(Les lakása)

Nem volt olyan túl hosszú az út, motorral alig háromnegyed óra, hogy mindketten leparkoljunk a vidámpark előtt, és ahogy lekászálódtam a nyeregből, fejemről levéve a bukósisakot, azonnal a fölénk tornyosuló építményekre emeltem a pillantásomat. Úgy éreztem magam, mintha újra kisgyerek lennék, bár akkoriban nem sűrűn vittek el ilyen helyre. Talán most pótolhatom, amit akkor elmulasztottam, és valahogy sejtem, hogy Les számára is miért volt olyan kecsegtető az ötletem. Azt nem is értem, hogy eddig ez a kikapcsolódási lehetőség miért nem jutott eszembe. Talán mert ahhoz meglehetősen zűrösek voltak a hétköznapjaink, és eddig lefoglalt bennünket, hogy túléljük New Orleansot, meg néha egymást is.
- Ezt nézd, bébi - vigyorgok lelkesen, és nézem, ahogy Les arca is előbukkan a bukó alól. - Még jó, hogy reggeliztünk, mert esküszöm, a mai napot itt fogjuk tölteni. Legyünk ma nagyon bolondok, és nagyon gyerekek - nyújtom neki oda a kezem, aztán a bejáratnál kipengetem a két belépő árát, és csakhamar át is jutunk a kapun, hogy odabenn ránk szakadjon a milliónyi játék zaja, zenéje, és a látogatók nevetése, boldog sikolyaikkal vegyítve, de esküszöm, egyikük sem lehet olyan izgatott, mint mi ketten. Én legalábbis úgy érzem, mintha a Télapó birodalmába készülnék belépni egyenesen.
Felragadok egy ingyenes térképet, és szétterítem, homlokom ráncolva igyekszem becélozni, hol is állunk jelenleg.
- Itt vagyunk - bökök aztán a papír egy pontjára, mikor felfedezem, hol a bejárat. - Merre akarsz indulni? Ahogy látom, van itt minden... óriáshajó, vízi vonat, hullámvasút, körhintákból ezerféle, barlang vasutak, szabadesés-torony, meg az a francos óriáskerék - teszem hozzá, és elég csak felnéznem a monstrumra - ami könnyen látható bárhonnan - hogy máris belesápadjak.
- Ma a hölgy dönt mindenben - teszem hozzá, kajánkodva meglökve Les vállát, és egy csókot nyomok a szájára.

Ahogy ott állunk kézen fogva a kapuban, nagyjából úgy festhetünk, mintha két túlkoros Roxfortos diák állna a kastély előtt, vagy épp a felnőtté váló gyerekek készülnének visszatérni Narniába valami borzongó, nosztalgikus izgalommal, mégis jókedvűen.
- Nos, ami azt illeti, én sem ilyen helyeken töltöttem a gyerekkoromat - válaszolom Les-nek, mikor bevallja, hogy életében nem járt még ilyen helyen. - Azért a nagybátyám egyszer-kétszer képes volt felmérni, hogy egy kölyöknek a szórakozás is jár. Volt egy ismerőse Texarkanában, olyan vén, mint az országút. Volt egy apró kis vidámparkja... tudod, csak pár kocsi, körhinta meg ilyesmi - magyarázom széles gesztusokkal. - Ha valamelyik játéknál besegítettem neki, akkor utána fel is ülhettem. Ő úgy hívta, hogy ledolgozom a menetjegyem - teszem hozzá. - Többek közt ott derült ki, hogy tériszonyom van az óriáskeréken - vigyorgom el aztán magam szélesen. - Hárman szedtek ki a kosárból. Fehér voltam, mint a fal - árulom el aztán ezt a meglehetősen belsőséges információt, és nézem, ahogy Les is felnevet, majd mikor ráhagyom a döntést a mai nap folyamán, szinte azonnal beledugja a fejét a térképbe.
