Úgy döntöttem, hogy nem menekülök többé, hiszen kissé már belefáradtam. Élem a mindennapjaimat, és bár talán nem ez a legjobb ötlet, de nincs más választásom. Nincs elég pénzem máshová költözni, szóval mindenképpen maradnom kell és rettegni, hogy az a szörnyeteg mikor kap el. Büszke vagyok erre a 4 évemre, és ha már egyszer sikerült túljutnom az eszén, akkor következőkor is sikerülni fog. Nemrég a családom után néztem, és jól vannak, nem bántotta Őket, ami azt hiszem, hogy nagy megkönnyebbülést jelent számomra. Sosem tudnám megbocsátani magamnak, ha bajuk esik miattam. Ha az az ára, hogy életem végéig rabszolga legyek, akkor legyen. Csak nekik ne essen bajuk. Lehet, hogy igazából nem is akarja Őket bántani, hiszen megtehette volna az elmúlt négy év bármely napján. Talán ha szembe állnék vele és elmondanám, hogy nem félek... Ugyan már! Lenne ehhez egyáltalán elég bátorságom? Nem vagyok benne teljesen biztos. Ez az első munka napom azóta, hogy olyan ostobán viselkedtem. Azt mondtam, hogy elkapott valamiféle rosszullét, amit a kolléganőm nem hitt el, de a főnököm igen, és csak az Ő szava számít. És már este van, majdnem eltelt ez a nap is, hamarosan váltás következik, én meg mehetek haza, ahol biztonságban leszek. Ami azt jelenti, hogy ezt a napot sikeresen megúsztam. Nem váltottunk túl sok szót Sheilával ma, azt hiszem, hogy nehezen fogja megbocsátani nekem, hogy magára hagytam, meg, hogy furán viselkedtem. De nem is baj. Amúgy is kezdtünk túl közel kerülni egymáshoz, amit most még ugyan nem szeretnék, hogy felbukkant Castiel. A mosdóba sietek a moppal a kezemben, hogy minél hamarabb rendbe szedhessem, és akkor végeztem is mára. Majd taxival megyek haza, hogy minél hamarabb magamra zárhassam az ajtót, és holnap nem dolgozok, csak majd holnapután... arra meg kitalálok ismét valamit. Egyenlőre annyit tehetek, hogy bíok a sorsban, és abban, hogy soha többé nem fog keresni az az alak. Nem tudom, hogy miért pont én kellek neki, de addig nem nyugszom, amíg meg nem szabadulok Tőle
Mondhattam volna, hogy meg akarom érteni a húgom, de erről már rég letettem. Megvolt a maga élete és életstílusa, annak pedig örülhettem, hogy volt oly kegyes, és kihúzta belőlem azt az átokverte karót. Megbocsájtani egy dolog volt, de feledni egy másik, és egy részem ezért viaskodott is az ellen, hogy idejöjjek. Tiszta őrületet vonz maga köré, nagy belépőt és hatásosnak hiszi, a bosszantó számomra csak az, hogy illúziórombolóan unalmas lett, hogy szinte mindig ugyan az van. Ő megcsinálja, én feltakarítok. De mi mást is tehetnék, ha megígértem, hogy vigyázok rá, hisz tettei ellenére még mindig ugyanaz a személy, aki mindig is volt. a húgom, és ez elég hozzá, hogy óvni akarjam. -Bár ne így lenne...-mondom szinte az orrom alá mormogva, de tudom jól, hogy a hangos gondolat halk kiejtése is elég ahhoz, hogy megértse, amit mondok. Bármit is képzelt, a közeljövőben nem akartam minden lépésére figyelni, voltam olyan önző, hogy magammal akartam foglalkozni egy darabig. De ahogy ismerem tesz majd róla, hogy a dolgok ne az én naiv elképzeléseim szerint menjenek végbe. -Hálát, hogy évszázadokig bezárva tartottál? Majd ha lesz időm elgondolkodom rajta. Jobb dolgom is van, mint neked köszöngetni, hogy kiengedtél végül.-fonom keresztbe mellkasom előtt kezeim, mintha legalább lenne értelme vele erről vitatkozni. Nem puszta jóindulatból szúrt le, és ahogy ő mondta "kímél meg" az élettől. Csak azért tette, mert ő ilyen. Jól érzi magát, ha másoknak keresztbe tehet, ha elhiheti, hogy a Föld és az évszázadok csak körülötte forognak. Kíváncsi voltam, ki tette ezt vele, de nem azért, hogy megbüntessem, azt majd ő megoldja. Inkább megdicsértem volna azért, amit tett. -Tőled az egész város meghalhatna, ha olyan éhes vagy. Ja, de te máshogy működsz és még csak azt sem érzed, mi a különbség az éhség és a felesleges gyilkolászás között.-nézek a szerencsétlenre, akit a kelleténél jobban kihasználtam, de a legkisebb bajom az volt, hogy a végére nem fogja tudni mit is és miért is tett. -Tudsz menni, ha akarsz, még csak vér sem kell hozzá.-jelentem ki, hisz jól emlékszem, hogy micsoda kegy volt tőle az, mikor kiengedett a személyre szabott koporsómból, és kedvessége jeléül adott egy pohárka vért, mindezt jó egy évszázad éhezés után. -Hamupipőke vagy sem, csinálja, amit mondok. Ő legalább megteszi. És nem, nem vagyok vega, de a vérbank olyan opció, ami jól jön néha.-dőlök neki a nyitott ajtó félfájának, és rá pillantok. -Hány órát tervezel egy mosdóban tölteni? Mert ha nem bánod, én nem itt szeretném elfogyasztani a vacsorám.-lépek ki az ajtón, és indulok el, mit sem törődve azzal, hogy mennyire képes a lábára állni és jönni magától. Nem tudom, hogy mivel érdemeltem ki őt, de kezdem úgy érezni, hogy aki benne lakozik, annak nem akarok még a közelében sem lenni, és ez nem túl jó jel.
