It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Máris azon gondolkodom, amit mondott. A bungee jumping ugyan nem volt a kipróbálandó dolgok listáján, de talán a határon túl lehetett volna keresni ilyen helyeket. Ha nem is a közeljövőre, megjegyeztem magamnak ezt a kívánságot. De a gondolataimból kiszakít a mackó eltűnése és a srác, aki a jelek szerint mellékesként elemel ezt-azt. Talán hirtelen reagálok és kicsit hevesen, de ahogy karjaim közé simul ez cseppet sem zavar.
-Remélem is.-fürkészem az áttetsző zöld szempárt, ami most furcsán bizonytalannak és lágynak hat. Mintha a szemén keresztül a páncélja mögé látnék. Azt a lányt látom, aki évekkel ezelőtt volt és ettől újra feléled bennem az a birtoklási vágy, ami halványan, de eddig is bennem lobogott. Valamiért szükségem volt rá, hogy két lábbal a földön tartson, mielőtt feladnám újra és elvesznék valami zavaros, önsanyargató világban.
-Ja, mert a szép szavakból olyan sokat szoktak mostanság érteni az emberek, nem?-nézek a srác után, aki olyan gyorsan közelít a mackóval, mintha attól tartana el fogunk rohanni, de aztán tovább is halad és ezzel vége is a műsornak. A boldog mackótulajdonos újra elmosolyodik és ez elég is nekem.-Vigyázz rá, mert a végén még éjszaka be kell érned a mellkasommal, párna és plüssmaci helyett.-célzok ezzel a korábbi kijelentésére és elmosolyodom, hogy újra összefonja ujjaink és elindulunk vissza a látogatók által használható területre, keresztülszelve újra a kis teret, ahonnan különböző masinákhoz különböző utak indultak.
-Csak akkor folyamodnék ilyesmihez, ha valaki azt akarná elvenni, ami nem az övé.-nézek le rá és megcsap a pop-corn szaga, ami a kis teret belengi. Elnézek a hullámvasutak felé, de az előbbi sápadt éne még nem teljesen tűnt el, és kételkedtem a saját gyomrom tűrőképességben is.
-Oké...-kerekedik kissé el a szemem.-Vegyük úgy, hogy az orvosok a legrosszabb esetben látnak csak hullát. De nyugtass meg, hogy nem kórboncnoknak tanulsz.-ugratom, annak ezzel a kis titokkal elég csapnivaló lenne. Aztán jobb ötletem támad és a hullámvasút helyett, pár lépés után a szellemvasút előtt állok meg.-Mit gondolsz?-vonom fel kihívóan szemöldököm és a sötét függönnyel ellátott bejárt felé biccentek. Igazából kíváncsi voltam hogy fog reagálni pár plafonról lógó szörnyre, pókhálóra és egyéb dologra, amivel az a meglehetősen nagy, zárt épület bírhatott.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Miből gondolod, hogy annyira könnyedén kiadom őket? – néztem rá kihívóan, de mielőtt még elárulhattam volna neki egy titkot azelőtt máris egyszerűen elviharzott. Elsőre nem is értettem, hogy mire készül fel se tűnt, hogy az illető akire bíztuk most halad át a tömegen. Kellett nekem is kisidő mire kapcsoltam, de onnantól kezdve sodródtam az árral és egyszerűen hagytam, hogy az ösztönök vezessenek és úgy próbáljam meg kihúzni őt is a slamasztikából, mielőtt még netán rövid kirándulás lesz ebből a kiruccanásból. Még szerettem volna maradni, de nem tartottam kizártnak, ha tovább folytatta volna a dolgot, akkor hamarosan valaki hívta volna a biztonságaikat, a nevem meg esélyesen úgyse számított volna most. Sőt, azzal csak azt kockáztattam volna meg, hogy netán valaki felfigyeljen rá és valami ökörséget jelentessen meg a holnapi lapszámban.
- Szerintem most elég sokan megjegyezték, hogy ne nyúljanak ahhoz, ami a tiéd. – suttogtam alig hallhatóan, miközben elvesztem az engem fürkésző szempárban. A színjáték egészen jól ment, magabiztosságot sugároztam, de belülről olyan voltam, mint egy massza. Kívülről összetart a váz, de belül meg inkább puha voltam, zavarodott, mint egy összekevert massza. Ragacsos és folyékony. Ez pedig csak neki volt köszönhető. Érintésének nyomán apró szikrák keltek életre és legszívesebben még közelebb léptem volna, de nem bírtam megtenni. Egyszerűen nem ment, mintha csak féltem volna a következőlépést megtenni. Egyébként se rám vallott volna, hogy én kezdeményezzek.
- Lehetséges, de akkor se verheted ki belőlük az igazságot. – jó, nem ütötte meg, de akkor is. Eléggé ráhozta szerencsétlenre a frászt és mi sem bizonyította jobban, mint az, ahogyan megjelent. Szinte a lehető legnagyobb ívben kerülte Vint, majd a kezemben landolt a maci. – Köszönöm. – de már abban se voltam biztos, hogy meghallotta, mert annyira sietve hagyott magunkra. – Tessék, ráhoztad a frászt. Meg is lehetett volna beszélni. – boncolgatom tovább a dolgot, majd inkább Vincent keze után nyúlok és körbepillantok. – Inkább menjünk a hullámvasútra, mit gondolsz? – néztem rá kérdőn, hiszen több fajta is volt, rajta állt, hogy melyiket is választja. – Neked is köszönöm, hogy visszaszerezted, de lehetőleg ne verj meg ma már senkit se. – próbáltam elviccelni a dolgot, miközben remélhetőleg elindultunk a kiszemelt felé. – Hol is tartottunk? Aww, a titkoknál. Amikor először láttam hullát az orvosin, akkor egyszerűen elájultam. Utána nem sok jövőt mondtak számomra. – vallom be, hiszen erről még a szüleim se tudtak. Egyszerűen csak elterültem, mint valami krumpliszsák.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Nem féltettelek titeket.-remélem hangomból érzékeli mire is gondoltam. A húgommal a kis játékaik azért annyira nem mentek mélyre, s míg az oldalam nem volt üres, azért tudat alatt édesebbnek tűnt az elérhetetlen gyümölcs.
