Már teljesen kisírtam a szemeimet, egyszerűen felfordult az életem, úgy érezem, minden régi seb, amit sikerült elrejtenem, most felszakad belőlem, egy rossz dráma sorozat, olyan lett az életem. A tükörbe néztem, ahogy a szemceruza és a szemfesték lefolyik az arcomon, most pedig úgy nézek ki, mint valami őrült, aki a mosdóban sírja ki magát, miközben boldognak kéne legyek, hogy van munkám és mehetek hétfőtől dolgozni. Helyette itt van Eli és Zach. Még is hova a fenébe csöppentem? Amikor megtöröltem a szemem a papírtörlővel, hirtelen nyílt az ajtó és szinte éreztem, hogy oda fog jönni és felajánlja, hogy segítsen. - Nem, semmi baj. Kicsit elérzékenyültem. – mormogtam és szipogtam továbbra. Nem bírtam abba hagyni, szinte hüppögtem, mikor egy gyerektől elvették a kedvenc játékát és soha többé nem akarják visszaadni. Nekem Eli volt a legjobb barátnőm, még ha nem is olyan volt, mint egy normális barátnő, még is mindig jó volt, hogy van. - De ne fecséreld rám az időm. – próbáltam mosolyt erőltetni magamra, ami nem sok sikerrel járt. Micsoda meglepetés, mi? Mostanában az őszinte mosoly, valahogy nem akar sikeredni. De miért is menne, az életem egy dráma.
Tekintetem rászegezem mikor válaszol, s az arca megjelenik lelki szemeim előtt egy múlt béli képpel együtt. Tudtam, hogy ismerem, csak nem gondoltam, hogy nem csak én nem emlékszem rá, de ő sem rám. Végül felteszem a kérdést.
– Alex, igaz, te Lex vagy, már találkoztunk évekkel ezelőtt. Emlékszel rám? Ilse vagyok. –
Mutatkozom be, és megmagyarázom, hogy honnan ismerem a nevét. És ha még jól emlékszem, amikor találkoztunk először, akkor is a mosdóban leltem rá, sírdogálva. Nem mintha nincs más dolgom, de az, hogy egy emberen segítsek, akár lelkileg, vagy akárhogyan is az számomra is öröm. Szeretek segíteni másokon, főleg ha azt a bizonyos személy már ismerem is. Akkor már egyenesen kötelességemnek érzem, hogy segítsek rajta.
– Gyere ki, kérlek, biztos tehetek érted valamit. –
Állok az ajtó előtt valami olyasmire várva 'rendben, kimegyek’. Egyelőre továbbra is csak a halk pityergést hallok, a két mondaton kívül semmit sem mondott.
Song: nope | clothes: Ez van rajtam | Message: Várom a válaszodat | word: 147| send: Alex Wright
Olya volt az egész számomra, mint egy rossz álom, mart a bűntudat, hogy nem voltam jó barátnő egyik téren sem, hiszen ha olyan fantasztikus lettem volna, akkor sem Eliza, sem pedig Zach nem hagyott volna el. Hát igen, egyik sem kedvelte a másikat, két tűz között álltam, de még is féltem bele gondolni, hogy megváltozik az életem, hogy egyszerre lépnek ki az életemből. Most pedig szinte ismét egyszerre léptek be Ez a sors fintora. Aztán csak erősködött tovább a női hang, én pedig próbáltam kizárni, nem akarom, hogy azt nézze, milyen is vagyok. Miért panaszkodnám el a nyomorúságos sorsomat? Köszönöm inkább megtartom magamnak. - Ilse? – valami derengett, de még mindig nem tudtam hova tenni, olyan volt akár egy rossz álom. Mintha minden régi ismerősöm most akarna felbukkanni. Valahogy képtelenség volt, hiszen mi más is lehetne az oka, hogy mindenki ebbe a nyamvadt kisvárosba akar költözni?! Mindenkinek elment az esze, ahogy az enyém is el fog menni, ha még valaki felbukkan. - Ebben nem tudsz segíteni. – mormogtam és kimentem, hogy lásson, aztán ismét a tükörbe nézve lemostam az arcomat, már teljesen elmosódott a sminkem, hát nagyon szép vagyok, mit ne mondjak magamról.