Mosolyogva mértem végig és pontosan azt tette amire számítottam. Megjelent és megmentette a drága húgicáját. Nem értem, hogy miért töri magát ennyire, hiszen szemmel láthatóan az én lelkem megmentésével már nagyon elkésett. Soha se leszek ennyire naiv és tündi-bündi, mint amennyire ő az. Egyszerűen legszívesebben néha némaságra ítélném. Talán emiatt is döntöttem régebben amellett, hogy egy időre kivonom magam forgalomból. A mosolyom egyre szélesebb lett a szavai hallatán és ártatlan arccal tártam szét a karomat. Látod, még mindig képes vagyok meglepni téged. - mondtam neki ördögi mosollyal az arcomon, de közben már most is félholt állapotban azon kattogott a szürkeállományom, hogy miként fogok tudni hasznot húzni abból, hogy az élet mellé sodorta. Talán, ha hagyom azt, hogy elhiggye, hogy kezdek megjavulni, akkor lehet több hasznát fogom venni és az orránál fogva tudom vezetni. Hmm... ez nem is rossz. Ez már igazán tetszik, de ahhoz előbb jól kell lennem, hogy egy ilyen színdarab a kezdetét vegye. Inkább megköszönhetnéd, hogy megkíméltelek egy satnya kor borzalmaitól és ennek köszönhetően még mindig élhetsz. Olyan korba engedtelek vissza, ahol legalább van egy olyan fajtának is, mint amilyen te vagy jövője. De gondolom hálát ne várjak, mert az luxus lenne. - mondom neki még mindig gúnyolódva és nem érdekel, hogy mennyi kést döfök belé, de egyelőre kell még az undok húgica dolog, hogy még nagyobb legyen majd a sikerélménye. Teszek felé egy-két lépést, majd amikor meglátok egy eltévedt lányt, akkor a hasam korogni kezd. Igen itt lenne az ideje az evészetnek. De amit a nővérem tesz arra nincsenek szavak. Megtapsolom őt, majd szemforgatás kíséretében újra ránézek.- Bravo. Az egész várost nem akarod megigézni, mert ha így haladunk,akkor hosszú út áll előttünk. - Bíztam abban, hogy sikerül vennie a célzást, hiszen ha ennék gyorsabban érnénk haza vagy bárhova, de így neki kell szinte majd engem cipelnie. Tettem újabb pár lépést felé, majd belékapaszkodtam. Nos, legalább Hamupipőke is megvan, hiszen eléggé szorgosan takarít. - mondtam neki viccelődve, majd ahogyan elindultunk folytattam a csesztetését. - Tudod remélem nem lettél vega, mert én szeretem az ínyenceket és a ropogós falatokat, de a nyulak és társai nem igazán szerepelnek az étlapomon. - mondtam neki mosolyogva és ártatlan arccal, hiszen én biztosan nem fogok nyúlból táplálkozni. Hamarabb fog piros hó esni, mint hogy ez megtörténjen.
Bármit is tett, a testvérem volt, és most, hogy itt feküdt előttem egyszerre éreztem azt, hogy megérdemli a halált, és éreztem azt, amit mindig is. A testvéreként szerettem, és próbáltam szemet hunyni minden felett, amit valaha elkövetett, s már rég letettem róla, hogy megpróbáljam megváltoztatni. egyszerűen örültem volna annak, ha nem taszít magától még messzebb. ennél közelebb viszont most nem lehetett ahhoz, hogy szívrohamot hozzon rám. Eddig még soha nem ment el. És az egészben az ironikus, hogy bárki is tette, meg tudtam érteni, és nem tudtam gyűlölni, vagy bosszúra gondolni. Csak arra, hogy Rian élje túl. Gondolkodás nélkül haraptam át végül csuklóm, és hagytam, hogy vérem torkán lassan végigcsurogva erőt leheljen bele. De nem tudtam,o hogy milyen reakciót kapok tőle. Reménykedtem. Reménykedtem, ahogy régen tettem és meg akartam kapni a magyarázatot végre, hogy amit tett, azt miért tette.Mert annyi féle választ kaptam már tőle, hogy azt se tudtam eldönteni van e bármelyiknek is igazságalapja. Kipattanó szeme és hirtelen reakciója engem is meglepett, amin elmosolyodtam. Részben ezért, részben azért, hogy életben maradt nekem. Ahogy felült elengedtem, és hagytam, hogy magához térjen még jobban. -Na ez a mondat mindenféle túlzás nélkül, de meglepett.