki egy löketet, ami jó irányba billenti a mérleget. Hogy megtalálja a helyes utat, vagy éppen az arany középutat.
- Reménytelen vagy, Salvatore... - sóhajtottam lemondóan, ahogy láttam a kimenekülő lányt. - A ribanc feleséged gondolom nem gondolt rád, mikor félrekavart. Mint ahogyan te most gondolsz őrá - billentettem oldalra a fejemet.
- Oké, tőlem azt csinálsz, amit akarsz. Nem tudom, miért nem fogod fel, hogy abban a házasságban míg te mindent leteszel az asztalon, ő még így is undorodik tőled. Mit vársz? Ezért adsz fel mindent? NEVETSÉGES vagy! Csupa nagybetűvel! - néztem rá megvetően.

Úgy hallgattam Mila szavait, mint a bűnön kapott kisfiú a megérdemelt anyai szidást. Sokat ugyan nem fogtam fel belőle, de a lényegét megértettem.
- Én már csak ilyen elcseszett vagyok - motyogtam, és - magam sem tudom miért - de kinyújtottam a kezem Mila felé. - Megölelsz? - kérdeztem ártatlanul pislogva. - Most... nagyon kell valaki, aki egy kicsit megért - suttogtam.

Hát, ha eddig kinevettem, most aztán tényleg nevetés támadt bennem. Mégis ki vagyok én, az anyja, hogy ölelgessem,. meg vigasztaljam? Gatyába akarom rázni, rá akarom venni, hogy végre legyen egy rohadt vámpír, erre... ölelgessem?! Mi a pokol...?!
- Ezt most ugye viccnek szántad? - kérdeztem tőle, a kezére nézve. - Azt hiszem, kezdesz megbolondulni. Ha ölelgetésre vágysz, keresd fel az exedet, vagy menj a nejedhez.

A kezeim lehanyatlottak. Álltam csak ott, a fejem lehajtva, mint egy rakás szerencsétlenség. Hát tényleg senki nem képes egy kicsit sem beleélni magát a helyzetembe?
- Hazamegyek. Próbálok - dünnyögtem aztán, keservesen keresve az ajtón a kilincset. - Azt hittem, te... talán másabb vagy kicsit, ahogy megismertelek. Nem vagy más. Az egész élet, ez az egész.... - tettem nagy, mindent felölelő mozdulatot - nagy szar az egész - suttogtam a végén.

- Nem akarom más lenni, Damon. Neked sem kellett volna engedni, hogy más légy. Nem egy ember miatt, aki soha nem fogja megérteni, hogy mi az, amit te érzel, és így beléd tipor. Soha nem fog megérteni, ez az igazság. Addig nem, míg ő maga át nem érzi, miylen egy vámpír lelkével élni - mondtam Damonnek. Kicsi választott el attól, hogy ne hozzak ide egy másik embert, akit megharaphat, de...
- Én azt ajánlanám, hogy nézz el az erdőbe hazamenetel előtt. És ha ott sem vagy képes megölni senkit, akkor... klinikai eset vagy - ráztam a fejemet.

- Nem megyek én sehová. CSak haza. Feltéve, ha ki nem vágnak . Ha ez megtörténne, talán felkereslek - morogtam, és kinyitottam az ajtót, aztán félig kiimbolyogtam rajta. - Tudod, köszönettel tartozom. Ma ismét megmutattad, hogy milyen nem akarok lenni - néztem Milára, kissé összeakadt szemekkel. - Bármi is történjen, bármi is legyen... és már soha többé nem leszek ilyen. És most megyek. A családomhoz. Akiket szeretek - mentem neki egy koppanással az ajtónak, majd visszatántorodtam. - De nem tudok. Azt hiszem, ma itt alszom - pislogtam.

- Ugyan, kérlek. Remélem, nem lelkiismeret-furdalást akarsz bennem kelteni, mert közlöm, hogy olyanom nincs - ráztam meg a fejemet, majd felsóhajtottam, ahogy láttam, hogy megbotlik még az ajtóban is.
- Reménytelen vagy... gyerünk! - fogtam meg a vállát. - Elegem van belőled Salvatore, remélem tisztában vagy vele.

