Arcán megjelenő kezdeti megkönnyebbültség hamar átcsapott csalódottságba, én meg.. Nem értettem, tulajdonképpen miért is jött ez a hirtelen váltás. Felnézve rá meglepetten láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe és.. Jajj, anyám.. Most komolyan sírni fog? Nee.. Sose bírtam a nőket sírás közben, elviselni sem, nem hogy megnyugtatni.. Most mégse akartam lelépni. De azt sem tudtam, miért is könnyezik, egészen addig, míg nem kérdezett... Most jön a fekete leves?! - Kicsikéém.. - nyúltam álla alá, hogy megemelve rám nézzen. - Próbáltuk már és nem ment.. - hangom nagyon nyugodtan csengett. Ő is tudja, és én is tudom, hogy nem az az ember vagyok, aki képes lehorgonyozni egyetlen ember mellett és vele marad élete végéig. - Ha együtt lennénk és megcsalnálak.. Jogosan utálnál.. - simogattam meg arcát elnéző mosollyal. - De így nem vetheted a szememre.. - mutattam rá a számomra legkedvezőbb tényre. Az más dolog, hogy ennek ellenére próbáltam tartani magam és nem engedni a kísértésnek, hogy majd egyszer, ha végre megjön az eszem normális kapcsolatban is képes legyek helytállni, de.. Az még nem most lesz. Néha elcsábulok.. Ő meg nem bocsátaná meg nekem, számon kérne.. Én pedig utálok bárkinek is számot vetni a dolgaimról. - Fontos vagy nekem.. Most is.. Így is.. - fordítottam vissza és homlokon csókoltam. Gyengéden.. Pedig.. Ez sem szokásom. De Ő igényli a törődést. Kell neki valaki, aki szereti, de én nem tudom úgy, ahogy azt Ő megérdemelné. - De tudod, hogy.. Nem szeretek én senkit... Csak magamat.. - ismételtem el azt a mondatát, amit.. Még akkor mondott, mikor legutoljára láttuk egymást. És azt hiszem van is benne igazság. De ha valakit szeretnék, akkor kétségkívül Ő lenne az..
Nem is akartam elhinni, hogy a mindig izgalmas életem egyszer csak ilyen silánnyá vált. Úgy tűnt el mindneki az életemből, mintha.. mintha tornádó söpört volna végig, és eltűnt mellőlem mindenki. Eltűnt... a lányom, akit meg sem ismertem. És azt mutattam ugyan felé, hogy nem is akarom, de ez csak külső volt. akarom ismerni a lányomat, úgy.. ahogy senki más teddig nem sikerült. És... elszakította magát tőlem. Elment... eltűnt. Egy whiskyvel a kezemben botorkáltam el a mosdó felé, és szinte alig álltam a lábamon. Muszáj volt alkohollal elfojtanom minden bánatomat... mindent, mely emésztette gyomromat, agyamat, és.. szívemet. - Tűnés kifelé! - mordultam rá egy lányra, aki ott állt a tükör előtt. láttam a szemében egy apró ellenkezést, de nem mert velem packázni, kisétált. Egy sóhajjal vonultam el a tükör elé, és egy sóhajtással mértem végig magamat. Néztem az elmosódott kinézetemet... miközben hallottam, hogy ismét nyílik az ajtó.
A helyismeretem még nem az igazi, de arra rájöttem, hmm.. mondhatni egészen hamar, hogy a helyi fiatalság nagy része a Grillben nyomul. Nem a megszokott légkör, így eltart majd egy darabig, míg ráállok én is a csacsogós, iszogatós, biliárdos témára. Bár, biztos van errefelé, valami, az én ízlésemhez méretezett szórakozóhely is. Ez csak afféle köztes unaloműző. Annak viszont egész jó. A pultnál ücsörögtem egy darabig, az egyik pincérrel beszélgettem - már ha a néhány szavas kérdezz feleket lehet annak hívni. Végül csak beleuntam ebbe is, és még indulás előtt a mosdó felé vettem az irányt. Nem vagyok hiú, de szeretem, ha az emberek megbámulnak.. Az ajtó úgy csapódott ki, mintha valami szörnyűség történt volna odabent, bár a kisétáló kiscsaj arca sokkal inkább bosszúságról árulkodott. Én viszont nem arról vagyok híres, hogy az első furcsaságra hátraarcot vágok és hanyatt-homlok tiplizek, amerre látok. Nem is zavartattam magam, besétáltam és a tükör elé léptem. Mellettem is ácsorgott egy nő, de nem igazán vettem róla tudomást. A tükörből pillantottam csak rá, tekintete elég üvegesnek tűnt, de a szénája se festett túl jól. Eléggé szét volt csúszva ez a nő... - Pasi-ügy? - kérdeztem mintegy mellékesen. A válasz nem igazán érdekelt, de nem barom sokáig a frusztráló csendet.
