Valóban nem jött rá a sejtető kérdésemből mi a pontos célállomásunk? Hamár kikéri magának a nő megnevezést, akkor legalább következtesse ki és szűrje le a lényeget! Ezért is gondolom, - néha már hangot is adok annak, - hogy a tapasztalt női korosztályt nem üti meg, de még súrolni sem súrolja. Aminek szokványos kimenetele mindig a sértődött és a durcás arckifejezése. Az ember díjazza az őszinteséget...régebben még nagyra-becsülte. Manapság azonban jobban szívleli a légből-kapott hazugságokat hallani. Erről jut eszembe, ő mennyire díjazza a fatális füllentéseket? Ha kedveli, akkor nem vetem be szélhámos beszélőkémet...inkább esélyesebbnek érzem azt, hogy nem kedveli a hazug embereket. Jellembeli-amortizáláshoz azért nem akarok folyamodni! Sajátos tulajdonságaim azért ne csorbuljanak, egy szándékosan elrontott nap miatt. Még a nyakig cukormázzal körbeöntött maripán toronynál is ömlengősebb leszek, a világ szemében az igazi szentmentalista, reménytelen-romantikus szerepét magamra öltve. A legjobb meghatározó klisé erre a "az édes a bosszú" kijelentés. A válaszokra, mint korábban megbeszéltem magamban, csak egy szarkasztikus félmosollyal reagáltam. A tény, hogy egy járműben két öngyilkos hajlamú statiszta ül, egy csipetnyit aggaszt, ugyanakkor örömmel tölt el, hogy nem csak én követem ezt a halálos kimenetelű, göröngyös utat. Habár benne, még mindig fellelhető a halál-félelem. Én bennem az ilyesfajta érzések már rég elkoptak...ezért is tűnhetek aktuális partnereim szemében minden hirtelen döntésemmel elme-bajosnak. Feszkó nélkül, nem élet az élet, egyetértenek? - Szerinted - egyértelműséget sugallva tekertem felé a nyakamat, egy cinikus szemöldök íveléssel a homlokomon. - ...valóban érdekelt, hogy voltál-e vidámparkban a szüleiddel? - tekintettem rá rezzenéstelen, most a nyájas bájvigyortól megszabadultan. - Bizony, hogy nem! - böktem ki végül, a válaszadás lehetőségét elorozva tőle, mire ismét az útra vezettem a tekintetemet. - Enyje-enyje...erőltesd meg egy kicsit magad a gondolkozásban! - ösztökéltem, fejemet elégedetlenül ide-oda döntögetve, miközben a visszapillantóból figyeltem a felhalmozódó kocsi-sereget mögöttem. A belváros élet egyik bosszantó hátránya. A liba-soros közlekedési morál. Egy piros lámpa megálljt parancsolva, hagyott egy kellemetlen néma percet a légtérben. Idáig érzem, hogy forognak azok a rozsdás agy-kerekek! A szentségit...nehogy megsérüljön itt nekem! Mintha érdekelne szellemi sérültsége. Nem adtam meg azt a szívességet számára, hogy megmondjam végre a helyes választ. Hagytam, hadd törje tovább a régen használt eszecskéjét. Nem tudom mit jelent ez a hirtelen beállt csend. Hogy találgatva próbál rájönni hová viszem, vagy zsörtölődve már rájött az egészre? Garantálom, hogy a következő kanyarnál, már meg lesz erre a kérdésemre a válasz. A vidámpark ordító monumentális felirattal üdvözölte az odatévedőket. Sután és észrevétlenül pillantok a partneremre. Igen-igen, már lesett neki! Egy ördögi mosoly kíséretében parkolok le minta-polgárt képviselve, a park bejárata előtt. A sokkosnak érezhető levegőben állítom le a motort, miután előkelően kiszállok belőle. Erre holtbiztos, hogy nem számított!
Na akkor itt és most tisztázzunk valamit: imádom a kattant embereket, ha azok az én javamat akarják és nem ellenem dolgoznak. Alapvetően semmi bajom azokkal, akiknek az élete nem a megszokott és halál unalmas mederben folydogál, mert őszintén szólva ki akar szokványos lenni? Vannak persze akik megelégszenek a középszerűséggel, úgy mint frankó verda, abban ülök, pipa. Mondjuk még akkor is ha fehér...nem és nem voltam kibékülve a színével. Nekem egy sportautó legyen fekete vagy szürke vagy méregzöld, de fehér bakker! Ilyennel tényleg azok furikáznak mifelénk, akik olcsó kubai szivart forgatnak az ujjaik között és középszerű bevándorló lánykákból futtatnak egy csokorra valót. Sok pénz...na azért én megdolgozom elég keményen, és nem az író asztal alatt a főnököt fixálva, napi huszonnégyben, mert ilyen is van. És persze nem utolsó sorban klassz kis kecó. Na ez utóbbiból a kicsi az stimmelt nálam. Már előre élvezem ahogyan ez a langaléta beveri a fejét a szoba és az előszoba közötti átjáróban. Szürkegandalf verzsön null egy. De persze nem hazamegyünk és hiába is vigyorgok olyan veszettül csak gúnyolódik tovább, és remélem, hogy belefullad abba a cukormázas mosolyba, de legalábbis lehervad az arcáról méghozzá minél hamarabb. Nem tudom, de nagyon rossz előérzetem volt, és csak néztem bambán és meredten értetlenül rá....játszunk lelki szőkét, ha már ebbe az egyébként halálosan gyűlölt szirupos szerepbe kényszerít. Borsózik a hátam tőle komolyan. Araszolunk előre, vagy legalábbis nekem annak tűnik, mintha néha lendülne a kocsi, jah igen visszakeveredtünk a belvárosba, ahonnan alapból is indultam. De jó, most majd tekereghetek vissza Málnáért, ha kijátszadozta magát a nagy gyerek a vidámparkban. Persze, hogy nem vagyok hülye, tudom hova akar vinni, és pont emiatt vagyok a szokásosnál is dühösebb. Miért is kell ezt most nekem elviselnem? Kiszállok a kocsiból és egyszerűen segítségért kiáltok. Dehogy fogsz vöröske, ezt te is nagyon jól tudod! bent a hang, amely ördögi kis szarvaival ott csücsült láblóbálva a vállamon és édes finom vattacukrot zabált, önelégülten vigyorgott. Hát persze, volt nekem egy ilyen énem is. Aki színes kis hülyeségek között imádott ugrabugrálni, az az ugráló vár vagy mi a szösz, és megveszett az epres vattacukorért, meg azért a színes csavart cukorkáért is, amit ezerféle színben és ízben árusítottak, de persze mindegyik egyforma volt, és gyűjtötte az angyalkás holmikat, és a pudingból is mindig minimum két félét főzött, mert az milyen jól néz már ki amikor a színes massza egybefolyik. Szóval megvolt nekem is ez az oldalam, de könyörgöm nem egy olyan fickóval akartam ezeket átélni, akit nem csak a mai napon, hanem úgy általában az életem bármelyik napján a hátam közepére nem kívántam volna. Utoljára tényleg anyával voltam vidámparkban van annak legalább már...fúúú nagyon sok éve, és azt sosem fogom elfelejteni, amikor már nyolcadszor akartam menni a hullámvasúton, és szegény mami már az ötödik után rábízott a parkos fiára, aki készséggel ment volna velem akár húsz kört is. És ott volt még az a mókás teáscsésze ami nem csak körbe forgott, hanem meg lehetett még forgatni középen egy ilyen kallantyúval. Szóval ha bevallottam ha nem élveztem én ezeket a dolgokat...a francba, de akkor is vele? Miért....istenem mit vétettem? Na jah, és csodálkoznak, hogy hitetlen vagyok. Ha van is valami égi hatalom, akkor az veszett módon utál engem, hogy már megint összehozott ezzel a mandulaszeművel. Miért nem volt elég az az éjszaka, miért kell nekünk most itt araszolni, és látni azt a hatalmas feliratot, amely hirdeti, hogy micsoda remek szórakozásban lehet részünk. Felemeltem a kezem és magam elé mutattam a nagy feliratot szemlélve - Kitaláltam, nem vagyok hülye, de ez ugye valami vicc? Figyu, díjazom, hogy ilyen rohadtul kitartó vagy, és elfurikázod a hátsómat egy vidámparkba, de szerinted én ide most tényleg be akarok menni? Jaaaaaa!!!- röhögtem el magam elég kényszeredetten, és nem tudtam eldönteni, hogy most viccnek szánja, vagy annak, hogy kiborítson. Szerintem a fél vagyonomat arra tehettem volna fel, hogy az utóbbi a célja. De miért pont ide? És mihez is kellett pontosan a lakásom címe? Ó ne! És én hülye megadtam, ennyire nem lehetek amatőr! Gondolatban alaposan kupán nyomtam magam, hogy mekkora egy balfék vagyok, hogy kiadtam neki a kis zugocskám címét. Az a tény vigasztalt, hogy talán nem is akar majd eljönni vagy mittudomén, naív vagyok időnként nah, de hogyne lettem volna naív, mikor kis híjján kinyírt mindkettőnket. Szóval ide jövünk, mégis minek? Mit akar ezzel elérni? Leginkább ezen kattogott az agyam és benne a mókusok veszettül tepertek ám, egy komplett mókus család dolgozott odabent váltóműszakban, hogy megfejtsék végre, hogy Ewan miért hozott magával? Ide jött volna eredetileg, mielőtt szerencsésen majdnem kilapított az úton mint valami macskát? Nem hiszem, hogy az lett volna az életcélja, hogy visítva száguldjon számolatlan köröket a hullámvasúton. Az ember legalábbis egyedül nem indul el szórakozni, ez a hely meg arra való. Na most két választásom van, és gyorsan kell döntenem, mert időközben a célállomás elé értünk, és az autó lassítani kezdett, szépen lassan berregve keresett az én hirtelen semmiből feltűnt jótevőm parkoló helyet...szóval nagyjából ennyi időm van dönteni. Ha kiszállunk visítok mint a választási malac, ahogyan a torkomon kifér, közlöm mindenkivel, hogy elraboltak és azonnal segítsenek. Igaz azt semmivel nem tudom megmagyarázni, hogy miért ültem olyan halál nyugodtan eddig a kocsiban. Fegyvert fogott rám!Ahha és közben vezetett. Na meg akinek nyolc anyja van az el is hinné. Én biztos nem tenném, na de nem mindenki ilyen piszkosul okos mint én...khm. Vagy pedig egyszerűen hagyom, hogy bemenjünk oda, a fél vidámpark plüss készletét felvásároltatom, vele vagy olyan hisztit csapok, hogy akkor meg arra sereglenek össze....telezabálom magam gyomorrontásig mérhetetlen mennyiségű vattacukorral, csavaros cukorkával, fagyival, habkehellyel, és addig nem nyugszom, amíg ő is nem tesz velem hasonlóan, szintén éktelen hisztit beígérve....persze jól tudom nem tenném, meg mert azért van eszem nekem is...de a plüssök és a vattacukor az marad...szigorúan epres, mert az a kedvencem. És akkor még nem is beszéltünk a mindenféle marhaságról ahova fel fogunk ülni...de nem ám egy kört...a francokat, egy miatt bele se kezdjünk. Hanem sokszor, legalább négyszer mindenre...MINDENRE! Zárásig ki sem jövünk. Ezt a napomat nem hagyom elrontani, és azt hiszem ezzel fogom a legnagyobb meglepetést okozni neki. Ha neki vidámpark kellett megkapja mellé a cuki kislányt is. Mikor kiszállt, még mindig magamban vigyorogtam és hagytam, hogy úriemberhez méltó módon kinyissa nekem az ajtót, majd a kezem nyújtottam. Na az a minimum, hogy segít innen kiszállni. - Gondolom a vörös szőnyeg a mosodában van. Sebaj, elnézem! Akarod, hogy esetleg két copfba felfogjam a hajam? Csakhogy úgy autentikusabb legyek ehhez a helyhez.- mutogattam a vidámpark irányába, amikor kiszálltam a kocsiból. - Nem tudom hogy találtad ki, hogy imádom a vidámparkokat, de azt hiszem piros pontot érdemelsz!- nekidöntöttem a hátsómat az autónak, mert tudom, hogy a legtöbb pasi ezt gyűlöl, majd összedörzsöltem a tenyerem. - Hol kezdjük? Mindent ki akarok próbálni, ha már eljöttem idáig, viszont fájdalom, de fizetni nem én fogok sajna, nincs nálam semmi, nem ide készültem, mint az öltözékem is mutatja.- pillantottam végig magamon, pofátlanul vigyorogva vissza rá, hatalmas szemek felett a szempilláimat rezegtetve. Cuki, pénztelen kislány, nagy pislogó kék szemekkel, level egyes szint. Csak abban bíztam, hogy ő fogja feladni hamarabb.