(Mila lakása)

/Grill/
Oda van az ötleteimért... persze ezt eddig is tudtam, de most, ahogy vággyal teli hangon kimondta, egyszerűen úgy éreztem, imádom, és majd megveszek érte... Megveszek a csókjaiért, amikkel máris ostromolni kezdett, pedig tudom, a belsőm tudja, hogy ez nem állapot... hogy közöttünk ha megint lesz is valami, az csak fájdalommal járhat. De akarom őt, és ahogy a teste az enyémnek nyomódott, tudtam, hogy ő is engem. Itt és most. Az egyetlen problémát az esetleges betévedők jelentették volna, ami egy kissé feszélyezett is, ám... ezt megoldhattam.
- Várj... egy percet - toltam el magamtól annyira, hogy kibújhassak a karjai közül, majd a csempe felé kezdtem el tapogatózni. Hogy is volt? A tükörtől aljától kettőt fel, majd hármat az ajtó irányába. Ott meg van lazulva, és mögötte van egy rés, benne a kulccsal. Ha még ugyan jó a régi zár... De a kulcsot megtaláltam ott, rövid matatás után, majd a zárhoz léptem. Végülis, ha nem működik, akkor maximum megigézem, aki be akar tévedni. Ám, ahogy a kulcslyukba csúsztattam a kulcsot, az könnyedén belesiklott, majd ugyanilyen könnyedén el is fordult. Siker! Úgy tűnik, az új tulajdonos is tudja, mit művelnek itt időnként a fiatalok. Vagy a nem is olyan fiatalok... Széles vigyorral az arcomon fordultam vissza az értetlenkedő Kevin felé, majd - minden előre jelzett mozdulat nélkül - bevetve a vámpírsebességemet, ezúttal én vetettem rá magamat. Vadul csókoltam, mint aki évek óta élne cölibátusban, pedig azért olyan régóta nem, a testemet teljes mértékig nekinyomva. Tyű! Imádom, amikor érzem, mennyire kíván engem. - Hogyan kívánhatlak ennyire? - suttogtam a fülébe, majd egy óvatosabb csókot nyomtam a fülcimpájára.

Várjak? Ó ne már. Pont most kell ezt? Olyan képet vághattam, mint akitől épp most vették el a játékát. Persze.. Az én játékom felnőtt és hihetetlenül szexi, de a kettő majdnem ugyanaz. Majdnem... Figyeltem, ahogy kotorászik egy darabig, majd határozottan és felettébb gyorsan bezárta az ajtót. Hm.. Szóval ez volt a gond? Hogy bárki ránk nyithat? Édeseeeem.. Hát pont az benne a pláne. - Szégyenlős vagy..? - haraptam a szájába, mikor rám vetette magát. Imádom ezt a nőt, semmi kétség. Forró leheletét éreztem a bőrömön, csak tovább izgatott, ahogy buja hangon a fülembe suttogott, én meg élveztem. Mit ki nem hoz belőlem... - Természetes reakció... - nevettem fel, ahogy hozzám préselte magát, és immár úgy néztünk ki, mintha sose akarnánk szétválni. Amit én személy szerint nem is bántam volna.. Kezeim, amik eddig testén kalandoztak, hogy fenekére vándoroltak és megemeltem őt. Újra úgy fordultam, hogy a hátát a falnak tudjam vetni és miközben csípőmmel a csempének szegeztem, gyorsan lekaptam róla a felsőjét, és a földre hajítottam. Nem foglalkoztam vele, sokkal inkább a látvány kötött le. Még mindig odáig voltam a testéért, aminek most hangot is adtam. - Imádom a testedet... - nyúltam hátra, hogy kikapcsolhassam a melltartóját, ami már teljesen felesleges volt. Most mindenképpen. Mikor viszont körülölelhettem melleit, kicsit lassítottam és kiélveztem a pillanatot. Ki tudja, mikor lesz a következő alkalom, mikor csak az enyém.