Kár, hogy nem fogadtam, vajon merre is indul. Naná, hogy azonnal a némileg keményebb szórakozás felé veszi az irányt, és nem a körhinták felé. Hogy a fegyverek vonzzák-e ennyire, vagy valami más, arra nagyon gyorsan meg is kapom a választ. Versenyezni akar, mert már megint nem bír a vérével, meg azzal sem, hogy húzza az agyam. Kér azonnal két puskát, és egy rám tett megjegyzésével elszórakoztatja a tulajt, míg én elnéző fejcsóválással rázom meg a fejemet.
- Látja? - címzem én is szavaimat az öreg felé. - Aztán ha véletlenül más irányban sül el a puska a kezemben - biccentek az előrehajtó Les kerek feneke felé - akkor bezzeg még ő lesz felháborodva - pimaszkodom én is egy sort, aztán odahajolok szerelmem mellé, és ötször szólal meg a puska a kezemben. Öt lövés, öt találat... A tulaj arca kissé megnyúlik, miközben leakasztja a nyereményt, én pedig hatalmas vigyorral nyújtom át Lesnek a fél méteres nagyságú, hófehér plüssmacit.

- Jobb a semminél, viszont alig több - dünnyögöm válaszul, de aztán ahogy szemmel láthatóan ő sem akar hangulatgyilkos lenne, úgy én sem vágyom erre a szerepkörre. Tagadhatatlanul sz*r gyerekkora volt mindkettőnknek, de bárhogy is, már túl vagyunk rajta. Felnőttünk, egymásra találtunk, és mivel még mindig el lehet azért mondani, hogy nem teljesen nőtt be a fejünk lágya, most megengedhetjük magunknak az élet azon apró örömeit, amiket egész ifjúságunkban nélkülöznünk kellett.
Szó nélkül ballagunk hát el a céllövöldéig, ahol persze amint kinyílik Les szája, azonnal cukkolni kezd. Én sem maradok adósa, én azt hiszem, minimum ingyen kéne kapnunk az első kört azért a műsorért, amin a tulaj szemmel láthatóan remekül elszórakozik. Aztán meglehetősen meg is nyúlik az arca, mikor két nyereményt - méghozzá elég nagy nyereményt - is elorozunk tőle. A fejemet körbeérő vigyorral ölelem magamhoz a Les által nyert farkast, és alighanem nem kell mondani, hogy miért. Neki legalábbis. A céllövöldés szegény, ha tudná, hogy miféle lények vagyunk, és ennél fogva milyen ösztönökkel bírunk, alighanem elgörbítette volna a puskák csövét, hogy megakadályozza a sikerünket. Persze, már késő bánat, és úgy távozunk tőle, hogy két plüssállatot ölelgetünk, mint a túlkoros óvodások, ő pedig a világ legsavanyúbb ábrázatával átkozza a sorsot, mikor a bódéja elé tévedtünk.
Elveszem Lestől a plüsst, begyömöszölöm mindkettőt a hátizsákomba.
- Egyrészt így mégiscsak kényelmesebb, másrészt így legalább tudom fogni a kezed - mormolom lágyan, aztán csókot nyomok a nyakára. - Szívesen mennék tovább is, de rájöttem, hogy az ilyen programok még mire jók: fejleszteni azon képességemet, hogy féken tartsam magam nyilvános helyen, és ne vessem rád - teszem hozzá, fülébe suttogva az információt, aztán beállunk a szellemvasút előtt kanyargó sorba.
- Tudod, mire gondolok most? - kérdezem olyan halkan Les-t, hogy csak ő hallhatja. - Ha tudnánk, hogy én farkas vagyok, te meg farkasboszorkány, holnap alighanem már mi lennénk ott benn vagy leláncolva, vagy kitömve, hogy velünk ijesztgessék a publikumot - nevetek halkan. - De persze az is lehet, hogy csak simán nem kellene kiállni a sorunkat, mert azonnali hatállyal fejvesztve menekülne mindenki a közelünkből. Lehet, hogy a legközelebbi helyen, ahol túl hosszú sor kígyózik, be is kéne vetni ezt a trükköt - hergelem aztán kicsit évődve.