A felnőtt szemmel is óriási bejárat felé indultam, éreztet tudatos elhatározásomat. A hátam mögül eregetett silány megjegyzései, az erőltetett ütköző viselkedésével párosulva, - amit ugyan csak háttal fogtam fel a receptoraimmal, - azt hitte elegendő lesz hogy minden kedvemet elvegye, az egyébként is fergeteges tervem kivitelezéstől. Ennyire lekenyerezhetőnek vél? Butus fruska...én tényleges szörnyetegekkel üzletelek nap mint nap, s azt hiszi, hogy egyetlen visszavágóval beijeszt? A bejárat előtt szemlélődve szúrtam ki a jegypénztárt, de még a végleges döntést letétele előtt muszájnak érzetem válaszolni a gyerekes bepróbálkozására. Önuralmat véve, biztattam magam, hogy megtudom csinálni. Ez egy egész napos alakítás lesz! Ewan ne rontsd el! Ezért nem jár Oscár-díj. Ellenben azzal a végeredménnyel, hogy egyetlen napját pokollá varázsolom, a legfényesebb trófea sem szállhat csatába. Egy markáns fordulatot téve, felé fordultam, miután a legnagyobb színészi erőbedobással egy olvasztó, édes mosolyt rántottam. Bizakodva az élethűségben, mosolyogtam tovább ugyanolyan mézes vigyorban, miután visszafordulva a jegypénztárhoz araszoltam. A jegyárus logikus lépéssel vont kérdőre. - Mennyi jegyet parancsol? - kérdezte az üveg mögül, ami szinte pajzsként vette körbe az egész lényét. - Kettőt. - adtam rá gyors választ. Az árus szemét azonnal elvonta a mögöttem mégmindig sértődötten pufogó arc. Abban a pillanatban, fel is ébredt benne a buzgó vendéglátói kötelesség. - A páros belépő ára 15%-al olcsóbb mint a teljes árú jegyára. - páros-jegy? Ez még első hangzásra is émelygő érzéseket indított el bennem. Ewan! Ne feledkezz el a kitűzött célról! - Óóó... - formáltam erősen artikuláltan egy erős Ó-t a számmal. - Igen, persze, páros jegyet szeretnék. - böktem ki, nagy színészi tehetségemet megvillogtatva, bónusz ráadásként a lányt kezétől megragadva magamhoz húzva. Természetesen egy női szíveket megdobogtató mosollyal a számon, amit a jegyárúsnak mutattam. Pillanatnyi zavarában, vagy kitudja milyen okból kifolyólag, még a páros-jegy árát is megfelezte számomra. Nah milyen jámbor az ember, ha egy percre is törődnek vele! A jegyeket kézbe kapva, önkényes eltökéltséggel helyeztem a továbbra is a köreimbe lévő lány derekára kezemet. Lássuk erre miféle reakciója támad! S amíg gondolkozik a megválasztott szitokkal...én addig egy lépésnyire hátra hagyom, és a bejárat előtt meresztem nagyra a pupillámat. Ewan, őszintén valld be, mikor voltál egy ilyen helyen? Gyerekkordban biztos nem! Akkor hasznosabb program volt, anyuval egy asztalnál ülni mint a normális emberek, míg apa távollétében embereket csapolt meg. Magamhoz őszinte voltam, és ezúttal sem szeretném azzal a hazugsággal hitegetni magam, hogy felhőtlen gyermekkorom volt. Lásd az élő-példát! Most járok először életemben vidámparkban. Azt se tudom, hogy megy itt a járás. Ha páros-jegyet vettem, minden játékra felülhetek? Vagy csakis a páros számhoz kötött helyekre? Egyedül a filmekből értesültem arról, hogy lehet célba-lövőset játszani, és hullám-vasutazni. Hiába a túl lépett korom, olyan érzéssel torpantam meg a bejárat előtt, mint az előttem pár méterre lévő 5 éves kisgyerek. Mekkora nagy kapu! Mennyi sok játék...hmmm, és milyen finom illatok! Kimaradt gyermekkori élményem felnőttként válik valóra. Egy kisgyermeki kíváncsiság költözik a kimért, tapasztalt testembe. Vajon hányingerem támad majd a körhintán? A fene se tudja minden kérdésre választ. Egymagam, helyesbítsünk, mi ketten deríthetjük ki milyen lesz odabent. Hezitáltan toporzékolva, vártam hogy az érintett célszemély mellém érjen. De nála is egyfajta habozás állt be. Újból megfordultam, s kizökkentve elengedtem egy kijelentést a füle mellett. - Verseny! - ejtettem ki ezt az egyszavas szót, miután puskagolyó kilövés-szerűen elrugaszkodtam, és rohanni kezdtem befelé, a vidámpark kellős közepébe.
Nem, még mindig nem voltam hajlandó elfogadni, hogy csak néz rám, és mosolyog. Mi a szentszart vigyorog egyfolytában? Hatost dobott golyóval vagy mi? Olyan új volt nekem ez az egész helyzet, hogy a nagy igyekezetben sokkot kaptam. De komolyan, fogalmam sem volt mit csináljak. Megszoktam, hogy a beszólásaimra minimum egy hasonló beszólás a válasz, vagy visszavágó, vagy akármi, de nem az, hogy úgy néz rám, mint aki mindjárt egyben lekapja rólam a komplett ruházatomat és rányomja a tenyerem a motorháztetőre keresztezve azzal a pillantással, mint amikor valaki előre látja, hogy a következő lépésnél dobok egy óriási hasast. Szóval kettős érzésem volt vele kapcsolatosan, de az egyik fele mindenképpen az volt, hogy piszkosul rossz előérzetem van. Nem baj, azért próbáljuk csak meg jól érezni magam, elvégre ez egy vidámpark, amit valamikor ki nem állhattam apu miatt, és ahova anyukám rendszeresen visszacitált, mert egy gyereknek mégis szüksége van erre az élményre. Szerintem mint minden gyerek a bohócoktól én is rettenetesen féltem, és nem átallottam ennek nyomatékot is adni egy lábujjtaposással, üdítővel arcon öntéssel, vagy éppen egy alapos tökönrúgással, ha úgy alakult. Úgyhogy a mamám ilyen alkalmakkor mindig előszeretettel cibált el a bohócok közeléből, azt hiszem nem akart további kártérítéseket fizetni csak azért mert a pici vörös fürtös csibéje, ijedtségében leamortizálja szerencsétleneket. Felnőtt fejjel persze most már nem ugranék a torkuknak, de kerülöm őket mint a pestisest. Nem szeretem na. Én az angyalkákat szeretem és nem a mázolt képű hülyegyerekeket. Amúgy sem tudom mi szükség rájuk. Mint valami wudu szertartás élő szereplői. Ijesztőek komolyan. Na szóval a lényeg az, hogy a végére megszerettem a parkot, szerettem és zárásig nem is nagyon lehetett kiráncigálni, ahogyan gyaníthatóan most sem fogok innen egykönnyen kiszabadulni, ha egyszer beráncigál engem, ez a félnótás, akkor viseljen is el. Hé, én még beszélni akartam ám, mondani tovább a magamét, de meg sem hallgat, vigyorog tovább, de a legváltozatosabb módon, és már indul is meg a pénztárak felé. Király, akkor mehetek én is utána. Pedig most lehetőségem lenne elfutni, elrohanni, és a csuda tudja miért nem teszem, csak egyek utána mintha egy mágnes lenne benne ami rám van kalibrálva és húz magával. Na ne már, egy pasi ne akarjon engem rángatni! és mégis, a lábaim szinte maguktól mozdulnak, de a durcit ha akarom sem tudom letörölni az arcomról, puffogok mint vipera, de azért megyek, mit megyek nagy duzzogva vonulok utána. Úgy pakolom a lábam, mint valami idióta masírozó hadsereg, egy személyben. Okés, eddig vittek a lábaim, innen már csak jeggyel lehet tovább menni. Megpróbálom magam meggyőzni, hogy csak azért nem indultam az ellenkező irányba, mert vonzott a vattacukor lehetősége, meg vonzott a hullámvasút…tejóég már nagyon régen nem ültem hullámvasúton, legalább tíz éve biztosan nem. És akkor még ott voltak a rémbarlangok, az elvarázsolt kastély, tükörország, a körhinta….húúúú a körhintára minimum ötször fogunk felülni. A legélvezetesebb az egészben amikor az előttem lévővel összekapaszkodunk és amikor a legjobban bedurvul a dolog, amikor úgy megpörgetik a cuccot, hogy kis híjján az egy héttel ezelőtti ebédet is kipakolja az ember, akkor meglökjük egymást a másikkal és még repülünk plusszban. Remélhetőleg most kimarad az a rész, hogy itt is sikeresen beborítom egy szép kis rókafarmmal Ewant, mert az már egyszerűen a sors nagyon csúnya tréfája lenne vele szemben, az meg azért igazságtalan lenne mégiscsak…de ácsi, miért is lenne az? Lássuk be, akár vidámparkba hozott akár nem, mégiscsak akaratomon kívül vagyok itt. Valóban? Akkor miért ácsorgom a háta mögött bűvölve a jegyárust, akivel éppen egyezkedik? ha annyira nem akarnék itt lenni, az elmúlt úgy nagyjából negyed órában lett volna millió lehetőségem a távozásra és még mindig nem tettem meg, sőt simán utána jöttem. Mi az ördögöt művelek és legfőképpen miért? Nem tudom, fogalmam sincs! Talán mert annyira őrült amennyire én magam vagyok, és ez nekem lássuk be igazán nincs ellenemre….na jó tetszik! Mármint a helyzet. Is. Nem szólalok meg csak igyekszem a haragos és kissé tehetetlen pillantások közé valamiféle vidámságot csempészni amikor az üveg mögötti alakra rávigyorogtam. Mondjuk inkább valami másnapos vicsorgásnak tűnhetett jelen pillanatban, de ha baseball ütővel püfölik a kislábujjam sem vagyok képes egyelőre ettől őszintébb mosolyt a pofimra varázsolni. Már megint ráncigál, esküszöm mindenre ami szent, hogy ha ezt tovább folytatja, gyomron öklözöm. De nem ám csak úgy snassz odahúzott, hanem közelebb magához, mintha valamiféle hülye bohózatot adnánk elő amiben el kell játszanunk, hogy mi aztán hűdeösszetartozunk. Még mindig próbáltam vigyorogni a jegyárusra és Ewan felé a fogaim között a mosoly mögé rejtett válogatott szitkokat szórtam kilátásba helyezve mindent ami az eszembe jutott arra vonatkozóan, hogy tovább tapenol nem leszek ilyen kedves vele…de úgy tűnik vagy süket, vagy másodpercek alatt elfelejtette az anyanyelvét, mert a keze a derekamra siklik. Na jó, most már aztán tényleg több ez a soknál! Még éppen csak levegőt veszek, hogy valamiképpen visszafogjam gyilkos hajlamaimat arra vonatkozóan, hogy képen törlöm, nem érdekel, hogy most vettünk éppen páros belépőket….hogy mit? Lefagyok mint a rendszerem, és némi újralökés után indulok csak be, amikor ő már elől jár, ki tudja milyen indíttatásból döntve úgy, hogy csak a páros belépők áráig voltam akivel eljátszatta a szerepét. Kezdem úgy érezni magam mint egy marionett bábu, és meg kell vallani rohadtul irritál a dolog, de azért ha már megvan a jegy, lelki szemeim előtt a csavart cukorkák jelennek meg, és a mesehősökkel telezsúfolt barlang, ahova hajóval kell bemenni. Na ott fogom a vízbe lökni azt hiszem,ha bármi olyat tesz amivel már így is pattanásig feszült idegeimen táncol. Viszont amikor mellé érek, egy pillanatra kibillenek a sértett és önérzetes kiscsaj szerepéből amikor meglátom az arcát. Egyetlen percig tart az egész és szerintem észre sem vette magát, de úgy nézett szét ahogyan én láttam a kis tökmagokat amikor először járnak ilyen helyen. Ha azt mondja nekem, hogy most látja ezt az egész hóbelebancot először menten lepetézem, komolyan. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy ez van az arcára írva, ami amúgy alapvetően hülyeség, mert az embert a szülei, vagy legalábbis az anyukája mint az enyém is elviszi vidámparkba. Ki sem lehetne hagyni. Atyaég, mi van akkor ha neki nincsenek is szülei akik kihozhatták volna? Nem is tudok róla semmit, azon kívül, hogy egyébként tenyérbemászóan irritáló barom. De jelen pillanatban egy gyermekien elcsodálkozó barom, és ez azért más megvilágításba helyezi a dolgokat ugyebár. Na jó, csak egy kicsit, de tényleg csak egy picit leszek…na álljunk meg! csak azért akarok kedves lenni mert olyan helyesen elcsodálkozott a látványra? Nem jutok ennek a gondolatomnak sem a végére jutni, úgy látszik ez ma a diskurzusmentes és félbehagyott gondolatok napja lesz, no sebaj kell néha ilyen is. Verseny….verseny? Milyen verseny? Kapkodom a fejem kamillázom, nem értem miről beszél, és mire észbe kapok, hogy futni kellene, Mr Nemszázas már neki is lódul és jócskán előre is iramodott. Állórajtot veszek, aminek kis híjján a bokám látja a kárát, és utána kezdek szaladni, mint akit üldöznek, és azt hiszem így is nézhettünk ki jelen pillanatban, amikor észrevettem, hogy a park eleje egy dombocska, a vége viszont lefelé lejt….óbasszus…. bassszus…. Úgy futok el mellette egyenesen a bokrok irányába, hogy szerintem aki látott két dolgot felételezett: vagy imádom a méretes labdára nyírt sövényt, vagy egyszerűen túl lelkes vagyok a vidámparktól ezért dobálom a kezeim a levegőben és zúgok be a bokrok közé egyenesen mint a győzelmi zászló. De legalább landoltam egy jót. Épségben van minden csontom, úgyhogy ideje felkászálódni, ha már ilyen remek belépőt produkáltam, hiába, ilyen sem nagyon történt még eddig velem, úgy látszik Ewan mellett ezek a dolgok hozzámtartoznak. De jó nekem!