Igazából a többi szerkezet mellől boldog gyerekek sétáltak el, neki sikerült kiválasztania az egyetlent, ahol az emberek zölden vagy fehéren sétáltak tova, és leginkább az első padokat belőve, meg is pihentek. És míg én egész jól tűrtem, Lay is ezt a csoportot kezdte el erősíteni, bennem kapaszkodót találva. A figyelemelterelés része kérésére olyan titok volt, ami számomra már nevetséges volt. A lábszáramon ugyan volt egy apró heg, ami emlékeztetett rá, hogy kutyaként sem vagyok halhatatlan, de nagyobb bajom nem lett.
-Hát, hidd el, izgalmas lehetőség lett volna.-világítok rá az állatorvosi kezelés részére, de érzem, hogy szívverése az egeket veri, így lassan elengedem és távolabb húzódok tőle.-Na látod, máris tudsz valamit. De te jössz. Halljuk a te titkaid.- fordítom visszájára a dolgot, de épp meglátom a srácot, akire a mackót bízta és kissé talán a kelleténél jobban elönti az agyam a méreg. Mi van, ha nem csak minket lop meg, és nem csak egy mackót visz el. Önkéntes igazságosztóként lépek előre és eredek utána, a falnak nyomva mellkasánál fogva. Kisebb tömeg csődül körénk, hüledezve néznek, míg mások a gyereküket odébb terelgetik. Aztán Lay megjelenik, még mielőtt a srácot szabadjára engedném. Mikor megteszem, rohanva indul a tömeggel ellentétes irányba. Csak ajánlani tudom, hogy ne üres kézzel térjen vissza köreinkbe.
A helyzet ellenére is elismerő mosoly szökik a szám szélére, de alkalmazkodom a szerephez és rezzenéstelenül vállalom is azt.
-Legalább megjegyezte, hogy ahhoz nyúlkáljon, ami az övé.-nézek egyenesen Lay szemébe. Volt a fejemben egy kép róla és azzal most tökéletesen szembe is ment. Magabiztosnak és tökéletes színésznőnek tűnt, ahogy közelebb lépett, mellkasomra téve tenyerét, és bár gyors és jelentéktelen puszival próbálta a helyzetből kihozni a legtöbbet, kezem automatikusan siklott derekára. Többet akarta belőle mégis megálljt parancsoltam magamnak ismét. Elhúzódik, de ujjaim továbbra is derekán pihentek. Megforgatom a szemeim.
-Lehet.-ismerem el.-Neked egy macid tűnt el, másnak a táskája vagy ki tudja.-világítok rá a problémámra.-Azért el kell ismernem, remek színésznő vagy.-a szám még mindig bizsereg, mintha az a finom érintés egy áramütés lett volna.-De nézd csak...-biccentek a zilált külsővel közeledő srác felé, akinek kezében ott az a fránya plüssfigura.-Bocs haver...-engedem el Lay-t és fordulnék a srác felé, aki viszont egészen máshogy dönt. Lay kezébe nyomja az állatot és olyan sebesen halad is tovább, ahogy érkezett. Vállat vonva fordulok utána... Ja, hát végül is, így is lehet kezelni.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Huncut mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan figyelem ajkaimra tévedő pillantását. És egy pillanatra azt kívánom bárcsak átlépné a képzeletbeli határt, de ha már azt beszéltük meg, hogy szépen lassan haladunk, akkor gondolom nem két perc alatt akarna ezen változtatni. Így marad az ábránd, egyelőre.
- Bungee jumping. – mondom minden gondolkodás nélkül. – A húgod soha nem merte bevállalni, egyedül meg nem mertem elmenni, így ez valahogy kimaradt. Ha meg hely, akkor Hawaii. Egyszer szeretnél oda eljutni, felfedezni az ottani dolgokat, erdőségeket. – lehet valaki kisebb dolgokat mondana, de ha már ő kérdezte, akkor miért ne mondjam ki azt, ami elsőre eszembe jutott? Jó, nem hiszem, hogy következőleg elutaznánk, vagy elugranánk olyan helyre, ahol van kötélugrás, de attól még mind a kettő olyan dolog volt, ami az álmaimhoz tartozott. De igazából a hegyekbe is elmennék, vagy mindegy, hiszen szeretek a természetben is lenni. Talán ez is azzal van összefüggésben, hogy boszorkány vagyok.
- Ebben biztos vagy? Lehet csak ez volt az álca, hogy utána mindenkit jól kibeszéljünk, aki megnézett minket?! – ártatlan mosoly ült ki az arcomra. Na jó, tényleg volt olyan, amikor zavarba jöttem és zavart netalán, de elég volt pár hónapot a testvére mellett lennem, hogy idővel kicsit ez is változzon. Igaz, azt mai napig nem nőttem ki, hogy könnyedén képes vagyok zavarba jönni, de hát valami állandó és örök.
- Biztos vagyok abban, hogy fogsz még meglepetést okozni. – pláne ha a mai fiatalokat tekintjük. Hamarabb keverednek ágyba, mint netán elmennének egy normális randira. Persze, tisztelet a kivételnek, de akkor is. Szerintem még nekünk is lesz ötletünk, ha jobban megismerjük a másikat, vagy ha a túlzottan érdekesnek találna megint a sajtó amiatt, hogy együtt látnak minket, akkor az se kizárt, hogy netán inkábba világvégére utaznék, hogy ne legyen valami fotós a nyomunkban.