-hangnemem egy pillanatra gúnyosra, már-már szemrehányóra vált, de rájövök, hogy az idő nem a legalkalmasabb egymás hajának húzkodására. Majd reakciójából ítélkezve mégiscsak arra jutok, hogy pontosan ugyan az a hajhúzás veszi kezdetét, ami mindig is. -Járni nem tudsz jóformán, de még így is képes vagy bárkibe a jóindulatoddal újabb késeket döfni.-állok fel összefonva kezem, és körbepillantok a helységben, furcsa fintort húzva arcomra. -A napnyugtát is megvárjuk, vagy mi lesz már? Nem mintha sietnék, mert valaki hagyta, hogy lemaradjak az időben.-teszek újabb szemrehányó kijelentést, miközben felvonom szemöldököm, és amikor meghallom, hogy valaki az ajtó előtt sétál el, kinyitom azt és berántom rajta, kezem szájára téve. -Intézd el, hogy ez eltűnjön innen. Minket pedig soha nem láttál. És ha valaha találkoznál Riannel először sikíts, aztán fuss el.-mondom, elengedve a lányt, aki megnyitja a vizet, és máris elkezdni feltörölni a földről a vért. -Itt az én szívességem, jöjjön a tiéd. Őt életben hagyod és eltűnünk innen.-húzom fel, szinte elengedve abban a pillanatban, mikor már nem szükséges a támasztásom, és nézek rajta végig, újabb grimaszt vágna, ami rám jellemző reakció. Elég megtépázott állapotban volt, de csak egy részem volt képes sajnálni őt. Egy részem viszont még mindig kételkedett abban, hogy helyes e, ahogy hozzáállok ehhez az egészhez, ahogy konkrétan Hozzá állok.
Nem voltam abban se biztos, hogy el fog jönni, de meg kell próbálnom. Eléggé viharos volt a mi múltunk, hiszen az apja az én kezeimnek köszönhetően halt meg, bár a fogaim által szerintem pontosabb megfogalmazás lenne, de ez mind csak részlet kérdése. Sok minden történt velünk, illetve soha nem voltunk igazán jó testvérek. Legalábbis ő próbált az lenni, de minél inkább igyekezett, én annál inkább próbáltam neki ártani. Nekem köszönhetően lett vámpír is, amit a mai napig nem tudok, hogy ezt átokként vagy ajándékként fogja fel. Egy biztos, hogy eleinte neki se volt könnyű és én meg élvezettel néztem ahogyan szenved. Talán gonosz vagyok, lehet. Nem fogom tagadni, mert fölösleges lenne. Sok mindent gyűlöltem benne, de leginkább azt, hogy mindig is ő volt a család szeme fénye. Mondjuk nem csodálom, hiszen én fattyú voltam. Az ő apjának a testévérének a gyermeke. Anyámnak eme baklövésének köszönhetően sokat kellett szenvednie, s végül bele is halt. De Abbie apját mindenki szentnek gondolta, de én tudtam az igazságot és nem haboztam abban, hogy megöljem, amikor lehetőségem adódott rá. És még ott van az a tény is, hogy rövid időre a nővéremet sikeresen kivontam még a forgalomból is. De mind ezek ellenére szerintem még mindig hisz abban, hogy még lehetek olyan jó és ártatlan, mint kicsiként voltam. És nekem pontosan addig jó, amíg ő ebben a tudatban él. Nem tudom, hogy mennyi ideig feküdhettem eszméletlenül, de hirtelen valami meleg és édes dolog csorgott végig a torkomon. Hamarosan már tudtam, hogy ez a mámorító íz nem más, mint vér. Nem kaptam sokat, de ahhoz éppen eleget, hogy segítsen visszatérni az életbe. Éreztem gyengéd simítását, illetve a szavait, mire hirtelen kinyitottam a szemeimet és felriadtam, mintha csak rémálmom lett volna. Abbie! - mondtam kicsit meglepődve, mert tényleg nem voltam abban biztos, hogy el fog jönni. Lassan felültem, de még mindig fájt minden porcikám. Lassan kicsit arrébb csúsztam és óvatosan végig mértem őt. - Jó újra látni nővérkém! - mondtam neki mézes-mázos hangon és annyira nagyot nem is hazudtam. Lassan felálltam és megtámaszkodtam az egyik falnál. - Azt hiszem jobb lenne, ha indulnánk, mert gondolom nem vágysz arra, hogy lásd miként fogyasztok el egy-két halandót vacsoraként, vagy éppen gyógyszerként. - mondtam neki kicsit gúnyos hangon és a mosolyom se hervadt le az arcomról. Szükségem volt még több vérre, hogy hamarabb meggyógyuljak, de ismertem már annyira a nővérkémet, hogy tudjam nem túlzottan tetszene neki az én módszerem és most nem akartam ártani, mert per pillanat még kicsit gyengébb vagyok, mint ő.