Egy halk sóhajjal foglaltam helyet az egyik asztalnál. Meglehetősen untam már magamat ebben a városban, mert bármit csinálok, az veszéllyel jár. Bár nem mondom, én a veszélyes életet szeretem... talán éppen ezért van az, hogy benne vagyok minden ostobaságban, amit az elmém csak képes nekem közvetíteni. Megfogtam a rendelt poharat, és teleöntöttem whiskyvel. Ha már fel akarok oldódni, és ez most kellett hozzá. Ez az üveg ma este az enyém, el fog fogyni. De ahogyan elszakítottam számtól a pohár peremét, kíváncsian fordultam körbe. Körülnéztem. Az alkohol általában meghozta az étvágyamat is. Ez most sincsen másképpen. Sajnos most csak látványra hozhatok döntést, kit akarok megtámadni. Pontosabban, kissé megízlelni. A mosdó eléggé üresnek tűnik ma este, nincsenek sokan. Tökéletes helyszín. Egy ismerős arc ragadta meg a figyelmem. Ismerem. Nem egyszer tett már keresztbe nekem. És... hm, igen. Ő lesz a ma esti választottam. Egy eléggé széles vigyor bukkant fel az arcomon, mikor végre Ő is meglátott engem, és ez egyet jelentett: emlékszik még rám, hiszen a tűz, ami általában ilyenkor megjelenik a szemekben, leplezetlenül ott tükröződött az övében is. Mikor is? Hm, ne is gondoljunk már bele, mert ha csak eszembe jut, mikor volt, öregnek érzem magam. Igaz, számomra előnyös a korom, szóval nem is tudom, mi a bajom. Ő mégis csak ember. Igaz, elvileg halhatatlan, de ez engem most nem érdekel.
Könnyebb volt becserkészni, mint gondoltam... vére éppen olyan édes volt, mint amilyenre számítottam... a mosdó falának nyomtam, a fülemmel ügyelve, hogy ha valaki belép, megmagyarázható pózba tudjak vergődni... de mégsem sikerült... a vére megrészegített. Szemeimet lehunyva szipolyoztam a lányt, mikor nyílt az ajtó...
Már elégé késő volt mikor beértem a grillbe és le tudtam ülni, bár nekem mindig késő van hiszen reggel is állandóan mozgásban vagyok. Egy pohárka martinit kértem jéggel, mikor hirtelen furcsa szagra lettem figyelmes. Vér, nem is kétség, hogy ez az de az is lehet, hogy csak az a kettyós fejem szórakozik velem már megint.Folytattam az italom fogyasztását és már intettem is volna a csaposnak, hogy töltsön még egyet, de újra és erősebben éreztem a vér szagot. Felálltam és szépen elindultam az érzékeimre hallgatva. A mosdó előtt álltam meg és egy pillanat habozás után be is léptem a női wc ajtaján. Rögtön észre is vettem egy nőt aki éppen elégé rá van tapadva egy éppenséggel mozdulni nem bíró lányra. -Már bocsánat de ez egy nyilvános hely.-mihelyt észre vett el is húzódott a lánytól, és akkor láttam meg ami ide vonzott. Vér. -Áh..Nem is tudtam,hogy ide vámpírok is járnak,mivel ez egy elég unalmas, hely de ízlések és pofonok- Oda mentem , kivettem a zsebemből egy törlőkendőt és letisztítottam az áldozat nyakát, majd a lány felé fordultam. -kétlem, hogy van nálad ragtapasz vagy hasonló, de azért megigéznéd szerencsétlent ?- félre álltam az útból majd lassan hozzá tettem - Amúgy Cortana vagyok és te ?
Elengedtem az áldozatomat, de vérének nyomait éreztem végigfolyni az arcomon, a szám szélén... tekintetemmel pedig figyeltem, ahogyan a nyaka szinte fürdik a vérben. Szemrevaló látvány, imádom ezt látni... igaz, egyáltalán nem gyakori, hogy életben hagyom az áldozatot. Ő sem maradt volna életben, ha ez a nőszemély nem jön be a mosdóba. Nekem kellett volna elővigyázatosnak lennem, és bezárni az ajtót. Késő bánat. Nem mintha ez ténylegesen bánat lenne. Ellöktem magamtól az áldozatot, és egy széles mosoly kíséretében figyeltem, ahogyan az érkező lány elkezdi pátyolgatni, majd letörölte a vére nyomát a nyakáról. Én nem mozdultam, csak figyeltem, ajkaim továbbra is véresen fénylettek. Helyette a körmömet vettem szemügyre, hogy normálisan látszódik-e még rajta a manikűröm nyoma, de mikor a lány felém fordult, és megszólalt, harsányan felnevettem. - Minek nézel te engem? Nem hordok magamnál ilyesmit, mivel... hm... senkit nem hagyok életben. És az sem bizonyos, hogy te élve fogsz innen kilépni - fintorodtam el. Ez cseverészik velem? Mi történik itt? - Meg fogom igézni, ha biztos leszek benne, hogy nem akarom megölni. Hidd el, megéri rá várni - kacsintottam rá, aztán végignéztem rajta. - De ezek szerint tudsz rólunk, vámpírokról. Remek! - biccentettem ismét. Lehet, még hasznomra lehet. Nem igazán tűnik embernek. - Milena - magyaráztam, ezzel mutatkozva be én magam is. - Hívj neki egy mentőt, ha akarsz. Nem szándékozom rajta segíteni.