Nem igazán szerettem ismerkedni ilyen helyeken. Az ilyen ismeretségek mindig múlandóak, tehát egyenlő azzal, mintha mit sem csináltál volna. Szóval jobb lenne innen minél hamarabb kisétálni. Csak épp a lábaimnak nem tudtam parancsolni, annyi pia szállt már a fejembe. Örültem, hogy neki tudok dőlni ennek a hülye mosdókagylónak, és bámulni tudom az enyhén elnyomott képemet. a sminkem is elkenődött... brilliáns. Utálom magamat, és a nyomoromat. Mintha ez lenne megírva nekem. - Ezt miből gondolod? - kérdeztem felvont szemöldökkel. Pasi... miért lenne mindenben pasi?
Hajamba túrva igazítottam rajta,néhány tincset eltűrtem, aztán hideg vizet folyattam csuklómra, csak ez után mostam kezet és távozni készültem. Nem vagyok se lelki szemetesláda, se pszichológus, hogy mások nyűgjével foglalkozzak. Bár abban nem lehettem biztos, hogy a nyakamba zúdítaná. - Szarul nézel ki.. - mértem végig ismét, hangom rezzenéstelen volt. - Részeg vagy.. - ecseteltem tovább. - A sminked lassan az álladról fog lecsöpögni.. - forgattam meg a szemeimet. Pedig alapjában véve, szép nőről van szó. - De isten ments, hogy beleavatkozzak.. - vigyorodtam el, aztán újabb pillantást vetettem saját tükörképemre, hogy megállapíthassam, klasszisokkal jobban festek nála. Bár, nekem nincs is semmilyen problémám...
Nem értettem, mit képzel. Mi köze van neki ahhoz, hogy én mit hogyan csinálok? Részeg vagyok? Hát igen, ezt talán az is megállapítaná, aki húsz méterre áll tőlem. Elfolyt a sminkem? Hát igen, menthetetlen... nem is próbálkozom. - Talán jobb is, ha hallgatsz. Sosem tudhatod, mit hozol ki egy részeg nőből. - morrantam oda egyszerűen mint valami vérmes kutya, és a feszültség csak nőttön nőtt bennem. Féltem, hogy ebből baj lesz, bár mióta vagyok én félős típus?!
Néha elgondolkozom, hogy a francba vetemedhet arra egy nő, hogy ennyire elhagyja magát?! Nem vagyok szentéletű, de sosem hoznék magamra szégyent ehhez hasonló megjelenéssel. Nem mintha érdekelne, hogyan vélekednek rólam a többiek. Eddig is elég kívülálló voltam, lázadó típus, ez nem is változott.. Most meg kárörvendek. - Belőled? Semmit sem akarok kihozni.. Ha nem tévedek a pia amúgy is megteszi a hatását.. - húztam el a számat és hátat fordítottam neki. - Néhány percen belül. - fejeztem be a mondatot. Nem.. Nem akarok itt lenni, mikor a végén kidobja a taccsot.
Nevetni akartam. Én , mint nő, egykoron undorítónak találtam azokat a nőket, akik ilyen szinten nem törődtek magukkal, nem törődtek azzal, ki hogyan néz rájuk, és megvetettem azokat a nőket, akik úgy bepiálnak, hogy azt sem tudják, hogyan hívják. De ma már én is ezen nők sorába tartozom.. néha elég gyakran. De túl sokat variáltam az életemet. Most már.. lazítani is kell, vagy mi a frászkarika.
- Óh, ne aggódj.. nem fogok rókázni, ha erre akart szerény személyed utalni. - csuklottam egyet a tükörbe nézve ismét, majd egy ravasz vigyor jelent meg az arcmon, a következő pillanatban pedig már ott termettem előtte, és nyakát kezeim közé szorítottam.