Lehet figyelmeztetőnek kellett volna lennie az, hogy sok ember eléggé rosszul festett miután leszálltak erről a darabról, de annál inkább vonzott. Mintha csak azt akarnám tesztelni, hogy vajon én is zöldfejű leszek, vagy csak szédülni fogok, vagy inkább majd azt visítom, hogy még-még. Bár ettől utóbbitól nem tartottam, sokkal inkább attól, hogy lehet a hangomnak rövidesen búcsút inthetek. Legalábbis azt tekintve, hogy mennyit sikítottam fent.
Tenyere derekamra siklott, ahogyan pedig egyre inkább közelebb hajolt úgy éreztem, hogy nem is ez amiatt forgok, amin ültünk az előbb, hanem neki köszönhetően. Lehelete fülemet cirógatta és az se segített a dolgokon, hogy a hajammal úgy babrált, mintha ez lenne a megszokott közöttünk, hogy rakoncátlan tincseimet elrendezze. Nagyon nyeltem, pulzusom megemelkedett. – Nem, ez inkább ijesztő! – feleltem, mert nem volt béna és szerencsére vicces se, így legalább segített kicsit kikecmeregni abból a mámorból, amit a közelsége okozott. – Jesszusom, kész szerencse, hogy nem lett komolyabb bajod! – néztem rá aggódva, mint aki most akarná tényleg megtudni, hogy nem lett komolyabb baja. De aztán a nézésének köszönhetően mégis csak elmosolyodtam, mert azért volt valami abszurd a dologban. Képzelem mennyire örült volna annak, ha egy állatorvos vizsgálja. – Viszont ha azt nézzük, legalább változatos lett volna. – kuncogtam el magam.
Nem értem, hogy milyen ötlete támadt és egy pillanatra le is fagyok, ahogyan magamra hagy. Kell egy kis idő mire leesik, hogy mire is készül. Ennek köszönhetően pedig újra meglepetten pislogok, aztán sietve indulok el, hogy megakadályozzam azt, hogy nagyobb baj legyen. Főleg, mivel már páran megálltak és ijedten néznek feléjük.
- Nincs semmi gond, csak félreértés. – próbáltam megnyugtatni mindenki mást, majd mély levegőt vettem és kicsit hangosabban megszólaltam. – Megmondtam, hogy nincs semmi közöm hozzá. Ennyire nem bízol bennem kicsim? –adtam elő a barátnő szerepét. – Nekem csak te kellesz és senki más, miért nem hiszed el? – léptem egészen közel hozzá, kezem mellkasára siklott, majd kicsit közelebb hajolva hozzá csókot leheltem a szájára, mire kisebb moraj lett úrrá a bámészkodok körében, de aztán végül mindenki tovább ment a dolgára. – Lehet a könyvekben imádják a rosszfiúkat a főhősnek, de azért nem szeretném, ha rendőrségen érne véget az első randink. – s bármennyire is magabiztosnak tűntem az előbbi színjátékban, pontosan annyira voltam ideges is. A közelsége túlzottan is hatott rám, s ott volt az a tényező is, hogy azt se tudtam ő mit is fog ehhez az egészhez szólni, vagy pontosan mi történt, mert nem hallottam.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Azt hiszem, hogy a mai világban senki nem lepődne meg.-amilyen abszurd történeteket lehet hallani, vagy épp olvasni, azt hiszem, mi azt a lécet alulról sem súrolnánk. Pedig volt az a világ, amikor a boszorkányüldözés kicsit más volt, mint ahogy a vadászok most ólálkodnak körülöttünk. Vajon erről mit és mennyit tudhatott?
-Hát azt hiszem megbirkóznék az áldozati szereppel.-siklik tekintetem újra ajkaira, aztán a sorban ácsorgás közben egészen más témákról kezdünk beszélni.
Elnevetem magam, ahogy hüledezve adja elő a sértődöttet, miközben kezem egy pillanatra sem eresztené.A tömeget követve beállunk a sorba és bár pár zöld arc távozik, én semmi esetre sem fordulnék meg.
-Mondj egy helyet, ahol még sosem voltál vagy olyasmit, amit sosem próbáltál. Megérzésből. Legközelebb ha szeretnéd, oda viszlek.-ezennel komolyan szólalt meg a hangom és tekintetem övét kereste. Megszállottja lettem annak, ahogy el-el pirult, míg keringőt járva próbáltuk megismerni a másikat, hogy kivé is lettünk az elmúlt években, miközben ő saját magát is egyre jobban megismerte.
Keserédes mosoly suhan át arcomon. Na igen... a húgommal szerettek feltűnés nélkül ide-oda csavarogni, és cseppet se kímélve a srácokat, el-el csavarták a fejüket. Nem titok, már akkor is igencsak zavart.
-Ja igen, el is felejtettem, hogy szerettetek nézelődni. Aztán csodálkozni, ha más is nézelődik.-egy-két alkalomra emlékeztem, és nem titok, a nézelődők között voltam én is.
Nem tudom mit várt, rózsát vagy unalmas éttermek járását, de nem azt választottam. Valamiért össze akartam kötni a múltat a jelennel és elég jól ment, az apjával való élményét legalábbis jó dolognak gondoltam. Arcába egész más szín költözött, szeme máshogy csillogott, ahogy a múltjáról beszélt. Azt hiszem, neki ez volt egy keserédes dolog.