Minden kételyemet elfújta a szél... Hiszen a kapcsolatunk alapból így indult, és talán így is kell folytatódnia. Mert ha valamiben jók vagyunk, akkor az egymás testének imádata. A kezei olyan könnyedén siklottak a fenekemre, hogy aztán belemarkoljanak, mintha már ezer éve ismerné az utat arrafelé. És ha nem is, de pontosan tudja, mennyire szeretem, amikor ezt csinálja, aminek egy halk nyögés kíséretében hangot is adtam. Amit belém fojtott azzal, hogy hihetetlenül gyors tempóban megszabadított a felsőmtől. Kis mohó... Csodálat csillogott a szemében. Olyan fajta csodálat, amiről szentül hittem, hogy csak nekem szól. Soha nem ismertem ki igazán, így csak reménykedtem benne, hogy ez a szerelmes csodálat. Amit nem teljesen úgy kapok, mint azt mások kapják másoktól, de régebben nagyon is meg voltam elégedve vele. Pár pillanat alatt megszabadított a melltartómtól is. A kezeibe vette a melleimet, én pedig egy kicsit ösztönösen előrenyomtam a felsőtestemet. Annyira, hogy a fal továbbra is megtartson. Ah... ő viszont eléggé túl van öltözve. Megmarkoltam a pólóját, és kihívóan néztem rá. Vajon mit szólna, ha innen felső nélkül távozna? Nyilván nem lenne odáig az örömtől, bár egy kis mulatással biztosan kárpótolhatnám... Hm, na jó, egye-fene, majd akkor fogom letépni róla, ha tudok neki másikat adni. - A te tested sem utolsó - vigyorodtam el, ahogy felhúztam a pólóját, majd egy gyakorlott mozdulattal én is lehúztam róla. Adonisz is irigykedne rá, te jó isten! Egy finom csókot leheltem a mellkasára, majd hátrébb dőltem, várva, hogy mi lesz a következő lépése. Igen, ez most gyengébb volt... azt várom, hogy ő vadítson.

Alighogy én végeztem a vetkőztetéssel, ő is nekiállt lehámozni rólam a ruhát. Egy kis tétovázást vettem észre rajta, de nem zavartattam magam, továbbra is melleinek áldoztam a figyelmemet. Szerettem hallani, ahogy érintésem alatt torokhangon felnyög, csak tovább izgatott. Igaz, már nem volt hová. Rutinosan lekapta az én felsőmet is, aztán várokozó pillantását látva megragadtam az állát, és nyelvemet azonnal a szájába tolva vadul megcsókoltam. Imádtam élni a hirtelenség erejével, a pillanatnyi elmeroggyanás varázsával. Közben kezeimet lehúztam egészen nadrágja szegélyéig, hogy ki tudjam gombolni, majd hátrébb léptem, aminek köszönhetően elvált egymástól a testünk és így már az ő lába is érte a földet. Hmm.. Pedig milyen kényelmes volt. Éhes, kihívó pillantással mértem végig újra, aztán durván, talán túl durván is, lerángattam róla a nadrágot. Nem vagyok nagy romantikus, se nyámnyila. Bár a gyengédségnek megvan a helye az én értékrendemben is, de ez most nem annak az ideje. Most akarom őt, mindenestől. A testét és főleg a száját, hogy csókoljon, ahogy senki más nem tud. Újabb hirtelen ötlettől vezérelve fordítottam meg, hogy lapockája mellkasomnak nyomódjon és szembetalálja magát a tükörképével. - Gyönyörű vagy... - súgtam a fülébe mégis kedveskedve, majd elhúztam a nyakába omló haját és végigcsókoltam a finom bőrét. Csípőmet közben fenekének szegeztem, és felnyögtem a vágytól, de még tartottam magam. Kezeimmel megmarkoltam, mindkét mellét, aztán egyik kezemet végigcsúsztattam a hasán, körberajzoltam ujjaimmal hívogató köldökét és bugyijának pántját, majd eltüntettem alatta ujjamat. Azonnal megéreztem, hogy ő is vágyik rám, hiszen a nedves anyag már minden funkcióját elvesztette. Elégedetten néztem a tükörbe és láttam, hogy örömet okozok neki. - Nézd, hogy csillog a szemed... - búgtam végtelenül mély hangon és letéptem az utolsó zavaró ruhadarabot is róla.