Persze, sejthettem volna, hogy szavaimat nem hagyja azonnali "megtorlás" nélkül, jókorát csak a hasamra, mire csak nyekkenek egyet, és önkéntelenül is hátrálok egy lépést, majd bocsánatkérő vigyorral fordulok hátra, és dünnyögök egy halk elnézést a mögöttem sziszegve a lábát tapogató pasasnak. Aztán visszafordulok Les felé, és megcsóválom a fejem.
- Na most nézd meg, mit csináltál... - bökök fejemmel hátrafelé, mintha nem is én gázoltam volna le az illetőt, aztán igyekszem köhögésnek álcázni a belőlem feltörő röhögést.
- Édesem, eddig úgy vettem észre, hogy nincsenek problémáid a töméssel - jegyzem meg pimasz szemöldökvonogatással, amitől azonnal kétértelmű jelentést kap a kis szó, és a mondat. - Ha erre vágysz, bárhol, bármikor... akár a szellemvasút sötétjében is - teszem hozzá kéjgyilkoshoz illő pofával, és szerintem tökéletesen tisztában van vele, hogy ismer már annyira, ha kell, kirángatom a barlangban a kocsiból, hogy keressek valami megfelelően sötét sarkot, ahol senki nem láthatja, hogyan áldozunk éppen a szerelem oltárán. - Ami meg a plusz részt illeti, ahogy te mondtad, miért zavarna? Az is a te részed. Azzal együtt szeretlek - fonom át karjaimat a derekán, ahogy hozzám simul, de nemsokára el is kell, hogy engedjem, mert sorra kerülünk, és a jegyet megváltva helyet is foglalunk egy kocsiban.
- Jó duma ez a "marha félelmetes lesz" szöveg - motyogom, miközben kényelmesen elhelyezkedem, és Les egyik kezét a markomba szorítom. - Kíváncsi vagyok, mi újat tud még mutatni két olyan embernek, aki vámpírok, farkasok, meg boszik közt nevelkedett - súgom úgy, hogy csak Les hallja, de tovább nem töprenghetem a témán, mert a kocsik meglódulnak a síneken, és csakhamar elnyel bennünket a barlang sötétje.
Nem tudom, hogy a kihagyott gyerekkori élmények tehetnek-e róla, vagy épp az, amit a hely varázsának hívnak, mert élvezem az utat. Még ha nem is rémülök halálra minden egyes kanyarnál úgy ahogy a többiek - mint a mögöttünk és előttünk távol lévő sikolyokból hallani lehet - de azért van, mikor végigborsózik a testemen valami ősi, ösztönös ijedtség, főleg, mikor az egyik sarokból egy vámpír ugrik elő mint valami felhúzható játék. A kezem a másodperc törtrésze alatt kiteszem Les elé, mintha megóvnám a veszélytől. Igaz, a következő pillanatban már helyre áll agyamban az információ, hogy ez a bábu nem jelent veszélyt se rá, sem rám, de tisztában vagyok azzal is, hogy - ismerve Lest- nem fogja kihagyni hogy a közeljövőben ne ugrasson ezzel.

Csak egy csalódott fintorral reagálom le, hogy alighanem lemondhatok az estére tervezett programomról, de aztán a gondolataimat hamar elvonja, vagyis inkább másfelé tereli a szellemvasút. Egész jókedvűen röhögök a sikolyokon, amiket Les kienged magából, amolyan "már csak azért is" alapon. Én nem csatlakozom hozzá, sokkal jobban lefoglal az, hogy kiköhögjem a jókedvemet. Nem mellesleg eléggé lelombozó lenne egy rémületében ordítozó férfi, még akkor is, ha csak megjátssza a halálra ijedtet.