-Hát, eljön még az az idő, hogy nem lesz jobb ötletem. Nem vagyok valami nagy találékony.-ismerem el. Bár szívesen elvittem volna a kemping házunkhoz a hegyekbe, de ahhoz még elég hűvös volt az idő és motoron szinte kizárt, hogy annyit kibírt volna egyszerre. Így céltudatosan tréningeznem kell majd arra az útra, amiről ő még csak nem is sejt semmit. Persze ahhoz a mai az első lépés és még a lépcsőfok előttünk áll.
Lerakja a mackót és felülünk a forgó masinára. Kapaszkodik, kapaszkodok, az egész kocsi sikít, üvölt, elfehéredő ujjakkal kapaszkodik. Mert ez erről szól. Először én se vagyok biztos a saját egyensúlyomban, végül mégis lesegítem magam mögött és a sodródóárból kihúzom. A medvének nyoma sincs, de egyszerre egy probléma. És az első az egyensúlyunk, ami nélkül igen elveszettnek érzem magam. Tenyerem derekára siklik, füléhez hajolok, hogy kérését teljesítsem.
-Hmmm...-gondolkodok el, míg próbálom benne tartani az egyensúlyt.-Azt, amit senki sem tud, te már tudod. De elütött egy autó és kis híján az állatkórházban kötöttem ki.-avatom be első titkom egy kis részébe.-Béna, mi?-próbálok mosolyt csalni hófehér arcára, ami lassan újra üde rózsaszínné változik. Lassan kiegyenesedik és elengedem.
A mackója nélkül egy pillanatig elveszettnek tűnt, s bár már nem derekán pihent tenyerem, ujjaimmal megigazítom zilált fürtjeit.
-Jobb ötletem van.-morranok fel. Most egy játék medve és ki tudja még mi egy nap alatt...  Körbenézek, meglátom a fiatal gyereket, aki ezt kiszúrva, sietős léptekkel indulna el. Előre lendülök és a pólójánál megragadva a vendégektől elzárt terület felirat ellenére félre húzom és a földtől felemelve kissé magam fölé tartom a nyakánál fogva.
-Azt hittem a feladat az, hogy megőrizd azt, amit a kezedbe nyomnak.-nyomom a srácot a hátánál fogva az egyik konténernek nyomva.-Én megkeresném az a mackót a helyedben.-engedem el a srác nyakánál összegyűrődő pólót, mikor minden bizonnyal Lay léptei közelednek felénk, és a srác összeszedve minden erejét rohanni kezd. Ajánlom neki, hogy a medvével az oldalán térjen vissza.-Gondolom csurran, cseppen itt ez az. Vissza fogja hozni.-túrok hajamba, mintha mi se történt volna, bár pár figyelmes szempár már felénk fordul.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Könnyedén rántottam meg a vállamat, hiszen igaza volt, de abban a korban minden másabb volt. S minden esélyesen még nehezebb volt. Főleg, ha netán nem is voltunk annyira mintapolgárok, persze ezt nem tudom, csak már ez is megfordult a fejemben. Jelenleg viszont főként még mindig csak a sötétben sétáltam azt az egy-két emléket leszámítva. Már éppen válaszra nyitottam volna a számat, de ő folytatta, mire sietve csuktam be, de aztán nevetésben törtem ki. – Nem is tudom, ez tényleg egészen normális. Lehet könyvet kéne írnunk, még a végén sikeres író válna belőlünk. – feleltem jókedvűen és míg ő egészen könnyedén vette azt, hogy valójában idősebb vagyok nála, addig én még nem tudtam teljesen elfeledni azt, hogy nem csak ennyi ideje élek, mint amire emlékszem, hanem ennél több van a múltamban.
- Milyen önzetlen valaki, de ha erről van szó, akkor majd este rakok valami párnát közénk és akkor nem kell áldozatnak lenned. Sőt. – emeltem fel a kezemben lévő mesét. – Azt hiszem megvan a hős megmentő, aki megakadályozhat ebben. – nem mondtam én se komolyan, aztán jött megint az, hogy ő fogja kipakolni a szobából a medvét, ha bemerem vinni. Valahol igazán édesnek találtam, hiszen ezzel még inkább elárulta magát, hogy csöppet se volt ellenére a dolog és nem emiatt nem pakolt arrébb az ágyban. Ennek köszönhetően viszont a pillangók újra próbálták a szárnyaikat bontogatni. Aztán hamarosan a közelünkben lévő „játék” és sikongatások máris elrabolták a figyelmemet és nem kellett sok ahhoz se, hogy meglegyen a következő hely, amire felülünk.
