A késő éjjeli órákban érkezem vissza Mystic Fallsba. Nem tudom, mennyi lehet az idő, éjfél már biztosan elmúlt, talán egy óra is. Cseppet meglepődtem, hogy a lekövetésem épp ide hozott, hisz mekkora volt annak az esélye, hogy a bálon kiszúrt lány éppen ebben a kisvárosban lakik? De ezt nevezik szerencsés választásnak, hiszen így több legyet üthetek egy csapásra. Így nem kell őt eldugott porfészkekben keresnem a világ másik felén. Pont ott vagyunk, ahol lennünk kell. Mit ne mondjak, elégedett vagyok magammal. Na már most, így az éjszaka közepén nem lehet könnyű szállást foglalni, meg úgy igazán nincs is kedvem ezzel bajlódni, még a végén kinyírnám a recepcióst, pedig egyelőre tényleg igyekszem nagyon csendben tevékenykedni. Így valami sokkal egyszerűbb és kézenfekvőbb megoldást találtam magamnak. Mielőtt becsengetnék a kis hölgyhöz, még lecsekkolom a postáját. Na nem olvasom el a leveleit, nem vagyok én valami fura kukkoló. Csak a nevét ellenőrzöm rajta, hogy ennyivel is előrébb legyek. Daisy Sutton. Hát nem aranyos? Olyan ártatlannak hangzik. Nos, majd kiderül. - Helló, lakótárs – villantok száz wattos mosolyt a leányzóra, mintha én lennék a húsvéti nyúl és az ajándékok is egy személyben, amint úgy az ötödik csengetés után előkerül, és álmosan kipislog. Igen, lakótárs, mivel egyelőre itt fogok lakni nála. Hát nem egy frappáns belépő volt a részemről? Na mindegy! Egy mágikus lökéssel kitárom az ajtót, majd zsebre dugott kézzel lazán besétálok mellette, kihasználva a megdöbbenését. Aztán ugyanilyen szemtelen módon nézek be sorba minden helyiségbe, ami csak útba esik. - Hmm... a fürdő már meg is van... Ez a hálód? De bájos! Imádom azokat a kis plüssállatokat, ők vigyáznak rád éjjel? - vigyorgok hátra a lányra, majd továbbcsörtetek. - És a konyha! Ez a kedvencem! - És máris nyitogatom a szekrényeket, egyiket a másik után, felmérve a tartalmukat. Az egyik polcon találok egy kis csokis kekszet, azonnal a számba nyomok belőle két darabot. - Mhhmm... Ehlég szegényes a vhálaszték... - ingatom a fejemet rosszallóan, teleszájjal. - De jó vendég leszek, és én csinálok reggelit – fejezem be a mondatot, amint lenyeltem a falatot. - Most viszont mutatni szeretnék neked valamit – veszek fel egy nagyobb kést a pultról, és Daisy felé tartok vele, de nem, nem rajta akarom használni. Legalábbis nem a szó szoros értelmében. Felhúzom a karomon a felsőm ujját, majd valamivel a csuklom felett végighúzom a pengét, hogy kibuggyanjon a vérem. Abban a pillanatban Daisy érezheti, hogy az ő karján is vágás esik. - Ezt összekötő varázslatnak nevezik. Ami velem történik, ugyanaz lesz veled is – jelentem ki, ismét szélesen mosolyogva. - Kérdés? - Azt nem teszem hozzá, hogy ez visszafelé is igaz. Egyébként meg mindegy, valószínűleg rövid időn belül feloldom a varázst, amint biztosra mentem, hogy együttműködő lesz, és nem akarja majd álmomban elvágni a torkomat.
Nagy nehezen végre elaludtam. Már lassan ott tartottam, hogy inkább nézem a tévében az adásszünetet, annyira képtelen voltam álomra hajtani a fejemet. Nem kellett volna este meginni azt a csésze kávét. De az is lehet, hogy kettő volt vagy három... Nem is figyeltem rá igazándiból, csak borítottam magamba, hogy ébren tudjak maradni és haladjak a beadandómmal. Sosem voltam az a fajta, aki rendesen be tudja osztani az idejét. Mindig halogattam mindent, pont, mint most. Utolsó utáni pillanatban álltam neki összerittyenteni valami értelmeset. Mindenesetre végeztem vele. A Hallelujah és a We are the champions zúgott utána felváltva a fejemben. Aztán, mikor fellőttem a pizsit, fájdalmasan konstatáltam, hogy képtelen vagyok elaludni. Bárányokat, rózsaszín pónikat számoltam, de egyik sem volt hatásos. Elrendezgettem az ágyam túlsó felén lévő plüssöket, amiket korábban sikeresen felborítottam. Kész armadám volt. Kicsi maci, nagy maci, sapis maci, szemüveges maci, pulcsis maci, meztelen maci...minden volt a kínálatban. Nyakig betakarózva kuporodtam vissza, annak reményében, hátha egy kósza pillanatban rám tör az álmosság. Az a kósza pillanat elég későn jött el. Még egy darabig a plafont bámultam, mire végül lecsuktam a szemeim és úgy is maradtak. Ha nagyon ki akart volna szúrni velem a sors, akkor ismét a Hallelujah vagy a We are the champions szólalt volna meg a fejemben. De szerencsére ez nem történt meg. Békés alvásomat valami nesz zavarta meg. Először azt hittem, álmodom és abban történt valami, de sajnos nagyon is a valóságból szűrődött be a hang. Nehézkesen vánszorogtam ki a pihe-puha ágyamból. Nehéz szívvel dobtam le magamról a takarót, holdkóroshoz hasonló fejjel csoszogtam a bejárathoz. Elképzelni nem tudtam, kinek hiányozhatok ilyenkor. - Megyek már... - szóltam ki elnyújtottan, nagyot ásítva és nyújtózva egyet. A legtöbb bérlakásban élő amerikai kikukucskált volna az ajtóba fabrikált lyukon és nem kívánatos személy esetén nem engedte volna be. Tekintve, hogy sem amerikai nem voltam, se pedig ilyen kukucskáló nem volt az ajtómon, erre nem volt lehetőségem. Kómásan lenyomtam a kilincset és résnyire kinyitottam az ajtót. Amint megláttam azt az arcot, szemeim hirtelen kipattantak. Legalább annyira felébredtem, mint este attól a sok kávétól. Automatikusan vissza akartam zárni az ajtót, de az úgy csapódott vissza, mintha forgószél tört volna be a lakásomba. Ráadásul egyenesen a homlokomnak csapódott. Megtántorodtam, miután pedig összeszedtem magam, elképedve meredtem a pasas után. - Lakótárs? - ezen fennakadtam. Mi? Mármint...? Nem, ezt nem gondolhatta komolyan. Nemrég halálosan megfenyegetett, aztán pedig be készült vackolni magát az én lakásomba. A saját tulajdon fészkembe. Az egyetlen helyre, ahová el tudtam menekülni a világ és az emberek elől. Tátott szájjal baktattam utána egy darabig, majd megálltam a lakás közepén és tehetetlenül forgolódtam sajgó homlokomat fogva, amerre ment. Az tette fel az i-re a pontot, amikor lopott a sütimből. Az. Én. Sütimből. Senki. Sem. Lophat. Az. Csakis. Az. Enyém. A konyha meg amúgy is tiltott terület, ha valaki jön hozzám. Még a végén olyan kaják vándorolnak ki, amiknek nem örülnék. - Hé... - mindkét kezemet magam elé emelve kezdtem hátrálni, amikor azzal a késsel kezdett közelíteni felém. Mégis mit akart mutatni? A belső szerveimet? Eddig is sejtettem, hogy őrült a fazon, na de ennyire? Saját felsője ujját húzta azonban fel ahelyett, hogy nekem támadt volna. A korábbihoz hasonlatos döbbenet ült ki arcomra azzal a különbséggel, hogy most, ha nem is szó szerint, de összecsináltam magam. A java pedig csak ezután jött. Apró vágást ejtett magán, de ugyanazt éreztem én is, ugyanazon a ponton. Halk sikolyszerű képződmény szakadt fel belőlem és a karomhoz kaptam. A pizsamám felsőjét átáztatta a vér. Óvatosan felhúztam a finom textilt és akkor láttam csak, hogy az ő sebének pontos mása díszelgett rajtam is. Még egy lépést hátráltam. Biztos távolságban akartam tudni tőle magam, bár ezek után valószínűleg mindegy. - Ki a franc vagy te? - kérdeztem megfeszült állkapoccsal és tovább araszoltam háttal - És mit akarsz? És mi ez az egész? És, és, és, és mit képzelsz, hogy az éjszaka közepén csak így beállítasz ide? - hangom egy oktávval feljebb csúszott, szinte követelőző volt. - Mellesleg nem keresek lakótársat. Sajnos csak egy ágy van, ami az enyém. Ha elfelejtetted volna, merre van az ajtó, szívesen megmutatom - ajánlottam fel szívélyesen a betolakodónak. Semmi keresnivalója nem volt itt.