+18
Ha a vámpírság őrültté tesz... és az őrület ilyen jó... én mindig őrült akarok maradni! Az ő őrültje... Egy pillanatnyi furcsállás futott végig rajtam, ahogyan letett a földre, de ezt rögtön felváltotta a heves izgalom, ahogyan villámgyorsan lerángatta rólam a nadrágomat, majd úgy fordított, hogy a hátam az ő mellkasának nyomódott. A fenekemnél pedig éreztem, ahogy nekem nyomódik a férfiassága, és felnyögtem már magától az érzéstől is. A tükörképem pedig... nos, leginkább egy kéjes szajhához hasonlíthattam leginkább, de most ez érdekelt a legkevésbé...A suttogása, hogy gyönyörűnek tart, csak még nagyobb örömmel töltött el. Sosem tartottam magamat olyan nőnek, aki nem szép... de szeretem, ha kimondják, mert ez csak megbizonyosított róla... És néha én is elbizonytalanodom magamban, de így... nem, már nem. A hatást még tovább fokozta, ahogy a keze végigjárta a felsőtestem legérzékenyebb pontjait. Aztán a keze határozottan becsúszott a bugyimba, mire már nem tudtam tovább visszafogni egy hangos örömsóhajt. Tudta, hogyan okozzon nekem édes kínokat, hogyan repítsen el a mennyekbe anélkül, hogy még csak ténylegesen is egyesülnénk... Én pedig imádtam, ahogyan ilyenkor bánt velem. Ahogyan szinte istennőként kezelt az ágyban... Tökéletes volt az összhang közöttünk, így ha másra nem is, az ő hangjára figyeltem, mikor felhívta a figyelmem arra, mennyire is csillog a szemem. És valóban, olyan volt, mintha más lennék... Gondok? Ugyan... az a nő, aki velem szembenézett, a gyönyörtől ragyog.
- Igen... - suttogtam átszellemülten. - Csillog.... Csodálatos! - sóhajtottam. Azt hiszem, nem nagyon tudtam mit tenni... mihez kezdeni magammal. Azt akartam, hogy csinálja még... Hogy teljesen az övé legyek, ő irányítson, ő szeressen... Át akartam adni magamat neki, bár ebben erősen akadályozott, hogy ő még nem volt teljesen meztelen. Akármennyire is szép volt hát kettőnk látványa, muszáj volt elfordítanom a tekintetemet a tükörtől, hogy lerángassam róla a nadrágját... legalábbis nagyjából, majd ő kilép belőle később... aztán az alsónadrágja következett, azzal már óvatosabban bántam, de végülis megszabadítottam tőle... Hm, innen nézve még csodálatosabb látni, mennyire kíván engem. És ez még ötleteket is adott! A kezemet óvatosan a férfiasságára csúsztattam, majd fel-le kezdtem jártatni rajta a kezemet. Reméltem, hogy tetszeni fog neki... Hogy örülni fog, hogy vagyok olyan merész, és viszonzom az eddigi kedvességeit, de ha nem is... még találhatok ki dolgokat.