Továbbra is fogtam a kezét, így legalább a tömegben se szakadtunk el egymástól. Jó indok volt, de legalább nem kellett beismernem azt, hogy túlzottan is jó érzés az, hogy fogja a kezem. Kicsi dolog volt, de attól még jóleső érzés járt át. – Ezek szerint nem én vagyok az első nő, akit idehoztál. Ez most szíven ütött Don Juan. – S játékosan még a mellkasomhoz is kaptam a macival a kezemben. Persze most is csak viccelődtem. Utoljára a testvérével jártam itt, azóta se tettem be ide a lábamat. S míg bizonyos dolgokat nem nő ki az ember, úgy én ezt nem nőttem ki. Jó volt újra itt lenni és próbára tenni a szerencsét, meg a bátorságomat is. – Igen, régebben sokat jártunk ide, a strandon meg kedvünkre nézelődhettünk. – kíváncsi voltam, hogy ráharap-e a dologra, vagy csak morog egy sort az orra alatt. – Minket az se zavart. Nem érdekelt, hogy az emberek miként néznek ránk, de igaz. Mindig is ügyelnem kellett arra, hogy milyen példát is mutatok. Elég volt egyszer necces helyzetbe keveredni. – emlékszem, hogy miként volt olyan időszak az életemnek, amikor szinte kiéhezve nézte egy-egy ember, hogy vajon a politikus lánya mit is fog legközelebb elkövetni, vagy mivel lehet apán fogást találni. – Az én koromban? Aww, vigyázz, mert a végén fenékbe leszel billentve. Egyébként meg nem. Örülök, hogy inkább ide hoztál, lehet ha valami étteremmel állsz elő, akkor nemet mondtam volna. – rántom meg a vállamat, mintha nem is ő, hanem a hely lett volna csábító az ajánlatában, pedig valójában nem így volt. Ő is túlzottan csábító volt, utána jöhetett csak a hely varázsa. – Mindjárt jövök. – s azzal a lendülettel el is tűntem, hogy rávegyem a srácot, hogy vigyázzon rá és nehogy másnak adja vissza. Szerencsére mosoly még mindig olykor sok mindenre képes. Még éppen időben sikerült visszajutnom Vincent mellé is. – Nos, készen állsz? – néztem rá kérdőn, majd azzal a lendülettel helyet is foglaltam, majd vártam, hogy elinduljon az ördögi masina… Jó pár sikoltást követően és néha talán még az ujjaim is elfehéredtek, mert annyira kapaszkodtam megállt végül. Mire nagy sóhaj szaladt ki ajkaim között, nem sokkal az után, hogy felálltam kicsit megszédültem, így sietve kapaszkodtam újra Vincentbe. Legalább rosszul nem voltam, mint mások. – Azt hiszem kijöttem a gyakorlatból. Mindjárt meglesz az egyensúlyom, de közben mondhatnál valami olyat, amit senki se tud rólad. – kezdtem bele újból a faggatózásba. Pár pillanattal később már minden rendben volt, így mehettünk is visszaszerezni a medvét, ami… nos, mint várható volt balszerencsésen lába kélt. – Azt hiszem, hogy most egyedül kell nyerned nekem egyet. – mondtam szomorúan, mert lehet még csak most nyertük, de attól még a szívemhez nőtt. Első ajándék volt tőle. Sokat jelentett számomra, vagy csak a srác szórakozott volna, hogy elveszett?

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

A pasas valószínűleg egész életében ezt csinálta, nem lepődik meg túlzottan a kezdők szerencséjén, ami a mi szerencsénk is. Lay-t elragadja a múltja, de nem bánom. Pláne, hogy ahogy hangjából kiveszem, ez az apjával egy viszonylag kedves emléke lehetett. Ettől függetlenül egy kislány kezébe fegyvert adni a mai szemmel cseppet sem volt egy körültekintő szülőre valló dolog, bár abban a korban valószínűleg épp ellenkezőleg, ez volt a normális. Minden esetre csodálattal nézem a gyakorlott mozdulatot. Azt hiszem ezt egy d’Aurevilly lánytól nem nevezné senki sem átlagosnak. És a mellettünk ácsorgó lány arcáról egy másodpercre süt a féltékenység, mikor a közepes méretű medve Lay kezébe kerül.
-Hát ez mai szemmel a gyerek veszélyeztetése kategória lehetne.-mormogom az orrom alatt.-Szenilis nagymamához képest elég jól nézel ki.-célzok a nyilvánvalóra és arra, ha nem ismételgetné a korát, én túl tudnék rajta lépni.-Továbbra se értem mi nem normális benne.-vakarom meg a tarkóm.-Egy animágus egy hetven éves, szenilis boszorkánnyal egy vidámpark közepén egy macival ácsorog. Ennél semmi sem lehetne átlagosabb.-poénkodom el az amúgy valóban elég abszurd helyzetet, amibe a belegondol, maga is rájön, hogy a kora csak egy darabja a puzzle-nak, amit ebben az abszurd helyzetben alkottunk mindketten.
-Ha jól emlékszem Lay, te fordítottál hátat éjszaka, aztán alig, hogy elaludtál a mellkasomra fordultál. És bevallom, nem volt szívem felébreszteni, hogy figyelmeztesselek, saját magad ellensége lettél ebben a harcban.-bár nem ezért nem ébresztettem fel, ezt tudhatta jól, érezhette hangomon. Hüvelykujjammal végigsimítok kézfején.-Szóval medve urat én fogom kijjebb rudalni, ha átlépi a hálószoba küszöbét.-mormogom a mondat végét orrom alatt, de úgy, hogy ő is halhassa.
A hirtelen téma váltásnál követem tekintetét és a pörgő-forgó, víz felett lebegő izére és felvont szemöldökkel nézek vissza Lay-re, akinek arcáról süt az eltökéltség.
-Benne vagyok.-én nem tartok sem attól, hogy vizes leszek, sem attól, hogy a reggeli visszaköszön, ellenben egy-két zöld arc elsétál mellettünk, míg elaraszolunk a sor felé, az ide-oda, keresztbe-kasul kóválygó tömegen átvergődve.