Először nem tudtam mit gondoljak erről a nőről, viszont látszott rajta ,hogy nagyon is gyilkos típusú vámpír. Nem mintha engem ez elriasztana, sőt még egy kicsit tetszik is a stílusa. Pedig én nem vagyok az a véregző animágus csak furcsán normális, persze az is igaz, hogy a fajtám utálja a vámpírokat (lehet, hogy a vérfarkas felmenők miatt). De én nem gyilkosokat látok bennük, hanem rejtélyes kalandokkal teli halhatatlan lényeket és ha valaki, akkor én szeretem a kalandokat. -Ha már kérdezed, például nem nézlek különösebben annak a szelíd emberimádó vámpírnak.Aztán meg tőlem nyugodtan megölheted, de figyelmeztetlek, nem én fogok takarítani !- Közelebb léptem, hogy viszonozzam a tekintetét. -Igen tudok rólatok és roppant érdekesnek talállak titeket. Akkor is ha kicsit véres a felállás. - Felé nyújtottam a kezem miután ő is bemutatkozott, pusztán udvariasságból.-Érdekes név, manapság nem nagyon találkozni ilyennel-elmosolyogtam magam.-Úgy jó, ha csak Lená-nak szólítalak?-Fejemet oldalra döntöttem, hogy én is szemügyre vegyem őt.-Úgy látom jövök neked egy itallal-tekintetem ő és az áldozat között ugrált- Már ha elfogadod.
Soha nem igényeltem közönséget ahhoz, hogyan és miként végzek ki egy embert. Az, hogy a vérük torkomhoz tapadt, egyszerűen ezer és ezer kimondatlan álmot, és még annál is több élvezetet okozott... magam sem tudom, hogy mikor váltam ennyire az emberek rabjává. De élveztem minden egyes kiontott vércseppet. Imádtam belőlük lakmározni. És ezt egyetlen apró lányka sem fogja megakadályozni. Nincs bennük elég erő ahhoz, hogy engem meggátoljanak. Szükségem van a szabadságra, és arra, hogy csak egyszerűen... hagyjanak kibontakozni. Az orosz vérem tombolni akart, nem pedig keretek közé szorulni. - Ugyan! - nevettem fel, majd csettintettem egyet, ezzel próbálván elérni, hogy ismét belenézzen a tekintetembe. - Nem nézlek takarítónőnek. Ahhoz túl vézna vagy. Még egy felmosót sem tudnál megemelni - jegyeztem meg gunyorosan, majd felvontam a szemöldökömet. Próbáltam megsaccolni az életkorát. Még biztosan gyerek. Iskolába járhat. Ez megmagyarázná, miért lófrál itt. Elfogadtam a kezét. - Orosz vagyok, a nevem is ezt tükrözi. De ennek már több mint ötszáz éve.... tudod, mi volt ötszáz éve? - vontam fel kérdőn a pillantásom egy ravasz mosoly kíséretében. Figyelhetett volna a történetem órákon. Igaz, a legnagyobb jóindulattal sem mondanám azt, hogy a mai politikai helyzetben előnyös orosznak lenni itt, a kapitalizmus fellegvárában. - Ne szólíts Lenának. A nevem Mila. A barátoknak. Ott még nem tartunk, édesem! - emeltem fel egy kezem, és piszkálni kezdtem az egyik hajtincsét. - Az italt elfogadom. De előtte el kell intéznem ezt a védtelen kislányt. - fordultam az iménti prédám felé, majd belenéztem szemeibe, és megigéztem őt; nem látott sem engem, sem legújabb partneremet soha. - Nem ember vagy. Hát akkor mi? - fordultam vissza Contana felé.