+18
Hangosan, rekedten nevettem fel, mikor hirtelen, kapkodó mozdulatokkal kezdte el lebontani rólam a nadrágot. Ugyan cicám, hová sietsz?! De azért az önelégültség kiütközött rajtam, amiért még mindig, még ugyanúgy be tudom indítani a fantáziáját, hogy azonnal vadmacskává változik. Ám most merészebb volt, mint egykoron. Máskor nem kulcsolta volna körém az ujjait ilyen szemérmetlenül és nem nyögött volna fel kéjes hangon már attól is, hogy a kezében tarthat. Ami pedig engem illet, azt hiszem nem lesz nehéz megbarátkoznom a vámpír énjével, hogyha ilyen lépésekre szánja el magát. Mi jöhet még? Izmaim olykor összerándultak, ahogy szorosabban markolt, így kénytelen voltam nyakába bukni és megragadni a csípőjét, hogy magamhoz vonhassam. Ezzel ugyan meggátoltam őt a keze használatában, de nem is bántam, mert a következő pillanatban a pultra ültettem és a fejét a hajánál fogva feszítettem hátra, hogy fogaimmal végigszánthassak nyaka feszülő bőrén. Nem kellett tennem semmit, a lábait önként nyitotta szét, hogy közé tudjak lépni, így azonnal a csípőmre szorítottam őket, és megvártam, míg a szemeimbe néz, de akkor aztán váratlanul teljesen belenyomultam a testébe. Nem bírtam és nem is akartam már többet várni rá. A hívogató forróság végigperzselte a testemet, és nem szégyelltem a szájába nyögni. - Hiányoztál.... 

Láttam az arcát, ahogyan megváltozott... árulkodva arról, hogy mennyire is tetszik neki az adott helyzet, és folytattam is volna, ha nem veszi át ismételten az irányítást, és nem tesz fel a pultra. Szinte ösztönösen tudtam, hogy most mi fog következni... nem csak azért, mert ismertem, hanem mert éreztem, hogy már mindketten erre vágyunk. Az ő teste mindezt ennél jobban már nem is mutathatta volna meg... És hát nekem is szinte rám volt írva a dolog, ahogy egy pillanat alatt befogadásra készen szétnyitottam a lábaimat. Akartam őt... és pár pillanat múlva már meg is éreztem magamban, mire hangosan felnyögtem a gyönyörtől. Ez... sokkal jobb, mint ahogyan emlékeztem rá. Mintha a testem világéletemben utána sóvárgott volna, és most örömmel adja át magát az ismerős érzésnek.
- Te is nekem... - nyögtem vissza a szavakat a szájába, majd egy édes csókkal koronáztam meg a nem is olyan hazug szavakat. - Gyerünk... tudod, mennyire szeretem a vad oldaladat - támasztottam meg a kezeimet a hátán, hüvelkyujjaimmal apró, öntudatlan köröket írva le rajta. Átadtam neki magam... irányít, de legalább egy kicsit még a magam ura vagyok.

Kezem birtoklóan fonta körbe testét, miközben ütemesen mozogtam benne. Az enyém. Újra azt éreztem, hogy az enyém. A teste és talán a lelke egy része is, ami utánam sóvárog. Az élveztem, hogy birtoklom. Mindig is élveztem. Nála valahogy sokkal jobban, mint a többi nőnél.. Talán, mert ő tudta megadni nekem azt, amire én vágyok, sőt, még többet.
Testünk szorosan tapadt egymáshoz, és már most éreztem, ahogy a gerincem mentén végigfolyik az izzadtság. Egyik lábát feljebb emeltem, szorosabban vontam a csípőmre, hogy még mélyebbre merülhessek benne, tejesen, a végtelenségig akartam őt. A tempóm pedig egyre gyorsult. - Egy bestia vagy... - búgtam a fülébe rekedt hangon, aztán lefejtettem magamról a kezeit, ujjainkat összekulcsoltam, ha tetszik neki, ha nem. Most az enyém. És nem is akarom, hogy vitába szálljon velem. Ajkaimmal végigbecéztem a nyakát, hogy aztán kulcscsontjáról áttérhessek a melleire és ahogy a feszülő bimbó a számhoz ért, felnyögjek. Pontosan tudtam, hogy szereti, amit csinálok, így magabiztosan haraptam belé, figyelve arra, hogy annyira durva ne legyek, hogy fájdalmat okozok, de érezze, hogy én irányítok és mindenét akarom. És úgy akarom, ahogy eddig még soha.. Örökre.