A hotel felé igyekezve egyre azon kattogtam, hogy a húgom mikor fog felbukkanni, és hogyha ez megtörténne, hogy álljak a dolgokhoz, hogy álljak hozzá. Hamar rá kellett jönnöm, hogy én magam sem tudom. Haragudnom kellene rá, gyűlölni és megvetni? Vagy egyszerűen fátylat borítani a múltra és mindent elfelejteni? A két véglet, ami közül egyik sem nyújt igazi megoldást. Ledobom a cuccom a hotelban, próbálok nem azon filozni, hogy mi történt az edzőteremben. Besétálok a fürdőbe, ledobálom a ruháim, és veszek egy forró fürdőt. Épp a vizes hajam tekerem be egy törölközőbe, amikor megcsörren a telefonom, kisietek hát a párás helységből, és összevont szemöldökkel figyelek a képernyőre. az emlegetett szamár most lép a képbe. De valamiért úgy éreztem, hogy ez most más holmi gyermeteg csínynél. Gyorsan megszárítom a hajam, és magamra kapok egy tiszta ruhát, majd próbálom megfejteni, hogy honnan küldhette ezt az sms-t. Végül próbára tettem egy informatikus boltban dolgozó tudását, némi rásegítéssel. De szerencsémre le tudta nyomozni, hogy honnan küldhették, mire megjutalmaztam azzal, hogy felejtsen el. Sietős léptekkel szálltam vissza a kocsiba és hagytam el a parkolót, majd tapostam a gázra és hajtottam a bár parkolójáig, akár egy őrült. Kipattanva a kocsiból szinte kiszakítottam a kis szórakozóhely ajtaját, körbepillantva viszont semmit nem láttam. Leszámítva a padlón alig felismerhető foltokat, melyek minden bizonnyal vérnyomok voltak, hisz a folyadék jellegzetes szagát én is éreztem. Végigsétálva a pöttyök mellett a mosdó feliratú ajtó elé értem, ahová lassan léptem be, az ajtó nyikorgó mozdulása után. A helység szét volt zúzva. A szó szoros értelmében romokban állt. De a húgom teste olyan nyugodtan feküdt a földön, mintha eltávozni készült volna. Egy pillanat. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy a fejemben megforduljon a gondolat: nekem, pont nekem kellene őt megmenteni? Mégis miért tenném? Egy jó szava nem volt hozzám jó pár évig, vámpírrá tett, majd karót szúrt a mellkasomba, és jó pár évtizedig ki se engedett a saját börtönömből, a testemből. Megbocsájtani a felszínen könnyű, de a sebek, melyeket ennyi idő alatt nekem okozott, s még csak az okát se tudtam, hogy miért tette, amit tett, nem múltak el ilyen könnyen. Azon kapom magam, hogy leguggolok mellé, feltépem csuklóm bőrét és megtámasztva fejét, hagyom, hogy vérem szépen lassan, de végigcsurogjon torkán. A testvérem volt, elveszíteni nem akartam. Kapaszkodtam a gondolatba, hogy mindenkit meg lehet változtatni. -Gyerünk, nem vagy te piskótából, tudom én.-suttogom homlokán végigsimítva, letörölve róla vérét, kihúzva szeme elől a kósza tincseket. Nem veszíthetem el, nem így. Először vissza akarom kapni, válaszokat kiszedni belőle, majd csak utána hagyni, hogy olyan bajba sodorja magát ismét, amitől a túlvilágon éled újra lelke. De ennek nem most volt itt az ideje.
Magam sem tudom, hogy mikor lettem ennyire kegyetlen. Nem tudnék mondani egy pontos időt rá. Talán én maga vagyok a sötétség szülöttje, még maga a pokol is kidobott magából és ezért születtem eme földre, hogy az itteni emberek életét keserítsem meg és ne a pokol szülöttjeit. Nem értettem, hogy miért áll hozzám így ez a lány, hiszen szemmel láthatóan pontosan annyira vetette meg az emberek életét, mint én. Én legalább jól is lakom és nem csak valami abrakadabrával ölöm meg őket, mint ahogyan ő tudja megtenni. Bár elnézve ezt a boszorkányt úgy érzem, hogy attól se rettenne vissza, ha esetleg kést kellene a kezébe vennie. Úgy érzem, hogy bármire képes azért, hogy a céljait véghez vigye. Talán ebben még inkább hasonlítunk egymásra. Most nagyon félek. - mondtam neki szinte nevetve, pedig pontosan tudtam, hogy nem viccel. Biztos vagyok abban, hogy most nagyon felhúztam őt, de miért hibáztatnám ezért? Tudom jól, hogy eléggé ostoba lépést tettem, de nem bánom. Legalább most egy napig szinte retteghet attól, hogy nehogy a drága nyaka kitörjön vagy esetleg el ne vérezzen. Meg ott van az a tény is, hogy szeretem az alvó oroszlánt felébreszteni. Szeretek fájdalmat okozni és megmutatni azt másoknak, hogy milyen rejtett oldaluk van. Érzem, amint a fa darab a lábba csusszan, majd hamarosan ahogyan minden porcikám szép lassan darabokra hullik. Egy apró kiáltás hagyja el az ajkaimat, majd hamarosan a földre rogyok és érzem, amint egyre közelebb van hozzám. Próbálok ellenállni, de most sokkal erősebben csinálja, mint pár perccel korábban. Végül pedig hamarosan minden elsötétedik. Nem tudom, hogy mennyi idő telt el, de amikor magamhoz térek, akkor egy karó található a szívem alatt is. Lassan kihúzom és érzem, illetve hallom ahogyan szép lassan a vére elkezd folyni, mint amikor egy patak forrást talál. Lassan előkotrom a telefonomat és egy üzenetet küldök... "Segíííí.." de nem tudom befejezni, mert hirtelen minden sötét lesz. Fogalmam sincsen, hogy jönni fog-e vagy nem. De őt ismerve mindig is szerette volna helyre hozni a testvéri köteléket és remélem ez most se lesz másképpen. Nem éppen örülnék annak, ha esetleg egy vadász találna rám. A nővérem az egyetlen esélyem, de azt se tudom, hogy merre van, illetve hogy jönni fog e az üzenetemet látva.