-Utoljára tizennégy évesen jártam itt.-válaszolok elgondolkodva, és beállítom magunkat a sorba, ami ahhoz a vizes izéhez várt.-Volt egy kislány, aki nagyon tetszett. Azt hiszem ő nem akart ide jönni, de hát nem értettem, mi baja lehetne, noha apám figyelmeztetett. Felpakoltuk a szüleiket, a húgom és...-gondolkodom el, végig vigyorogva, mint egy eszelős, megrázom a fejem.-A szülei szinte zölden vitték el a hullámvasút mellől.-emlékszem a legegyszerűbb hullámvasút felé, ami körülbelül az utolsó maradványa a gyerekkorunknak. A sor lassan, tyúklépésekben halad előre. -Szóval bevallom, randihelyszínek tekintetében elég unalmas vagyok. Meg azt hiszem a húgommal szerettetek ide és a strandra járni. Gumicukorral nem igazán rohangál a belváros közepén az ember.-de ő volt az első, akit ide hoztam felnőtt fejjel. Mellesleg szükségem volt a róla levadászott információkra, hogy újabbakat kerítsek elő.-Miért, inkább egy ebédre kellett volna, hogy meghívjalak, ahol tuti, hogy van legalább egy figyelő szempár? Lay, azt hittem a te korodban kellenek még meglepetések, hogy valaki felkeltse a figyelmed.-fordulok felé, míg újabb lépést teszünk a mozgó masina felé, bár a te korodban kifejezést ha bárki hallaná, nem biztos, hogy arra gondolna, normális vagyok. Most viszont nem csak a szülei embereire gondoltam, de a d’Aurevilly élet egyéb hátulütőire is.-Szerintem a macit, ha szépen nézel, meg fogják őrizni.-biccentek a pasi felé, aki nagy lelkesedéssel szedi el a felesleges cuccokat, hogy az emberek a forgó, pörgő, ide-oda emelkedő és süllyedő vasdarabon kapaszkodni tudjanak.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Szeretek, de ezt még meg kell szoknom. – böktem a motorja felé, hiszen eddig általában kocsival közlekedtem. Meg se fordult soha a fejemben, hogy motorozni akarjak. Azt viszont a világért se vallottam volna be hangosan, hogy ez még inkább vonzóbbá tette Vincentet a szememben. Túlzottan is jól festett motoron. Nem szabad most erre gondolnom! Próbáltam sietve megzabolázni a gondolataimat.
Szavainak köszönhetően mosolyom kiszélesedett, alsó ajkamba haraptam, mert esélyesen ha más mondta volna ezt, akkor nem ért volna ilyen nagyhatást el. Kicsit úgy éreztem, mintha a tinédzseres ábrándok szép lassan kezdnének valósággá válni. Igaz, fura „árat” kellett megfizetni azért, hogy egymás mellé sodródjunk, de most valahogy nem bántam ezt se. Mellette biztonságban éreztem magam és sikerült valamennyire elfelejtenem azt, hogy mennyire is őrült lehet a múltam, vagy miként is kellene szembe néznem a családommal, vagy a valódi apámmal. Puszijának köszönhetően furabizsergés kelt életre a gyomromban, de sietve űztem el mindet, vagyis igyekeztem.
Nem kellett sokat várni ahhoz se, hogy kicsit zavarba hozzam saját magamat. Elegendő volt az első állomáshoz megérkezni. Torokköszörülése a fickónak eléggé nyilvánvalóvá teszi, hogy kicsit félreértette, amit mondtam. – Orvos vagyok, vagyis leszek, ha befejezem az utolsó egy évemet. – próbáltam menteni a menthetőt, mintha ez mindenre magyarázat lenne. És könnyebb lenne ennek köszönhetően eltűntetni az arcomról a pírt. Helyette inkább a fegyvert figyeltem és úgy helyeztem a ravaszra az ujjamat, mintha nem először csinálnék ilyet. Mintha a gyengéd szellő valamit suttogna, mintha pontosan tudnám mire kell figyelni és végül elsült a fegyver, ahogyan az emlékeimben is. Fogalmam sincs, hogy mit vehetett észre abból bárki, hogy egy pillanatra újra a múltamban jártam. Nem akartam elszakadni attól az emléktől, de amilyen hirtelen megjelent, annyira gyorsan tűnt is el, mintha csak elmém szórakozott volna velem.
- Köszönöm. – sietve köszönöm meg a mackót, miközben Vincent máris elkezdett elhúzni onnan.
- Igen, láttam. Jonathan volt az, aki megtanított lőni. Azt hiszem hamar ráéreztem, hogy miként is kell, ő pedig büszke volt rám. Azt hiszem, de ezt csak érzem. Azt láttam, amikor először adott fegyvert a kezembe és beavatott a dolgokba. – felelem egészen halkan, hogy csak ő hallja. Aztán, amit mond elnevetem magam. – Végül is tényleg olyan vagyok, mint egy szenilis nagymama. Legalább passzol a koromhoz. – húztam el a számat, majd egy aprót sóhajtottam. – És lehet akkoriban normális volt, de most nem az. S ki tudja, hogy még mi lappang a múltamban? Én csak szeretnék egy normális napot eltölteni veled. – vallottam be, miközben a medvét a másik kezemmel szorosabban öleltem. – Egyébként köszönöm. – hiszen az első lövéseket ő adta le, így neki köszönhető volt a dolog. Ha pedig hagyta, akkor megpusziltam. – Csak nem valaki féltékeny medvekómára? Pedig igazán aranyos és lehet ő nem bánja, ha valaki ölelje álmában. – direkt cukkoltam most is őt, másrészről meg nagyon is érdekelt, hogy ő vajon tisztában van-e azzal, hogy miként is aludtunk. Ha pedig igen, akkor tényleg nem zavarta, vagy csak engem nem akart felébreszteni és ezért nem hámozott le magáról?
- Mit szólnál, ha bemelegítésnek arra ülnénk fel? – mutattam az egyikre. Innen lentről elég menőnek tűnt, ahogyan össze-visszapörgött, meg néha a víz felé közeledett úgy, mintha mindjárt belezuhannának az emberek. Aztán meg újra a magasba emelkedett és közben végig össze-visszahimbálódzott. Fogalmam sincs, hogy mi volt a neve, de valahol el kell kezdeni. Remélhetőleg addig a macit is megőrzik lent, vagy remélhetőleg fel lehet vinni. – Sokat jártál erre a helyre? Vagy miért pont idehoztál? – néztem rá kérdőn, hogy kicsit hétköznapibb dologra tereljem a beszélgetést. Ha már arról volt szó, hogy jobban megismerjük a másikat.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Irigykedve néz végig egy nő Lay-en, ahogy elsétál mellettünk. Na igen, épp ezért nem cserélném le a kétkerekűt. A kócos tincsek lassan a helyükre kerülnek és Lay tagadhatatlan örül, hogy a talpa alatt megszilárdul a föld.