Mikor a menet végén kikecmergünk a kocsiból - némileg káprázó szemmel, ahogy a kinti napfény a benti sötétség után támadást indít a retinánk ellen - Les félrehúz, és ahogy somolyogni kezd, már elkönyvelem magamban, hogy ne tessék, tudtam... most jön a cikizés. Ehhez mérten kellemesen meglep, mikor teljesen másképp tekint önkéntelen mozdulatomra odabenn. Ahogy látom, jólesik neki a gondolat, hogy akár saját testi épségem, vagy épp életem árán is megvédtem volna őt, én pedig kihúzom magam, és kicsit olyan képzetem támad, mintha én lennék az életre kelt Lancelot lovag, a fényesre suvickolt páncéljában.
- És még így is csak talán? - vonom fel a szemöldökömet mikor bejelenti, hogy megfontolja az esti programot, aztán megcsóválom a fejem, de tekintetemben ott bujkál a jókedv. - Mi kell még ahhoz, hogy ténylegesen meggondold magad? Végeredményben bármelyik nap előfordulhat egy ilyen szituáció, és akkor úgy kell meghalnom, hogy... - harapom el a mondatot, és keservesen felsóhajtok. - Kielégítetlen leszek még a másvilágon is - teszem hozzá mártír pofával, de Lest nem könnyű átvernem az álszenteskedéssel. Szemét forgatva kezembe nyomja a térképet, én pedig némi nézelődés után rábökök egy pontra.
- Ide menjünk - bólogatok ellentmondást nem tűrően, és mikor látom hogy kiül a csodálkozás az arcára, szóban is megerősítem a dolgot. - Felülök veled az óriáskerékre. Két feltétellel. Az egyik, hogy teszel róla, hogy oldott állapotban legyek odafenn. A másik, hogy utána nem fogsz cikizni vele, ha a kelleténél sápadtabban szállok majd le.

Látom, hogy ő annyira veszi komolyan a szavaimat, mint ahogy én az övét, és naná, hogy tudtam, hogy ezzel az álszent dumával kiváltom belőle a szemforgatós arckifejezését, amit egyszerűen imádok benne.
- Tégy róla, hogy a továbbiakban se legyen okom panaszra - dünnyögöm, és akárcsak ő, én magam is meglepődöm mikor mindketten konstatáljuk a hátunk mögött hagyott csaknem egy évet. Különös belegondolni, hogy úgy bolondított magába, hogy szinte repül mellette az idő, ha nekem valaki ezelőtt másfél évvel azt mondja, hogy hamarosan végleg kikötök egy nő mellett, alighanem harsányan képen röhögtem volna az illetőt. És most lássanak csodát, itt vagyunk, és a legkevésbé sem bánom, hogy így alakult. Szeretem őt, és vele akarom leélni az életemet, egyszerűen ennyi az egész.
Meglepve villan meg a tekintete, ahogy kijelentem, fel akarok ülni az óriáskerékre, de nyilván azt is látja, hogy nem tántoríthat el ettől a vélhetőleg elég hülye ötlettől. Mindenesetre elérem, hogy kapjak egy forró csókot, és azt hiszem, ez a legjobb módja annak, hogy bátorságot öntsön belém. Remélem ez nem csak addig tart, amíg felülünk arra az ördögszekérre.
Ettől függetlenül önkéntelenül is nagyot dobban a szívem, és hatalmasat nyelek, mikor az óriáskerék aljában állunk. Inkább nem nézek fel, és nem mérem fel mekkora magasságokba fogunk emelkedni néhány percen belül. Félő, hogy most azonnal megfutamodnék, pedig egyszerűen csak meg akarom mutatni Les-nek, hogy érte még erre is képes vagyok.
Ahogy leülünk, és ránk záródik a rács, rájövök, hogy innen már nincs visszaút. Jöjjön hát, aminek jönnie kell. A fenébe is, szembenéztem már vámpírokkal, Benedict-el, nehogy már egy ilyen szerkezet fogjon ki rajtam!