Elpazaroltam volna az időm, amit itt töltök? Aligha. És lehet, hogy messze ő volt a legönzőbb és legirritálóbb vámpír a földön, de egy valamiben így legalább biztos lehetettem. Nem feleslegesen jár majd el a kezem, mert megérdemli, hogy magához térjen annyira, hogy észrevegye, nála vannak nagyobb hatalmak is. Szavai ellenére sem voltam hajlandó hinni neki. Miért is tettem volna. Egyszerűen túl szép, hogy igazak legyenek szavai. -Nem most jöttem le a falvédőről, hogy elhiggyem a véred fecsérelnéd, hogy meggyógyítsd. De ha így lenne sem különösebben mozgat meg, ebben igazad van.-mosolyodom el. -Mind a ketten tudjuk, hogy ez nem róla szól.-bökök az élettelen test felé és teszek célzást a nyilvánvaló tényre. Én boszorkány voltam, ő vámpír. Nem törvényszerű, hogy el kell viselnünk a másikat. És nem is fogom elviselni, sem őt, sem a fajtáját. Felkap, mintha a kabátját akarná felvenni, és nyakamon szoruló kezének érintésétől kiráz a hideg. Az élete adó levegő megfelelő mennyisége egyre távolabb kerül tőlem, s bár kétlem, hogy csak így végezne velem, a tényen, hogy megfulladni készülök, ez a könnyű módszer sem változtat. Az életösztön testembe szökik, figyelem, ahogy enged szorítása, és törnek el csontjai. Amikor elenged, veszek egy mély levegőt, és összeszűkült szemmel méregetni kezdem. -Jól gondolod.-válaszolok kérdésére, de érzem, ahogy nekem csapódik egy fadarab a képből, és mielőtt hátrébb léphetnék, vérző csuklóját a számba. Megfeszült állkapcsom ellenére máshogy nem reagálok. Kapálózni nem kezdek, de inkább leszek halott miatta, mint egy vámpír miatta. Mikor elenged, érezni kezdem a lenyelt vér gyomorforgató ízét, de jobban izgat, hogy a hasamba szúródó fadarab szinte a gerincemig hatolt. Felköhögök, ahogy vérem szinte fojtogatni kezd, és szám sarkán kicsordul vérem egy része, amit az imént felköhögtem. A földre rogyva nézek rá fel, egy szó se hagyja el szám. -Addig, míg egy kicsit nem fogsz aludni magadtól.-sziszegem véremtől fuldokolva, kihúzva magamból a karót. -Örültem...-szólalok meg utoljára, minden erőm összeszedve irányítom bele a lábfejébe a karót, melyre vérem tapadt, miközben csontjait újra eltörve egyszerűen kitöröm a nyakát. Az utolsó kép, ahogy kissé meglepődve tekint rám, majd elvesztem emlékezetem, s pár perccel később arra eszmélek fel, hogy vérem egyre jobban furakszik gyomromból a torkomba. Kezem a hasamra teszem, maradék erőmmel pedig annyira meggyógyítom magam, hogy fel tudjak ülni. A földön elterülő testére nézek, egy önelégült mosoly kíséretében kapok fel egy másik fadarabot és búcsú ajándékként a szíve alá szúrom. Feltápászkodva indulok el, vértől áztatott felsőben, a falnak támaszkodva, de győzelemittasan. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem most láttam utoljára ezt az önelégült libát.