Nem érdekelt, hogy pontosan mit is gondol rólam vagy arról,hogy segíteni akarok neki. Pedig én csak azt akartam, segíteni méghozzá az erős vérszomján. Látszott rajta, hogy nem fél tőlem se mástól pedig neki igazán kéne, hisz az én fajtám nem valami puhány. De inkább hagyom is ezt, az ilyennel nem érdemes leállni veszekedni. Bár lehetséges, hogy akár még barátok is lehetünk. -Oh tényleg ?- Tekintetemet végigövezi a kíváncsiság majd egy pillanattal később már az egyik wc fülke ajtaja előtt állok. -Ehhez is túl vézna vagyok?- Megfogom és letépem az előttem lévő mosó ajtaját, majd újra Milena-ra nézek. Nem értem miért nem lehet belőlem az ilyet kinézni, talán majd ha elkezdek kicsit a koromhoz illően öltözni és összefonom a hajam esetleg...nem ez most nem téma, majd otthon. Megráztam a kezét és szúrósan tekintettem vissza rá.-Rendben engem nem zavar, de azt ellőre szögezzük le, hogy csak 20 éves vagyok!- Visszamentem mellé és végigmutattam magamon. -Amúgy meg mielőtt ítélkeznél, csak szólok, hogy egy egész koven áll mögöttem
Lehet, hogy valami gimnazista fruskának nézett, de ez nem teljesen így volt ám. Kinyitottam a szememet és szórakozásból változtatni kezdtem a színét, remélve, hogy így majd kicsit meglepem. -Rendben, akkor marad a Milena- Megvillantom a kedves mosolyomat, ahogy őt nézem, majd elmélázok azon vajon mit szól az italozáshoz. -jól van de előtte...- Kiveszek a zsebemből egy kést és egy zacskót. A késsel megvágom az emberlány kezét, majd a kicsobbanó vért a zacskóba csöpögtetem. -Csak azért, mert lehet, hogy még szükségem lesz rá- a zacskót visszacsúsztatom, a kabátom zsebébe, majd újra a Milena-ra nézek. -Azt hiszem ez magától értetődő, de amúgy végül is Animágus vagyok- Felhúzom a szemöldököm majd elindulok az ajtó felé. Már félig kilöktem, majd újra megszólaltam. -Kint megvárlak és nem kell sietned, van időd-
Édes istenkém, hogy mindig kifogom az ilyen palántákat. Egyrészt nehezemre esett türelmet produkálni, hiszen ezzel az igencsak hasznos tulajdonsággal jómagam nem rendelkezem. Mindig megkapom, amit akarok, ráadásul akkor, amikor én akarom, és ez egyáltalán nem úgy műküdik, hogy megparancsolom magamnak a türelmet. Nem tudok várni. Nem tudom a szájába rágni, hogy mit akarok. - Vézna vagy, persze. Néztél te már tükörbe? - méregettem az alakját. Szeretnék én is ilyen vézna lenni, illetve ezt az arcot is irigylem. Az enyém túl markáns. Túlságosan látszik, hogy orosz vagyok. Ez néha nagy hátrány. Szeretnék én olyan kis ártatlannak tűnő lányka lenni, mint ő. Figyelmet erőltettem magamra, és hegyeztem a füleimet, hátha valami érdemleges információt is közöl velem. - Szóval húsz éves vagy de nem ember. Nocsak... - tűnődtem el. Vámpír biztosan nem lehet, de boszorkány sem. Ám amikor kiejtette a száján a koven szót, rögtön felfigyeltem rá, és ezt nyilván ő is észrevette. - Hm, egy koven? Mégis... miféle koven? - kíváncsiskodtam. HIrtelen értelmét veszítette, hogy mely fajt képviseli... nem érdekelt. A koven annál inkább. Rögtön felfigyeltem a váltakozó szemszínre. Nem is tudtam megszólalni... ezidő alatt már le is csapolta a lányt, és ez teljesen szokatlan volt. Minek neki a vére? Mi van? Megköszörültem a torkom, és pár másodpercig néztem utána. Animágus. Mi a szösz? Hol a francban vagyunk, valami állatkertben? Kirontottam utána, és tényleg beváltotta a szavát, ott várt. - Kik azok az animágusok? Sosem hallottam még róluk - ragadtam meg a csuklóját.
Orosz. Persze, hogy az, hisz keskeny arccsontja és vékony ajka van. De amúgy is ez kit érdekel?, mert engem nem. Találkoztam már orosz nemzetiségűekkel, bár a halandó férfi többség inkább késsel közelített felém, mint mosollyal. Ő annyira nem is tudom, tipikus pasik álma, szóval van igényem irigykedni rá, viszont úgy érzem neki is rám. -Ha tudnád mennyi sült krumplit zabálok-Nevettem el magam hirtelen, persze az is vicces, hogy pont most beszélünk az étkezési szokásainkról. Bár én hiába próbálnék felhízni, nem menne mert van ez a bizonyos családi vonás, én pedig mindent utálok ami a szüleimhez köt. Muszáj volt, hogy megmosolyogjam ezt a megjegyzést, mivel elég érdekes, hogy nem tudja kitalálni mi vagyok. De hát ez koránt sem egyszerű, hisz érzi bennem az erős mágiát, amit nem sok animágus tud elsajátítani. Aztán meg az erős állati ösztönöket, amik megjegyzem nagyon jól jönnek néha. -Tudod az a tipikus, boszorkány gyülekezet, a Phoenix-i boszorkányok akik már annyira idegesítőek, hogy sosem akarnak leszállni rólam.