Szórakozottan figyelem, ahogy a kis hölgy lassan, de biztosan araszol hátrafelé. Van ebben valami vicces. Egyetlen csettintésemmel vissza tudnám húzni anélkül, hogy akár egy lépést is tennék felé, éppen ezért nem fáradok azzal, hogy kövessem, csak félreteszem a kést, és lazán felülök a konyhapultra. Ha választ akar kapni a kérdéseire, úgysem fog messzire menni. Mit érne vele? - Ahh, a jó modorról rendszeresen megfeledkezem. Ez az átka annak, hogy ha a civilizációtól elvágva élsz évekig – vonom meg a vállam. Azért vágjátok a poént, ugye? Az átka az átkomnak, mivel hogy egy átok tartott fogva eddig. Kár, hogy rajtam kívül nincs más, aki értékelje a zseniális humoromat. - Kai vagyok. Kai Parker. Te pedig Daisy Sutton, ha jól olvastam a postaládádon. Mint egy baba neve. Illik hozzád – vigyorodom el. Bár most leginkább egy riadt babának tűnik azokkal a nagy szemekkel, meg a képtelenül vörös hajával. Ha közelebbről megnézném, biztos a kis szeplőit is felfedezhetném. - Kicsit túl sok a kérdés hirtelen. Miért nem kérdezel először inkább valami egyszerűbbet? Például, hogy mi vagyok? – forgatom a szemeimet. Vagy ez túl kézenfekvő lenne? Nekem igazából tök mindegy, csak valahogy így lenne logikus, nem? - Csak egy ágy? Sosem fogadsz vendégeket? Vagy mind a te ágyadban szoktak aludni? Sebaj, majd holnap beszerzünk egy másikat. Vagyis majd te beszerzel nekem, mivel engem nem vet fel a pénz. Addig talán kihúzom valahogy a kanapén is. – Igazi udvarias gesztus tőlem, de hát néha én is lehetek előzékeny. - Na, figyelj – lecsusszanok a pultról, és egy kis mentális trükköt használva a következő pillanatban már közvetlenül Daisy előtt állok. – Van egy kis dolgom a közelben. Meg kell keresnem az ikertesómat, hogy… - A nyakam előtt elhúzott mutatóujjam jelképezi, hogy mit is tervezek vele pontosan. Bár igazából nem a nyakát akarom elvágni, azzal nem mennék sokra. Ez viszont már csak részletkérdés. – És amíg itt vagyok, valahol meg kell húznom magam. Mivel ahogy már említettem, a zsebeim üresek, a hotelben pedig nem sokáig tudnék dekkolni, akkor sem, ha ropogósra sütöm a tulaj agyát. Pech. Szóval mivel a bálon már olyan jól összemelegedtünk, úgy döntöttem, meglátogatlak – fejezem be a monológot egy ártatlan vigyorral. Remélem, nem hagytam ki semmit. Atyaég! Ez a lány tud kérdezni. - Ami pedig a kései érkezést illeti, sajnos egy ideig eltartott, mire sikerült lekövetnem a jelet – bökök a kacsója felé, melyre felégettem a szimbólumot a minap. Hasznos kis átok, még mindig úgy gondolom. Talán szabadalmaztatni is fogom.
A fickó… bár mondjuk fickózni inkább középkorú vagy annál idősebb férfiakat szoktam… szóval a srác látszólag nagyon jól szórakozott rajtam. Én viszont egyáltalán nem találtam szórakoztatónak a helyzetet. Az alak, aki nemrég valami fura krikszkrakszot kreált fura szavakat elmorogva a kézfejemre, egyszerűen csak beállított hozzám az éjszaka közepén. Na, ez alapjában véve nem szórakoztató már. Az pedig pláne nem, hogy azt képzelte, majd én hagyom neki, hogy itt lakjon. Senkinek nem engedném meg, hogy itt lakjon. Maximum a szőke hercegnek, ha az fehér lovon érkezik. De egyelőre ez a veszély nem igen fenyegetett. Szóval ennek a nevenincs pasinak miért engedtem volna meg? Ki van írva az ajtómra, hogy pszichopata lakótársat keresek? Nincs. Esetleg, hogy minden jöttmentet befogadok? Ez sincs. Vagy, hogy aki betéved ide, az nyugodtan közölheti, hogy egy ilyen összekötő izémizé varázs miatt, ha ő megvágja a saját csuklóját, akkor az enyém is vérezni fog? Nem, ez sincs. Ép kezemmel szorosan fogtam vérző csuklómat, mintha éppen elvérezni készülnék. Nem volt nagy a vágás, de ahogy felém indult azzal a nagy késsel, aztán megvágta magát… minket, na az már ijesztő volt. Döbbenten figyeltem, ahogy mit sem törődve semmivel felült a pultra. -Szállj le onnan, ma takarítottam – fakadt ki belőlem és felháborodva a pult felé mutattam. Valóban nincs jó modora. Ezzel egyet kellett értenem. Nem tudom, mit értett az alatt, hogy a civilizációtól elvágva élt… Mondjuk egy kis faluban esetleg, ahol villany sincs? Fogalmam sincs, nem is érdekelt, de a pultomról igazán leszállhatott volna. – Élhetnél továbbra is a civilizációtól elzárva. Legalább nem okoznál gondot nekem. Meg senkinek – határozottan jobb lett volna az emberiségnek, ha visszamegy oda, ahonnan jött. Ha azon múlt volna, akár útravalót is csomagoltam volna neki. Csak tűnt volna már el. Felvont szemöldökkel néztem rá. Fura neve volt. Viszont nekem már legalább nem kellett bemutatkoznom. -Mint egy baba? Ez komoly? – kérdeztem felháborodva. Egyáltalán nem tartottam magam olyannak, mint egy baba. A nevemet sem. Meg úgy semmimet. Ő viszont kezdett egyenesen gyerekesen viselkedni. – Mi van, ha az még a régi tulaj neve? – összefontam mellkasom előtt karjaimat és egyik lábamra áthelyezve a testsúlyomat néztem rá. – Mellesleg ki nevez el egy gyereket Kai-nak? Biztos már arra számítottak, hogy nem lesz minden rendben veled idebenn – megkocogtattam saját fejemet jelezvén, hogy mire is gondoltam. – Illik hozzád – bár gondolom, ezzel ő is tisztában volt. Talán nem is én voltam az első, aki ezt megemlítette már neki. -Jó – bólintottam gyorsan. – Akkor mi vagy? – tettem fel az első kérdést. A többit majd szépen sorban. Ahogy elnézem, ma már nem fogok sokat aludni, szóval ráérünk még. De tekintve, hogy milyen gyorsan meg akarok szabadulni ettől a Kai-tól, megválaszolja a kérdéseimet és már repül is. Miért volt annyira meglepő, hogy csak egy ágyat tartottam a lakásban? Nem szeretem, ha feljárkálnak hozzám aludni. Nem is szoktak. A cinikus kérdése viszont, mi szerint akkor mindenki az én ágyamban alszik-e, kicsit kiverte nálam a biztosítékot. Ez enyhe utalás volt arra, mintha anyámhoz hasonlítana, akinek az ágyában elég sokan fordultak meg… Viszont nyilván ez a jöttment őrült nem tudott róla semmit, úgyhogy inkább elengedtem ezt a megjegyzést. -Nem tudom, mennyire érdekel, de engem sem vet fel a pénz. Rád meg pláne nem vagyok hajlandó költeni egy áldott vasat sem – jelentettem ki határozottan. – A kanapémra pedig rá se nézz. Verd ki a fejedből! – figyelmeztettem mutatóujjamat a magasba emelve. Nem tetszett, ahogy így felvezette ezt az egészet. Én vegyek neki ágyat? A kanapémon fog terpeszkedni? Biztos nem. Ez az én lakásom, az én kis magánszférám, nem adom senkinek egy centiméterét sem, nem vagyok hajlandó osztozkodni rajta. Nem és kész. A következő pillanatban, amint lecsusszant végre a pultról, nem elém sétált, nem, egy másodperc alatt előttem termett. Hátráltam egy lépést. Elborzadva hallgattam végig a rövid kis mondandóját. -Te… te meg akarod ölni a testvéredet? – kérdeztem elképedt arccal. Mi vihet rá valakit ilyenre? A saját testvérével egy normális ember sem tudna végezni. Még egy bizonyíték, ami arra utal, hogy Kai nem normális. – Téged kezeltetni kéne sürgősen – mértem végig elég feltűnően. Vajon volt már pszichológusnál? Lenéztem a kézfejemre, ahova bökött, aztán összeszűkült szemekkel felnéztem az előttem álló alakra. -Na most te figyel – mögé léptem és a bejárati ajtó felé kezdtem tuszkolni – Először is: nem fogadok be hajléktalanokat. Másodszor: nem állíthatsz ide be csak úgy. Harmadszor: összekoszoltad a pultomat. Negyedszer… Negyedszer pedig… – egy kis szünetet tartottam, amíg megtaláltam a megfelelő szót. – Negyedszer pedig: s*ggfej vagy! – azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam, amit gondoltam. Ami a szívemen, az a számon.