A vezényszóra megindult két személyes futam, végső fázisa...ismételten olyan groteszk kimenetelű lett, mint az aznap este történtek. Ahogy átesett azon a térdig túlnőtt sövényen, hát az valami...has-gyötrően mulatságos volt. Enyje Ewan, és a szerepeddel mi lesz? Most mit csináljak, ha ilyen vicces? Akaratlanul is kifakadok, majd visszavetten magamra erőltettem némi komolyságot, zakómat szögegyenesbe húzva. A gyors-startos futás miatt, egy keveset még ziháltam, mire letekintettem a földön csücsülő lányra. Noh nézd csak, már nem is használom rá a fruska jelzőt? Szóval a bokrok között ülő fruskára. - Az a bokor mentében elszaladt volna, ha látta volna milyen veszetten átbukfenceztél rajta. - képletes helyzet-felméréssel néztem a rendkívül poénos látványt. Utána pedig, rögvest magamra parancsoltam, hogy a cinikus megjegyzésemet meg nem történtnek titulálva, felsegítsem onnan. De nem ám, azzal szokványos kartól való felrántással. Hiszen a szerep az mégis csak szerep. A daliás herceget is lepipáló ölbe kapással próbáltam újabb döbbenetet kicsikarni a pillantásából. - Ne hány le!! - Ew! Most az jött volna, hogy "hova parancsolod hogy letegyelek?" Miért olyan nehéz ez neked? Jó-jó, érhető...amikor elsőre ölbe kaptad, az ebédjével jutalmazott. Nem tudom idefele jövet bekapott-e valamit...de jobb félni mint megijedni. Így a figyelmeztető tiltó szó kíséretében, egy szempillantás alatt a legközelebbi padszerűségre raktam, finoman. Vagy a sokk hatására váltott szótlanságba, vagy elfelejtett időben tiltakozni az ölbekapásom ellen. Miután hercegnőhöz méltóan zöld mentes alapra raktam, újabb ragadós sármos vigyort rántottam. Remélem sikerül minél előbb felingerelnem spontán cselekvéseimmel. Egy újabb spontán cselekvésként, a sokszínű és különböző árúval felszerelt bódék között szemlélődtem. Hadd gondolkozzam! Ameddig kipiheni frontális balesetét az ártalmatlan sövénnyel, addig illene valamiféle cukormázas jelentet rendeznem. Áhh meg van mi is lenne a megfelelő eszközöm erre! Egyszavas figyelmeztetés nélkül, hagyom árván a fapadon. Az egy-helyben vizslató ember tömegekben szinte teljesen köddé válok, ahogy a vattacukor bódét megközelítem. A kisebb sort kivárom, áldozatot hozva, a tökéletes színészi előadásomért. De mi is a kedvelt ízesítése? Nem kérdeztem. Utólag már haszontalan bánkódni, megteszi majd a közkedvelt epres ízesítésű is. Nagy "gombolyagban" kapom ki, amiért csak 20 $-om fájt a pénztárcámnak. Azzal a virító rózsaszín köteggel térek vissza hozzá, lassú léptekkel és édes vigyoromat megcsillogtatva. - Hogy tetszene valami édes? - tettem fel a kérdést fölé magasodva, megbotránkoztatás-képpen mellé fűzve: - Mint én? - egy már megszokott olvasztó mosolyt rántva húztam magamhoz a nagy vattacukor mennyiséget. Igazán büszke lehetek magamra. Egy ilyen kivételes alakításért minimum egy kitüntetést érdemelnék. Bízom abban, hogy ezzel sikerül méginkább felforrósítanom benne a parazsat. Ez a szirupos maszlag biztos kikészíti, ha nem is rövid időn belül, de nap-végére biztosan. Fogalmam sincs hány százalékon van az inger-küszöbe, de úgy hiszem, ha ezt kitartóan tovább folytatom vele, akkor sikerül megütni benne a piros gombot. Mégha fennáll a lehetőség, hogy nem jönne össze...akkor se nagyon keserednék el. Hiszen ettől függetlenül az utálatunk nem veszik el a másik iránt. Ugye?
Nagy port vertem fel és tényleg, mert még a számba is jutott belőle, nem győztem köpködni és megint szitkozódni. Ez a fickó rám nézve a lehető legrosszabb ómen, komolyan mondom lassan canossát járok mellette, annyi minden történik velem valahányszor csak felbukkan. Mintha az egyik legrosszabb ellenségem küldte volna, hogy forgassa fel az életemet, és abból is pontosan azt a napot, amikor valójában arra készültem, hogy tényleg rendbekapom kicsit az életemet. Illetve azért ekkora nagy szavakat ne használjunk, csak egy általános takarítást akartam tartani a lakásomba, hogy anyukámat meglepjem. És ehelyett mit csinálok? Itt hempergek egy bokorban, mint egy nyeretlen két éves, a szám telement zöld levéllel, meg valami rohadtul keserű virágszirommal. Hozzám képest a tavasz tündér jelen pillanatban alulöltözött lenne, mert én vinném a pálmát. A vörösben jól mutat a zöld? Ühhüm, ki gondolta volna mi? Szerencsére azon kívül, hogy az önérzetem darabokban és már megint a lábai előtt heverek, mint azon a bizonyos éjszakán, semmimben nem esett kár szerencsére, szóval ezúttal megúsztam mindenféle zúzódás és egyéb harci sérülés nélkül. Csak egy sima esés volt, amilyet bármikor produkál az ember ha úgy alakul. Jah igen úgy hét éves kora körül, de én ezt az életkort azt hiszem picit meghaladtam. És az sem tette az egészet könnyebbé, hogy nagyjából ötvenen voltak szemtanúi a mesébe illő taknyolásomnak, ezek között volt a mandulaszemű is. Zörgött a kezem alatt a bokor, meg mozgott mindenfelé az össze ág, törtem és zúztam mérgemben, morgolódtam, aztán már csak kínosan nyeherésztem azon ahogyan jelen pillanatban festhettem, mit tagadjuk ha valaki más lett volna itt, mondjuk Ewan akkor én is hasonlóan mulattam volna rajta, ahogyan most ő teszi velem. Csak perpillanat nem nagyon tudom díjazni, hogy itt csücsülök a tengernyi zöldben, mint valami kis manó, és próbálom összeszedni magam, meg persze nem úgy kinézni mint aki a saját lábában elakad. Pedig ne is tagadjuk pontosan ez történt. - Jajj de viccesek vagyunk ma..haaa...haaa...haaa, na ha kiszórakoztad magad, segíts fel innen!- adtam egyszerűen és lazán utasításba, mert ezek után az a minimum, hogy körbekaszabolja a bokrot és engem mint valami pöttömpannát kivakar belőle, hogy végre leporolhassam magam és valami emberi külsőt varázsoljak. Ám ami ezután következett minden képzeletemet felülmúlta. Esküszöm ennek a tagnak ez a fixaideálja, hogy mindenhova ölbe cipeljen engem vagy én nem tudom, de lazán, és úriembereket megszégyenítő könnyedséggel kapott ölbe, és már jött is az első figyelmeztetés, a múltkori okán, amikor beterítettem az ebédemmel. Ilyen veszély nem fenyegette jelen pillanatban, de azért nem adom meg neki azt az örömet, hogy megnyugtatom a kicsi lelkét ezen dolgok miatt. Csak elvigyorodtam. - Ha úgy teszel le mint a múltkor a kanapédra, akkor még az is előfordulhat a nap folyamán!- és hasonlóan orbitális parasztságot vártam tőle megvallom őszintén, ahogyan vártam, hogy majd akkor végre befejezi ezt a mázas vigyorgást amit azóta magára öltött, hogy az autójába keveredtem, teszem hozzá a teljesség kedvéért továbbra sem önszántamból. De még mindig itt vagyok, sőt mi több hajlandó voltam egy csomó ember előtt komplett hülyét csinálni magamból és egy dísztuja közé esni, ami lássuk be szép esés volt, remélem nem vették fel a biztonsági kamerák, mert akkor egy héten belül valamelyik közösségi csatorna vicces videói között köthetek ki. Óhogyazamagasságoszeusz szentvillámja, a nyaka törjön ki, hogy nem mentem el amíg lehetett! De hiába is szitkozódtam, hiába morcoskodtam, hiába is adtam itt Miss Puffancsot, ennek akkor is én vagyok az oka, még mindig és addig én is leszek, amíg meg nem unom ezt az egész szirupos ökörködését és sarkon nem fordulok vidámpark ide vagy oda. Hogy mi az ami most eszembe jutott amíg cipelt a pad felé. Így közelről nézve az arcát, az amikor megpillantottam alig pár perce azt a gyermeki örömet rajta, ami azért...nah nincs kőből a szívem még akkor sem, ha egyébként ezt a tagot nem zártam bele éppen, és akárhogy is, akármelyik oldalról is nézzük nem is fogom egyhamar, de az a pillanat az mindenképpen felemelő volt. Talán ezért hagytam, hogy megint cipeljen mint valami babát, de tényleg most már sok lesz ez, és nem értem mit akar ezzel elérni azon kívül, hogy totálisan felbosszant Mint aki ráérzett, hogy szeretem én ezeket a dolgokat, csak éppen nem olyantól akiről, ordít, hogy idegen neki az egész helyzet, beleértve engem is. Mert ha kedves vagyok valakihez arra nem vég nélkül csak bazsajgom és egész idő alatt kussban vagyok. Akció-interrakció ebből állna egy normális barátság, kapcsolat vagy akármi. De hé, én itt most mégis mi a fenéről beszélek? Mi van Meri bekerülsz egy pasi ölébe, és teljesen elmegy az a maradék kis eszed is? De ha egyszer szépek a szemei! Na elég volt! Még jó hogy elég, mert végre nem ledob, hanem szépen leültet....egy padra. Újabb meglepetés, amit nem vártam volna, azok után, hogy mondjuk ki nyíltan elrabolt a nyílt utcán. Megráztam a fejem és azt kívántam valaki csípjen meg mert ez csak valami rossz álom lehet, és én biztosan azért ülök itt lefagyott állapotban a padon, mert azt álmodom, hogy nincsenek lábaim és nem tudok elfutni, miközben Ewan megint eltűnik. Mi a rossebet szaladgál már annyit mint a mérgezett egér, és hova? Homlokráncolva tekergettem a fejem, hogy hova tűnhetett, addig is igyekeztem kiheverni az előbbi esésem okozta sokkot, meg nyelvnyújtani annak a kefefrizurás kis baromarcú tizenévesnek, aki rajtam röhögött. Ne röhögj öcsém, mert felkelek a padról és....na jó Merinda azt hiszem itt az ideje, hogy szusszanj kicsit és amíg a mandulaszemű visszatér átgondold, hogy mi ez a rémálom amibe cseppentél. Először is egy stricimobilon idefurikázták a hátsódat egy vidámparkba, párosbelépős monumentális élményhalom ígéretével sétáltál be, majd egy hatásos belépőt követően élő bio sövénnyíróként üzemeltél kvázi két percet. Aztán eljátszottad a megmentett királykisasszonyt, ázsiai verziós herceggel, majd itt ülsz a padon és úgy érzed magad, mint akin átment nem egy egész úthenger, de egy komplett építőbrigád, autóstól munkásostól mindenestől. Tényleg szeretnék felébredni, de nem tudok...ez a valóság. Ó jajj nekem, sírni tudnék ebben a pillanatban és nem tudom mi igazán a bajom...ki fog csinálni ezzel az egész mázosmézes cukorszipuppal, ha nem kap az agyam cukorbetegséget akkor az kész csoda lesz. Össze kellene szednem magam és az eredeti tervek szerint jól érezni, de még mindig ez volt a legnehezebb tekintve, hogy úgy tekintett rám, mintha egy magával cipelt kis játékbaba lennék, nem pedig egy hús vér személy. Hékááááás az vagyok. Ott jön...végre! Sóhajtanék fel megkönnyebbülten amikor reflex szerűen összefut a nyál a számban. Mi az ott a kezében az az édes gomolyag? Úúúúúristeeeen neeeee ezt nem hiszem el. Belül egy hangocska felvonyít: Vattacukor! És a színéből látom, hogy ne is akármilyen vattacukor az, hanem epres...epres nyamm....a nyelvemmel a szájpadlásomon simítok végig, és érzem, hogy a rosszullét és az izgalom kerülget gyomortájékon. Megveszek a finom, epres vattacukorért...ezt meg honnan a francból találta ki? Dühös voltam és meglepett egyszerre ami tekintve a lelkiállapotomat elég érdekes kombináció megint. Mintha egy komplett rugó készleten ültem volna eddig ugrottam fel a padról és egyenesen elé penderültem, mértani pontossággal a finom és édes halom előtt.Zavarodottan martam bele és nemes egyszerűséggel Ewan szájába tömtem, az első nagy adagot. - Kussolj már be, nem unod még?- mi az, hogy ő édes? Nem édes...még nem...illetve nem annyira mint az amit a kezében szorongat. Újabb adagot csíptem le és ezúttal a sajátomat tömtem tele vele, és olyan kéjesen sóhajtottam fel, mintha minimum egy virtuális orgazmust éltem volna át. Szinte azonnal szétolvadt a számban az a finom pillekönnyű vattahab. Már téptem is a következőt, és megint belegyűrtem Ewan szájába, mielőtt esélye lett volna megszólalni, majd az utolsó kikandikáló kis darabot lecsíptem a szája sarkából és én ettem meg. Önző voltam na! - Na látod, most már kezdesz édes lenni! Hamm, még egy falat!- gyűrtem tovább az óriási habfelhőből megint egy adagocskát a szájába. Ha eddig csendben volt akkor nem most fog beszélni, amíg itt ez az óriási cukormennyország a kezében. És én is megint csíptem magamnak...rossz lóra tett, mert amíg tart ez a nyalánkság én bizony el nem mozdulok mellőle.