Igen, valami ilyesmi járt a fejemben, de ennek már nem adtam hangot, inkább azon voltam, hogy tényleg ne csak szem-, de fültanúja sem legyek az eseményeknek, hiába mondja, hogy nem fog megtörténni. Ha nem most, hát néhány perc múlva. Lendületből pofon akartam vágni, amiért elállta az utamat, azonban nem siklottam el a tényező felett, miszerint baromi gyorsan mozog. Pedig én nem ittam, teljesen tudatos vagyok. Épp eléggé ahhoz, hogy tudjam, rossz emberbe kötöttem bele. Ezt bizonyítja az is, hogy ujjait a torkomra fonja és szorítani kezdi a nyakamat. Basszameg! - Eressz! - sziszegem, ahogy fogaim közül sikerül kipréselnem. Állkapcsom épp eléggé összeszorult ahhoz, hogy ettől és a fojtogatástól ne tudjak sikítani. Őt meg kétlem, hogy ez a gyenge próbálkozásom meghatná. Bár normális esetben nincs bajom a fajtájával.. Csakhogy ő nem a normális végletbe tartozik. Igazi pszichopata fény csillog szemében, ahogy rám néz.. Ilyenkor vagyok szarban.. Hiába tanultam trükköket a nővéremtől, hiába vadász, semmi hasznát nem veszem, ha épp az oxigénért küzdök. Mégsem mondható, hogy könnyű préda vagyok... Egyik kezemmel az övére nyúlok, másikkal próbálom eltolni magamtól, de.. Oké, ez nem az én napom. - Ribanc... - kapkodok a levegő után. De nem erőlködök nagyon. Kétlem, hogy meg fog ölni.. Vagy legalábbis ezt remélem.
Először nevetni támadt kedvem. Aztán egy perc elteltével már ahhoz sem volt hangulatom... ha jól belegondolok, nekem megölni lett volna kedvem, főleg miután ribancnak titulált, de aztán gyorsan kapcsoltam, és rájöttem, hogy az igazságért nem ölünk embert. Elvégre... nem is tudom, valamiért volt bennem egy olyan hajlam, hogy képes voltam elismerni, ha valakinek igaza van. És neki most az volt.
Nem érdekelt azonban egy szó se... mire bármit mondhatott volna ismét, vagy jobban kapálózhatott volna, ajkaimmal nyakára tapadtam, és erősen szívni kezdtem a számomra (és számára is) életet jelentő nedűt... a vérét.
Rég voltam már ennyire elcseszett helyzetben, főleg ennyire cselekvésképtelen.. Utáltam is, mikor az események nem úgy követik egymást, ahogy azt én akarom. De sajnos ez nem kívánságműsor, ahogy ez most meg is látszik.. Egy pillanatig mintha elgondolkodott volna, én pedig gondolatban már fel is lélegeztem, de kár volt.. A következő percben már éreztem, hogy a fogai hogyan metszik át nyakam puha bőrét, és alatta a szöveteket. Olyan erővel szívta, hogy megtántorodtam volna, ha nem szorít még mindig a falnak, igaz, már nem a nyakamnál fogva. Hang nehezen jött volna ki a torkomon, de hiába éreztem esélytelennek, megpróbáltam szólni. Kevés sikerrel. Ez nem megszokott nálam.. Vagyis.. Nem így. Az hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy sosem haraptak még meg.. De sosem éreztem ennyire elkeseredettnek magamat.. Tehetetlenségemben már a nőcske haját téptem és rúgni próbáltam.. Na nem mintha megérezte volna.