- Erősen gondolkozóba vettem, hogy miért is akarnám lerázni a barátaimat és az úgy mond családom. Ők befogadtak és csak vigyáznak rám, de nem fogok oda visszamenni, tetszik ez a város. Lehet, hogy most teljesen összezavarodott, de nem érdekel. Én az egyike vagyok azoknak a fajtámból aki eltudta sajátítani a boszi ágát. Akkor is ha az a bizonyos ág kicsit furcsán mutatkozik meg. Ez a kis vér meg sok varázsláshoz hasznos lehet, például arra, hogy a külsejét felvegyem. Kicsit erősen megszorította a csuklómat, mire én elmosolyodtam. Oda tessékeltem a bárpulthoz és belekezdtem a mondandómba. -Az animágusok-nak igazából nincs nagy hírük, de ha gondolod elmesélhetem a tanulmányaimat röviden.-
Csak néztem az arcát. Eleinte bizonyos voltam abban, hogy ő egy kis ember, és hogy... egy kis tudatlan, naív lány. Nem akartam komolyabb ügyletekbe bonyolódni, hiszen semmi hasznom nem származik egy emberből. Mi előnyöm lenne ugyan? Azon kívül, hogy megehetem vacsorára. Nem mosolygok, mikor kinyögi, hogy egy csomó sült krumplit eszik meg. Egyelőre ott tartok, hogy megtehetem én is, a vámpírságomnak köszönhetően. Nem vagyok képes nőni, fogyni, hízni... semmire sem vagyok képes ami a biológiával kapcsolatban áll. Szóval nincs miért irigynek lennem rá. Ezt majd elintézi a kis barátnőivel, akik esetleg irigyek lehetnek rá ezért az apró előnyért. Hát igen, a mai fiatalok legnagyobb problémája... mekkora a hátsójuk? - Phoenix-i boszorkányok - ízlelgettem a szavakat. Na tessék, csak tud érdekességekkel is előállni! Ha ezzel kezdi, máris azt mondom, hogy akkor beszélgessünk. Még jópofizni is leállok vele, hiszen mindent az információért. És nem bukhatok sokat, ha tudok egy-két apróságot erről az egészről. - De elég jól értenek a rejtőzködéshez, nem? Még sosem hallottam róluk - vontam meg a vállam, de ekkor már egy kis ravaszkás mosoly megjelent az arcomon. Ez az estém fénypontja. A bárpultnál folytattuk. Nem tetszett, ahogyan mosolyog. Ez azt jelenti, hogy sokkal többet tud mint én. És ez bosszant. Ó, de még mennyire! Nincs is bosszantóbb egy nő számára, főleg ha olyan mint én. Én, aki mindent akar uralni. - Örömmel hallgatlak... - jegyeztem meg kíváncsian, közben intettem egy-egy italért. Nos, legyen szó bármiről, most mindenre fény derül, amit tudni akarok. Ha nem, akkor is kicsikarom belőle az információt.
Belépek a Mystic Grill mosdójába, azzal a céllal, hogy megmosom az arcomat, mert egy: kicsit nagyon melegem van, kettő: kezdődik az, amit nagyjából megjósoltam magamnak. Kezdek összetörni. Nem is, nem ez a jó szó. Ami összetörött, az kívülről hiába tűnik épnek, attól még törött, és jobban már nem törhet szét. Én is ilyen vagyok. Felszínesen, a külső szemlélő által egy viszonylag normális életet élő személynek tűnhetek, és senki sem tudja, mennyire apró, talán a homokszemcséknél is kisebb darabokra zúzott az élet. Ha nem is szó szerint értendő, de én már lelkileg tudom, mit jelent a szállóige, miszerint: "Porból lettél, porrá leszel...". Hát, nekem ezt már ne próbálja megmagyarázni senki, mert értelmetlen próbálkozás. Belenézek a tükörbe, és látom enyhén meggyötört arcomat, a kicsit kócos hajamat, és a kétségbeesést a szememben. Úgy dobom le a táskámat és nyitom meg a hideg vizet, mintha az kellene ahhoz, hogy mindenképpen életben maradjak. Lehunyom a szemem, és úgy élvezem, ahogy a már-már szinte jeges cseppecskék visszarángatnak a szikla pereméről, és valamennyire feltöltenek energiával. Amikor újra a tükörbe nézek, meglátok magam mögött egy igencsak ismerős szőke hajkoronát, és gyönyörű arcot, így hát megszólítom: - Emma? Emma Raynor? - kérdezem, kicsit bizonytalanul, hisz nagyon rég láttam, lehet, hogy tévedek... Mindenkivel megesik.