- Csak kedves ...hhhpp!? - szó-szerint lenyomták a torkomon a magyarázatomat. A vattacukor semleges meglepetéssel olvadt szét a számba. Mikor ismét neki akartam futni a mondanivalómnak, újból betapasztotta a szám. Csendes? Ez az abszolút ízlés-igénye egy férfiban? Általában ezt a tulajdonságot fordítva követeljük meg, mi férfiak a ellenkező nemtől. Habár, ebből kitűnően levonható, hogy a sajátos mézes-mázas taktikám kezdi kiütni benne a mutatót. Ez az...most semmi esetre sem hagyhatom abba...megszüntetve ezt a fáradtságos cirkuszi előadást. - Nah nézd csak kiköveteli meg a csendet! - cinikusan mosolyodok el egy szemöldök ívelést is közszemlére rakva előtte. - Miss dumagép a magad nevében beszélj! - ennyire lehúzza a színészi produkciómat egy silány kijelentés? Dehát Ewan...ezerszer átnyálaztuk...légy olyan, amilyen a hétköznapi életben nem vagy! Ennyivel erővel betársulhatok az amatőr színészek klubjába...ha ezt tovább folytatom! De...annyira ki-kívánkozó volt ez a szarkasztikus megjegyzésem, hogyha baltával a gerincemben is megkínoztak volna, akkor is kimondtam volna. Váltás, méghozzá most azonnal! Ááá!! - tátottam el a számat, egy óriás baba követelését imitálva. Másodpercre változó reakciókat kimutatva, elfogadom, ha tanácstalan szempillákat rebegtet nekem. Én azonban, tovább erősítem a kedves, mutatós, és olykor frusztrálóan nyálas oldalamat. Bizonytalanságát kihasználva, rögvest megragadom a kezét, majd egy kiszabdalt vattacukor mennyiséggel betolom a számba. Ámde...itt jön az szoknya lebegtető performansz! A jellegzetes cukor szét-olvadásakor még bent marasztalom az ujjait a számban. Legyünk egyenesek...szabályosan szopogattam, mint egy kiéhezett kan! Most már van okom utálni a színészeket...Veeek! Nem vagyok mizofóbiás, de azért kelletlenül is felüti bennem a kérdést: "Ugye egy kellően tiszta kezet nyalogatok a számba?" Az undort hamar elűzöm, s akaratosan belevezetem a pillantásomat az övében, abban a hitben, hogy újra megütöm benne az inger-mérő mutatót. Provokatív szexuális módszeremet, a kellő mérték tekintetében megszakítom, hogy az üzenet ne minden-egyes pillanatban éreztesse azt vele, egy élő pornóba csöppet bele. A befejezett művészi produkcióval tettem magam körül egy kört, valami kecsegtető játék után nézelődve. Te jóég! Azt a pörgő figurát nem is ismerem...még úgy minden ismeretlen számba-megy. Mázlim, hogy nem rendelkezem gyenge-idegzettel, különben ugyanitt állnék meggondolkozva. Olyan kell, ami álca lovagiasságomat kihangsúlyozza. Percről-percre egyre bosszantva őt. Nahát...ez könnyebb volt mint hitem! A legideálisabb "felavató" játék felé fordultam, miután kérdés nélkül kezén ragadtam, a Merinda nevű lányt. Igen! Bármilyen későn is esett le, de beugrott a neve...nagy erőfeszítések árán. Jó...tudtam én előbb is, csak ez a név-szerinti megszólítás, túl közhelyes nekem! Egy tempót diktálva vonszoltam magam után a csapdámba ejtett partneremet, a nagy véres félelem-barlang felirata elé. Megtorpanva, egy fellengzős mozdulattal fordítottam a fejemet felé, egy kifejező "most nem menekülsz" szemöldök felhúzással és félmosollyal az arcomon. Számomra épp olyannyira felelt meg, ez a bizalom-gerjesztő ijesztgetés, mint számára a nemleges fej-rázás. Nem-nem, picinyem! Igenis bejössz velem! A bent-lévő ártalmatlan műanyag bábok csak dekoratív eszközök. Az igazi szörnyeteg én leszek neked, erre mérget vehetsz! Merényletet-szövő gondolataimba mélyedve, egy hű ördögi vigyor is átlibbent a számon. Tisztába vagyok vele, hogy nekem ez lesz az első alkalom...mégsem érzem úgy, félnem kell a bent-lévőktől, hiszen élőben azért valóságosabb a helyzet. Egy szokatlan előérzés fut át bennem...úgy érzem ennek, nagyon mulatságos kimenetele lesz. Muhahahahaa!
Szerintem ha rajtam múlt volna a végtelenségig tömtem volna belé a vattacukrot, addig is csendben van alapon. Persze azért nem volt egyszerű a dolog, mert ez azt is jelentette közben, hogy nekem kevesebb jut. Valamit valamiért alapon, meghoztam azt az áldozatot, hogy a mennyei finomság egy részéről lemondtam azért, hogy ő befejezze végre ezt a negédes viselkedést, mint egy elbaszkurált Rómeó, aki azt hiszem rossz díszletek közé keveredett. Fel kéne erről világosítanom, és igen meg is fogom tenni, de jelen pillanatban leköti minden figyelmemet, hogy azért nekem is jusson ebből a mennyei finomságból. Hogy lehet valami ennyire istenien édes és omlós és…lehet az ember a mennyekben pusztán attól, hogy vattacukrot zabál két pofára? Hát nem tudom de jelen pillanatban ott érzetem magam. És még az sem tudta elrontani a jókedvemet, hogy beszólt nekem, és még akkor sem amikor érzem, hogy csepeg a hangja a gúnytól, látom ahogyan a szemöldöke ide oda vándorol a homlokán. Azt hiszi talán, hogy ez elég, hogy kibillentsen abból az állapotból amibe azáltal kerültem, hogy megjelent előttem ezzel a rózsaszín habkönnyű finomsággal. Majd akkor kezdjen aggódni miattam, ha elfogy. Olyan ez mint a gyereknek a cumisüvegben a tej, ha kiürül akkor jön a hiszti. Jobb ha nem várjuk meg, és még addig kitombolja magából azt, hogy engem oltogat, amíg éppen a következő falatot csípem le magamnak, aztán megint neki, és a vigyor a képemen szünetmentes, mint a táp otthon a gépemen, amit áramszünet ellen szereztem be. Jó szolgálatot tesz, és áldassák a neve annak aki feltalálta. Ámen. Jön a következő cukorka, és a kijelentését most én hagyom a fülem mellett tovafutni. Héhé, reagálni kellene rá valamit, de kit érdekel ez most, mikor még mindig van a cukorból, és jelen pillanatban ő sem tiltakozik olyan marha nagyon, hogy telenyomkodjam a száját rózsaszín vattára hasonlító pamacsokkal. Perszehogy nem, ki tudna ilyen finomságnak ellenállni? Lám még én sem tudok, és most lebuktam az egyik gyengémet illetően. Valahogyan rá kellene venni, hogy ezt ahogyan két pofára tömöm én is magamba a vattacukrot ezt úgy felejtse el, nem is látott semmit. Én viszont nem felejtem el az arcát, mint egy túlméretes mandulaszemű hörcsög, úgy tűnteti el a szájában a cukrot. Mellettünk elsétálnak páran én meg csak azon röhögök, hogy mi az amit rólunk gondolnak és mi is a valóság. – Haaaaammm, jujj de ügyes. Komolyan mondom, ha nem a saját szememmel látnám, hogy eszement módon gyömöszölöm a szádba ezt az édességet nem hinném el senkinek, hogy…-hééé még pofáztam volna ám kiskoma a nagymonológomat szakította félbe azzal, hogy a következő pillanatban a vattacukorral teli kezemet megfogta ahogyan a szájánál volt és…nanana álljunk csak meg, csak semmi ujjszopogatás meg ilyenek! Ledobja az agyam a szíjat és azt hiszem mindenki elmegy nálam otthonról aki eddig a normális és relatíve épeszű gondolataimért felelős. – Jól van most már elég lesz…engedd…- húznám vissza a kezem de nem tudom, mert elég komolyan gondolja azt, hogy ő most itt eljátsza nekem a „suck-me-hard” ujjfétises verzióját, vagy én nem tudom éppen mi az ördögöt művel, de az ujjaim egy picit mozdulnak a szájában. Hééé ez finom puha, húbasszus ez egész jó! Megijedek saját magamtól, meg attól, ahogyan rám néz és én meg az édességtől még mézesebb számat nyalom végig. Ez már gusztustalanul izgató! A legijesztőbb azonban az egészben az, hogy még élvezem is…egy ideig…egy kicsit…. Na jó: nagyon! De amennyire jó, ugyanannyira kellően kiakasztó is, amit éppen művel, én meg egyre jobban kezdek bepöccenni attól, hogy nem tudom az ujjam visszahúzni. Elkerekedő szemekkel, paprikavörös ábrázattal cibálnám a kezem, ő meg nemes egyszerűséggel csak az ujjaimat szopogatja. Ha megharapod, esküszöm tökön rúglak…és nem viccelek, ez van az arcomra írva is azt hiszem, vagy legalábbis reménykedem, hogy látszik rajtam, azon kívül, hogy ha akarom sem tudom leplezni amit ez az egész kivált belőlem. Pofátlanság csúcsa, még akkor is, ha nem tudhatja, hogy ez azért sem éppen a legjobb dolog velem kapcsolatosan, mert nagyjából úgy….sok ideje nem volt senkim. És a kémia, meg a testi dolgok, nem csak a pasikat indítják be ilyenkor. Szóval ez aljasul övön aluli volt, szó szerint. Magamban azon imádkozom, továbbra is vérbeli ateista lévén, hogy hagyja már abba, különben nem fogok garanciát vállalni a további viselkedésemért, ám valami különös indíttatásból végre elengedi a kezem, de nem ám, úgy ahogyan a nagy könyvben meg van írva….hé Mandulaszemű, az utójátékkal mi lesz? Még mindig sokkos állapotban leledzem és próbálnám az előzőeket a megfelelő módon lereagálni, de időt sem hagy nekem, már cibál is tovább, ha így folytatja a sarkammal bevágom a satuféket és nem megyek az égvilágon sehova, de nem ám! Ott van magas ívben letojva a mesebarlang meg a körhinta, meg a hullámvasút…..na nem, a hullámvasút kell, meg a körhinta is, és tükörország is rém mókás! Hogy az összes istenek vágják már pofán ezt a tagot, hogy egy ilyen helyre kellett hoznia, aminek nem tudok ellenállni. A vattacukor elfogyott, úgyhogy visszatért a régi énem, amely nehezen tűri, hogy megint ráncigálják, és miközben a kezemen keresztül megint valami hely felé tartunk de nekem már most az elején kezd túlcsordulni az a bizonyos pohár, amely már akkor tele volt, amikor még csak találkoztam vele. Leírhatatlanul mérges vagyok rá, ugyanakkor nem tudom miért megyek még mindig utána, miért hagyom, hogy ezt csinálja velem? Tényleg miért? Valld be Merinda, hogy ilyen k@rvára határozott eddig életedben csak egy valaki volt veled….jah és annak is mi lett a vége! De ő nem határozott az ég szerelmére, hanem rohadtul és idegesítően szirupos, amitől alaphelyzetben is a falra mászom, ugyanakkor jól tudom, hogy legszívesebben a hátunk közepére kívánnánk egymást. Én legalábbis így vagyok, vele, mégis a lábaim mozdulnak és már megint követem őt valami borzalmas hodály felé, aminek a külsejétől csak az ígérkező belseje az undorítóbb. Megtorpanok és a lábaimmal cöveket verek a földbe! Le is guggolok a hatás kedvéért, nem és nem és nem fogok vele tovább menni, ha ezt nem hagyja abba. Kész, kiborított, elegem volt. Az ujjszopogatás betette nálam a kaput, és akkor még el sem kezdődött ez az egész vidámparkos tortúra. Nem engedem magam tovább vonszolni. – Idő…időt kérek, állj már meg…léééééciiiiii!