A felszólításai és csípős megjegyzései úgy peregnek le rólam, mint a nedvesség a vízhatlan anyagokról. Nem igazán érdekel, hogy visszaküldene a másik világba – tegyük hozzá, esélytelen, hogy engem oda bárki visszatoloncoljon, az elmúlt húsz év bőven elé volt – és az sem hat meg igazán, hogy mikor takarított. Kikérem magamnak, a fenekem nem koszos, de ha az lenne sem javítana már a helyzeten, ha felpattannék. Elvigyorodom, amikor kölcsön kenyér visszajár alapon beleköt a nevembe. És ha még tudná, milyen közel áll egymáshoz a véleményünk. - A Kai igazából becenév, és hidd el, ez még a jobbik lehetőség. Malachai lenne a teljes nevem. Nos ez viszont elég ördögien hangzik. A szüleimnek valóban ritka jó érzéke volt ehhez – vonom meg a vállam. Legalább ebben egyetérthetek a kis hölggyel. A drága őseim mintha megjósolták volna a jövőt, vagy nagyon humoros kedvükben lehettek, amikor elneveztek. Én pedig tulajdonképpen a magatartásommal is csak az ő elvárásaiknak próbáltam megfelelni. - Hmm... szóval mégsem találtad még ki magadtól, hogy mi lehetek? - kérdezem vidáman lógatva a lábaimat, mint egy jól lakott macska. Ha tudnék hallatni valamiféle ördögi kacajt, most megtenném, csakis a hatás kedvéért. Mindig olyan piszkosul elégedett vagyok magammal, amikor másokat kihozhatok a sodrából, amikor nem tudják kitalálni, mi lehet a következő lépésem, amikor rejtély leszek a szemükben. És tudod mi szül még több kérdést a kis buta fejükben? A válaszok. - Boszorkánymester vagyok, varázsló, kuruzsló, tök mindegy, amelyik jobban tetszik – tárom szét a karomat, és ugyanezzel a mozdulattal meggyújtom az összes tűzhelyet a konyhában, mind egyszerre ég, egyre növekvő lánggal, de mire leengedem a kezeimet, az összes kialszik. Hehe, imádom a látványos mutatványokat. - Micsoda önző nőszemély! - biggyesztem le az ajkaimat, egyszerre mutatva csalódottságot és felháborodást, amiért Daisy nem hajlandó rám költeni a pénzét. Igazából nem is vártam, de vicces volt az arckifejetését figyelni. - Nem baj, kicsi Sutton, majd kitalálunk valamit – kacsintok rá. És ismét lenyűgöz, mennyire kiveri a víz a gondolatra, hogy ki akarom nyírni a saját tesómat. Hahh, még ha tudna a teljes igazságot! - Nem kell így hüledezni, ez nálunk családi hagyomány. Csak azt teszem, amit elvárnak tőlünk – jelentem ki egy vállvonással, a mosolyom pedig már-már ártatlannak mondható, kivéve azt a ravasz kis villanást a szemeimben. - Összemérjük az erőnket, a gyengébb meghal, az erősebb lesz a koven új vezetője. Ilyen egyszerű – vágom zsebre a kezeimet. A szomorú az, hogy a saját nyomorúságos generációmban én vagyok az egyetlen, aki nem menekül rettegve a megmérettetéstől, de hát elég sokat elárul az esélyeinkről, hogy tartanak tőlem. Mindegyiküket le tudnám győzni, ha akarnám, akár egyszerre is. Mondjuk ilyen téren nagy könnyítés, hogy négyüket már lemészároltam. Daisy egyik pillanatról a másikra válik házsártos vénasszonnyá, és kezd kifelé tuszkolni, miközben a fejemhez vágja a goromba szavait. Nem tehetek róla, muszáj elnevetnem magam, és csak nevetek, nevetek, így pedig ellenkezni sincs igazán erőm, már a folyosón vagyunk, mire végre összeszedem magam, és megvetem a lábam. Innen aztán nincs tovább. Elkapom a csuklóját, és emlékeztetőül felizzítom a kezén a heget, parázslani, égetni kezdi. De csak egy pillanatra, aztán az egész elmúlik, olyan mint azelőtt. Ettől remélhetőleg kicsit észhez tért. - Nem értettük meg egymást, kislány. Talán én voltam túl udvarias, és nem elég rámenős, de ezen változtathatunk. Nem szívességet kérek. Itt fogok lakni, és kész. Az a jel a kezeden nem fog magától eltűnni, ahogy a közöttünk levő kötelék sem. Játszhatunk szépen, vagy csúnyán. Nekem teljesen mindegy, sosem féltem bemocskolni a kezem – rántok egyet a vállamon, és elengedem a lány kezeit. - Nem akarlak mindenáron bántani, de megteszem, ha szükséges, szóval inkább viselkedj szépen. - Most rajtam a sor, hogy megvegyem az útirányt, és visszaterelem őt a nappaliba, ahol végül én kényelmesen elnyúlok a kanapén. Egy éjszakára megteszi. - Még tartozol nekem egy elbeszéléssel, hogy mi történt a bálon – emlékeztetem őt, hisz ez volna az elsődleges oka, amiért itt vagyok.
Felvont szemöldökkel néztem rá egy darabig. Hogy nézhet már ki valakinek a személyijében, hogy Malachai? Nem állítják meg folyton, amikor elkérik tőle, hogy nem valami kamu név-e? Én biztos nem hinném el, hogy létezik ilyen. Mindenesetre nemrég állított be a lakásomba az élő bizonyíték rá. -Vagy csak szimplán olyan betegek voltak, mint te – vontam meg a vállam és ezzel annyiban is hagytam a témát, ami őt és a szüleit illette. Nem volt kedvem családi sztorikat hallani tőle, még az hiányzott volna csak, ha a neve eredetéről kezdene el mesélni, amit valami neves kulcstartón vagy tollon olvasott. Kösz, nem, inkább kihagynám. -De, kitaláltam – csattantam fel hirtelen. – A világ legidegesítőbb piócája, aki elhúzhatna már végre a lakásomból – szűrtem fogaim között a szavakat, összeszűkült szemekkel. Mérges voltam, kihoztak a sodromból, amiért már nagy elismerés járna neki. Nyugodt és békés ember vagyok, próbálom mindig mindenkiben a legjobbat keresni, de ebben az alakban semmi… s-e-m-m-i jó nem volt. Vagy ha igen… nem, nem volt benne semmi jó. Csak bajt okozott nekem és feleslegesen idegesítettem magam miatta. Minél inkább felhúztam magam, annál nyilvánvalóbbá tette, hogy ő már pedig innen nem fog elmenni. Boszorkánymester? Nyilván. Boszorkányok csak a mesékben léteznek, a való világban nem. Jó kis mesét próbált velem megetetni, mit ne mondjak. Már majdnem elhittem, amit mondott, de valahogy minden szava hamisan hangzott. Egészen addig, ameddig a konyhában a tűzhelyek égni nem kezdtek. Hátráltam pár lépést a szoba felől, biztonságos távolságba araszoltam. Elképedt arccal néztem körbe, ahogy az egyre növekvő lángcsóvák szépen eltűntek. Riadt tekintettel pillantottam Kai-ra. Most már bosszantó és ijesztő is volt. Ezek után honnan tudjam, hogy az éjszaka közepén nem gyújtja rám a lakást? -Először is: ne hívj így. Másodszor pedig: nem találunk ki semmit. Ha kell pénz, szerezz magadnak. Dolgozz, keress állást. Elég sok alternatíva van. Nagyfiú vagy már, gondolom egyedül is meg tudod oldani – riadtságom átcsapott felháborodásba, ahogy belőlem próbált meg pénzt kicsikarni. Az ugyan nem fog sikerülni. Nekem is kell. Nincs is sok, kell a tandíjra is, ennivalót meg innivalót is kell vennem valamiből, az összekuporgatott pénzemet pedig nem fogom ilyen dolgok miatt feláldozni. Szörnyülködve hallgattam tovább, amit a családjáról mesélt. Milyen normális családban hagyomány egymást megölni? Ezek után már biztos voltam benne, hogy nem csak Kai ilyen elmebeteg, de az egész família. Szociopaták. Beteg emberek. Elegem lett belőle. Besétált a magánszférámba, nagyképűen előadta magát, ráadásul még itt jött a hókuszpókuszával is. Több volt ez a soknál, viszont pont elég indok arra, hogy elkezdjem kifelé toloncolni a lakásomból. Meglepően könnyen tuszkoltam ki a folyosóra, de ott elkapta a csuklómat és a korábban rám égetett jel izzani kezdett. Felsikkantottam a fájdalomtól és el akartam rántani a kezem, de nem hagyta. Helyette inkább prédikálni kezdett, de végül elengedett. Fordult a kocka, most ő kezdett a nappali felé tessékelni. Mire észbe kaptam az én kis szociopata vendégem már elnyúlt a kanapén és számon kérő hangsúllyal szólt hozzám. -Nem tartozom neked semmivel – feleltem lazán vállamat megvonva. Ezek után sztorizgassak még vele? Ugyan már. – És zárj be magad után - mutattam az ajtóra. Ha itt fog lakni, akkor legalább erre legyen képes. Sóhajtottam egyet és elindultam a konyha felé, hogy felkutassam azt, van-e abból a sütiből még, amiből Kai nemrég lopott. Egyesével nyitogattam a szekrényeket, míg végül az utolsóban találtam egy egész dobozzal.
Hm-hmm… A kisasszony kezd igazán jó felé tapogatózni, talán egy dilidoki veszett el benne. Bár ki tudja, talán nem olyan nehéz kitalálni, hogy enyhén szólva különc és selejtes szüleim vannak, elég csak engem megismerni. Ezt mondjuk főleg apámtól örökölhettem, róla több „szépet és kedveset” tudok mondani, mint anyámról. De valójában egyikről sem akarok beszélni. Túl hálás téma lenne. - Hogy ne hívjalak? Suttonnek? Hát ez a neved, nem? Sutton – ejtem ki még egyszer halkan, mégis hangsúlyozva a nevet, és erősen artikulálva hozzá. Ne már! Ha ennyire idegesíti, hogy így szólítom, muszáj lesz ezt tennem. Csak a poén kedvéért. Kis bosszantások nélkül unalmas az élet. Én már csak tudom. Két évtizeden keresztül nem volt senki, akit bosszanthattam, saját magamon kívül. Ki kell használnom a lehetőséget, hogy végre van valaki. Már csak ezért is érdemes életben hagynom a csajt, annyira édes, hogy ilyen érzékeny minden szavamra. - Óóóké – húzom hosszan a szót, és bólintok is hozzá beleegyezően. – Parancsára, hölgyem – mutatóujjammal lazán legyintek a bejárati ajtó felé, mire abban jól hallhatóan kattan a zár. Ahh, annyira imádom, hogy végre van varázserőm. Legalábbis most egy ideig, amíg kitart az, amit összeszedtem. De mielőbb meg kell találnom Jot, hogy ezt véglegesítsem. A jóhoz túl könnyű hozzászokni, és határozottan jó érzés, amikor fel vagyok töltve varázserővel. Imádom ezeket a kis trükköket. Elképzelem, milyen izgalmas lesz, amikor ezt bármikor bármeddig megtehetem, anélkül, hogy lemerülnének a készleteim. Ha már a kis trükköknél tartunk… Amint Daisy kilép az ajtón, magamhoz veszem a közelben heverő laptopját, és egy álcázó bűbájjal láthatatlanná teszem magamat. Ismét csak a szórakoztatás kedvéért. Aztán a lány után sétálok, hangtalanul elcsenek néhány darab süteményt, ugyanilyen csendesen elkényelmesedek az egyik széken, fel a lábaimat a másikra, a laptopot kinyitom magam előtt. Végül begépelem a keresőbe a közeli bútorüzlet nevét. - Nézd csak, milyen klassz kínálatuk van – szólalok meg hirtelen, immár látható formámban, és a gépet félig a lány felé fordítom. – Ez az ágy nem is drága. Mit gondolsz, megvesszük? – vigyorgok rá a legártatlanabb mosolyommal. Aztán egy az egyben a számba tömöm az egyik süteményt, és jóízűen elnyammogom.