Ez ám az igazi anya-lánya beszélgetés. Kissé rendhagyó ugyan, de jelenlegi helyzetünkben és csak úgy alapból is személyes mivoltunk miatt még az is rendkívüli, hogy ez megtörtént. Majdnem háromnegyed órán keresztül tartózkodtam egy légtérben egy másik Petrovával, ültem egy asztalnál az én egy szem lányommal, Katie-vel és meglepő módon egyikőnk sem hiányolja egyik végtagját sem. Na persze mostanában nekem kéne tartani ettől, na de akkor is… Tény, nem ugrottunk egymás nyakába és csak úgy vedeltük üvegszámra a sok whiskey-t, de a lényeg talán mégis az, hogy nem kaptunk össze. Mindenesetre jó volt, hogy valaki más állta helyettem a piát, ha már én nem tudom megigézni az egyik verbénamentes pultost, hogy szállítson tíz percenként ingyen alkoholt az asztalomhoz. Továbbá felettébb megnyugtató, hogy Katie csücsült le hozzám és nem egy vérszomjasabb ellenségem, aki kihasználja pillanatyni, helyzeti előnyét. Rám azonban rám jött az egyik nyomasztó emberi szükséglet és a sok whiskey hatására a lehető leggyorsabban kellett kiiszkolnom a mosdóba, hogy egy kicsit könnyítsek magamon. Fejemet lehajtottam a grill mosdójának ajtaja felé, hogy ha netalántán akad itt valaki ismerős, akkor ne vegyen észre. Én azonban szemfülesen ki-ki kukucskáltam a hosszú, barna függönyöm mögül, gyanakodva, veszély után kutatva. Hála az égnek egy nem kívánatos személy sem bukkant fel, ami határozottan örömhír volt, de meg is lepett. Ismét fellélegeztem, amikor senkit nem láttam a mosdóba. Úgy látszik ez a nap az én napom. Ma a jóisten is szorgalmazza és segíti a lerészegedésem. A fülkéből kifele menet azonban ijedten elkerekedett szemekkel láttam, hogy valaki már van idebent. Furcsa, nem hallottam, hogy bejött volna. Gondolatban azonnal két taslit lekevertem magamnak. Nem lehetek ennyire paranoiás. Oké, ember vagyok, oké nyomorult, szerencsétlen, szánalomra méltó ember lettem, de ettől függetlenül nem kéne az agyi képességeimnek is cserben hagynia engem. Fizikailag már így is mélyponton vagyok. Mély levegőt vettem és az idegen mellett lévő csap felé indultam, hogy kezet mossak és megszemléljem kissé összeroppant személyem a tükörben.
Informátorom hírt adott arról, hogy hol is lehet az anyám, így hát be mentem a Grillbe. Vándorok őrzik Qetsiyah átkát vagy is a gyógyírt és a horgonyt is. Tudták, hogy valaki be vette a gyógyírt. Beléptem a mosdóba és megpillantottam életemben először azt a személyt aki a világra hozott. Mosolyogtam gyengéden, majd mikor hülyének nézett és kifele akart indulni útját álltam. - katherina petrova.. - jelentettem ki a hangomban némi megvetéssel és magabiztossággal. Nem akarom, hogy megtudja, hogy a lánya vagyok, de még magam se tudom mit akarok. 500 éve keresem kutatom, de még mindig nem állt össze a fejemben a célom. Bele néztem arany barna bolgár szempárjába ami magával ragadott, ugyan olyan volt, mint az enyém és imádkoztam az éghez, hogy csak én lehessek a lánya, csak én legyek az akit szeressen, de Katherina kit szeret? Csak magát. Jobban ismerem az anyámat, mint bármi, még Klausnál is jobban.
Annyira közel volt. Annyira, de annyira közel volt az a nyomorult kilincs, hogy valóságos pofonként értek az idegen nő szavai. Legszívesebben visszacsücsültem volna szépen az asztalhoz és mély melankóliába süllyedve nyakaltam volna még be pár üveg Bourbont. Semmi kedvem nem volt ezekhez a titokzatos beszélgetésekre, hogy „Még csak a nevedet mondom ki, mint egy béna horrorfilmben, hogy jól összetojd a nadrágod, míg azon gondolkodsz, honnan ismersz”. Unalmas. De leginkább az, hogy komolyan halvány lila gőzöm sincs honnan ismer ez a nőszemély, de még az arca sem ismerős. Sosem voltam ennyire részeg. Mármint oké, tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg alig akad pár személy, akinek nem ugrana be rögtön valami, amikor meghallja a Katherine Pierce vagy Katerina Petrova nevet. Alig van olyan, akinek nem rándul görcsbe a gyomra a félelemtől, szorul össze az ökle a dühtől vagy jut eszébe egy emlékezetes éjszaka. Olyan éppenséggel nem jut eszembe, aki örömódák közé illesztve dalolja a nevem örömében vagy foglalja imába minden este, de nem is a megosztó hírnevemről vagyok híres. Nem is arról akarok az lenni. Az azonban egy cseppet meglepett, hogy az ismeretlen nő a régi nevem vette a szájára. Időtlen idők óta nem találkoztam senkivel, aki Katerinának hívott volna, kivéve természetesen Elijah-t, aki valami kis régi énemre hasonlító fény reményében használta a régebbi megszólításom. Azt hiszem. Nem Elijah szájából hallva ezt a nevet azonban vészjósló volt és gyorsan forgó agyam rögvest megállapította, hogy bárhonnan is ismer engem ez a nő, azaz ismeretség több lehet ötszáz évnél, hisz bő ötszáz éve mutatkozom be Katherineként. - Talált, süllyedt. - fordultam szembe vele arcomra erőltetve egy örömtelen mosolyt. Hunyorogva mértem végig őt alaposan, ügyelve arra, hogy azért még se legyen túl feltűnő. A szívem gyorsabb tempóra váltott és a vér is meghűlt az ereimben, amikor rögzült bennem, hogy ez a nő egy vámpír. A kezem akaratlanul is ökölbe szorult, bár pontosan tudtam, hogy nem érek el azzal semmit, ha megpróbálom vele leütni. Valószínűleg az én karom bánná, de az sem biztos, hogy egyáltalán elérne addig az öklöm. - Ezer bocsi, de én nem tudom ilyen titokzatos módon benyögni a nevedet. - közöltem tettetett bűnbánással. - A memóriám viszont tökéletes, azonban nem rémlik, hogy emlékeznem kéne-e rád. - vallottam be kertelés nélkül és még az sem foglalkoztatott, hogy egy vámpírral talán valamivel kedvesebben kellene előadnom magam most, hogy nehezebben tudom megvédeni magam. - Szóval megtudhatom a neved és, hogy honnan ismersz? - emeltem fel kérdőn szépen ívelt szemöldököm.