-Azt hittem szeret veszélyesen élni a kisasszony.-teszem le a sisakom és vágom zsebre a kulcsokat, bár közbe a napszemüveg mögött, leplezetlen, úgy mérem végig Lay-t, mintha most látnám először. Ez neki is feltűnik, amin én is csak megforgatom a szemem.
-Tévedsz.-lépek felé egyet.-Nem minden nőt, csak aki megérdemli.-imádtam nézni, ahogy a lábujjáig elpirul és minden erejével azon van mégis, hogy ez ne történjen meg.
-Desszert még lehetsz.-nyomok a feje búbjára egy puszit,  kétes értelmű mondatom levegőben lógva hagyva. Elindulunk a bejárat felé és a tömegben elveszve, mégis kitűnve belépünk a vidámpark területére. A hangos gyerekzsivajt azt hiszem soha nem fogom megszokni, de a párok, akik próbálják az össze-vissza cikázó kölyköket kordában tartani, legalább nem velünk foglalkoznak.
Ujjaink összefonva húzom az első állomás felé. Végül is, miért ne. Abban a pillanatban meg se fordul a fejemben, hogy ez egy újabb lépéssel fogja őt közelebb vinni a múltjához.
A fegyvert vállam tövéhez emelem, ujjam a ravaszra siklik és négy lövésből kettő végül célt is ér. Figyel és végül vállat vonva átadom neki a puskát, bár azért kétértelmű megjegyzése láttán a fickó elkerekedő szemébe nézek. Arcomról a nem haver, felejtsd el kifejezést láthatja viszont, ezért gyorsan megköszörüli a torkát. Én pedig örömmel konstatálom a Lay arcán átrohanó apró pírt. A pultnak támaszkodva figyelem. A mozdulatban van valami. Valami furcsa. Elfeledett gyakorlat, mint amikor a gyerek visszaül a biciklire.
Elsápad, pislogás nélkül mered maga elé, de a fegyver ravaszát úgy húzza meg, hogy a golyó az egyik fém táblát telibe és épp a közepén találja el. Ezzel nem csak engem lep meg. Aztán visszatér a fény a szemébe, de nem reagálom le egyből a helyzetet. Úgy teszek, mintha mi se lenne természetesebb, vállat vonva nézek a fickóra.
-Kezdők szerencséje, de a kettő együtt...-gyors fejszámolás és Lay kérdésére válaszolva felé nyújtja a közepes mackót és biccent, hogy a következő pár felé forduljon. Én Lay-t a kezénél fogva húzom odébb.
-Láttad, igaz?-sodródok az árral odébb, gyengéden tartva.-Lay, bármennyire abszurd, de nem kell titkolnod, hogy eszedbe jut ez-az. Igazából ez hetven éve totál normális volt.-állok meg előtte. Engem nem zavart, igazából egészen addig, míg magára nem volt veszélyes vagy a tűz valami abszurd módon elevenedett meg nála.
-Azt már tudjuk, hogy a kezeddel. És szexi, hogy a fegyverekkel is.-szinte sütött az előbb a fickóról, hogy abban a pillanatban, mikor ez a mondat elhagyta Lay száját, ugyan az futott át a fején, mint nekem. De tény, ami tény, az a világ, ahonnan ő jött tartogatott meglepetéseket és a nők nem kezdhették el elég korán megtanulni megvédeni magukat.-De tisztázzuk. Ő a kanapén fog aludni.-biccentek a mackóra kissé megrántva egyik szemöldököm, pillanatnyi féltékenységet szimulálva, és a kezébe nyomom. Végül is, ő nyerte magának és nem én neki, de ez részlet kérdés.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Szorosan fontam köré a karomat, ahogyan az utcákat a motorjával szeltük. Sőt, egy pillanatra az is megfordult a fejemben, hogy direkt gyorsabban ment ott, ahol csak tehette. Szorosan fontam az ujjaimat a kabátja köré, ha tudtam, mintha még így is kapaszkodni akarnék. Mellkasom hátához simult, miközben a fejemet is neki döntöttem. Most nem kerülgetett rosszullét, de az biztos, hogy olykor félelem átjárt, hogy nehogy leesek, vagy bajunk essen. Jobb lesz ehhez hozzászoknom, mert kötve hiszem, hogy a motorját autóra cserélné a későbbiekben. Miután újra szilárdtalajt éreztem a lábam alatt kicsit megkönnyebbültem, majd sietve vettem le a fejemről a sisakot. Könnyedén fújtam egyet, de a rakoncátlan tincsek továbbra is arcomban maradtak, így sietve próbáltam meg a kezemmel kicsit orvosolni a dolgon. Amikor látványosan végigmért, akkor megforgattam játékosan a szememet, miközben mosolyom még szélesebb lett. – Tudod, ha így mérsz végig minden nőt, akkor azt hiszem van még mit tanulnod. – viccelődtem vele, mert könnyedén levághatta bárki mit is művel. Amikor a kezem után nyúlt, akkor nem húztam el. Hagytam, hogy az ujjaink egymásba fonódjanak, mintha ez annyira megszokott lenne közöttük, pedig nem. Most még is annyira természetesen hatott. – Milyen biztató, hogy nem én leszek a desszert. – kuncogtam jókedvűen, miközben elindultunk a bejárat felé. Követtem őt, figyeltem a tömeget. Nem sok hasonlókorút láttam befelé haladni, de nem bántam. Régóta nem jártam már itt és biztosan remek móka lesz. Odanyújtottam a karomat, hogy felkerülhessen rá a karszalag és onnantól kezdve már nem volt menekvés. Volt egy különleges hangulata a helynek, kíváncsian pillantottam körbe, mintha egyszerre akarnék mindent felfedezni és kicsit talán így is volt.