Kedvelem a Grillt, ahogy a legtöbb helybéli, hisz Mystic Falls varázsa részben itt tobzódik. Aki csak belép az ajtón, a kellemes hangulat és a halk zene átjárja minden porcikáját, egyszerűen olyan kis portéka ez a város szívében, ami kitölti az űrt az ember szívében, ha épp búsul. De tökéletes hely az ünneplésre is, hisz akarva-akaratlanul mosolyt csal az ember arcára az a halk morajlás, ami a többi társa szórakozását jelenti. Egyébként is szeretek ide járni, barátok híján nem művelhetem mindig magam, és Veronicától is igyekszem tartani némi távolságot, ha már ilyen szépen kecsesen belekeveredett az életünkbe. Itt viszont szeretek csak úgy a semmibe bámulni és a megoldások tárházát kutatni, kiskaput kajtatni, ha úgy tetszik, mert egyetlen pillanat erejéig sem tudom kikapcsolni az ösztönömet, amit arra buzdít, hogy még inkább és még több erőbefektetéssel próbáljak gátat szabni bátyámnak és a benne lakozó vadállati késztetésnek. Én lennék a legboldogabb, ha sikerülne.. Ám legnagyobb hátulütője annak, ha elmém leghátsóbb zugába távozom egy időre, hogy magamba fordulva ötleteljek, hogy bizony egyáltalán nem marad kapacitásom arra, hogy máshová is figyeljek. Az italom pedig pillanatok törtrésze alatt kibillen a poharamból, hogy a legkedvencebb felsőmet fesse naracssárgás árnyalatúra. Ez még nem is lenne probléma, de azonnal megérzem azt is, hogy a cukorfoka éppen alkalmas arra, hogy az émelyítően édes lötty - amit sikeresen nem a torkomon gurítottam le - ott ragadjon napestig a mellkasomon. Nem kellemes. Jobb ötlet híján és persze végtelen nagy lelkesedéssel vonulok a mosdó felé, hogy mélázásom mellékét eltüntethessem, vagy legalábbis javíthassak az ügyemen. A zárt ajtó mögött vízzel próbálom oldani a foltot, de csak elmaszálom, így inkább elkönyvelem sikertelenségnek és anyura hagyom, aki minden bizonnyal ismer pár praktikát, hogy újra a régi legyen. Megpróbálkozhatnék ugyan bűbájmondással is, de ismert a legutóbbi eredménye, így inkább gyakorlásba fektetek újabb néhány órát, mielőtt élesben is nekiugranék. Most viszont marad a ragacsos, vízzel jól átáztatott felső, ami még az iméntinél is kelletlenebb látványt nyújt. Hajrá Ems.. Egyáltalán nem is figyelek arra, ki vetődött mellém, eddig is tökéletesen elvoltam én saját csendes magányomban és elég jól megdiskuráltam magammal, hogy a folt az még mindig folt, annyi különbséggel, hogy négyszer akkora, mint volt, mikor a nevem hallatára a jövevény felé fordulok. Le is esik az állam. egyrészt azért, mert hirtelen el sem ismerem, ő meg szemmel láthatóan tudja, hogy én ki vagyok. Második pillantásra pedig azért, mert rájövök, hogy ismét nem reagálok. Pont mint, mikor néhány perce valaki megkérdezte, csatlakozhat-e hozzám, aztán feladta a próbálkozást. - E-Elizabeth? - nyögöm ki nagy nehezen, de nem is kérdésnek hat, inkább egy meglepett sóhajként esik ki a számon. - Alig.. Alig ismerek rád.. - mérem végig tetőtől talpig, aztán vissza, hogy megbizonyosodhassak róla, hogy nem csak régi jóbarátom mását vetíti elém elmém, mert kezdek belecsavarodni a problémákba.
Még mindig döbbenten állok szemben azzal a ténnyel, hogy régi ismerősömet pont itt lelem. mikor a nevét mondtam felém fordult, és először azt látom, hogy mintha fel sem ismerne, aztán leesik neki, hogy hoppá, ez bizony Elizabeth Scars. Ki is nyögi a nevemet, talán mert nem hisz a szemének. -E-Elizabeth? - mondja ki amit valószínűleg kérdésnek szánt, bár inkább egy elég meglepett sóhajnak hatott az én fülem számára. Tetőtől talpig végigmér, olyan, mintha nem volna biztos abban, hogy szerény, élő és lélegző személyem áll vele szemben, talán azt hiszi, ez a képzelete játéka, amit meg is értenék, mert én is ezt éreztem, mikor először a látóterembe kúszott a haja és az arca. Az én arcomon szerintem érzelmeim keringőt járnak egymással, a fájdalom, az aggodalom, öröm és bánat vegyesen megtalálható akár a szememben, akár orcáimon. Az ő tekintete is kis bizonytalanságot tükröz, de aztán folytatja mondandóját. - Alig... Alig ismerek rád... - ad hangot mély megdöbbenésének régi jó barátosném. Legszívesebben kibökném, hogy én se ismerek magamra - mert ez tényleg így van, nem voltam én ilyen szétszórt, és folyamatosan szorongó -, de azzal kicsit bonyolódna a helyzetem, hiszen ő jó régen, Londonban látott engem utoljára teljes életnagyságban. Fogalmam sincs mi történt vele azóta, és szerintem neki sincs arról, hogy velem mik történtek, kezdve például a szüleim halálával. - Jó végre valaki ismerőst is látni - sóhajtok, bár hangom akármennyire is próbálom koordinálni, megremeg, szerintem még a süket is hallaná, hogy sírás közeli állapotban vagyok, de hogy nem az örömkönnyektől, az egyszer fix. - Hiányoztál, Ems - veszek egy mély levegőt, és már-már mondhatni a nyalkába vetem magam, és szorosan ölelem magamhoz. - Hogy kerültél ide? Mi van veled? - kérdezgetem folyamatosan, minden előjel nélkül ledobva rá kérdéseim bombáját, aztán még mielőtt vissza tudna ölelni, elhúzódok, és ismét jeges vizet fröcskölök arcomba, hogy lenyugodjak, mert még fogalmam sincs, hogy jó vagy rossz, segítség esetleg csak plusz bonyodalom lesz-e az, hogy ismét összehozott a sors az egyik régi jó barátommal, Emma Raynorral...