Borzalmasan idegesítő volt. Minden egyes együtt töltött perccel egyre jobban az idegeimen táncolt. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő? És még élvezte is. A slusszpoén pedig az volt, hogy ő ezen még jól is szórakozott valószínűleg. De nem csak a szavai zavartak és az, hogy a vezetéknevemen hívott. Az egész ember az agyamra ment. Tuti ki fogom készíteni. Ha kell a vécédeszkát pillanatragasztózom össze minden reggel, viszketőport szórok a gatyájába és hasonlók, csak hogy megszabaduljak tőle. Még a végén a haját tépve fog innen menekülni. Amilyen nagy arccal jött ide... megnézem, meddig bírja majd mellettem. Ha ő az idegeimre megy, én sem fogok másképp tenni. Bejött a magánszférámba, ahol senkinek nincs keresnivalója. Ki fogom innen paterolni amilyen gyorsan csak lehet. - De... - összeszűkült szemekkel néztem rá és halkan válaszoltam. Így hívtak, valóban. De ez még nem jelentette azt, hogy így kell szólítani. - De jobban szeretem a Daisy-t - villantottam rá egy művigyort. - Parker... - elhúzva a számat ejtettem ki a nevét a számon. Ha ő így, hát én is így. Nem fog semmivel se többet kapni, mint amennyit ő ad. Szemeimet forgattam, ahogy bezárta az ajtót. Gondoltam, odamegy, a saját tulajdon kezével megfogja azt a nyomorult kulcsot és elfordítja a zárban. Milyen kis naiv vagyok. Hozzá kell ehhez még szoknom. Nem tartoztam neki semmilyen magyarázattal ezek után. Fogtam magam és kivonultam a konyhába. Volt jobb dolgom is, mint bájcsevegni vele. Mi is volt pontosan a dolgom...? Igazából semmi, mert pont felkeltett ez a nagyon okos. Elaludni is nehezen ment, visszaaludni már meg sem kíséreltem. Felkutattam a konyhát pár szem sütiért, hátha szerencsém lesz. Az utolsó darabokat szedtem elő a szekrényből, de legalább volt még valamennyi. Leraktam a pultra, amíg töltöttem magamnak egy kis üdítőt. Közben azon gondolkodtam, miért csinálhatja ezt Kai? Szerintem kompenzálni akar valamit ezzel a sok hókuszpókusszal. Lehet, hogy tök kicsi neki, aztán így akar nagyfiúnak látszani. Tök...kicsi. Haha. Na jó, ez nem az én dolgom, de azért elgondolkodtató. Visszafordultam a sütihez és azonnal észrevettem, hogy hiányzik belőle. Vettem egy mély levegőt. Nem volt érdemes ezen felidegesítenem magam. Ha már első nap ilyenekkel nyitott, még lesz részem ilyenekben, azt biztosra vehetem. Magamhoz vettem a maradékot és a kitöltött narancslevemet és így indultam meg a szobám felé. Ahogy kifelé mentem a konyhából hirtelen a semmiből termett előttem az idegesítő vendégem. Ijedtemben sikkantottam egyet és azzal a mozdulattal magamra borítottam az innivalót. Bosszúsan pillantottam rá, a viszonylag épen maradt sütit és az üres poharat letettem az asztalra. - Szabad? - a laptopom felé nyúltam de választ nem várva vettem ki a kezéből és azt is az asztalra raktam. Visszatrappoltam a konyhába, töltöttem egy új adag narancslevet, visszasétáltam Mr. Feszültségforráshoz és ráöntöttem az üdítőt. - Vegyél vissza, boszi fiú - morogtam elővéve a legcsúnyább nézésemet. Hangosan lecsaptam a poharat a másik mellé. Ha valakivel szórakozni akar, akkor rossz pajtit választott magának.
Ember, hát zseniális vagyok. Nem gondoltam, hogy ilyen jól fog elsülni a kis mutatványom, de hogy nyakon önti magát a narancslével, ez egyszerűen szenzációs. Gyerekes jókedvvel nevetek fel, hátra vetett fejjel, és ha nem lennék ilyen biztos pózban bekényelmesedve, talán hanyatt is esnék. Szó nélkül hagyom, hogy elvegye tőlem a laptopot. Túlságosan érdekel, mi lesz a következő lépése, ahhoz, hogy ellenkezzek, szóval csak csendben figyelem őt. Egy újabb pohár narancslé? Még nem adta fel a próbálkozást, hogy mégis csak hétköznapi estéje legyen a társaságomban… Ugyanilyen vidám tekintettel követem őt, ahogy visszasétál hozzám, majd a másodszorra kitöltött ital az én fejemen landol. Huhh, na erre nem számítottam. Viszont épp ettől izgalmas, és nem tehetek róla, egyszerűen ismét kitör belőlem a nevetés. Szappanoperákat megszégyenítő produkció. És én már csak tudom, azokon a szennyműsorokon csámcsogtam odaát évekig. - Micsoda pazarlás – ingatom a fejemet. Kár ezért a dzsúszért, pedig tök fincsi. Már amennyire ezt meg tudom állapítani abból, amennyi a számba jutott. – És még azt mondod, hogy nem vet fel a pénz. Édes lányom, az étel nem játék – nevetgélek, miközben felállok, és kissé a lány fölé magasodva végignézek magunkon. - Nem értem, most mi rosszat tettem, csak társalogni próbáltam. Kikérni a véleményedet, hiszen mégsem állíthatok be csak úgy egy ággyal. Hiszen mi van, ha nem tetszik neked? – Na, ugyan mi lenne? Mintha a legkevésbé is érdekelne, hogy mit gondol, de igyekszem nagyon ártatlan képet vágni a mondandómhoz. Végül mégis ravasz vigyor kerül ismét az arcomra. - De persze ha arra ment ki a dolog, hogy mindketten mocskosak legyünk, és most együtt zuhanyozzunk… hát semmi jónak elrontója nem leszek, vöröske – mérem őt újra végig a gyümölcslétől tapadós és kissé átlátszó felsőjével. Csinos, meg kell hagyni. Bár ez eddig is feltűnt, a vizes póló dolog csak még inkább kihangsúlyozta. Félő, hogy érik már egy pofon a szemtelen viselkedésemért, de elárulok egy nagy titkot: cseppet sem érdekel.
Gyerekes nevetés tört fel belőle, amikor sikeresen magamra borítottam a narancslevemet, hála ennek az idegesítő alaknak. Nem telt el sok idő, amióta megérkezett, de kezdett nagyon tele lenni vele a hócipőm. Nyugodt ember vagyok, ráadásul toleráns is, de vele szemben ezt nehéz magamra erőltetnem. Igazság szerint nem is nagyon erőltettem a dolgot. Valahogy nem érdekelt. Jobban foglalkoztatott a pofátlansága és az, hogy valahogy letöröljem azt az idióta vigyort a képéről. Szerencsére a laptopot nem volt nehéz elvenni tőle. Biztos távolságba tettem az asztalon, nem akartam, hogy annak bármi baja legyen, mert azon volt mindenem. Újabb pohár üdítőt töltettem, ez azonban már nem nekem volt. Az arcán és a ruháján landolt egy része, a többi lecsurgott a földre. Végre egy kis elégedettségre nekem is lett okom. Ez persze nem tartott sokáig. Ismét hasonló nevetés tört fel belőle, mint korábban. Éreztem, ahogy a vérnyomásom egyre magasabb lesz és megy fel bennem a pumpa. -Képzeld, nem halok bele két deci narancslébe - vetettem oda neki. Ha provokálni akart, akkor nagyon jól csinálta. A kioktatására viszont egyáltalán nem voltam kíváncsi. A legkevésbé sem érdekelt, mit gondolt vagy mit mond. Csak... csak tűnt volna már el valahova jó messzire! Hátráltam egy lépést, ahogy fölállt és felém magasodott. Minél távolabb voltam tőle, annál jobban éreztem magam. -Tényleg nem állíthatsz be csak úgy egy ággyal - bólintottam egy művigyorral az arcomon. - Egyébként meg szerintem neked teljesen mindegy, mi tetszik nekem, úgyis magasról teszel rá. Ha ennyire érdekelne, mi tetszik nekem, akkor már rég nem lennél itt - mellkasom előtt összefont karral néztem végig rajta a legkevesebb szimpátiát mutatva iránta. Aztán megint vigyorogni kezdett. Megint idegesített. Ó, hogy jönnék rá, hogy lehet letörölni azt a képéről végre. Végignéztem magamon pizsamámat vizsgálgatva. Annyira sikerült felbosszantania, hogy észre sem vettem, mennyire átlátszó nedvesen ez a szerelés. Kellemetlenül éreztem magam, de nem ment el a fülem mellett a megjegyzése sem. -Előbb szúrnám ki a saját szemem, minthogy az megtörténne - még elképzelni is rossz a helyzetet Jaj. Fuj. Nem. Miért vagyok vizuális típus? Jaj, szegény fejem. - Tedd hasznossá magad és moss fel, ha már itt vagy. A felmosó a fürdőben - mutattam a földön heverő tócsára, majd a fürdő irányába és elviharzottam mellette, egyenesen a szobámba. Elővettem egy másik pizsamát, a piszkosat pedig először kiterítettem a radiátorra. Majd, ha megszáradt, akkor bedobom a szennyesbe. Immáron száraz ruhában sétáltam ki a szobámból ellenőrizni a hívatlan vendéget. -Hogy állsz? - kérdeztem, menet közben egy pillantást vetettem a faliórára. Ennek is az éjszaka közepén sikerült beállítani. De vajon ez miért nem meglepő?