Rám nézett és én végig mértem őt, a szívem csak úgy kalapált, de kívül teljesen nyugodt voltam talán túlságosan is. Össze kulcsoltam a kezemet és néztem őt ahogyan vágja a fejeket, hát igen ilyenek ismertem meg őt, hallottam történeteket róla. El biccentettem oldalra fejemet és fel sziszegtem...- A nevem lényegtelen a tetted visszont nem az.. - mondtam, majd vissza döntöttem a fejemet a jól megszokott helyébe és vártam, talán nem is tudom mire. Tudtam, hogy most azonnal elő kell vennem a tűt és bele vágni, hogy el aludjon és Nash-hez vihessem, de nem volt szívem. Azt akartam, hogy rá jöjjön, hogy én vagyok a lánya és engem nem szeretett annyi időn át.
Félrebillentett fejjel figyeltem a titokzatoskodó idegent. Nem érzetem dühöt vagy félelmet, amiért nem árulta el kerek-perec, hogy ki ő vagy honnan ismer. Azonban kíváncsi voltam és megragadott egy különös érzés, miszerint mégis ismerős valahonnan ez a nő és egyáltalán nem azért, mert találkoztam vele valaha. Önmagamra emlékeztetett. Mindenféle gyengébb érzelmet titkolva, titokzatos módon állt előttem és higgadtan mért végig, majd rejtélyesen félválaszt adott, amit hiába erőlködtem nem tudtam megfejteni. Már most unom ezt a rejtélyeskedést. Fintorogva adtam tudtára nem tetszésemet, aminek az lett volna a célja, hogy alaposan elszégyellje magát és kezdjen szépen, számomra is érthető módon csicseregni. Megpróbálhatnék kimenni. Nincs messze az ajtó. Csupán ki kéne nyújtanom a karom és lenyomnom a kilincset. Miután az ajtó kinyílt és szemünk elé tárult a Grill népe, nem tehetne semmit ellenem. Azonban tudtam, hogy ez az ártatlan megjelenés csak álca, valójában meg sem érinteném a kilincset és talán már a karom is elveszteném. - A tettem? Nem fogalmaznál egy kicsit pontosabban? Nyilván egyes férfifajtáknál bejön ezt a titokzatos stílus, de én nem vagyok vevő erre... Ráadásul a ma reggeli kávém is kimaradt. - kelletlenül elhúzott szájjal gondoltam vissza a ma reggeli különös eseményre. A húgom szelleme, a földet borító fekete kávétócsa, elvétve néhány fehér porcelándarabbal... Micsoda pazarlás. Akkor döntöttem el, hogy elég a mai napból és a kávét egy üveg whiskey-re váltottam le. Ez azonban nem volt a terveim között. - Nos, örültem a találkozásnak, kedves akárki. - vágtam hozzá hirtelen türelmemet vesztve. Azt akartam, hogy úgy érezze komolyan ennyire nem érdekel a kapcsolatunk, az ismeretségünk és egyáltalán az, hogy a ki fene ő. - Majd megszakad a szívem, de sajnos mennem kell. Vár rám egy üveg Bourbon. - vigyorodtam el, majd egy apró kacsintás után megkíséreltem lenyomni a kilicset.