Tetszett ez az egész... ahogyan a tökéletes összhang ismét létrejött közöttünk, elsöpörve minden eddigi vitát és bántalmat. Talán pont ezért tartottam ki mellette eddig, és most is emiatt készülök ismételten feladni a méltóságomat. Ő igazán tudta mit csinál, és nem csak magával törődött. Számára én egy istennő voltam, akit kényeztetni kellett. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy amikor az ajkai a mellbimbómra tapadtak, jólesően felnyögtem. Talán a kelleténél kicsit hangosabban is, de ha kell, akár az ablakon át is kiszököm. Másrészt, jelen pillanatban az sem zavart volna, ha a rendőrség tör ránk, közszeméremsértésért, ezt az aktust ha rajtam múlik, már akkor sem szakítjuk meg. A kezeim ösztönösen erősebben szorították az övéit, a testemben egyre gyorsabban áradt szét a gyönyör, és a jól eső zsibbadtság. Ha még tovább csinálja, akkor hamarosan el fogok menni...és már alig várom azt a pillanatot.

Ha őszinte akarok lenni, márpedig ez nem sokszor történik meg, hacsak nem önmagamról van szó, ez hiányzott már nekem. Nem a szex, bár nyilvánvalóan nem utolsó szempont, hogy vele a legélvezetesebb, legmámorítóbb az egész mindenséget felforgató érzés, de... Nem csak ez hiányzott. A nő hiányzott. Az a nő, akit nem lehet pótolni, hiába próbáltam, hiszen megkaphatnám bármelyik prostit, egyikkel sem érezném ugyanezt. És nem azért, mert ne lennének a szakma császárai, hanem mert mindegyik igénytelen, és lelketlen kurva, aki a pénzért csinálja. És bármit megtesz érte.. Nem nő, hanem egy báb, aki önmagát rángatja össze-vissza. Jenna nem ilyen. Mindig határozott akarata volt, még akkor is, mikor megtörtem őt néhány percre, vagy órára. Sosem hódolt be nekem teljesen, vagyis kihívást jelentett nekem és az egómnak a becserkészése. És lám.. Még mindig profin megy a dolog, máskülönben nem lennénk itt. Főleg nem ilyen khm.. Bensőséges viszonyban.
Láttam rajta, hogy bármit is művelek vele, élvezi és most, ha ismét csak percekre is, de én vezetek, nem kell harcolnom vele, mert adja magát, az uralmam alá hajtja magát. Akár egy kígyó, úgy tekerte magát a csípőmön, a fülembe lihegett és zihált. Én pedig elégedett vigyort villantottam, miközben csillogó szemeibe néztem. Imádtam látni, ahogy bőrén megülnek az izzadtságcseppek, főleg, hogy én okoztam a ottlétüket, nem is akárhogyan. Éreztem, hogy ha így folytatjuk, már nem fog sokáig tartani, de nem érdekelt, már csak a kielégülés vezérelt. Mozdulataim görcsössé váltak, izmaim összerándultak és felnyögtem, miközben próbáltam még tartani magam. Legalább egy rövid mondat erejéig.
- Engedd ki azt a csodás hangodat... - kértem tőle vágyakozva, és jelzésképp melleibe markoltam. Most nem érdekelt, hogy fájdalmat okozhatok neki, sőt, éreztem, hogy nála is ez a végjáték. Csak az utolsókat löktem rajta, hogy aztán pihegve és remegve dőljek rá, ezzel a hideg pultra nyomva őt.