Mindenesetre jólesik, és szükségem is van rá, amikor Les finoman megfogja a kezem, mert minél feljebb emelkedünk, annál sápadtabb vagyok, még tükör nélkül is tisztában vagyok ezzel. Kezem izzad, és úgy kapaszkodom a rácsba, mintha hozzá lennék ragasztva. Csak fél füllel hallom, ahogy Les az elmúlt egy évről beszél ismét, és már közel állok a pánikhoz, mikor a legjobb módját találja meg, hogy megnyugtasson. Megcsókol, és az agyam közben megtelik különös képekkel, amin mi ketten vagyunk. Minden szép, és jó, amin átmentünk az egy év alatt úgy játszódik le a fejemben, mint egy film. Megfeszült izmaim elernyednek, és már szinte el is felejtem, hol vagyunk, mert önfeledten csókolok vissza, csak akkor térek magamhoz, mikor hangos torokköszörüléssel hívja fel valaki a figyelmemet, hogy ideje lenne kiszállni, és feltekintve a jegyszedő pillantását látom.
Egy széles vigyorral feltápászkodom, és bár lábaim kissé remegnek - hogy a sokk, vagy a csók, esetleg mindkét élmény hatására - kézen fogom Leslie-t, és nemsokára már a szilárd betontalajt érezzük a lábunk alatt.
- Megtaláltad mi a legjobb nyugtató a számomra - suttogom Les fülébe, és lágyan beleharapok a fülcimpájába. - Ciki lett volna ha sikítozni kezdek mint egy kislány, hogy azonnal szedjenek le onnan - nevetek. - Azért mondd, hogy ügyes vagyok - ácsingózom, mint egy cukorkára áhítozó kisfiú, majd csillogó szemekkel veszem újra szemügyre a térképet.
- Mit szólnál ehhez? - bökök az Elvarázsolt kastély rajzára. - Szeretném látni, ahogy a forgó hordóban hogy állsz a csinos kis fejed búbjára.

Mindketten úgy riadunk fel a torokköszörülés hallatán, mintha hideg vizet zúdítanának a nyakunkba, aztán zavart vigyorral mászunk ki, és adjuk át a helyünket a következő utasoknak, akik a város panorámájára vágynak. Egymás kezét fogva, nevetve sietünk el a kerék alól, amin magam lepődöm meg a legjobban. Fura, hogy csak egy csók, és némi varázserő kellett hozzá, hogy ne a napom legszörnyűbb élménye legyen az óriáskerekezés, hanem - hála Les-nek - innentől kezdve a magasságot képes legyek úgy tekinteni, mint egy gyönyörű emléket.
Kihúzom magam büszkén Leslie dicséretnét hallván, miközben az ördögszekere a hátunk mögött a maga vurstliba illő zenéjével megkezdi újabb útját felfelé, de én már nem nézek a magasba, csak Les szemeibe.
- Gonosz királynői énedet már volt alkalmam párszor megismerni, szóval hagyd csak jó mélyen elrejtve - csóválom a fejem, persze egy szavamat se gondolom komolyan. Azt hiszem, hogy azok a viták, és néha elég komoly veszekedések hozzájárultak ahhoz, hogy egymáshoz csiszolódjunk, elfogadjuk a másik bogarait, rigolyáit, és nyilván ennek köszönhető, hogy megéljük nemsokára az első éves évfordulónkat. Azt hiszem, Les megérdemli, hogy aznap valami különleges dologgal lepjem meg... még ha magamhoz mérten nem is lesz tökéletes. Hiába, a romantikát még mindig tanulnom kell.
Ahogy belépünk az Elvarázsolt kastélyba, balra kanyarodunk, és kézen fogva vezetem Lest a színes ablakok közt, amik olyan mintákat mutatnak, mintha kaleidoszkópba néznénk éppen.