- nyekergem a magam számára is szánalmasan síron túli hangon, miközben ennek ellentételezéseként fújtatok, mint egy bika. Kezdek nagyon lezsibbadni agyilag. Akárhogy is akar vonszolni, nem hagyom magam, és ellentartok neki amennyire csak tudok, még akkor is, ha addig a szörnybarlangig félig a földön csúszva verekedek el. Csak nem fog a hajamnál fogva cibálni tovább mint valami őstulok. Szóval addig állok ellen, és a testemmel tiltakozom a továbbiak ellen amíg végre nem hajlandó engem is meghallgatni. – Elég, elég elég volt, mindenből elég volt amit éppen művelsz! Megadom magam, okés? Csak hagyd ezt végre abba! Bemegyek veled az összes nyavalyás helyre ahova csak szeretnél felülök minden létező élménycuccra amire csak szeretnél, csak ne csináld ezt tovább, mert megőrülök ettől a sztaniolpapírba csomagolt édes nyáladzástól. Vagy tudod mit? Csinálhatod, de nem velem! Nem is ismersz és mégis bosszantasz…jó én sem ismerlek és élvezem, hogy az agyadra megyek.- el kell ismerni mindkét megállapítás rohadtul igaz volt ránk, szóval egy pár másodperces szünetet tartottam, a szemeimet forgattam, és nem tudom mit kellett volna mondanom. Hosszú idő óta először valaki mocskos módon kifogott rajtam, és nem tudtam, hogy ezen most még jobban felhúzzam magam, vagy örüljek neki!
A már közismert hisztijével, nem igazán értem, mit akart elérni. Hiszen nem vagyok a nagyapja, aki féltő-szeretetével degeszre zabáltatja csemetéjét mindenféle egészségtelen nyalánksággal. Sem az aggódó nagybácsija, aki nem törődöttségét kompenzálva megadja a hisztis gyereknek, amit akar. Egy rokoni ágba se álltam vele, mégis elvárja, hogy minden szuper-erőmet bevessem egy vattacukor szerzésébe. Én mondom, bolond-észjárással megáldva ez a fruska! Van annál a gondolat vattacukornál édesebb élmény. Példának okáért, ez a félelmet ébresztő horror-barlang. - Milyen álszent itt valaki... - vezettem fel csipkelődő megjegyzésemet, fölényemet éreztetve, leemelve rá a tekintetemet. - Idáig csak az elégedetlenséget hallatszott a viselkedésemmel kapcsolatban. De tudod mit? Még egyszer se mondtad azt, hogy haza akarsz menni. - vágtam a fejéhez, levonva a konklúziót. A balul sült kocsis találkozás után, nyomban elküzdődött ez a hercehurca. Ez a megjátszott nem akarom modor. Valahol az ösztöneim bonyolult-hálójában, pontosan éreztem, hogy a hecc kedvéért műveli mindezt. S elsősorban azért, hogy nekem tegyen szívességet. Hhh...szívességet tesz azért, hogy tovább utáljam? Miért ez a tipikus nő logikához hasonló túlbonyolítás? Eleve adott legalább két ok, hogy ellenszenves legyek vele. Az egyik, mert rémálmokat kísérő módon telibe hányt...a másik...mert, ő normális emberi életet él. Igen, bármilyen nyomorult eset, másokat hibáztatni saját sorsunkért...ezért utáltam őt a legjobban. Mert nála nem okoz meglepetést egy vidámpark látványa. Ő nem kényszerül vér-ívására, s nem égeti szörnyű bűntudat utána. Ezért...ezért vetem be minden erőmet nála, hogy elrettentsem magamtól...noha, bőven elégséges volna felfednem igazi énemet előtte. Akkor már igazán nem kéne, színészi eszközökhöz folyamodnom. Feladtam a hamar kreált színészi jövőmet, s végre saját magamat adtam. Abban tudatban, hogy önmagam tulajdonságaiért nem utálhatna jobban. - Jó!! Abbahagyom...de tartsd magadat az elszólásaidhoz!! - a váltás nagy harmónia különbséget hagyott. A kedves és cukor-mázast ént levetkőztem, s helyette haragos zsémbeskedésbe tértem át. Az előbbi kísérletekkel ellenkezőleg, most határozott kar-rántással húztam fel a földről, egyenest a barlangba ráncigálva őt. Hamár ilyen hosszú utat tettem meg azért, hogy felnőtt kiadásban éljem át, ami gyerekoromban lett volna evidens, akkor igenis a különc rögeszmém túszává teszem. Ha akarja ha nem! Sosem jártam efféle helyen, ígyhát alapvető ha érdekel mi van odabent.
A horror-túra kiegészítő eszközeként egy zseblámpást kaptam a kezembe, hiszen minden vak sötétségben tündökölt. Az éles szuszogások, érdekes, nem belőlem, hanem Merindából törtek fel előbb. Már fél, alig két méter megtétele után? Még tőlem is megdöbbentő cselekvés, hogy ezekután még a védelmére kélve, előre megyek. Másodlagos alapon azért, mert én vele ellentétében, nem tartottam annyira holmi műanyag bábútól. A hely túlontúl csöndes aurát árasztott, ami kényszerből aggodalmasságot szült. Hiába, olyan élményként éltem meg ezt az egészet, mintha egy 5 éves szintjére ereszkedtem volna le. Aztán...valami váratlan zörej üti meg a fülemet! A mesterséges fényforrást a zaj irányába vezetem. Sehol semmi. Éberségem a maximumot éri. Az előérzetem azt súgja, valami hirtelen és váratlan fog történni. S milyen jól kisilabizáltam... - B***a MEG!!!!!!! - ordítok föl, mikor tótágast az arcomba esik egy halott nő teste.
Csak tátogtam mint a partravetett hal, amikor közölte velem, hogy álszent vagyok. És micsoda élt vitt ebbe az egyetlen megállapításba, az eszem megáll! Ő nevez engem álszentnek, mikor amióta csak betuszkolt abba a gusztustalanul fehér sportkocsiba, ő az akitől kis híjján diabéteszt kap az agyam. Elementáris erővel ráztam meg a fejem, majd utána a testem is, hogy végre felfogjam, komolyan engem illetett ezzel a jelzővel és nem a hátam mögött álló kispistajóskát vagy a jóég tudja kit. De bizony ez nekem szólt szőröstől bőröstől, amitől csak még jobban kiakadtam, és az arcom kissé eltorzult, úgy tettem mint aki nem érti pontosan mi is hangzott el az előző másodpercekben. Egyetlen dolog volt benne tényszerű, méghozzá az, hogy még egyszer sem mondtam, hogy haza akarok menni. Kicsit meg kellene kapirgálnom a hiszti alatti álcámat és bevallani, hogy ez az egész igenis jól esik nekem, hogy valaki kicsit úgy foglalkozott velem mintha a tenyerén hordozna. Persze az egésznek volt egy nagy szépséghibája: rohadtul nem volt igaz, és így már hiába szép…szép az alma kívülről ha belülről rohad. A másik amit nem értettem, hogy miért olyan fontos neki, hogy másnak lássam mint aki valójában volt, miért akarja, hogy ezt az idétlen oldalát lássam, és miért is akar ezzel engem az őrületbe kergetni? Hiszen tudom milyen ő valójában, egyetlen együtt töltött fura és groteszk este elegendő volt ahhoz, hogy ezt a mandulaszeműt megismerjem annyira, hogy soha a büdös életben ne akarjam többé látni. Hogy ez mégsem így sikerült azt hiszem a sorsunknak valami idétlen játéka, amelyben nincsenek klasszikus játékszabályok és amelyben ő hatost dobott én meg kimaradok egy körből. Hát ezért vagyok most itt vele, talán igaza van abban, hogy mondjam ki végre, hogy haza akarok menni. De nem akarok! És itt most nem is a vidámparkról van már szó, hanem arról, hogy megtudjam miért gyűlölöm ennyire zsigerből ezt a faszit, amikor még csak nem is ismerem igazán. Azt hiszem van egyfajta kisugárzása, amivel hol azt váltja ki belőlem, hogy jókedvűvé varázsoljam, mint a lakásán, amikor a telefonommal idétlenkedtem, hol pedig azt, hogy képes lennék megfojtani egy kanál vízben. És ha mindez nem lenne még elegendő, akkor az egészet megkoronázza az, hogy egy vidámparkba hozott, ami alapvetően az egyik gyengém volt, és nem mondhatnám azt, hogy a bejáratnál, egy komplett rendőrszázadnak kellett volna betuszkolnia vele. Igen, akartam én mindent ezen a helyen, ki akartam próbálni újra azokat a dolgokat, amiket egykor gyerekként, csak abban reménykedtem, hogy bohócokkal nem futunk össze. Akkor aztán próbáljak meg magyarázatot adni miért menekülök tőlük sírva. Még mindig rettegek mindegyiktől és ha valaki azt mondja nekem, hogy ezek mennyire mókásak, ott helyben fogom a tulajdon két kezemmel megfojtani. A bohócok veszedelmesek és félelmetesek. Egy két hetes vizi hullától nem tartanék annyira mint tőlük, pedig az sem lehet szép látvány, ámbár legalább nincs kimázolva. Na jól elkanyarogtam az eredeti gondolatmenetemtől, ami arra vonatkozott, miért is boldogítjuk még egymást ezen a helyen, ahova alapvetően szórakozni jár az ember és nem azért, hogy puffogjon mint a vipera. És tényleg ezt csinálom, mióta csak bejöttünk… de magának köszönje, meg ennek a színészkedésnek amit volt szíves egy ideje művelni. Még a bokrot is megjártam miatta csessze meg, képtelen vagyok normálisan viselkedni a közelében. Egy két lábon járó megátkozott wudubaba ő, aki rossz hatással van rám, nagyon rossz hatással. – Én vagyok álszent?- boszorkányokat megszégyenítő rikácsolással és magas frekvenciával ütöttem meg a magas Cét – Te viselkedsz úgy mint valami Ken baba Barbie rózsaszín világából. Csak annyit kértem, hogy fejezd be! Igen itt vagyok veled, mert rohadtul betuszkoltál az autódba, és mire észbekaptam, már elhagytuk az én járgányomat, és az eredeti úticélomat. Mégis mit kellene csinálnom?! Szóhoz sem engedsz jutni, ami lássuk be nagy szó, tekintve, hogy beszédben nem kell engem félteni, de kezdtél az agyamra menni, és mielőtt az édes szavaid a fülemen folynának ki megkértelek, hogy….