Mázli, hogy nem hal bele egy kis kajapazarlásba, ezt abszolút pozitív tulajdonságnak könyvelem el. Máris felbátorítva érzem magam, hogy vegyek még egyet a csokis kekszéből. Na jó, ehhez eddig sem kellett sok bátorságot gyűjtenem. De ha már neki úgysem kell, hisz visszatette az asztalra... - Jóm tummi, ’ogy emm sahjnálod az ételt – nyámmogom el neki egy újabb sütivel a számban. Aztán sietve leküzdöm a falatot, hogy rendesen válaszolhassak a következő megjegyzésére. – Nehh, ez így nem korrekt. Nagyon is érdekel a véleményed. Csak a sajátom jobban – magyarázom vigyorogva. Néha még olyan is megesik velem – ritkán, de előfordulhat – hogy mások kedvében járok. Már ha az egyezik a saját érdekeimmel. És az például nem igazán szolgálná az én érdekeimet, ha kicsi Sutton kiszúrná a saját szemeit, bár kíváncsi lennék erre a merész jelenetre, de így a zuhanyzós ötletemet egyenlőre elvethetjük. Néhány percre magamra hagy, és csak tippelni tudok, de az a sejtésem, hogy átöltözni igyekszik. Ha elememben lennék, talán utána is mennék, csak hogy tovább bosszantsam, de az én elemeimet is fel kell tölteni időként, és egy ilyen hosszú nap után, akármilyen meglepő is, én is elfáradok. Így az éjszaka közepén a mögöttem álló utazgatással már a kanapé is csábító fekhelynek tűnik. Magunkra maradtunk, én és a narancslé tócsa a konyha közepén. Egy ideig szemezünk egymással, aztán megkeresem azt a felmosót. Tudom, sokkoló. De húsz évig egyes egyedül éltem, nem volt senki, aki főzzön, mosson, vagy takarítson rám, és ezek a körülmények elég háziassá teszik az embert. Ha nem akartam mocsokban lakni és egész nap unalmas mikrós kaján élni, tennem kellett érte. És két évtized szokásai nem törlődnek el két nap alatt, nézzétek el nekem. Így hát némileg szórakozottan, de feltakarítom a gyümölcslevet, és mire Daisy visszatér, már a levetett pólómat öblítem ki a mosogatóban, a csap alatt. - Hogy állnék? Hát függőlegesen. Bár már nagyon ideje lenne vízszintesbe kerülni, nem igaz? – ingatom a fejemet sunyin mosolyogva, és a kétértelmű mondatommal, felső nélkül közelebb sétálok hozzá. – Jó éjt, kicsi Sutton – érintem meg az arcát, mielőtt ellenkezhetne, ezzel rászórva egy altató átkot, amitől azonnal mély álomba merül. Elkapom, mielőtt a padlóra csuklana, és visszaszállítom a hálójába. Még arra is gondom van, hogy ne maradjon takaró nélkül. Nem a gondoskodó énem tört elő belőlem. Nincs olyanom. Csak egy kis nyugalmat akarok magamnak, bebiztosítani, hogy békésen végigaludhassam, ami még az éjszakából maradt, anélkül hogy egy újabb hiszti-rohamot kellene végigasszisztálnom. Mire Csipkerózsika felébred, már sikerül szépre aludnom magam, és a magam módján bevackolnom. A kiöblített pólóm a pici mosókonyhában szárad, tiszta ruhába bújtam, a bőröndömet beköltöztettem a vendégszobába, kávé és reggeli illata terjed a lakásban. Megígértem, hogy ma reggel én főzök, és ilyesmiben állni szoktam a szavam. - 'reggelt, Hétalvó! Remélem, éhes vagy – üdvözlöm a lányt, amint meghallom őt közeledni.
Kihozott a sodromból ez a némber. Még csak különösebb erőfeszítés sem volt hozzá szükséges. Elég volt… léteznie. A létezésével meg már bőven többet tett, mint amennyit kellett volna. -Tőled sajnálom – válaszoltam egyszerűen és arrébb húztam a sütit olyan távolságba tőle, hogy azt még csak nyújtózkodva se érje el. Zabagép. Ha éhes, vegyen magának kaját, ne az enyémet pusztítsa el. Nekem sincs sok, azt a keveset meg nem szándékozom vele megosztani. Bárki mással szívesen, de vele nem. A lakásomat muszáj megosztanom vele a jelek szerint, de a kajámat nem fogom. Ha kell, ráírom a hűtőre, hogy „Ami benne van, az Daisy tulajdona, nem pedig az illetéktelen behatolóké”. Nem tudom, mennyire lenne hatásos, valószínűleg csak körberöhögne, de ez esetben egyszerűen lelakatolom. Mondjuk… a legegyszerűbb az lenne, ha megvárnám, amíg egyszer elmegy és az ajtót lakatolom le. Valami hókuszpókusszal tuti kinyitná. Fenébe, ez sem jó. Akkor csak szimplán az őrületbe fogom kergetni. Az biztos elég hatásos lesz. -Hogy te milyen áldott jó lélek vagy, boszikám… - húztam el számat a megjegyzésére. Valahogy kezdtem azt érezni, feleslegesen hergelem magam. Ha már első nap ennyire felment bennem a pumpa, mi lesz a későbbiekben? Borulhat a tervem és nem én kergetem a végén őt az őrületbe, hanem fordítva. Ezt pedig a világért sem szerettem volna. Miután közelebbi barátságba kerültem egy pohár narancslével, gyorsan átöltöztem. Nem lett volna jó ötlet nedve pizsiben lefeküdni, ha csak nem feltett szándékom lett volna megbetegedni. Gyorsan lecseréltem az átázott pizsamát egy tisztára, majd visszabaktattam oda, ahol hagytam Kai-t, az újdonsült púpomat. Mert körülbelül ehhez tudtam hasonlítani. Olyan volt, mint egy púp az ember hátán. Nagyon reméltem, hogy felmossa a tócsát. Lehetne ez a fizetsége a lakbér helyett. Úgyis utálom a házimunkát, ő pedig pont kapóra jönne ilyen szempontból, ha pedig azt akarja, hogy egyik reggel ne legyenek kivágva a cuccai az ablakon, akkor meg fogja csinálni, amire kérem. Az elején még szépen, kedvesen, nőiesen fogom kérni. Aztán már annyira nem. Még szerencse, hogy általában rendkívül türelmes vagyok. Meglepő látvány fogadott a konyha kellős közepén. A boszifiú félmeztelenül ácsorgott a mosogató fölött és öblítette ki a pólóját. Szemeim hirtelen háromszor akkorára nyíltak, mint a normális. Na, nem mintha olyan rossz lett volna a látvány, de azért meglepett. A padlóra fókuszáltam és a szoba különböző pontjaira, mintha nagyon keresnék valamit. Ő volt a félmeztelen és még én éreztem magam zavarban. -Ömm… - hirtelen el is felejtettem, mit akartam, aztán megláttam a vizes részt a földön. – Felmostál. Szuper – feltűnően sokáig bámultam azt a nyomorult vizes foltot a földön. Úgy éreztem, ha most rá nézek, az arcom egészen egybe fog olvadni a hajam színével. Kétértelmű mondata csak utólag jutott el a tudatomig, pont akkor, amikor arcom felé nyúlt. Értetlenül néztem rá egy pillanat erejéig, aztán… aztán sötétség. Az ágyamban ébredtem. Csak arra nem emlékeztem, hogy kerültem ide. Egy csomó kávét magamba borítottam. Aztán bámultam a plafont. Sokáig bámultam a plafont. Nagy nehezen elaludtam, aztán… jaj ne. Ugye… ugye az csak életem legrosszabb és legbosszantóbb álma volt? A választól félve másztam ki az ágyból. Olyan kómás voltam, hogy alig láttam ki a résen. Beletúrtam hajamba, mert a szemembe lógott, hátra söpörtem azt és a szobám ajtajáig merészkedtem. Finom illatokra kaptam fel a fejem és máris nem voltam olyan kómás, mint egy perccel ezelőtt. Kijjebb sétálva láttam csak meg Kai-t. Szóval nem csak álmodtam. Hát ez egyszerűen fantasztikusan nevetséges. Gyorsan végigpörgettem magamban az éjszaka történéseit. Odáig vannak meg az események, hogy az arcom felé nyúl, aztán hozzám ért és mintha elvágták volna a képet. Biztos egy újabb hókuszpókusz. De ha még egyszer ilyet csinál, én tuti megverem. De a jelek szerint legalább főzött. Piros pont. Hátha még finomat is… A kíváncsiságtól vezérelve sétáltam be a konyhába, ahol hatalmasat nyújtóztam. -Jó reggelt, Harry Potter – üdvözöltem egy újabb becenevet ráaggatva. Azt hiszem, minél tovább folytatja ezt a varázslósdit, annál több, esetleg kéretlen becenevei lesznek. – Attól függ, mit csinálsz – közelebb lépkedtem meglesni, mit főz ennyire. Reméltem, nem rakott bele semmi mérget vagy nem átkozta meg. Legalább a kaját ne…
Csak néhány pillanatig követem a kócos, csipás szeműt a tekintetemmel, aztán figyelmemet ismét a készülő reggelire fordítom. A bacon szeletek már csak a fogyasztásra várnak, a kávé épp most lett kész, ennek köszönhető, hogy az illata betölti a házat, a rántottának pedig már csak egy kis kavargatás kell. Kitöltöm a gőzölgő feketét két bögrébe, és azok felett lesek ismét a lányra. - Ki a fene az a Harry Potter? – ráncolom a homlokomat. A szomszédban volt egy Harry nevű srác kölyök korunkban. Utáltam. Nagyképű volt, és hangos. Be nem állt a szája. Hmm… magamra emlékeztetett. Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben. Talán meg is tettem. A múlt egy újabb sötét rejtélye… - Mindegy – vonom meg a vállam. Annyira igazából nem érdekel, hogy honnan szedte ezt a nevet. Érezhető a hangsúlyából, hogy csak cukkolni akar vele, szóval ez is csak egy újabb dolog, amit hagyok leperegni magamról. Vagy csak simán visszaküldöm a labdát. – Még mindig Kai a nevem, ha nem emlékeznél. Álmodban felejtesz? – kérdezem, aztán szélesen elvigyorodom. – Apropó, hogy aludtál? – Kérdezem, miközben mellém lépked. Feltenném rá minden vagyonom – ami, igaz, nem egy horribilis összeg – a fél királyságom, sőt, a nyakam is, hogy megvan a maga véleménye arról, ahogyan éjjel az ágyába került. A kisasszonynak tulajdonképpen mindenről makacsul megvan a véleménye, amit képtelen véka alá rejteni. Vajon ezúttal jobban megy neki? De legalább mostanra kialudtam magam, szóval készen állok az újabb kör szópárbajra. - Reggelit – válaszolom meg felettébb frappánsan a ki nem mondott kérdést. Aztán a tojást is szétosztom két tányérra, majd a többivel együtt felszolgálom az asztalon. Igazi konyhatündér vagyok, igen, elismerem. – Már tálalva is – tárom szét a karomat, aztán további udvarias gesztusok nélkül, nem várva meg, hogy csatlakozzon, helyet foglalok az egyik tányér mögött. Mmhh… egyszerű, de nagyszerű, és az illata mennyei. Az első falatot már a villámra is szúrom, szórakozott mozdulattal forgatom azt meg az orrom előtt, majd hamar eltüntetem.