Mosolyogva figyeltem őt és egyre jobban érdekelt, hogy mit fog mondani. Hangosan elnevettem magamat, amikor visszakérdezett. Szóval még ő maga se biztos ebben az egészben? Látszik, hogy mindent szinte egyformának lát, pedig a vámpírok is tarkák, mint mondhatni a tehenek. Minden vámpír tud másabb lenni és mindenki másképpen reagál a dolgokra. Mosolyogva szólalok meg és egyáltalán nem érdekel az, hogy esetlegesen a bűntudata megöli e őt előbb vagy utóbb, de ennek a fiúnak a halála tényleg az ő lelkén szárad. Látod, ez a baj, hogy még te se vagy biztos és nagyon is tévedsz. Túlzottan finom volt a vére ahhoz, hogy hagyjam meghalni. Kapott volna a véremből és hamarosan egy kórházban ébredt volna. - mondtam neki mosolyogva és tettem felé egy lépést.- Vagyis tényleg miattad halt meg. Bár gondolom ez a kicsi szívedet nem igen fogja érdekelni vagy tévednék aranyom? - kérdezem tőle még mindig mosolyogva, közben újra és újra végig mérem őt. Majd pedig hamarosan már a karmaim között van és önelégült mosoly jelenik meg az arcomon, amikor hallom a szisszenését. Nem akarom megölni. Inkább játszani akarok, még akkor is, ha tudom, hogy ez a játék számomra se lesz piskóta. De néha kell egy kis fájdalom, hogy érezzük azt, hogy még mindig élünk. Érzem, amint szép lassan eltörnek az ujjaim, majd az alkarom és a felkaromnál is elkezdenek megrepedni a csontjaim. Elengedem őt és dühösen pillantok rá, de egyetlen szó se hagyja el az ajkaimat. Még akkor se, amikor legszívesebben ordítanék már a fájdalomtól. Nem értem, hogy mitől gondolod ezt. - mondom neki minden erőmet összeszedve, majd hamarosan már a falnak csapódok és egy kép esik rám, aminek következtében rövid időre a földre "leülök" és egy kisebb szisszenés hagyja el az ajkaimat. Nem értem, hogy mivel érdemeltem ki eme boszorkány figyelmét, de egyre jobban kezd dühíteni. Majd érzem, amint egy szilánk darabot belém döf és ez volt az a pillanat, amivel teljes mértékben kivívta az én figyelmemet is. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Érzem, amint a csontjaim már forrni kezdenek, majd nevetve pillantok fel rá. Ez még csak a bemelegítés volt, nem? - kérdezem tőle nevetve, majd felkapok egy darabot és minden habozás nélkül a hasába döftem, de nem teljesen. Közelebb hajolok hozzá, majd minden gondolkodás nélkül szakítom fel a kezemet és nyomom a szájába. Hallom ahogyan lesiklik a torkán a vérem, majd mielőtt még elengedném őt beljebb nyomom a szilánkot. Ördögi mosollyal az arcomon lépek el tőle és a korábbi sebemre pillantok. - Elfelejtettél egy tényt. Vámpír vagyok, aki most evett, így túl gyorsan gyógyulok, de te vajon milyen gyorsan fogsz? - kérdezem tőle mosolyogva, majd a hátamat az egyik falnak támasztom és összefonom a karomat magam előtt, mintha a ruhám nem lenne véres, a hely nem állna már valamennyire romokban, majd mint akinek valami eszelősen fontos dolog jutott volna eszébe megszólalok. - Nos, mennyire messzire vagy képes most elmenni, hogy tudod elég egy rossz mozdulat és olyanná válhatsz, mint amilyen én vagyok? - kérdezem tőle mosolyogva, pedig tudom, hogy ezzel azt hiszem felébresztettem magát az ördögöt. Ezzel az egy lépéssel, hogy a véremet a szervezetébe juttattam...
Messze voltam attól, hogy bárki a "jótündérkeresztanyjának" higgyen, de elegem volt azokból a vámpírokból, akik azt hitték, hogy övék a világ, holott semmit nem birtokoltak. Semmi mást nem vonzottak, csak fájdalmat és halált. De a természet amit elveszel tőle, azt vissza is kéri. Így jobb, ha nem szórakozunk ezzel sem, pláne, ha egy hibbant boszorkány van a közelben, amilyen én is vagyok. -Tökéletes megállapítás. Tapsot is kérsz érte vagy elismerést esetleg?-vonom fel egyik szemöldököm, a megjegyzése hallatán, de szívem szerint már most befognám a lepcses száját. Egy játék viszont nem árt. Higgye csak, hogy gyenge és elveszett lélek vagyok, aki nem tudja magát megvédeni, de nem ma jöttem le a falvédőről. -Ha arra játszol, hogy most megijedjek, nagyon rossz úton jársz, aranyom.-az igazság az, hogy teszek rá, hogy hány éves, az újdonsült, visszakapott erőmmel nem fogok gondolkodni azon, hogy mit és hogy intézzek el. Az önelégült képe viszont elég ahhoz, hogy ne hátráljak meg semmi esetre sem. Ha azt hiszi, hogy olyan veszedelmes, majd megismeri milyen az, ha az egyik legősibb erő szalad végig testnek minden apró porcikáján. -Én mégis mivel öltem meg? Azzal, hogy nem hagytam, hogy szárazra szívd? Így is úgy is megölted volna, nem? Ez pedig a kevésbé fájdalmas módja volt-vágok mosolyszerű grimaszt, de ahogy látom a kis áramütésem nem hatotta meg a lelkét. Érzem kezének szorítását torkomon, ahogy a falnak présel, és felszisszenek egy percre. Szavai hallatán még levegő híján is gonosz mosoly szökik arcomra. -De én nem vagyok.-emlékeztetem, szorosan megfogva az engem szorongató csuklóját, és érzem, ahogy az engem tartó ujjai eltörnek, karja csontjai pedig lassan, de biztosan hangjuk alapján követik ezt. -Te viszont valószínű, hogy azt hiszed, amit a többi fajtád béli. Hogy a tiéd a világ.-pillantok szemébe, mikor még jobban megszorítom kezét, és végre megszabadulok a torkomat szorongató kéztől. A falnak csapom, és ott tartom, míg le nem esik a kép, ami eddig a falon lógott békésen, és a képkeret hegyes darabokra nem tőrnek. Felemelem az egyiket, és nem sokkal a szíve alá döföm, majd elengedem, és figyelem, ahogy kiserken vére. -Akarod folytatni? Még van ép csontod, ha jól sejtem, pedig olyan gerinctelen vagy, mint egy féreg.-sértegetem kicsit, ami bevallom jól esik a lelkemnek. Lehet, hogy erős, és idősebb, de nem kitartóbb, mint én. Csak nemrég tértem vissza és bármibe kerül, nem fogok visszamenni oda.