Újabb és újabb lökések taszítottak afelé a bizonyos csúcs felé. A tekintetünk találkozott előtte, és minden egyéb megszűnt körülöttem. Csak ő volt, senki más. Ő... bennem. Ajkait a legutolsó pillanatban még sikeresen elhagyta egy utasítás... aminek ha akartam sem tudtam volna ellenállni. Hangos, felszabadult nyögés hagyta el a számat, ahogyan én is elértem a csúcspontra. Nagyjából velem egy időben könnyebbült meg ő is, mire az eksztázis utóhatásaként pihegve borult rá a testemre. Szerettem ezeket a pillanatokat a kapcsolatunkban. Amikor semmi düh nincs bennünk, csak az öröm, amit egymásnak okoztunk... És a vége felé kevés ilyen pillanat volt, és az is hamar elmúlt, mintha soha nem is lettek volna. Nem akartam elrontani ezt a pillanat... pedig pontosan tudtam, hogy a kapcsolatunk úgysem fog rendeződni. Most együtt voltunk, de mi lesz később? Nem vagyok benne biztos, hogy bármit is akarna tőlem, hiszen a város teli van szebbnél szebb lányokkal, akik valószínűleg szívesen megosztanák vele az ágyukat, úgyhogy erre nem is mertem igazán rákérdezni. Azt viszont tudnom kell, meddig marad még itt, ha nem is velem.
- Meddig maradsz a városban? Összefutunk még? - érdeklődtem ártatlan arckifejezést varázsolva magamra.

- Imádom a szopránodat... - nevettem fel, miközben arcomat mellei közé temettem, és a kielégülésünk megkoronázásaként apró csókokkal hintettem végig az ösvényt, egészen a hasáig. Megvártam, míg mindketten rendezzük a légvételünket, addig nem is gondolkoztam kérdésén. Viszont azt észre sem vettem, hogy közben, valószínűleg tudat alatt automatikusan, simogattam az oldalát fel és le. Mit ki nem hoz belőlem ez a nő.. Döbbenet.
- Nem igazán tervezek elutazni... - mosolyogtam rá féloldalasan, hisz legfőképp erre volt kíváncsi. - Tudom, mire gondolsz.. - nevettem fel rekedten. - A kisváros nem nekem való, és őszintén egyet is értek vele. De amíg jó itt, minek menjek máshová? - rántottam vállat. Annyira ismer már, hogy tudja rólam, képes vagyok se szó, se beszéd lelécelni innen egyik napról a másikra. De azért csak megnyugtató neki a tudat, hogy egyenlőre nem áll szándékomban... - És amíg itt vagyok.. Valószínűleg összefutunk.. Ha csak nem leszel túl átlátszó és nem kezdesz kerülni... Mert akkor nem futunk, hanem megkereslek.. - sóhajtottam színpadiasan, mintha megterhel lenne a feladat. Bár.. Az lenne, valóban. Nem szeretem a macska-egér játékot, amit űzünk, olyannyira, hogy hajkurásznom kelljen a városban.

Itt marad... itt marad! Valamiért örömmel töltött el a gondolat, egészen addig, amíg jobban bele nem gondoltam. Ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy együtt is leszünk. Nem jelent semmit ami az előbb történt. Nyilván nem jelent neki semmit. Csak egy újabb alkalom volt, ami mindkettőnknek meglehetősen jól esett. Könnyek gyűltek a szemembe, teljesen akaratlanul, és lefejtettem magamról a simogató kezeit. Nem engedhetek meg több gyengeséget vele szemben, már így is... annyi minden olyat tettem miatta, amit nem lett volna szabad, hogy az teljesen hihetetlen.
- De ez nem jelenti azt, hogy újra együtt leszünk, ugye? -szipogtam. Oké, teljesen hihetetlen. Az előbb még teljesen jól voltam... Igaz, először gyűlöltem, aztán szerettem, most meg elkeseredett vagyok, amikor belegondoltam a dolgok hátterébe. - Ez nem jelenti azt, hogy szeretsz, ugye? Mert te a kalandokat keresed... - fontam keresztbe a karjaimat, tüntetőleg elfordulva előle. Sokat beszéltünk erről régebben, amikor még több közöm volt az életéhez, és amikor még ennél is jobban fájt a dolog.