Legszívesebben jól megcsipkedtem volna magam, hisz az nem lehet, hogy itt van. Olyan rég láttuk egymást, ráadásul az is egy másik kontinensen történt. Ekkora véletlenek nem lehetségesek. Legalábbis ezt állítottam, holott nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy ebben a világban ennél nagyobb lehetetlenségek is megtörténtek már. Ott vagyok például én. Anyám évtizedekig feküdt mély álomban, miközben várandós volt velem, és szinte csodaszámba ment, hogy vele együtt én is túléltem. Talán ezért vigyáznak úgy rám, mint egy hímes tojásra. Persze valami nincs rendben velem, érzem, annak ellenére, hogy ennek még sosem adtam hangot. Így is mindenki túl sokat aggódik értem. De ez nem volt másképp soha. Gyerekkorom óta úgy kezelnek, mintha csak egy törékeny baba lennék, akit a széltől is óvni kellene. Le merem fogadni, hogy a bátyám így is tud minden lépésemről és ha tehetné, vitrinben tartana, nehogy egyetlen hajam szála is meggörbüljön. Így volt ez régen is, így van ez most is. Utazni sem akart, majd végül sikerült meggyőznöm, hogy nélküle egy tapodtat sem teszek, vagy legalábbis látótávolságon belül maradok, míg Londonban tartózkodunk. Nem is volt túl sok szabadidőm, mégis sikerült összeismerkednem Elizabeth-tel. Mikor visszatértünk az államokba, azt hittem, hogy a barátságunkat kénytelen vagyok magunk mögött hagyni, és most évekkel később kiderül, hogy ez mégsem egészen így van. Vagy ha így is volt, hát eddig tartott. Meglepve veszem tudomásul, hogy szinte a nyakamba borul, hisz nem számítottam ekkora érzelmi bombára tőle, így kissé sután ölelek vissza, de a mosolyomat le sem tudnám vakarni. Hirtelen még arról is megfeledkezem, hogy az imént még a kedvenc felsőm miatt bosszankodtam. - Te is.. Beth... - válaszolok akadozva. Most ugyanis, hogy éreztem a saját kezemmel, hogy tényleg valódi, tényleg lesokkolt a találkozás hirtelensége. De mielőtt még igazán kiörömködném magam, vagy csak magamhoz kérhetnék a kábulatból, elereszt és a csap felé fordulva locsolgatja magát, amit nem értek. - Én izé... Itt lakom.. - adok magyarázatot a miértre, de ennél többet belőlem ugyan ki nem fog húzni. Eddig sem adtam ki senkinek a címemet, még csak a lakóhelyemet sem, szóval.. Ezt itt el is buktam. - Minden rendben? Rosszul vagy? Nem akarsz kimenni a friss levegőre? - sorolom most én kérdéseimet és enyhén szólva is pánikba esek. Igazából látom rajta, hogy nincs jól, hisz mindenki más, akivel itt találkoztam, jobb színben van nála. Már csak azt nem tudom, mit és hogyan tudnék segíteni.