Nem értettem, hogy mit akar ez a boszi. Miért nem tud lekopni. Sok boszorkányt öltem már meg, mert bántani akartak és most se haboznék megtenni, de volt valami sötétség a lánynak a szemeiben. Valami hasonló, mint az enyémben. Talán ő se éppen angyali teremtés és nem éppen akar mindig ő jót cselekedni. Talán néha eljátssza Teréz anyát, de biztos vagyok abban, hogy nem mindig ő a jó boszorkány. Nem fordultam meg, majd unottan megrántottam a vállaimat és megfordultam. Ohh, szerintem már régen lesüllyedtél aranyom. - mondtam neki egy ördögi mosoly kíséretében, majd tettem felé egy lépést és álltam a tekintetét. - Tudod érzem rajtad a sötétséget és biztos vagyok abban, hogy te vagy éppen tündéri teremtés. - tettem hozzá még mindig minden érzelem nélkül, majd unottan körbepillantottam. Nem sokkal később pedig a körmömet kezdtem elfigyelni, amikor hallottam, hogy a fiú szívverése egyre gyengébb lesz. Remek, most még egy ember meghalt és ez csakis neki köszönhetem. Majd hamarosan megéreztem egy kisebb fájdalom hullámot, de egész hamar sikerült egész jól kizárnom, majd mosolyogva rápillantottam. Egy Bennett boszorkány. Nem a legfiatalabbik, de nálam jóval fiatalabb vagy angyalom. - mondtam neki nevetve, hiszen pontosan tudtam, hogy ki áll előttem. Mindig is sok besúgom volt és mindig is tudtam a legnagyobb boszorkányokról. De közben azért éreztem, azt ahogyan fejem fáj és a vérem szinte forrni kezd, de nem érdekelt. Nem fog engem még egy Bennett boszi se bántani. Nem, ahhoz azért ennél jóval több kell, hiszen elég boszin edződtem, hogy az ilyesfajta fájdalmak ne terítsenek le. Elfelejtesz egy tényt. - intek felé a mutatóujjammal és mosollyal az arcomon pillantok rá. - Te zavartál meg és ha nem teszed, akkor ez a fiú még ma is élne, hiszen a vérem megmentette volna. Kórházba került volna és még vámpír se lett volna belőle. De neked, mint valami hős boszi be kellett libbenned ide és végül te ölted meg őt. Nem pedig én! - mondtam neki gonoszan és egyre lassabban a szavakat, mintha a tudatába akarnám égetni azt, hogy gyilkos lett. Majd hirtelen előtte termek és a nyakánál fogva a falnak szegezem. - Tudod próbált már megállítani Bennett boszorkány, de egyiknek se sikerült. Nehéz olyat legyőzni, akiben pontosan hasonló sötétség rejlik, mint a ti szívetekben. Bár az új fiatal Bennett... Hmm mi is a neve? Ohh, meg van. A drága kicsi Bonnie. - mondom neki még mindig mosolyogva és közben nem engedem el őt. Sőt egyre szorosabb lesz a szorításom a nyaka körül. - Ő nem értem, hogy illik a képbe, hiszen ő tényleg egy angyali teremtés. - mondtam neki komolyan, hiszen ez tényleg így volt. Nem ártott nekem és pedig neki nem akarok. Talán eddig ő az egyetlen, aki igazán megérdemli a Bennett nevet.
Közismert tény, hogy a halál után, és miután újra emberi alakodban élsz, valami megváltozik benned. Újra boszorkány voltam, aki visszatért a városba, ami rommá tette az életét, mégsem érdekelt semmi más, csak az, hogy az új életem első lépcsőfokát megugorjam. Gyűlöltem az emberek között szellemként élni, ahogy alapjáraton gyűlölök minden nagyravágyó, önelégült vámpírt is. Szinte megszállottan merítettem magamba a tudást, ami újra fellobbantotta a bennem égő lángot. Az utcákat róva megtetszett egy bár, noha távolt állt tőlem, hogy iszogatással üssem el az időt, kíváncsi voltam egy-két dologra, hogy vajon mi változott itt. Hamar rá kellett jönnöm, hogy amit szellemként láttam, az nem sokban tér el a valóságtól. A pulthoz sétáltam, arra a részére, ahol kevésbé vagyok szem előtt és világosban, majd amikor elindult felém a pincér, a puszta pillantásomból láthatta, hogy semmi kedvem sincs most ahhoz, hogy elmesélje, mi a ház ajánlata. Betévedt egy lány, a zsigereim pedig szinte érezték, hogy nem iszogatni jött ide. Nem csak, legalábbis. Ahogy társasága akad, hátra dőlök a széken és várok. A szokásos, nekem már-már unalmas „menetet” játszotta el, mire csak megráztam a fejem. Az órámra pillantottam, és pár perc múlva a tőlem már megszokható mód álltam fel, és indultam utána. Pár pillanatig csorogtam az ajtón álló táblát bámulva, majd beléptem, egy könnyed gondolattal kinyitva az ajtót. A fogadtatás már-már lenéző volt, és ezzel el is döntöttem, hogy még véletlenül sem építek ki vele jobb kapcsolatot, mint ami egyenlő azzal, hogy ellenségeként gondol rám. -Ugyan ezt mondhatnám én is, de nem süllyednék le a szintedre.