- Rendben van, részemről teljesen jó lesz így. Legalább addig se kell félni, hogy bármi vissza akarna jönni, ha olyanra ülünk fel. – pillantottam rá mosolyogva, majd újra a helyet figyeltem. Több volt a gyerek és szülő, mint a hozzánk hasonló korú. Lehet kicsit kilógtunk a sorból, de örültem annak, hogy idejöttünk, nem pedig valami étterembe ültünk be. Nem, az valahogy túlzottan sablonos lett volna és most egyébként se akartam bizonyos dolgokról beszélni. – Már az elején nyernél nekem? Nos lássuk, hogy milyen cowboy veszett el benned. És csalni? Ugyan, én olyat soha nem tennék. – pillantottam a stand irányába. Tényleg nem állt szándékomban csalni, vagy így elérni, hogy nyerjen.
- Hmm, mit szólnál akkor, ha én is megpróbálnám? Ki tudja, lehet a végén kiderül, hogy nem csak a kezeimmel bánok jól, hanem a fegyverrel. – ártatlan mosoly suhant át az arcomon, majd amikor megláttam a stand mögött álló fickó pillantását egyből kisebb pír szökött az arcomra. Nem tűnt fel, hogy kicsit félreérthetően sikeredett a dolog, de már nem volt menekvés. Ha pedig Vincetnek nem volt ellenére, akkor én is felkészültem a céllövésre. Az első kettő nem lett a legjobb lövésem, de aztán túlzottan könnyedén ment a lövés, miközben a múltam egy pillanatra megelevenedett előttem. „Ne félj Nah! Ezek csak üvegek és jobb, ha meg tudod magad védeni így is! Nézd, így kell..” aztán lövések dördültek, én pedig ámulattal néztem apát, hogy milyen könnyedén használja a fegyvert. Aztán rajtam volt a sor… de az emléknek itt végeszakadt, a mosolya elhalványult, ahogyan egy másik arc kezdett kibontakozni. Vincent állt előttem és aggódva nézett. – Jól vagyok! Nem történt semmi se! – hadartam el sietve. – Nos, kigyőzött és milyen macit kapok? – tereltem el inkább a dolgot, hiszen éreztem, hogy Jon nagyon is fontos volt számomra és többet tanultam meg tőle, mint esetleg én vagy bárki más sejti. Miért mondott le akkor rólam? Miért most akar visszatérni az életembe?

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Egy kezemen meg tudtam számolni, hány nő érdekelt annyira, hogy randira vigyem őket. És igazából a vidámpark sem kifejezetten az a hely, ahová vittem volna őket. De két opciót láttam magam előtt. Az egyik, amiben a múltról beszélünk egy kellemes vacsora mellett. A tegnap este után erre kevés indokot láttam. A másik opció szerint a figyelemelterelésre koncentráltam. Az utóbbi nyert. Így keveredtünk ide. A taxi szóba se jöhetett, autó híján a motorom nyert, amihez előhalásztam egy másik sisakot is. talán szándékosan is, gyorsabban jöttem, újra hagytam, hogy hátamhoz simulva üljön, néha hátra sandítva, hogy tegnap csak a pia volt-e az oka a kis rókáknak vagy nem bírja a motor hátulján. Utóbbira mondjuk kis esélyt láttam akkor, mikor a vidámpark előtt lesegítettem magam mögül.
Fekete bőrdzseki és nadrág, egy szürke pólóval, míg az én lazaságomhoz képest ő még kócos hajjal is csinos volt. Hagytam, hogy leemelje a fejéről a sisakot és orromra toltam napszemüvegem, úgy mértem végig kissé idegesen mozgolódó utasom. Lay-t sosem láttam még így, ez új volt, de tetszett.
-Egyenlőre nem eszlek meg, még tart a reggeli.-cukkolom és keze után nyúlok, ujjaink összefűzve, amíg a parkolóból a bejáratig sétálunk. Hülye lennék nem észre venni, hogy izgul. Bár ez rám is igaz volt, heves szívverését szinte egész úton éreztem. Viszont a mozdulat természetes volt, nem láttam kifogást ellene és szándékosan lazán tartottam csuklóját, ha elhúzná kezét, szabadon megtehesse.
-Kettőt kérek.-állok meg a pénztárnál és a karunkra ráragasztja az eladó a jegyként funkcionáló karszalagot. A kora tavaszi napot kihasználták a szülők is. A szórakozók életkora maximum 15, a kísérőké vegyes nagyszülők és szülők tekintetében. Pár tini pár sétálgat. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán nem ez a legjobb program, de ki tudja.
-Nos, mivel a reggeli még közel van, a vattacukor és az óriáskerék szerintem az utolsó állomás legyen.-nézek körbe és sunyi mosoly szökik az arcomra. Ideje kideríteni a hetven év alatt mi mindent tanult.-De kezdésnek mit szólsz ahhoz.-biccentek a céllövölde felé.-Legrosszabb esetben egy kis plüssmacit kapsz, nem az óriásit. De csalni nem ér.-ugratom rákacsintva és ujjaink újra összefonva a céllövölde felé irányítom, mit sem törődve a nyilvánvaló bizsergéssel, ami összesimuló tenyereink között pattog ide-oda. Mintha tűk vagy apró szikrák lennének.