- a hangerőm már azt hiszem a göncölszekeret ostromolta magasságokban, de nem is törődtem vele, persze nem tudtam megint befejezni, mert végre úgy tűnik kompromisszumkész lesz. Én jó kislány leszek, aki nem tudja befogni a lepénylesőjét, ő meg az a bunkó aki akkor volt amikor megismertem. Kezd helyreállni a mi is idillünk, de az igazság az, hogy az előző szerep legyen bármennyire is tangaolvasztó (amit egyébként nem hordtam, naná, értelmetlen egy ruhadarab) meg olyan amitől a legtöbb kiscsaj tócsákba olvadva terül el a betonon, én nem így működtem. Talán ezért vagyok olyan k@rvára egyedül. Miért nem tud valahol aranyközép utat találni az előző viselkedés, és eközött a ritka tirpák között? Mondjuk most, hogy én itt így vele vagyok én sem tudok, nem mintha nem akarnék….illetve lehet, hogy akarnék, de mire odajutok, hogy egy picit kedvesebb legyek vele, mindig jön egy olyan húzása amivel frankón odébb taszít. Mint azon az éjszakán. Persze ha jobban belegondolok, ha nem jön ez a kényszerhelyzet, nemhogy ebbe a parkba nem jutunk el, hanem úgy egyáltalán még az emlékét is kerültük volna a másiknak. Én legalábbis tuti, és nem járok messze az igazságtól, amikor róla is ugyanezt gondolom. Na ha azt gondoltam, hogy nem képes ősember módra viselkedni, akkor most bebizonyította, hogy nagyon is tud. A karomat nagyjából úgy rángatta, ahogyan az a bizonyos neandervölgyi az asszonyát a varkocsánál fogva végig a földön. Hogy ez máshonnan nézve úgy tűnt, hogy a karomnál fogva ráncigál, hát az kéremszépen optikai csalódás. Mielőtt teljesen kiszakította volna a karomat sikeresen érkeztünk meg a rémségek barlangjának ordító, véres és egy szóval jellemezve „k@rvagusztustalan” bejáratához. Mivel megígértem, hogy tartom magam, és ő is, hogy ő magát, így hagytam, hogy játszhassa a hőst a sötétben és előre menjen. Meg az igazság az, hogy gyerekkorom óta féltem a sötétben, és úgy aludtam rendszeresen, hogy valami mindig világított. Ewan lakásában azon a bizonyos estén például az ablakon beszűrődő hold fénye nyugtatott némiképp. Odahaza helyes kis színes karácsonyfaégő függött az ágyam felett, ami tudom, hogy rettenetesen idétlen, főleg júliusban esetleg, de legalább segített, hogy aludni tudjak. Mindig azt gondoltam, hogy az ágyam alól láthatatlan kezek arra várnak, hogy én letegyem a lábam, és akkor majd jól elkapjanak. Ilyen félős hülyegyerek voltam amióta az eszemet tudtam. Eddig sikerült titkolnom, de úgy tűnik a Mandulaszemű első választása, hogy ide jöjjünk, már nem sokáig engedi ezt titokban tartanom. Egy délután alatt két gyengémet leleplezni, nem semmi találat! Nem tudom hány tonna mocsárüledéket hordtak ide a hatás kedvéért, de rémesen büdös, fülledt és félelmetes volt az egész hely. Kivert a víz komolyan mondom, és úgy szuszogtam mögötte mint egy másodvonal beli Darth Vader imitátor. Tapogattam a sötétben az egyik kezemmel a falon simítva végig, a másikkal meg az övébe kapaszkodva. Ha akarja ha nem én bizony el nem engedem a kezét, és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta, ahogyan haladtunk befelé. A hangok pontosan telibe találtak nálam, mert egyre erőteljesebb pánik uralkodott el rajtam. Hallottam a szörnyeket az ágyam alól, tutibiztos ilyen hangjuk van, és ha még két lépést teszünk előre, el fognak kapni és Ewan nem fog megvédeni tőlük.Halál komolyan olyan intenzíven ráparáztam erre, hogy rendesen féltem, pedig tudtam, hogy éppen erre találták ki a helyet, hogy ezt a hatást elérjék az embernél. Nálam telibe találtak vele. Szorítottam a srác kezét most már egyre erősebben, azt hiszem ha még tovább megyünk az imbolygó elemlámpa fényét követve, el fogom szorítani a vérkeringését. – Félek…- súgtam nagyon halkan, mert úgy éreztem ki kell mondanom hangosan hátha akkor majd nem érzem ezt ilyen erősen. Hát nem jött be, mert ettől még inkább félelmetes lett az egész hely. Gyerekkoromban viháncolva futottam itt végig a műanyag babák, meg a gyurmazombik között, most meg, amikor már felfogom, hogy nem a fogtündér viszi el a fogaimat és a télapó sem mászik be a kéményem itt fogom összecsinálni magam ijedtemben, a saját hangom öblös, tompa visszhangjától. Nem bírom én ezt a feszkót komolyan, és jó hülye is vagyok, hogy bejöttem, de hát megígértem…én meg tartom a szavam. A következő másodpercek tört része alatt azonban azt hiszem ki kalandtúránkat sikerült még izgalmasabbá, és még…hogy is fogalmazzak emlékezetesebbé tennem. Amikor Ewan előttem káromkodva felüvölt, kánonbeli csúszással éktelen nagyot sikítok, és topogva ugrok előre, engedve el a kezét, egyenesen a nyakába. Nem tűnik fel, hogy a helyen a kábeledzsungel előttünk tekereg, aminek következtében repül a fal felé az elemlámpa, ahogyan kiverem a kezéből én meg átbukdácsolva a kábeleken, kapok Ewan után és rántom őt magammal nekicsapódva a hülye halottimitátor babának és be egészen a következő terembe. Az esés folyamata azt hiszem nem éppen filmbe illő, bár ahogyan én is káromkodom, méghozzá igazán cuki vékony hangon még inkább az valami horror vígjátékban megállná a helyét. Szóval borulunk befelé, ahogyan a csapóajtó átenged és egy óriási fekete pók kezd leereszkedni egyenesen a fejem irányába, amitől még jobban kitör a frász, és rántom magammal tovább, összeakadó lábakkal Ewant is. Így kötünk ki a földön mindketten valami lehetetlen pózban, nem is tudnám behatárolni kinek hol vannak a végtagjai, mintha a twistert szabályok nélkül játszanánk, csak úgy random. Rohadtul nem látok semmit, az elemlámpa nem tudom hova gurult. Csak a saját zihálásomat hallom, meg az idétlenül nyekergő hangomat, amiben már ott van a röhögés is. – Bocsiiiiiiii- nyújtom el nem is kicsit címezve a rajtam landoló és valószínű még a saját kezének és lábának felkutatásával foglalatoskodó Ewannak. Ez annyira röhejes, hogy végül kiszakad belőlem a röhögés, nem tudom visszafogni egyszerűen, főleg, mert a keze valahol a csípőm körül landol és csiklandoz.
Az élmény-barlang konstruktívan tette a dolgát. Pánikot és légből-kapott félelmet szült, alig egy másodperc leforgása alatt. A trauma okozta találkozás egy halott női testtel, meglepett és azonnal ordításba kergetett. Mindez egy snassz horror filmben is kritikán aluli alakítás lenne, ha Merinda nem váltott volna mentő kisasszony szerepébe. Egyik percről a másikra felsikolt, én pedig a hanghatására berögzülten tekintek a hátam mögé. Az inditatás túl nagy lendületet vett, és mikor sikerült észbe kapnom, már a karomban hevert. Megilletődve tekintettem furcsa, félelem hajtotta cselekvésére, aminek következtében, a stabil testhelyzetből szabályszerűen a padlóra estem vele. A végkifejlet nem itt kezdődik! Pechemre sikeresen elvesztem a fény-forrásomat a kezemből. Egyazon idősíkban összejön egy számomra ismeretlen érkező pózom is. Annyit sikerült bemérnem hol van partnerem. Szögegyenest alattam, a félre navigált tapintások alapján. Az ő bemért helyzetével, próbáltam párhuzamosan elhelyezkedni valahogy felette. A siker érdekében külön hadjáratot indítottam a kezemmel, arca megtalálásának érdekében. Győzedelmes sóhaj hagyta el a számat, mikor szembesültem valódi helyzetével. Noha, a karma iróniája játszotta velem a bolondot! Most komolyan, direkt hoz olyan test-helyzetbe vele, amitől kapásból beindul az éhségem? Ilyenekre ne is gondoljak....főként ne vele!!!! Héy, hamupipőke...bravúros eltaknyolást mutattál be! - feleltem, a nagy semmi sötétségbe. Nem volt valami bizalom-gerjesztő tudat a feketeségbe pofázni, főként azért is, mert nem tudtam hallotta-e amit mondtam. Mindezek ellenére, némi fáziskésében azonnal kifakadtam az újabb groteszk incidens hatására. - Nálad ez valamiféle rigolya, hogy állandóan leégeted magadat? - kérdem, a komolyságot nem tükrözve, görcsszerűen kuncogva. Saját számításaim szerint, a nap felében legalább ötször hozta magát kellemetlen helyzetbe. Arról az estéről nem is beszélve! Ott rekordot állított fel! Csak tudnám mit akar ezzel bizonyítani. Lássuk be, nem mindenkinek szívmelengető egy két-bal lábas társaságában lenni. Legfőképp azoknak veszélyesebb a helyzet, akiknek tűrő-határuk elenyésző ebből a szempontból. Én azonban...minden botlásán jól mulatok. Így legalább a magam szórakoztatását nem kell beütemeznem. Továbbra is mozdulatlan testhelyzetben, fülelek éberen, válaszadását várva, ugyanakkor a közelgő veszélyt megelőzően kifigyelve. Egy mély, hangzatos vicsorítás hangeffektusra, tudatalatti késztetésből bújok hozzá az alattam heverő testhez, kisgyermeki félelemből. Igen szánalmas és éretlen tett volt tőlem. A hang intenzívebb morájára egyre erősebben kapaszkodom a sértett női partnerembe. Magasságos jó ég...hiszen ennek lánynak, azaz mostmár kétségtelenül nőnek, van melle! Igazán akkor sikerült ezt a megállapítást levonom, mikor figyelmetlenségemből,- a talpra állást segítve - véletlenül ráfogtam. A fényforrásmentes közeg ellenére, tátottam el számat, valami mentegetőző szlogen után kapkodva a torkomban. - Én... - a helytálló magyarázatnak esélye váratlanul megcsappant, ugyanis a hátam mögül érkező léptek hatására, a térdelő pozícióban szinte földre kényszerítettem Merindát, elsősorban magamat mentve. Ismét a kezdeti pozíció, egy koala ölelést ráadásként adva...nem hiszem el, hogy sikerült egy ilyen otromba helységnek besz*ratnia! Az ég-szerelmére, hiszen ezek csak viasz-bábúk!!