-csukom be magam mögött az ajtót, majd dőlök a falnak, mit sem törődve vele, hogy közeledik felém. –Te akartad…-mormogom, egy utolsó pillantást vetve a kábán dülöngélő, majd földre boruló fiúra. Tekintetem a felém közeledő lányra irányul, és érzem, ahogy ereimből az energia felpezsdíti a bennem rejlő boszorkányt, és suttogva pár szót, figyelem, ahogy erőm adta varázsom fájdalmat okoz a kissé öntelt lánykának. -Nem tudom, hogy mennyire vagy ismerős a helytörténetben, de ha semennyire, ideje, hogy megtudj egy s mást.-lököm el magam a faltól, fölé magasodva, egy pár pillanatig kihasználva, hogy gondolatommal fájdalmat okozhattam neki, ami szinte olyan, mintha belülről égetném a fejét, és forralnám vérét. –A nevem Emily Bennett. A vérvonalam egyik legerősebbike vagyok, még ha fiatalabb is, mint szeretném. A vámpírok pedig a gyengéim közé tartoznak.-haladok el mellette, a földre zuhant fiú testét megvizsgálva, nyakánál pulzusát keresve, de szinte érzem, ahogy kiszáll belőle a lélek. –Ez pedig a halál, amit ti nagyon szerettek, szinte vonzzátok magatok után.-forgatom meg szemem, ahogy felállok a fiú teste mellől.
Régóta voltam már ebben a városban, vagyis inkább ahhoz elég régóta, hogy valami szórakozás után nézzek. Tönkre tettem L-t, újra. Sikerült megölnöm a kis farkaskát, majd pedig utána a drága kicsi vámpírka kikapcsolta újra az érzéseit. Ennél nagyobb sikerrel nem is járhattam volna. De az is igaz, hogy azt hittem, hogy több szórakozásom lesz ennél, hiszen annyira gyorsan vége lett az egészek, hogy az már borzasztó. Unalmasan teltek a napjaim és még az áldozataim se tudtak jobb kedvre deríteni. Több nap után úgy döntöttem, hogy itt az ideje kicsit kimozdulni és élvezni az életet. Feltűnt egy új bár és gondoltam ennél jobb lehetőségem úgy se lesz. Itt még talán kedvemre is lakmározhatok, hiszen biztosan sok fiatal lesz a porondon. Csak aztán nehogy amiatt legyek bajban, mert nem tudok dönteni a különböző íncsiklandó vérek közül. Elindultam a bár irányába és hamarosan be is jutottam. Mosolyogva pillantottam körbe, majd pedig beleszippantottam a levegő. - Hmmm... igazán íncsiklandó vérrel rendelkező egyedek voltak itt. Rövid időn belül egy férfi is megjelent mellettem ahogyan a pultnál támaszkodtam, mosolyogva pillantottam rá, majd pedig elfogadtam az ital meghívását. Éreztem a vérének az illatát, láttam ahogyan a nyakán lüktet az ér. Egy aprót az ajkamba haraptam, majd pedig gyorsan lehúztam az alkoholt, hiszen azért ennyire ostoba én se vagyok, hogy itt essek neki. Hamarosan már a táncparketten voltunk és egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy még igézés nélkül is könnyű dolgom lesz. Nem tudom mennyi idő telhetett el, de hamarosan az egyik mosdó irányába indultunk. Éreztem az ajkait, amint a bőrömet érintik, de bár mennyire is jól esett pontosan ugyanannyira undorodtam tőle. Kiraktam a táblát, hogy üzemen kívül, majd pedig hamarosan az ajkunk ért egymáshoz, a dolgok csak egymást követték, mire felemelt és hamarosan a fallal találkozott a hátam. - Rossz kisfiú vagy. - mondtam neki mosolyogva, majd pedig a nyakához hajoltam. Ajkaimmal megérintettem a bőrét, mire éreztem, hogy egyre hevesebb lesz a pulzusa, majd minden gondolkodás nélkül a nyakába vájtam a fogaimat és elkezdtem megízlelni a vérét. Szabadulni szeretett volna, de nem igen engedtem, vagy legalábbis nem ki innét. - Nem tetszik a játék? - kérdeztem tőle ártatlan mosollyal, amikor a mosdó másik oldalába menekült, majd hirtelen ott teremtem és újra megízleltem a vérének mámorító ízét. Hallottam, amint kivágódik az ajtó, majd egy lány állt ott. Remek. . Megtöröltem az arcomat és megigéztem a fiút. - Nem tudsz olvasni?Meg amint láthatod foglalt. Keress másikat!-kérdeztem minden kedvesség nélkül, majd pedig elindultam a lány irányába. - Jobb lesz, ha elmész vagy megízleled azt, hogy milyen a földi pokol. - mondtam neki ördögi hangon, majd amikor láttam, hogy nem akar elmenni, akkor szinte ráordítottam.- Takarodj, még mielőtt bajod esne! - mondtam neki minden érzelem nélkül, hiszen soha nem jelentett gondot számomra az, hogy valakit megöljek.
Kezdőlap
△ Words: 452