Össze tettem a kezemet és végig hallgattam a cinkikus tipikus katheriná ahogy mindig is viselkedett, elmondások alapján. Megragadtam a karját és rá mosolyogtam.- Te innen nem mész sehova. - mondtam, majd zsebemből elővettem a tűt és a nyakába mélyesztettem, majd nyomni kezdtem belé az altatót. Telefonomért nyúltam és már tudtam, hogy kit kell keresnem. - Nash Petrova - Járt a fejemben rokonom csengő hangja akit kitagattak és egyből tárcsáztam is ezt a számot. -Elindultunk.. 20 perc és ott vagyunk álljon minden készen!- Mondtam, majd le tettem a telefont, felkaptam a nőt és vámpír sebeséggel a kocsihoz mentünk, majd be helyeztem őt a kocsiba.
Rúgni és kapálózni próbált, de én nem hagytam magam. Hiszen vámpír vagyok, miért is hagynám? Egyértelmű, hogy a vérért akár tűzön és vizen is átmegyek, hiszen csak ez csillapítja éhségemet. - Jó utat a pokolba! - hagyta még el ajkaimat ez a pár hang, majd nyeltem egyet, hogy az utolsó csepp is lefolyjon a torkomon, majd elengedtem, és láttam, hogy a földre hull... hiszen alig hagytam benne életet...
|| Köszönöm a játékot, és bocsi a várakoztatásért. :333 ||
Immár két napja tartózkodom újra itt, Mystic Fallsban. Furcsa itt lenni, furcsa a régi embereket látni akik fel sem ismernek, pedig anno a barátaid voltak... Mondjuk, nekem sosem voltak igazi barátaim mióta kikapcsoltam az érzéseimet. És habár sokszor érzem úgy, hogy vissza kéne őket kapcsolnom, de valami okból kifolyólag mindig meggondolom magamat. Nem akarok érezni, nem akarom, hogy bárki fájdalmat okozhasson nekem. Elég nekem annyi, hogy kedvemre szórakozok emberekkel, kedvem szerint csapolok meg személyeket. Illetve hangulatomtól függően csábítok el férfiakat egy-egy éjszaka erejéig. Igen, ez vagyok én! Ilyen vagyok, és senki és semmi miatt sem fogok megváltozni! Anno, régebben sokat lógtam a Grillben, kíváncsi vagyok, hogy mennyit változhatott félév elmúltával a megszokott kis helyem. Mosolyogva nyugtáztam, hogy semmit sem változott a hónapok múlásával. Magabiztos léptekkel megyek be, és a bárpulthoz sétálok. Elflörtölgetek a csapossal, közben megigézem, hogy ingyen kaphassak egy felest, majd besétálok megigazítani a sminkemet illetve a hajamat.
Már egy ideje itt múlattam az időt, mikor úgy éreztem, hogy a harmadik pohárka után már igencsak hív a természet. Nem szokásom közhelyeken elmenni mosdóba, hiszen volt már tapasztalatom ilyen téren. New Yorkból származom, ember! Ott az emberek nem adnak a higiéniára, és mi több, igencsak gusztustalan dolgok tudják érni azt, aki nem készül fel. Én már mindent láttam azt hiszem. Fel is készültem. Bár arra mégsem tudtam, ami engem fogadott... Beléptem a mosdóba, és próbáltam nem észrevenni, hogy mi történik. Egy nő éppen feldúltan távozott mellettem, ajkai mintha csillogtak volna valamitől. De nem is volt időm törődni vele, hiszen úgy rontott ki, mintha... valami üldözné. A háta mögé néztem, mi lehet annyira ijesztő. Hát... nem kellett rá sokat várnom. Csak álltam ott, és ledöbbentem. Először hátrálni akartam. Tényleg sokat láttam már. De ennyit még sosem. Vadászként sem. - Hééé! - ugrottam aztán oda a már majdnem ájult szőke lány mellé, kinek vér szivárgott a nyakából. - Te... te vérzel - suttogtam rekedten, és kezem a feje alá csúszott. - Ki kell... ki kell téged vinnem innen...