Mi az, hogy ki a fene az a Harry Potter? Ezt nem gondolhatta komolyan. Harry Potter-t mindenki ismeri. Vagy utálja, vagy szereti, de mindenki ismeri. Döbbent arccal néztem rá. Reménykedtem benne, hogy rosszul hallottam, de nem. Nagyon is jól hallottam, amit mondott. -Nem, nem mindegy. Mi az, hogy nem ismered Harry Potter-t? – a pultra támaszkodva bámultam rá akkora szemekkel, hogy már félő volt, kiesnek a saját tulajdon helyükről. – Burokban élsz? – jobbat nem tudtam elképzelni. Még ha nem is látta a filmet vagy olvasta a könyvet, minimum hallania kellett volna róla. Ez annyira alap… annyira alap, hogy már fájt ezt hallani. Egyszer tuti megnézetem vele legalább a filmeket. -Amíg az én lakásomban vagy, úgy hívlak, ahogy akarlak – vontam meg a vállam nemes egyszerűséggel. Itt az én szabályaim élnek. Még akkor is, ha nem tetszenek neki. És mivel ő sem úgy hív, ahogyan én szerettem volna, ezért én sem fogom úgy hívni. Ugye milyen kis mocsok vagyok? Kölcsön kenyér visszajár. Összeszűkült szemekkel néztem rá, mikor megemlítette az alvást. -Pont úgy, hogy ha még egyszer ezt megcsinálod, akkor… - akkor mi? Megverem? Kiszaggatom a ruháit? Beragasztózom a vécédeszkát, hogy hozzáragadjon a kezéhez? Viszketőport vagy borsot szórok a gatyájába? Talán. – Akkor annak súlyos következményei lesznek rád nézve – válaszoltam rendkívül fenyegető hangon. Nem volt kenyeremre a tegnap esti szitu, a vége meg pláne nem. Nem lett volna hozzá joga. Mellesleg magamtól is visszabújtam volna, ha aludni nem is, de azért igen, hogy ne legyek egy légtérben vele. Közelebb hajolva figyeltem a készülő reggelit. Gordon Ramsey éppen rántottát csinált. Reméltem, hogy semmi mérget nem kevert bele, nem sózta el és ehető minőségűre csinálta. Mikor szétosztotta az adagokat hangosan megkordult a gyomrom. Mint valami megszállott mentem a kaja irányába az asztal felé. Még mielőtt belegondoltam volna, hogy milyen jó is lesz teli hassal létezni a továbbiakban, ő már túl is volt az első falaton. Tudtam, hogy paraszt. Na de ennyire? Kihúztam a székem, helyet foglaltam azon és összeszűkült szemekkel pillantottam rá. -Jó étvágyat! – inkább célzásnak szántam, mintsem valódi „jókívánságnak”. Végül én is belekezdtem a reggelibe. Hmm, el kell ismernem, nem sikerült ez olyan rosszul. – Szabad idődben Jamie Olivert nézel? – kérdeztem, és egy újabb falatot tűztem fel a villámra. – Vagy őt sem ismered? – kérdeztem felvon szemöldökkel, mielőtt bekaptam volna a falatot. A Harry Potter-es dolog után már nem tudtam, mire számítsak.
Megvonom a vállam. Nem értem, mitől ilyen nagy dolog ez, hogy nem tudom, ki az a Harry Potter. Talán ő az új Teréz anya, vagy mi? Hát bocs, hogy bezártak húsz évre egy másik világba. - Van egy olyan sejtésem, hogy ha egyszer kiköltöznék innen, akkor is úgy hívnál, ahogy akarnál – nevetgélek a kávék felett. De nem is érdekel annyira ez a név dolog. Az viszont annál inkább, hogy leüssem Daisy magas labdáját a tegnap éjszakával kapcsolatban. Arcomon elégedett vigyor virít, látva a felháborodását. Tényleg fogadnom kellett volna rá, hogy a kis hölgy hogyan pontozza a tegnapi trükkömet. Simán nyertem volna, csont nélkül. - Súlyos következményei? Hú, ez aztán ijesztően hangzik. Micsoda veszélyes nőszemély vagy te, Daisy Sutton – gúnyolódok vele, miközben közelebb sétálok. Szemtelenül közel, közvetlenül előtte állok meg, épphogy csak nem érek hozzá. Pár pillanatig csak nézek így rá, és élvezem a helyzetet, hogy köztem és a pult között rekedt, így nem menekülhet el. - Bú! – érintem meg ismét az arcát, ahogy tegnap éjjel tettem, de ezúttal nem történik semmi. Nem is állt szándékomban vele tenni bármit is, a játszadozáson kívül. Aztán ellépek tőle, és elnevetem magam. A reggeli finom illatai már egyébként is sokkal inkább foglalkoztatnak, mint bármi más. - Jó étvágyat neked is, kicsi Sutton – vigyorgok összezárt szájjal, hogy a betömött kaja ne találjon visszahullani a tányérra, és teljesen figyelmen kívül hagyom a szavai élét, mellyel egyértelműen üzenni próbált nekem. De nem értem, mit problémázik már megint. Éhes vagyok, a reggeli elkészült. Mire várnék még? - Jamie Oliver? Tudnom kellene, hogy ki az? - ráncolom a homlokomat látszólag kissé gondterhelten. Kezd fárasztani ezekkel az ismeretlen nevekkel. - Kislány, már mondtam tegnap éjjel is, hogy a mai civilizációtól távol éltem az elmúlt években. Ha annyira kíváncsi vagy: húsz évet töltöttem le 1994-ben, egy másik világban – vonom meg ismét a vállam. Sejtem, hogy ez kissé magas lesz neki, de sebaj. - Bármi, ami '94 óta történt, számomra újdonság. Mondjuk úgy, egyik napról a másikra egyszer csak... PUFF, itt termettem 2015-ben. - Ez egy kicsit úgy hangozhat, mintha időutazó lennék, ami vicces. Belenevetek a tányéromban, miközben egy újabb falatot nyomkodok befelé. Nem baj, majd előbb-utóbb megérti. Vagy nem. Tök mindegy.