Még csak pár óra telt el a mai napból de úgy érzem csúcsra járattam az egy napra engedélyezett totális szívás rátát. Persze nem mondom, hogy rajta kívül akár egy percig magamat is hibáztattam volna, mert úgy éreztem, ez a rengeteg szerencsétlenség még mindig csak azért töténik mert a közelében vagyok. Alaphelyzetben sem voltam egy ügyes kislány, de vele aztán előbb vagy utóbb Darwin díj esélyes lehetnék, mert valamimet el fogom törni, ha ki nem nyúvadok szerencsésen. Természetesen nem gondolom, hogy egy szimpla egyenes vonalúnak és egyenletesnek semmi esetre sem nevezhető eséstől ki lehetne nyiffanni...na de a félelem! Az azért ezen a sötét és relatíve szűk helyen elég komolyan rajtam volt, és ha akarnám sem tudnék tőle megszabadulni. A sötétség volt az én egyik paranoiám, én hülye meg itt szambázok vele befelé, egyetlen elemlámpával, hogy aztán bemutassam életem második legnagyobb biofelmosóként való funkcionálását, rántva őt is magammal. Az egy dolog, hogy melyik testrészemet is ütöm meg, de még ő is rám borul teljes súlyával, de ha mindez még nem lenne elég, éktelen röhögésbe kezdek, kapálózom, mert egyszerűen nem tudom abbahagyni, amíg ki nem szedi a kezét a derekam mellől amit az ujjainak mozgatásával csiklandoz én meg alig kapok levegőt hirtelen. Visítani tudnék a fájdalomtól ahogyan a hátsómat beütöm, helyette meg úgy viháncolok, mint egy kis óvodás, aki megkapta a sárga homokozó lapátot. Na jó, most már elég legyen, szedje már ki végre a kezét, vagy találja már meg hol van. Nagy lendülettel én is nyúlok oda, de közben érzem, hogy ő is valamennyire magához tér a kezdeti sokkból és hát...nincs erre jobb szó tapenolni kezd. Az arcom az első amin érzem az ujjait, és prüszkölve jelzem is számára, hogy nem kellene úgy rám fonni az ujjait mint egy alien baby poronty, még nyekergem is valami olyasmit, hogy - Szedd már ki az ujjaid a számból!- de ebből inkább csak a mássalhangzókat lehet érteni, mert ugyebár a keze az arcomat tapizza végig. Én meg húznám fel a lábam, hogy valami alakzatot vegyek fel, sikeresen ütődik neki a térdem...ha minden igaz a combja belső felének. Szart se látok, és ez komolyan kezd frusztráló lenni, mert csak őt érzem nagyon közel magamhoz, meg hallom ahogyan itt lenn az alattunk végigfutó rendszerben a hűtővíz sisteregve folyik tovább. De jó, egy tetves szerverszoba felett landoltunk. Ha átkönyöklöm a padlót és átszakítom valami csoda folytán, akkor Tom Cruise-t megszégyenítően leereszkednék és meghekkelném a gépet, hogy fényforráshoz jussunk.Igaz ezzel szerencsésen elcseszném azoknak a félelem iránti olthatatlan élményét akik még rajtunk kívül itt tartózkodnak, de ez az ami perpillanat a legkevésbé érdekel. Sokkal inkább az, hogy végre sikerüljön innen felállnunk, és megleljük az elemlámpát, utána meg húzzunk a vérbe, mert kezdem nagyon rosszul érezni magam ezen a helyen. - Nekem mondod? Ha jégtánc lett volna a közönség felállva tapsol.- nyögtem kínkeservesen, ahogyan alatta fészkelődtem, vártam, hogy végre leszálljon rólam, és én is fel tudjak innen állni, mert azért még olyan erővel nem rendelkeztem, hogy kettőnkkel együtt pattanok fel. - Ne aggódj, az efféle akciók valahogyan csak a te közeledben találnak rám. Melletted bevonzom a bajt, komolyan egyszer ki fogsz csinálni.- kicsit azért szemrehányóan mondtam mindezt, de nem voltam azért dühös, mert végsősoron nem kényszer hatására jöttem be ide, illetve csak félig. Ő meg ne is panaszkodjon, nem az én ötletem volt ez az egész. És nem tudom megállni a helyzet annyira abszurd és nyakatekert ő meg itt kuncog rajtam fekve, hogy én is átveszem a tempót és elkezdek röhögni a saját bénaságomon, ezen az egész helyzeten. Ha most hirtelen fény támadna a teremben és valaki meglátna bennünket azt hiszem valamiféle perverz párocskának vélne minket, akik mocsárbűzben és műanyag hullák között szeretik nyomni a tutit. - Mi lesz a következő? Blow job a hullámvasúton?- prüszkölve kezdtem el röhögni, és azt hiszem abba sem lettem volna képes hagyni, amikor hallom én is a hangot, amit ő is érzékel minden bizonnyal, valami furcsa, morgó hang. Ateisták istene, komolyan soha többé nem csinálok semmi rosszat, esküszöm még csak gondolni sem gondolok semmi olyanra ami kellően jó és kellően bűnös csak ne hagyd, hogy elvigyenek a mumusok. Én meg mertem volna esküdni, hogy az ő hangjukat hallottam. Karöltve közeledett a zsákosember, topojec meg a rézfaszú bagoly. Ez utóbbit főleg nem akartam megismerni. A mai napon azt hiszem a szexuális zaklatás fogalmát is kimerítettük kellően, az ujjszopogatástól kezdve a jelenleg leginkább előjátéknak tűnő mozdulatokig. És még továbbra sem elég mindez, mert ami ezután jön, azt hiszem évekre előre gondolkodóba ejt, és szeretném is megmagyarázni komolyan, de nem fogom tudni. Az események eddigi kifacsart és groteszk voltát tovább fokozza ahogyan nekem nyomódik még erősebben, amire egyszerűen és határozottan feljajjdulok majd felnyögök. Az eddigi vidámságom egy másodperc alatt foszlik köddé, huss, volt- nincs. Nem leplezem egyetlen pillanatra sem, hogy a mozdulat megzavar és leginkább megijedek tőle, a sötétség pedig továbbra is ennek az egésznek kedvez. Hol a francban van már az elemlámpa? Oldalra nyúlok ki, és áttapogatom a padlót, meg is süti a kezem valami, nem tudom mi lehetett az, de fáj. Felszisszenek, miközben érzem, hogy Ewan teljes súlya rám nyomódik de nem ám egyszerűen és úgy snassz, hanem a kezét is érzem. Ób@sszameg! Komolyan a melleimbe akar kapaszkodni? Na neeee ez most már tényleg sok lesz így hirtelen. Ahogyan egy fél órája ténymegállapítottam, hogy jó ideje nem volt senkim, ez azóta sem igen változott lényegében. Tehát az efféle mozdulatok szinte másodpercek alatt beindították a reflex szerű mozdulatokat és megemelkedve ívben meghajolt a hátam, miközben a csípőm rándulva egyet megemelkedett és nekinyomódott, nem is akarom tudni éppen hova és merre, a sötétségtől amúgy is elvesztettem a realitásérzékem vagy éppen azt, hogy tudjam mi merre van. Ne, könyörgöm ne csináljam már ezt, ilyen egyszerűen nincs! - Eressz el a 'csába már!- sziszegtem nem kicsit ingerülten és beindulva, útját állva a hormonok tobzódásának. vagy a szavaim voltak hatásosak, vagy ő kapcsolt, nem tudom már megmondani, de a vaksötét ellenére is sikerült elengednie, és végre eljuthattunk egy olyan pozícióba, amiből már lényegesen könnyebb lesz feltápászkodni és megtalálni az elhullott elemlámpánkat is, amivel talán újra láthatunk valamit. Bár jelen pillanatban azt hiszem az én kócos fejemet, meg a rákvörös arcomat akartam legutoljára látni. Kipirultam és nem csupán az eséstől, vagy a zavartól, hanem mert az utóbbi hónapok legintenzívebb szexuális élményében volt részem úgy, hogy nem is akartam. Na ezt add össze! Na de semmi probléma, túl vagyunk rajta, végre már a térdeimen, és legalább a felső testem függőlegesben, a másik oldalon tapogatva az ujjaimmal sikerül meglelnem az elemlámpát, és egy láthatatlan, de ettől függetlenül sugárzó és diadalittas mosolyt villantok leginkább csak magamnak, hogy milyen ügyes kislány vagyok ez is sikerült végre, halleluja. Megrázogattam a lámpát és már éppen kapcsolnám fel, ezzel voltam éppen elfoglalva, majd aztán ráérek a külsőmben keletkezett károk felmérésére. Ám ennél tovább nem jutok, mert egy laza mozdulattal ugrik rám megint, és teper le a földre, bár annyi lélekjelenlétem még marad, hogy a kezemben lévő elemlámpát kellő erővel szorítom ahhoz, hogy ne essen ki belőle. De az egy dolog, hogy visszakerülünk az előbbi pozícióba, hogy ő van felül, felőlem... nem vagyok én semmi rossznak elrontója, de mellé még úgy tekeredik rám, mint valami elvetemült és akaratos lián...nem nem is....kapaszkodik de valami veszedelmes módon csimpaszkodva belém. Mitől rémült meg ennyire, amikor nekem kellene félnem a sötétben és nem neki? Azt hiszem valami ösztöntől vezérelve vonom magamhoz a kezeim maguktól mozdulnak és fejezik be azt amit mások ölelésnek hívnak. Ez most komoly? Épp az előbbi melltapizós akciója miatt akartam lehordani, helyette meg egyszerűen magamhoz ölelem? Hát ennyire elmentek nekem otthonról? - Okés, figyu ezek csak ilyen műanyag izék...meg gyurmából, meg agyagból. És tulajdonképpen pont azért ilyenek, hogy jól megijesszenek bennünket...szóval semmi para, okés? - ahha, jól van Merinda átcsaptál nyugtató nővérkébe. Jah igen, csak még azt nem tudtam, hogy ebben az ölelős pózban magamat vagy őt akartam megnyugtatni.
Gubancos egy helyzet. Nem-nem, szó-szerint értem! Ez a testhelyzet nem válik előnyömre...elsősorban azért, mert így férfi identitásom csoda gyorsan odaveszett, amiért a gyengébbik nemtől várok mentő segítséget. Más részről pedig, a leg szabad lelkületű liberalista is enyhén túl fantáziálná, ezt a közhelyesen "rávetődtem" témát. Az ölelgetős maci-pózban. Nah de...ideje ennek a rövid időn belül feltörő előjátéknak hamar véget vetni, mégmielőtt a mackó után egy másik élőlény is kibújna a barlangjából. A kísérteties csend beállta, hanem is volt olyan bátorságot ruházó, kellően elég volt ahhoz, hogy sikeresen feltápászkodjak meleg, szaporán szuszogó helyemről. A lámpa új gazdára talált a kezében, ami bennem némi elégedetlenséget szült. Ez a felváltott szerep, már nem olyan mulatságos a számomra mint az előzőkben. Ideje tehát vissza vennem férfi jussomat, amitől teljes-rangú hímnek érezhetem magamat! - Ne szájalj már annyit!! - zsörtölődök rá, mikor a komoly hangsúlyból hirtelen magas frekvenciába torkoló hangszín lesz. Egy újabb bizarr morgás a háttérben. Ne-ne, én még-egyszer hotziher, hogy nem ölelem meg! A félelem-mustra hatására, ragadom meg kezét, zseblámpástúl, csapot-papot otthagyva a pokol-üreget. Kutya-futtában céloztam meg vele a zölden szikrázó kijáratot feliratot, egy tempót sem enyhítve a futásomon. Kiérve a természetes napforrásra, olyan beton nehezék esett le a lábaimról, amivel hegyet lehetne építeni. Sosem örültem még ennyire önfeledten a természetes szellőnek, és napsütésnek. Úgy látszik még sem az volt megírva a sors-könyvemben, hogy egy gyerekeknek szánt para-barlangban haljak meg. Hál Istennek! A pillanatnak örvendve, vagy a kapott dózis kieresztése-képpen, kiáltottam el magamat, mint aki Mount Everest-en akarná tudatni rekord mércéjét a világgal. Mélyeket sóhajtva, az erőteljes ordítás után, végül hangot is adtam az eseményeknek. - Hát...ez... - a kijelentés előtt, már önkéntelenül is elvigyorodtam magamban. Ott volt a lehetőség a kezemben, hogy őszintén kinyilvánítsam a véleményemet...de mikor ránéztem, tudatosult bennem, hogy nem ez kéne tennem. - ...szánalmas volt! - tettem hozzá, egy újabb színészi grimasszal megtoldva. Ha igazat szólva, kijelentettem volna, hogy ez dolog nem is volt olyan rossz, akkor azzal nem csak a magam ellenségeskedő imázsát vesztem el, hanem az ő folytonos utálatát is. Épp ezért, ez a kegyes-hazugság szalonképes ahhoz, hogy fenntartsa ezt a bonyolult látszatot. A felhőket mustrálva, különös idő-érzékkel állapítottam meg, hogy körülbelül fél öt lehet. Várjunk! Mikor is indultam el kocsikázni? Olyan egy óra tájéka körül...nah már most azóta, jó sok idő telt el. Erre mondják, hogy jó társaságban csakúgy repül az idő? Nem-nem! Ez a mi esetünkben efféle más verzióban fut: "Rossz társaságban pazaroljuk az időt!" A pazarlás alatt értendő, az ámokfutó bokor baleset, amit a cukor-szirupos vattacukor evés követett, amit végül egy horror-barlang élmény koronázott meg. Nem is hallatszik olyan végtelenül tartalmasnak ez a nap. De még bőven rendelkezésünkre áll még pár óra, hogy ezt a szegényes program-rendet tartalmasabbá tegyük. Természetesen arról se feledkezzünk meg, hogy vendégségbe megyek hozzá. Igazis, hamár vendégséget említettünk, illendő valamivel beállítani az ismeretlen portékáján. Talán nálam már köztudottá vált a mai nap-folyamán, hogy szavak helyett, a tettek szólnak inkább belőlem. És így történt ismét, hogy - már a külvilágnak igazi pasim-csajom viszonyt ordítva, - kézen ragadtam, ujjaimat összekulcsolva az övé között. - Lövök neked egy olyan pedofazonú rózsaszín medvét! - jelentettem ki, kedvtelen arcot festve magamra, holott a felszín alatt nagyon is élveztem az aktuális bosszantó-tárgyat.