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön ez a nap is. Hogy egyedül maradok. Még akkor is, ha mindössze pár napról van szó. Sebastian Párizsba utazott, bár, hogy miért, azt pontosan még én magam sem tudom. Még csak pár óra telt el azóta, de máris érzem, hogy rettenetesen hiányzik. Egyáltalán, hogy is gondolta, hogy magamra hagy? Persze nem azt mondom, jól elvagyok én így is, de azért mégis nagyon fura. Simán magával vihetett volna. Na de mindegy. Majd lesz valahogy... mindig van valahogy. Hogy mióta ücsörgök itt egymagam, igazából fogalmam sincs, de azt hiszem, hogy jó régóta lehet. Ha jól számoltam az ötödik sörömet iszom, valamint egy tequilával indítottam az estémet. Nem arról van szó... eléggé jól bírom a piát, de azt hiszem, hogy most nem vagyok valami jól. Ennek az oka valószínűleg csak annyi, hogy nem ettem valami sokat egész nap. Szóval a legjobb talán az lenne, hogyha hívnék egy taxit, hazamennék és lefeküdnék aludni. Sebastian dühös lesz, ha megtudja, hogy egyedül iszogatok a Grillben – már pedig meg fogja tudni, mert mindig mindent megtud -, ráadásul azt sem igazán tudom, hogy melyik világrészen vagyok. De az Ő hibája. Ha nem ment volna el, vagy legalább magával vitt volna, akkor most nem ez lenne. Unalmas otthon egyedül. Pedig direkt a lelkemre kötötte, hogy ne menjek ki a házból, meg, hogy senkit ki se engedjek, mert itt Mystic Fallsban csak úgy nyüzsögnek a vámpírok. De csak nem gondolta komolyan, hogy addig ki sem mozdulok a házból, amíg ő haza nem ér... És, hogy senkinek ne nyítsak ajtót... Először is... nem vagyok már gyerek, hogy az ilyen kívánságait teljesíteni tudjam, másodszor pedig... mégis ki a fene jönne hozzánk? Alig ismerek bárkit is... Nekem csak Sebastian van. Akkor mégis kinek kellene ajtót nyitnom?
A pultnál ülve a kezemen lévő karkötőre pillantottam, amit nemrég kaptam Sebastiantól. Annyira szép... állítólag megvéd a vámpíroktól. Én mindezt el is hiszem, csak itt éppen az a bökkenő, hogy én még sosem találkoztam más vámpírral. Csak vele, na meg Sarahval, de ugyebár Ő meghalt mielőtt megtudhattam volna, hogy ki is valójában. Néha komolyan az az érzésem van, hogy csak kamuzik a többi vámpírral kapcsolatban. Hogy csak Ő az egyetlen ilyen lény. Persze, tudom, hogy sosem hazudna nekem ezzel kapcsolatban, de akkor miért nem láttam még soha egyet sem. Na nem mintha olyan sok helyre járhatnék itt... folyton velem van. Meg jobban belegondolva, róla sem lehetne éppen azt állítani, hogy egy „szörnyeteg”, ahogyan Ő nevezi magát. Szóval... talán a Grill is tele van velük... Körbe nézek, és egyre jobban érzem, hogy haza kell mennem. Szédülök, és érzem, hogy mindjárt minden vissza fog jönni belőlem. Az a kicsi amit megettem, és az a sok, amit megittam. Mondhatni elég ügyes vagyok. Nem is tudom, hogy mikor éreztem ilyet utoljára. Óvatosan lábra állok, aztán elindulok a mosdó felé. Muszáj kimennem, különben azon nyomban összehányok itt mindent. Az meg ugyebár eléggé ciki lenne. A mosdóhoz érve, azonnal be is lépek az első fülkébe, de még ahhoz sincs időm, hogy bezárjam magam mögött az ajtót, a wc felé hajolók, aztán már jön is vissza belőlem minden. Előre félek a reggeltől, amikor a másnaposság fog kínozni.
Nem nagyon tudtam aludni, de ezt lassacskán már kezdem megszokni, hisz ez megy vagy már 1 hónapja. Ha korán fekszem le az a baj, ha későn az a baj, sőt már le se feküdjek aludni, igaz?! Áh, ezen mindig felhúzom magam. Mindig azt érzem, hogy a sors ellen valami olyan nagy rossz dolgot tettem, hogy így büntet... Természetesen a vámpírokról ne feledkezzünk meg, nincs olyan nap, hogy ne találkoznék egyel, vagy ne akarnának megtámadni. Lassacskán 2 éve élek itt Mystic Fallsban, és mostanságra ki ismert mindenki mindenkit, és jól tudják, hogy vasfűvet iszom, illetve van egy gyönyörű szép verbénás karkötőm amit mindig magamon hordok, már csak azért is mert minden ruhámhoz nagyon illik, divatos. Lusta voltam reggelit készíteni magamnak, ezért úgy döntöttem, hogy felöltözöm és lesétálok a Grillbe. Így is tettem, megreggeliztem majd bementem a mosdóba megigazítani a hajamat, és megakartam nézni, hogy a sminkem nem kenődött-e el?! Bementem, de éppen egy lány volt rosszul. ~Hm... másnapos.~ - gondoltam magamban, de e közben természetesen oda mentem hozzá és a fülke szélének támaszkodtam. - Segítsek? - szólaltam meg barátságosan.