- Tudod, mit láttam az előbb odakinn, ahogy rád néztem? - használom aztán ki a helyzetet, hogy rajtunk kívül ezen a részen nem tartózkodik más, és magamhoz ölelem ezt a kis boszorkányt. - Boldogság csillogott a szemeidben. És ezt azt hiszem, egész életemben is képes lennék nézni. Sőt, mindent meg fogok tenni azért, hogy ez mindig is így legyen. Szeretlek, kis bolond, hisztis, morcos farkasboszim - súgom, és egy apró puszit nyomok az orra hegyére. - Na, megkeressük a tükörtermet?

- Na hát én ezzel vitatkoznék - válaszolom, mikor tesz rá egy utalást, hogy ő nem hisztis, és nem morcos. Lehet, hogy az ő mércéjével mérve nem, de tény és való, hogy részéről kaptam már vérbeli csajos hisztiből akkora adagot, ami egy életre elég volt nekem.
Mikor aztán egy gyors "vallomást" követően elsiet a tükörterem felé, adok neki néhány másodpercnyi egérutat, mielőtt követem, és alig két-három lépés után meg is torpanok, mert valami módon ritka szürreális világba lépek be. Minden megsokszorozva látszik körülöttem, mintha száz padló, mennyezet, és fal venne körül, és az csak a hab a tortán, hogy Les-ből is legalább ennyit látok.
- Atyaég - kapok színpadias ijedtséggel a fejemhez. - Édesem, legalább három tucat van belőled. Pedig esküszöm, néha az az egy is sok - szúrok oda, és hangosan elnevetem magam azon a paprikás tekinteten, amit felém vet, méghozzá többszörösen.
- Az első fizetésemből venni fogok egy fényképezőgépet, és készítek néhány felvételt, hogy neked is megtudjam mutatni, hogy tudsz te morcos lenni, legalábbis úgy nézni rám, mintha röviden a fenébe küldenél el - hahotázom, és csak akkor hervad le rólam a jókedv, mikor nekimegyek az első tükörnek, és jókorát koppan a fejem a sima felületen.
- A fenébe - sziszegek, megtapogatva a homlokomat, és hallom Les vihorászását. - Na várj csak, ezért este otthagyom a tenyerem nyomát a fenekeden! - fenyegetem, de persze egy percig sem fordul meg a fejemben, hogy bántsam. Azt a minimális kis perverziót - ahogy már vettem észre - ő maga is élvezi.
Rájövök, hogy nem előre, hanem a talpam elé kell néznem, így gyorsan megtalálom a kijáratot, ahol aztán egy szökkenéssel elkapom Les derekát.
- Megvagy! - lihegem diadalmasan, és egy hatalmas csókot nyomok a nyakára. - Akkor most bosszút állok rajtad. Jöhet a forgó hordó - tolom őt finoman kifelé, ahol a pörgő szerkezet szolgáltatja a kijáratot. - Nem mellesleg, ha ma éjjel tényleg nem kapok semmit, ígérem, még napok múlva is az én morcos képemet fogod nézegetni - súgom még a fülébe, mielőtt kilépnék vele a tükrök sokaságából.

Szerintem ha valaki látja, hogyan évődünk egész idő alatt egymással - plusz hogyan élvezzük a játékok adta kikapcsolódás lehetőségét - az nyilván meg lenne róla győződve, hogy két, jócskán nagyra nőtt gyerek társaságában áll. De hát, a fenébe is, a felnőttek nem játszanak mindig? Kártya, biliárd, foci, és akár estig lehetne sorolni... Egyikünknek sem volt olyan élete, ami könnyed és önfeledt lett volna, hát ki róná fel nekünk bűn gyanánt, ha most kiélvezzük azokat az élet adta örömöket, amiket anno nem volt lehetőségünk.
Ahogy a tükörteremből kiérek, immár könnyedén ragadom meg Lest, mire ő csak vigyorog, mikor én bosszúról beszélek. Vagy ismer már annyira, hogy tudja, úgysem bántanám, vagy tisztában van vele, hogy a bosszúm az élvezetes fajtából való lesz, azt meg még eddig úgy vettem észre, sosem bánta.