Látszólag nem izgatta fel a Harry Potter téma. A legkevésbé sem. De ha nem, hát nem. Én nem fogom erőltetni. Éppen eléggé kattant már anélkül is, hogy valaki erőszakoskodjon vele, nem pont én szeretnék lenni az, aki miatt még gyogyósabb lesz. Bár, van egy olyan érzésem, hogy ha még sokáig egy fedél alatt fogunk élni – már pedig minden jel erre utal –, akkor egészen biztos egymás agyára fogunk menni. -Rendkívül jó a sejtésed – csaptam össze örömet színlelve két tenyerem magam előtt. Szinte rá van írva az arcára, hogy nem kedveli, ha mindenféle beceneveket aggasztanak rá. Első lépés a teljes kiidegelés felé: becézgetés. Ha kevesebb, mint huszonnégy óra alatt már ennyi jutott eszembe, mi lesz itt pár napon belül? Lassan listát kell vezetni róluk, komolyan mondom. A kis ráillő becenevekkel szemben a tegnap esti trükközése egyáltalán nem tetszett. A létező legkomolyabb és leghalálosabb pillantásomat vetettem rá, de még ez sem hatott különösebben. Csak vigyorgott. Mintha ki akart volna szándékosan gúnyolni. Oké, ezért még tuti megkapja a magáét. A saját lakásomban ne szórakozzon velem egy kis Óz 2.0. -Nem is gondolnád, mennyire – sziszegtem fogaim közt, miközben ő egyre közelebb sétált. Ahogy közeledett úgy fagyott le minden az arcomról. Pont úgy közelített, mint tegnap este, amikor azt a hókuszpókuszt csinálta. Abból egy is elég volt egyelőre, köszönöm szépen. Ha aludni akarok, akkor majd bemegyek a szobámba a két saját tulajdon lábamon, befekszem az ágyamba és betakarózom. Zavaróan közel állt meg. Nagyot nyeltem. Hirtelen összerezzentem, mikor ismét az arcomhoz ért. Azonban most nem történt semmi. Ébren voltam, ugyanott álltam, ahol egy másodperccel ezelőtt is. Semmi változás nem történt. Csak szórakozott velem a kis szemét. Mélyet sóhajtottam és elszámoltam magamban lassan ötig. Nem, ilyeneken nem érdemes felhúznom magam. Hadd lássa azt, hogy egy idő után már semmilyen hatást nem váltanak ki belőlem a gyerekes játékai. Akkor talán abbahagyja. Hamar falatozni kezdtem a reggeliből. Egész finom volt. Ráadásul még csak mérgezettnek sem tűnt. Ismételten sikerült egy olyan nevet említenem, ami neki teljesen kínai volt. -Illene – bólintottam nagyot. Aki valaha megfordult a konyhában, az ha arcról nem is tudja, hogy néz ki, de a nevét mindenképp hallotta már Jamie Oliver-nek. Még én is, pedig nem vagyok a szakácsok gyöngye. -Mi? – ennyit bírtam kinyögni mindarra, amit hallottam. A villámat félúton megállítottam, aztán visszaraktam a tányérra. Gyorsan fejszámoltam egyet. – Várj… ha ez igaz. Tegyük fel, hogy ez igaz. Szóval, ha ez igaz, akkor te most olyan… - kicsit hitetlenkedve álltam neki a számolásnak, de amikor kijött az eredmény elkerekedett szemekkel néztem rá arra a némberre. – TE MOST OLYAN NEGYVEN KÖRÜL VAGY?! – hangom pár oktávval feljebb szökött az átlagosnál. Villámat elejtettem és csak bámultam rá, aztán elnevettem magam. – Neeeeem, az nem lehet. Nem lehetsz annyi – fejemet csóválva dőltem hátra. Vagy mégis lehet annyi? Nem ismeri se Harry Potter-t, se Jamie Oliver-t… Viszont akkor elég jól tartja magát a… a nem is olyan fiatalember.
Egy falatot tömök be a számba így a rövid összefoglaló után, majd azt rágcsálva könyökölök az asztalra a tányérom mellett, és érdeklődve figyelem Daisyt, hogy vajon mit szűrt le abból, amit az imént mondtam neki. El kell ismernem, lenyűgöz, hogy elsőre sikerült megértenie a lényeget, anélkül, hogy külön magyarázatot, lábjegyzékeket fűztem volna hozzá. Egyben vicces, hogy az egyetlen következtetés, amit levont az egészből, hogy idősebb vagyok, mint aminek kinézek. - Hmm… - forgatok meg alaposan egy újabb falatot a számban anélkül, hogy választ adnék a kérdésére, ami láthatóan szépen sokkolta. – Szóval... tegnap közöltem veled, hogy varázsló vagyok. Hogy összekapcsoltam magunkat, és a legkisebb sérülésemet is megélheted velem. Egy átkot szórtam rád, ami az életedet is követelheti. Aztán elárultam, hogy leéltem húsz évet a múltban, egy másik világban, ahol egyébként egyetlen egy nap ismétlődik újra és újra – teszem hozzá egy vállvonással, mint egy mellékes adalék információt, ha már így halmozom az infómorzsákat neki, aztán ingatni kezdem a fejemet. – Az egészhez nincs szinte egy árva szavad, vagy egy csodálkozó felkiáltásnyi hozzáfűznivalód sem, ezzel szemben kiakadsz a koromtól? Manapság nagyon divatosak a fiatalító kúrák, csodaszerek meg műtétek, nem? Az interneten olvastam a minap, hogy a legtöbb sztár jóval idősebb, mint aminek kinéz – magyarázok tovább tűnődve. Imádok online böngészni, főleg twitteren. Vicces ez a modern világ, de már odaát is sejtettem, hogy az internet izgalmas dolog lesz, mire visszatérek. - Negyvenkét éves vagyok – tárom szét a karomat, majd hogy biztos legyen benne, hogy nem hazudok, előhalászom a személyimet, amely teljesen hiteles, és az orra alá dugom. Leolvashatja róla a születési dátumomat, a kép rajta húsz éve készült, de tökéletesen ugyanúgy nézek ki ma is. Hát igen, valami jó is van abban, hogy lehúztam két évtizedet abban a nyomorult börtönvilágban. - Furcsa egy nő vagy te, Daisy – ingatom a fejemet vigyorogva, a hangomba pedig mintha némi elismerés vegyült volna, és csak utólag tudatosul bennem, hogy most először szólítottam a keresztnevén. Bevallom, tetszik, hogy egy kicsit zakkant a csaj, mert tény, hogy az. Nem annyira, mint én, azt talán nem is viselném jól. Félő, hogy akkor már kinyírtam volna. Túl idegesítő vagyok, én nem tudnám elviselni magamat. Mármint kívülről. Mert amúgy szeretem magam.
Nyugodtan falatozgattam, miközben ő még egyszer összefoglalta, amit tegnap, illetve ma a tudomásomra juttatott. Amikor éjjel megvágta magát és ugyanolyan seb keletkezett rajtam is, akkor kicsit összesz@rtam magam, mi tagadás, de… az, hogy ő húsz évet a múltban élt, egy másik világban, ahol egyébként egyetlen egy nap ismétlődik újra és újra, az már nem az én problémám. Nyilván okkal ragadt ott. Nyilván valaki másnak is az agyára ment már és inkább bezárta oda abban reménykedve, hogy ott is marad. Fogalmam sincs, hogy jutott ki onnan, de vannak dolgok, amiket jobb nem tudni. Meg persze van a kíváncsiság, ami sok mindenen felül tud kerekedni, de egyelőre inkább nem kérdeztem meg. - Aha – válaszoltam egészen röviden és tömören. A kora volt a legszembetűnőbb. Illetve annak hiánya. Mármint fizikailag. Nagyon-nagyon rossz indulattal sem mondtam volna huszonhatnál többnek. – De te nem tartozol a legtöbb sztár közé – bekaptam egy újabb falatot, majd felálltam és a konyhaszekrényhez sétáltam. Kivettem a vitaminos dobozokat, töltöttem egy pohár vizet, aztán gyorsan bekapkodtam őket. – Ahhoz képest, hogy nem tudod, ki az a Harry Potter meg Jamie Oliver, elég tájékozott vagy – jegyeztem meg zárójelesen, majd visszaültem az asztalhoz. Kivettem a kezéből a felém nyújtott személyit. És ha a számok nem hazudtak – miért is hazudtak volna –, akkor Kai sem hazudott. A fotón pedig minden bizonnyal ő volt, vagy egy tökéletes hasonmása. De erre még gondolni is rossz volt. Belőle egy is sok. Szóval, minden bizonnyal ő volt. - Én vagyok a furcsa? – kérdeztem felvont szemöldökkel, elvigyorodva. – Én csak egy átlagos huszonegy éves egyetemista vagyok. Kettőnk közül te vagy túl a negyedik x-en. Boszi fiú vagy, aki megátkozott. Összekapcsoltál minket, húsz évet leéltél a múltban, ahol minden napod szó szerint ugyanolyan volt, most pedig itt vagy, ráadásul húsz évet letagadhatsz – kis hatásszünetet tartottam. – Szerintem te vagy a furcsa – fejtegettem többé-kevésbé az ő szavait használva. Több érvem volt az ő furcsaságai mellett, mint az enyémeknél. Még egy utolsó pillantást vetettem a személyire, aztán visszatoltam elé. Hm, tényleg negyvenkét éves. - Kíváncsi lennék, hogy mi lenne, ha egy szépségápolási cég megtudná a korod – gyorsan bekaptam az utolsó falatot is, aztán folytattam. – Tuti kísérleteznének rajtad – nem tudtam nem megmosolyogni ezt. Egészen előttem volt a kép, amint sok fehér köpenyes, szemüveges tudós mindenféle méréseket végeznek rajta. Kai mint kísérleti nyuszi. – Figyelj, legalább lennének csodálóid – mindkét karomat széttárva vigyorodtam el. A való világban szerintem a legtöbb embert az őrületbe kergeti, legalább a tudományok területén valamilyen szempontból a csodájára járnának. Ha nem is a kiállhatatlan személyiségét csodálnák, de a fizikai adottságait igen. Mármint, hogy korához képest milyen fiatalnak néz ki.