Ajkait egyre csak szorította nyakamra, hiába löktem. Hát persze, hogy ilyenkor már nem veszem hasznát a képességemnek, amit még annó a nővéremtől tanultam. Csak néhány fogás, ami szükség esetén életet menthet, most még sincs lehetőségem arra, hogy kamatoztassam a tudásomat. Testem megremeg, összeesnék, ha nem tartana. Nem tudok nyelni, a számban is saját véremet érzem néhány másodpercig.. Óhatatlanul is kiáltani próbálok ismét, ám ez sem sikerül. Fogva tart, ám úgy tűnik, gyáva ahhoz, hogy megadja a kegyelemdöfést. Vagy csak kegyetlen, hisz enged a falnak támaszkodva a padlóig csúszni. Azt akarja, hogy elvérezzek?! Nagyon jó úton jár felé. Kezeimet nehéznek érzem, de megerőltetem magam és nyakamhoz emelem, majd rászorítom a sebemre. Nem mintha sokat hatott volna, éreztem ujjaim között kifolyni a véremet. Szinte forró volt, és ragacsos. A szívem már rég kétszeres gyorsaságra kapcsolt, hogy pótolni tudja az elvesztett vérmennyiséget, ám ez jobban kimerített, mint bármi más, amit eddig megéltem. Nem tudtam, hogy nézi-e, hogy itt szenvedek, vagy elment-e már. A szemeimet nem tudtam már kinyitni, bár magamnál voltam. Tompán hallottam csak, hogy valaki beszél mellettem. Nem ismertem fel a mély hangot. Sosem hallottam. És azt hiszem, már nem is fogom. A feketeség nem eresztett, fülem csengeni kezdett és az utolsó amire emlékszem, hogy a fejem alá nyúlt és felemelt.
Ebéd után elmentem futni, hogy kiürítsem az elmémet. Időközben eléggé megszomjaztam, úgy, hogy haza siettem. Ittam, s akkor már le is tusoltam. Nem sokáig tartott, míg eldöntöttem, hogy lehet közösségbe kéne mennem, mert a szüleim halála után nem igazán barátkoztam, s alig van 2-3 ember akivel beszéljek. A legjobb közösségi helynek a grill-t választottam, ahol már jártam kb 2 éve. Szóval bicajra ültem, s egyenest a grill-t vettem irányba. Belépve láttam mennyien vannak. Nem csalt az elméletem, ha valaki új barátokat szeretne ez a legjobb hely. Már leültem volna a pulthoz a, mikor hívott a természet, így befáradtam a mosdóba. Dolgom elvégezte után pityergésre lettem figyelmes. Keresgéltem a helységet ahonnan jöhet a hang. Nem tudtam, hogy kopogjak be, abban sem voltam biztos, hogy nem-e csak a fülem játszik velem. Így kifáradtam s a pultostól kértem információt, hogy az elmúlt időben kiment be a mosdóba, természetesen ő csak annyit mondott meg, hogy egy hölgy sírdogálva. Ekkor tudtam a fülem még sem csalt. Visszamentem, s bekopogtam abba a wc-be amiről gondoltam, hogy odabentről jön a sírás.
– Üdv, mi a bánatod, tudok valamiben segíteni? –
Kérdeztem kedvesen a WC ajtajához szegezve a fülemet, hátha érkezik válasz. Mindig is az volt a célom, hogy tudjak mindenkinek segíteni. Elég lehetetlenül hangzik, s szerintem mindenkin képtelen vagyok segíteni, de azért akin tudok, segítek. Kiskorom óta így nevelnek, és nem is nagyon kellett ezt belém nevelni, hiszen ezen jó tulajdonságomat édesanyámtól örököltem.
Song: Moby - Lift me up | clothes: Ez van rajtam | Message: Íme a kezdő reag, várom a válaszodat | word: 234 | send: Alex Wright
Kezdőlap
| word: 234 | send: Alex Wright