- Hah... - hörgök aztán mégis megsértve, és összevonom a szemöldökömet, mikor újra csak feltételes módban beszél arról, hogy csak hiú ábránd lesz, amire ma éjjel vágyom. Ha a duzzogó arcomat akarta látni, akkor itt van neki élőben, egyenesen a gyártótól. Persze mikor már nem látja az arcomat - mert a hátamra pattan - már én is vigyorgok. Pontosan tudom, hogy úgysem fog ellenállni nekem.
Megindulok előre a hordóban, az édes teherrel a hátamon, de pár lépés után meg is torpanok, mikor azt mondja, egyedül menjek haza, mert neki még elintézni valója van. Egy helyben toporogva kissé úgy festek, mintha Michael Jackson holdsétázna, hát hamar kikecmergek a hordóból, és odakinn leteszem Les-t a hátamról. Nem tehetek róla, de képtelen vagyok nem gyanakodva nézni rá.
- Nem akarok veszekedni, és azt sem, hogy azt hidd, nem bízom benned. De tudom, hogy néha milyen meggondolatlanul és dalolva rohansz bele a veszélybe, és az egy hónapja történtek azért még mindig élő rémálomként kísértenek, ezt nyilván megérted. Rendben, hazamegyek egyedül, egy feltétellel. Hogy amire készülsz, az bevásárlás lesz, vagy bármi más olyan tevékenység, ami nem fenyeget azzal, hogy újra vásárra viszed a bőrödet. Ígéred? - hajolok közel, és úgy nézek bele a szinte elmondhatatlanul kék szemekbe. A gyomrom fájó görcsbe kapódik csak a puszta elképzelésre is, hogy baja eshet.

Valahogy mikor befejezem a beszédet, meg vagyok róla győződve, hogy szavaimnak köszönhetően azt az arckifejezést kapom válaszul, amit általában karba font kezek, morcos pillantás, meg szemforgatás kísér, és lám, némileg tompítottabb formában ugyan, de meg is kapom, amire várok.
Kissé morgolódik, de aztán láthatóan megérti, hogy mi inspirálja a szavaimat, hogy emögött nem áll más, csak hogy féltem őt. Féltem, mert szeretem, ennyi az egész.
Ahogy kinyitja kissé a hátizsákot, hogy kivigyorogjon belőle a plüssmedve, önkéntelenül is kinyújtom a kezem, és elveszem tőle az egész hóbelevancot.
- A farkas is velem jön haza - dünnyögöm, majd úgy szorítom magamhoz a figurákat hátizsákostól, mint az óvodás, aki nem tud dönteni két játék között. Aztán fejem felemelve belenézek a kék szemekbe, és széles vigyor fut a fejemre, mikor az elkövetkező teliholdról beszél. Noha máskor már kézzel-lábbal tiltakoznék, ezer ellenvetést támasztva, most örülök hogy így döntött. Azt hiszem, már előre várom a következő holdtöltét, mikor végre másik énünknek hódolva magunk lehetünk... ráadásul együtt.
Gyorsan visszatérek a jelenbe, konkrétan a vidámpark talajára, és vigyorom gyengéd mosollyá szelídül, majd egy apró csókot nyomok Les orra hegyére.
- Hiszek neked, és bízom benned - jelentem ki határozottan. - Jól van, menj. Addig kitalálok valami meglepetést, mire hazaérsz. És siess, kérlek. Nem akarok sokáig nélküled maradni - dünnyögöm, aztán nézem, ahogy sarkon fordul, és elsétál tőlem.
Megvárom, míg felpattan a motorja nyergébe, és egy apró dudálással elhúz mellettem. A kezem felemelve integetek utána, aztán mikor elhal a gépzaj, nagy sóhajjal magam is motorra szállok, hogy elinduljak hazafelé. Gondolataim mélyén őszintén kívánom Les-nek, hogy tényleg épen, és egészségesen hazaérjen.

(Leslie lakása)