Jó érzés tudni, hogy nem csak én hiányoltam Emset, hanem ő is engem. Igaz, egyetlen szót nem beszéltünk egymással, mióta visszatért ide, az államokba, de úgy látszik, a barátságunk kibírta. Mert nem az az erős barátság, ha mindennap beszéltek, hanem ha hosszú idő után újra találkoztok, ott folytatni, ahol befejeztétek, mintha az eltelt idő nem is létezett volna. Ráadásul itt lakik! Akkor talán még igaz lehet ránk a mondás. Azt viszont nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy eléggé meglepte hirtelen érzelemkitörésem, valószínűleg nem tőlem várta volna ezt a megnyilvánulást. - Minden rendben? Rosszul vagy? Nem akarsz kimenni a friss levegőre? - kérdezi aggodalmasan, kicsit talán még pánikol is, sose látott ilyen állapotban. Hisz akármennyire is kirekesztett voltam, egy a körülményekhez képest életvidám, jó közérzetű lány voltam, akinek be nem állt a szája. Most meg? Jeges vizet fröcskölök az arcomba, csak azért, hogy egyáltalán eszméletemnél maradjak. - Megvagyok, ne aggódj - hazudok, bár totál feleslegesen, hisz sose voltam jó hazudozó, még csak jól füllenteni sem tudtam, így biztos vagyok benne, hogy átlát rajtam, talán még annál is jobban, mint Madam Chauchat testén lehetséges Hans Castorp nagyra becsült író művében. - Na, jó, ez baromság volt, mert úgyis rájössz, mikor hazudok - mondom, majd mély levegőt veszek, nem mintha magyarázkodásba akarnék kezdeni, csak már remegnek a lábaim, és forog velem minden, valamint a lelkemet és a mellkasomat, mintha mázsás súly nyomná, mely minden pillanattal lejjebb taszít egy mély gödörbe, amiből soha az életben nem tudnék kimászni az Istenért se. - Igazából szörnyen vagyok, szétmegy a fejem, lelkileg kivagyok, és most jó lenne, ha elkapnál - mondom a végét már szinte csak suttogva, aztán már semmit sem érzékelek a külvilágból, és nem látok semmit, mert előttem már csak a sötétség egyre mélyülő fátyla van, de annyit még érzek, hogy lassított felvételként dőlök előre, viszont onnantól teljes filmszakadás...
Ez a találkozás, mintha új erőt szabadított volna fel bennem. Teljesen feldobott, felüdülés az utóbbi néhány perc és furcsa, hogy idáig ezt nem vettem észre. Talán csak ez hiányzott, hogy valami felrázzon, és ha most pont ez történik, azt még a hasznomra is tudom fordítani. Minden kétséget kizáróan hálás lehetek neki, amiért egyáltalán felismert, mikor az évek elmúltak. Nem mintha olyan sokat változtam volna, hiszen ugyanolyan gyermeteg az ábrázatom, mint akkoriban, de az emberek nem egyformák. Bár csalódtam is volna benne, ha felismer, aztán inkább elfordul, és nem kér belőlem. Annak idején tudta, hogy csak egy nyaralásnyi időnk van arra, hogy barátkozunk és ismerkedjünk, ennek ellenére nem hagyott faképnél. Pedig megtehette volna. Most pedig engem akar becsapni, mikor bárki láthatja rajta, aki nem vak, hogy nincs jól? Még ha sikerülne is elhitetnie velem, ott van kint az a sok másik ember, akikbe ha szorult cseppnyi jóérzés, akkor segítenének neki. De engem nem olyan könnyű átverni, főleg ha két szemem világa ad tanúbizonyságot az én igazamról. Vagy csak nagy az igazságérzetem. - Így van.. – mosolyodom el engedékenyen. Nem mérgelődöm amiatt, hogy nem akar gyengének tűnni, ezért inkább a tagadást választotta. Inkább az foglalkoztat, hogy tényleg nem néz ki jól, az arca.. Mindene teljesen sápadt. - Talán tényleg jobb lenne, ha… - kezdek bele a mondandómba, ami aztán a torkomra forr, mert alig hogy kimondja a szavait, már bukik is előre. Gyorsan felé lépek, minden kiesik a kezemből, hogy elkaphassam. Persze én is megtántorodok, mikor a súlya rám nehezedik és feje a vállamra bukik.. Nem egyszerű ez, de derekát átkarolva próbálom legalább minden sérülés nélkül elérni azt, hogy vízszintesbe kerüljön, aztán az ajtóhoz igyekszem segítségért. Nem jó itt ebben a kis helyiségben neki, mert így a levegő sem olyan minőségben jut a szervezetébe, hogy attól jobban érezné magát. Hamar jön is egy segítőkész férfi, aki felnyalábolja barátnőmet, majd a Grill egy csendesebb zugába kísér, mielőtt még bármit mondhatnék. Azért arról meg kell győznöm, hogy ne hívjon pár percen belül mentőt, de sikerrel zárom soraimat. A barátnőmet pedig hideg vizes borogatással próbálom keltegetni, miközben remélem, hogy ez csak valamiféle múló rosszullét és semmiféle komolyabb baja nincs. - Beth.. – simogatom lágyan az arcát és várom, hogy magához térjen. Itt már minden békésebb, s még a levegő is másabb. Az aggodalom persze süt rólam és a hangomból is, de merjen ezért bárki szólni.. Ugyan nem szokásom, de nem állnék jót magamért.
Kezdőlap
| word: 147| send: Alex Wright
१ Worlds/most nem számolom meg १ 