Aucs. Ez fájt. Lehet, hogy nem vagyok sztár, de egyszer szerepeltem az újságokban. Tele voltak velem a lapok, és nem csak Portlandben, hanem szerte az államokban. A srác, aki nyomtalanul eltűnt, miközben négy testvérét brutálisan meggyilkolták. Médiaszenzáció voltam. Kár, hogy a sok érdekes cikket már csak odaát olvashattam, és nem tudtam senki orra alá dugni a lapokat, közölve, hogy haha, élek, és én öltem meg őket. Na mindegy, ez már rég volt. Talán ideje újabb testvérekkel gazdagítani a sort, és újra írhatnának rólam. Szerencsére a szüleim gondoskodtak róla, hogy sose fogyjak ki a választékból. Nyolc gyerek. És még engem tartanak őrültnek. Vicces. El kell ismernem, hogy Daisy kiválóan érvel. Kettőnk közül még mindig én vagyok a furcsább szerzet, büszkén vállalom, de ő sem teljesen komplett. És éppen ezért élvezem a társaságát. - Nagyszerű meglátás. Ott a pont – bólintok megjátszott csodálattal hódolva a felsorolásának. - Az én fiatalságomnak csak annyi a titka, hogy húsz éven át újraéltem ugyanazt a napot, de már ugyanúgy öregszem, mint te, vagy bárki más. Mondhatni – teszem hozzá bizonytalanul, mert valójában a boszorkányoknak is vannak rá trükkjeik, hogy maradjanak tovább fiatalosak, és ha már itt tartunk, nem szeretnék az elkövetkező húsz évben sem megráncosodni. - Szóval a kozmetikai cégeidet aligha tudnám lenyűgözni, a titok nem bennem van. Ha igazi örökifjúkat akarnak vizsgálgatni, én a vámpírokat ajánlanám nekik. Na ők nem csak húsz évet tagadhatnak le, hanem... akármennyit. És még másik világba sem kell értük menni – mondom félig tűnődve, miközben kitakarítom a tányéromból a reggelim maradékát is. - Nem kellene lassan előadásra menned, te huszonegy éves, átlagos egyetemista lány? A Whitmore fősulira jársz, ugye? - kérdésnek fogalmazom meg, de valójában elég biztos vagyok benne. Éjjel a postájából nem csak a nevét tudtam kikövetkeztetni, hanem többek között ezt is. - Mehetnénk együtt, nekem is van ott egy-két dolgom. - Már szinte hallom a kétségbeesett ellenkezést, amiért ott sem tud megszabadulni tőlem, és halkan elnevetem magam. De valójában nem azért akarok vele tartani, hogy ott is az idegeire menjek. A Whitmore-on valaki teljesen mást szeretnék őrületbe kergetni, már csak a puszta felbukkanásommal is. Például az ikremet, vagy a kishúgomat, Livvie babát, akiről a madarak azt csiripelték, hogy szabadidejében a kampuszon dolgozik is. Szorgos kis méhecske. Vajon felismeri a bátyját, akit négy éves korában látott utoljára? Előzőleg, a bálon, nem volt alkalmam köszönni neki, de hát, ami késik, nem múlik.
Nem lehetett egy szavam se, mert az éjszakai idegesítő-szintet közel sem súrolta. Még csak messziről sem. Egészen elviselhető fokozatra tette magát vagy csak még reggel volt, takarékon működött. Nem tudom, de ha ilyen lenne továbbra is, akkor talán nem viszketne a tenyerem minden percben, hogy belefojtsam egy kiskanál vízbe is akár. De csinált reggelit, ráadásul finomat, úgyhogy most negyed óráig megbékélek a társaságával. - Mondhatni? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel és hátradőltem a székemben. Most akkor úgy öregszik vagy sem? Komplikált egy alak ő, ráadásul tuti nem normális, emellé még a válasza is komplikált. Azt hiszem, felesleges lenne megpróbálnom kiigazodni rajta. – Várj csak… - közelebb hajoltam és hunyorogva néztem rá. – Az ott csak nem egy szarkaláb? – a szeme sarka felé böktem mutatóujjammal. Vigyorogva dőltem hátra a székemben. Túlságosan is szereti magát, nem siklana át a legapróbb hiba felett szem. Szerintem… - Vámpírokat? – meghökkenve néztem rá egy darabig, bár nem is értem, min lepődtem meg. Tegnap kiderült, hogy léteznek boszorkányok. A vámpírok létezésének ténye miért lenne ezek után olyan sokkoló? Edward Cullenek meg Drakulák sétálnak az utcán ezek szerint, csak az emberek nem tudnak róla. Jobb volt nekem nem tudni ezekről a dolgokról. Egészen ki voltam békülve az életemmel, erre beállított egy ilyen… Isten csapása, akitől eddig nem sok nyugtom volt, ráadásul meg is átkozott, megtudtam, hogy természetfeletti lényecskék nem csak a mesékben és a horror filmekben léteznek. Az is lehet, hogy aki az utcán velem szemben sétafikál éppen, az egy vérszomjas szörnyeteg. Kitoltam a székem és a mosogató felé indultam. A nagy beszélgetésekben teljesen el is feledkeztem a suliról. Gyorsan a konyha végében lévő faliórára néztem. Egészen szépen késésben voltam. A kezemben lévő tányér hangos csattanással landolt a mosogatóban. - Ha te kérdezed, akkor nem – nem akarom, hogy még ott is az idegeimre menjen. Elég bajom van nélküle is, ráadásul az már pontosan elég kihívás, hogy a lakásomban elviseljem. De ebből a válaszból még a hülye is leszűrte volna, hogy igen, oda járok. – Egyébként de. Meg le is kéne adnom a beadandómat, viszont a felvetésedre válaszolva nem, nem mehetnénk együtt – gyorsan negédes mosolyt villantottam rá, aztán elrobogtam a szobámba felöltözni. A kis helyiségbe beszaladva szabályosan becsúsztam a parkettán a ruhásszekrényem elé. Kikaptam belőle egy fekete farmert és egy kék ujjatlant. Ruháimmal együtt bevándoroltam a fürdőbe és magamra csuktam az ajtót. Fogat mostam, felöltöztem meg elvégeztem az ilyenkor szokásos teendőket. Pár perc múlva egész emberi alakban libbentem elő. Visszasiettem a szobámba még a beadandómért. Annyira én lettem volna, ha itthon felejtem, de szerencsére még időben eszembe jutott. A cuccaimmal együtt az előszobába szaladtam. A tükör előtt megállva óhatatlanul női dilemmába estem. Felfogjam a hajam vagy ne? Kezemmel összefogtam, aztán leengedtem az összehasonlítás végett, de a döntésképtelenség miatt ezt megismételtem. Aztán megint. Aztán inkább nem fogtam össze, mert csak időpocsékolás lett volna. Belebújtam és a kabátomba. - Na jössz vagy nem? – sóhajtva fordultam vissza értelmes válasz reményében, közben felkaptam a kulcsaimat. Kinyitottam az ajtót, hátha ki akaródzik fáradni őkelme, hogy aztán végre zárni tudjam a lakást.
A hozzászólást Daisy E. Sutton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 11, 2015 4:13 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 07, 2015 1:13 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Sutton
hello, roomie. nice to see you again.
Sejtelmesen mosolygok, amikor visszakérdez. Nem éppen egy hét pecsétes titok, hogy a boszik tudnak maguknak botoxmegelőző varázslöttyöket kotyvasztani, de így izgalmasabb, ha Daisy nem tud meg azonnal mindent, és kíváncsi marad. Ami viszont az éjszaka rejtélyes teremtményeit illeti, miért is ne hozzam rá még egy kicsit jobban a frászt? - Vámpírok, vérfarkasok és ezeknek a különféle elkorcsosult keverékei – közlöm vele vidáman, én, a boszorkányok között is korcsnak számító, elfajzott, torzszülött, akinek még saját, természetes varázsereje sincs. Na mindegy, hát ez van. Egyébként sem lesz ez így örökké. Ha minden jól megy, megszerzem Jo erejét, és soha többé nem kell emiatt aggódnom. De a családomnak sem. Ami azt illeti, nekik adok majd egyéb okokat az aggódásra. - Rosszul látsz, kicsi lány, szerezz magadnak egy szemüveget szerintem. Az én arcom tökéletesen fiatal, maximum egy kis, kialvatlanság okozta gyűrődés lehet ott, amiért fél éjszaka rád kellett vadásznom, aztán pedig még konyhát is takaríttattál velem – sóhajtok fel drámaian. Majd dolgom végeztével, és a tányérom maradéktalan kiürítésével hátra dőlök a helyemen, és feldobom a lábaimat a szomszédos székre. Hmm… máris sokkal kényelmesebb. Daisy nemleges válaszát én leginkább egy határozott igennek értelmezem, amitől azonnal fülig ér a szám. Oké, tévedtem korábban. Talán előzőleg beértem volna annyival is a Whitmore-on, hogy megkeresem az ikremet, de tekintve, hogy a lányt ennyire fellelkesíti a társaságom gondolata is, muszáj lesz az időm hátramaradt részében felkutatnom őt is. - Ne aggódj, nem akarok a sarkadban lenni. Az ikernővérem ott dolgozik, vele lesz ott találkozóm – igyekszem mégis őt megnyugtatni. Had legyek csak meglepetés, úgy az igazi. Az ördögi tervem már körvonalazódik is. Csak előbb járjak sikerrel Jonál. Daisy egyik pillanatról a másikra teljesen váratlanul futóegérré változik. Vagy valami ahhoz nagyon hasonlóvá. Úgy cikázik a lakás különböző pontjai között, ahogy csak a női nem képviselői tudnak, amikor valahonnan késésben vannak. Én viszont halottakat is megszégyenítő nyugalommal állok meg a folyosón, ahonnan a legtöbb helyiség kellőképpen belátható, karjaimat összefonom a mellkasom előtt, hátamat a falnak vetem, és derűs szórakozottsággal figyelem a műsort. - Oh, máris vége a bolondórának? – kérdezem felvont szemöldökkel, miközben vállammal ellököm magamat a faltól, indulásra készen.
Kezdőlap