Volt egy élő plüssmackóm, úgy sacc tíz perc erejéig vagy még annyi sem. Egy zsémbes nagyon utálatos plüss mackó tegyük hozzá a pontosság kedvéért. Enyém volt az elemlámpa, heuréka, akkor innentől én leszek a fény az éjszakában, vagy éppen ezen a borzalmas helyen, ami egyébként még élvezetes is lett volna számomra, mert gyerekkoromban is imádtam ilyen barlangokban bújkálni, és Ewannal ellentétben nem kaptam sikítófrászt a műanyag hulláktól. De mivel ő igen, ezért rám is átragasztotta ezt a félősdit, és a hangoktól most már engem is rendesen kivert a hideg veríték, szóval jobbnak láttam, ha valahogyan megtaláljuk a kijáratot. Mondjuk nem lett volna rossz csak úgy snassz eldifundálódni innen, de erre perpillanat korlátozottak voltak a lehetőségeink. Példának okáért én nem rendelkeztem semmiféle mágikus képességekkel, és erős volt a gyanúm, hogy Ewan sem. Amikor csendre int az nekem olyan mint az oxigént kapott tűz, csak még jobban belekezdek, igaz a mondandómnak nagyjából csak a feléig jutok, hogyanszongya – Én ne szájaljak?! Te voltál az aki a földre tepert és belekapszakodott a melleimbe, majd úgy bújt hozzám, mintha a hangok a seggébe akarnának bebújni és nem éppen megfojtani…méghogy én ne szájaljak?!Elmész te a….- na hát pont a legérdekesebb részt szakította félbe azzal, hogy szabályosan és szó szerint kiráncigált a rémbarlangból. Már megint cibálgat, kezdek marha pipa lenni, mikor éppen az előbbi hullás, mocsárbűzös, extrém előjátékos helyen higgadtam le éppenhogy, és még vigasztalgattam is…énbarom! Olyan jellegzetes érzéke van hozzá, hogy mikor törje meg a varázst vagy valami olyasmit. Mióta csak ismerem, és az nem sok idő, hogy ilyen messzemenő következtetéseket vonjak le, de mégis, azóta csak ezt csinálja, odanyújtja a kezét, majd kinevet és még a kisujját sem adja, sőt egyenesen belevág az ember arcába. Hát majd belevágok én, ha nem hagyja ezt abba! Szóval kijutunk a barlangból ahova hozzá tenném csak úgy csendesen és lábujjhegyen ő akart olyan gyerekes vehemenciával bemenni. Mikor kiérünk még zihálok egy kicsit az előzőekben átéltek miatt, és azt hiszem jelen pillanatban ingyen és bérmentve játszhatnám a vörös boszorkányt a mese vonaton. A kócosságom, és az idétlen vigyorom is megvan hozzá, ami még szélesebbé válik, amikor hallom azt az eszement üvöltést amit hallat nem sokkal a kiérkezésünk után és amire úgy csak a környezetünk háromnegyede kapja oda a fejét. Én meg csak nézek körbe és a fejemet rázom némán motyogom szinte mentegetőzve: „Nem velem van én csak sétáltatom, kell a levegő szegénynek….” A mondat első fele felébreszti bennem a reményt, a második fele agyonb@ssza azt, így neme egyszerűséggel. Mondom én, hogy tökéletesen képes arra, hogy az ember jókedvét elvegye. Miazisten haragjának hozott ide ha ezt a zsémbes vénembert akarja játszani? Mondjuk félig én tehetek róla, mert a cukormázas Ken baba imitáció sem kellett nekem. Nem hát, mert mindkettő véglet. Miért nem tud ő normálisan viselkedni? – Szááánaaaalmaaaaas?- nyújtom el a magánhangzókat mint a rétestésztát és közben játszom a hangommal. Megjárok mélységeket és fülsértő magasságokat is. – Ne panaszkodj! Egy rohadt hangot nem akarok tőled hallani, te akartál annyira bemenni. És nem is értem mit szerettél ebben a helyben annyira, én már gyerekkoromban is utáltam és untam, Igaz a te kis magánakciód kellőképpen feldobta. Szóval én inkább Ewan- beszaratósnak hívnám a helyet tekintve hogy viselkedtél. És remélem van ipari kamera bent, méghozzá infrás, és felvette a kis akciódat, mert akkor holnap már töröm is fel a rendszerüket és megszerzem grátisz magamnak a mai napért cserébe. Lesz rólad egy extra jó kis vidim.- széles vigyor, szemöldök táncoltatás, még a kék szemeim is mosolyogtak. Na így már nekem is tetszett és döntse el a hangsúlyomból mennyire gondolom komolyan. Segítek: komolyan gondoltam. Tudtam, hogy van kamera, a zöld kis pöttyök ott villogtak a sarkokban ahogyan haladtunk befelé. Gondolom azért ha valaki rosszul lesz a látványtól, vagy mondjuk el akar lopni egy porcelánból készült művérrel leöntött koponyadarabot- Bleeeeh- akkor tudják csekkolni. Mekkora móka lesz bejutni a rendszerbe, előre élvezem. Gondolatban már dörzsölgettem a kezeimet egymáshoz. Bármit amivel ezek után borsot törhetek az orra alá. Na jól van álldogálhatunk itt még egy darabig és bámulhatjuk a felhőket is, ahogyan ő teszi én meg követem a tekintetét…sajnos még nem vagyok gondolatolvasó, így lövésem sincs mi járhat abban a kellően komplikált és hozzám hasonlóan kiszámíthatatlan agyában, szóval inkább jobbnak láttam nem is nagyon firtatni a dolgot, helyette egyszerűen csak fogtam magam és álltam mellette és hol őt hol az eget bámultam. Hexameterben kéri leírni vagy inkább kódoljam a látványt egy scriptbe? Áháá na döntésre jutott végre, haladás, valahova csak indulni fogunk, és díjaznám, ha mondaná, de nem. Helyette megint valami olyasmit csinál, amire már majdnem szólalnék is meg és mondanám, hogy tényleg elég a ráncigálásból mert unom, hogy bucibabának néz. De nem ez történik hanem…megfogja a kezem de nem ám csak úgy egyszerűenéssimán, hanem belefűzi az ujjait az ujjaimba, én meg ugyanezt szinkronba, és szépen rá is hajtogatom az ujjaimat. Nézem is értetlenül a kialakult kis formációt és már jegyezném meg, hogy ezt egész pofásan összehoztuk, ekkorát estünk odabent, hogy valami összekavarodott a fejünkben, hogy már azt gondoljuk ezt kell csinálni? A szavaim azonban belém fagynak attól amit ő mond, és először halál komolyan nézek rá, rezegnek a nevetőráncok az arcomon, belülről már láthatóan ráz engem egy hatalmas röhögés, amely hamarosan ki fog szakadni a nagy komolyság mögül és lám, tényleg. – Neeeeeeee!- visítom a röhögéstől fuldokolva, majd határozottan rántok a kezén egyet. Na kispajtás, ha már ilyen szépen összepakoltuk itten az ujjacskáinkat most én rángatlak téged. - Na jól van, gyere!- fejemben másodpercek alatt születik meg a tervem és egy ragadozó gyorsaságával méricskélem a bódék sokaságát. Túl színes és túl tarka mindegyik, és szinte kiégeti a retinámat az a narancssárga és kék neon felirat középtájon amely hirdeti, hogy minden lövés biztos találat. Hát szerintem ezt egy kellően kanos alaknak ne sűrűn mondogassák, mert nem lesz boldog, hogy az összes kis légyottból apró találatok jönnek a világra. Szóval a kellően hívogató és burkoltan erotikus reklámszöveg felé cibálom magammal a mandulaszeműt és remélem követni fog, ajánlom neki, mert a mai napon ez az első alkalom, hogy magamra találva én ötlök ki valamit. Bár bevallom hozzá hasonlatos módon nem éppen az élményszerzés vezérel. Illetve az, csak nem a klasszikus értelemben. A bódé elé érve egy civil mikulás fogad bennünket. Nagy pocakos nagy fehér szakállal, hobósan hátrafogott ősz hajjal, és kantáros nadrággal. Szerintem ez lehet a télapó nyári szerkója, kell neki is a lazítás. Vigyorog bőszen, és lám milyen fura még minden foga megvan! – Csak nem valamelyik plüss tetszett meg kedveskéim?- kérdezi a legédesebb hanggal és tovább mosolyog majd maga mögé mutat. Annyi ott a plüss a legfelső polcon, hogy nagyjából ha minden lövés talál akkor is legalább húsz vagy harminc gyönyörűség tanyázik ott. Na akkor most nem szabadulsz alapon bújok hozzá a mandulaszeműhöz és életem legborzalmasabb cukilány alakításába kezdek bele. Igaz ez csak nekem borzalmas az öreg beveszi csont nélkül. – Az én mókucim azt mondta, hogy a teljes polcot onnan fentről hazavisszük. Az mennyi lövés lenne?- a választ hallva még inkább érzem, hogy boldogsággal telítődik el a bosszúra éhes lelkem. Nagyjából 30, jól saccoltam. Ewan felé fordulok és megszorítom a kezét, miközben az öregre sandítok a pult mögött és kérlelős, igazi aribarátnős hangon kezdek bele a nagyjelenetben. Rémes még magamat is hallani, de hát valamiért valamit. Majd adok én neked szánalmas élményt csak ne félj! – Léciii léccii mókuci, akkor a legfelső polcot, megígérted….léciii naaaaa!- az öreg csak helyeslőn bólogat, az ígéret az ígéret. Miközben közelebb hajolok és úgy teszek mintha éppen egy apró, elengedős szerencse csókot lehelnék a nyakához a füléhez suttogom. – Szánalmas mi? Na most legyen olyan nagy a szád!- még nem engedem el a kezét, de a várakozó álláspontra helyezkedő öreg felé egy újabb élethűnek nem nevezhető, de mókás mosolyt küldök.
Ha elkapja az embert a hév, akkor igen nehezen tud megálljt parancsolni a lábának. Ez köztudott tény. Ahogy az is, hogy senki fia nem gátolhat meg úti-célom elérésében. Ez eddig nagyon rendben van...nah már most, van itt egy pindurka kis probléma. A folyamatosan karattyoló száját már lassan kezdem tolerálni...micsoda kompromisszumokat tudok kötni ezzel a fruskával! Első körben az zavart a leginkább, hogy határozott cél-irányomból letérített, és egy szex-házi állatnak öltözött fószerhez vezetett. Ez belülről ízlés gyomor-rontásba szenved, vagy szándékos merénylet volt ez ellenem? Inkább az utóbbira tippelek, ebből az önelégült vigyorból. S ami még inkább fül-sértő, ahogy színészi morálomat követve, babusgatóan becézget! Az irritáló szavakra egy nyaka-tekert fej-fordulatot vetek, szemeimet egyazon idő alatt lehunyva, mély utálatomat kifejezve. Értem én...nagyon is tudatában vagyok azzal, hogy ezzel akar az idegeimre menni. Mondanám, hogy elérte a fél-sikert. Nem...határozottan jogosult a teljes sikerre. Legfőképp azért, amiért a külvilágnak sugárzó ingerültségemben, hozzám súrlódik, teljesen kizökkentve gondolataim tengerében. Becsmérlően közli valós szándékát, ami egy másodperccel sem volt kikövetkezhetetlen. Most szívesen ki lépnék a testemből, hogy megnézzem ezt a légből kapott dermedtséget, amit most jelenleg produkálok. Ewan, mozdulj már meg! A határozott parancsnak nem engedelmeskedek...de egy ízléstelen mikulás kacajnak sikerül kiráznia a helyzet fagyásából. A kitörésnek örvendve, húzódik végig rajtam egy széles vigyor. Mily bőkezűek velem az égiek...még egy tökéletes kontra-ötlettel is megajándékoztak. Azt hitte valóban túl járhat az eszemen? A kis naiv. - Feltétlenül eleget teszek a kérésednek, nyúszipók! - mondom, a kialakított hangulatiságot tartva, könnyed mozdulattal két ajkát közre fogva a két ujjammal. Mint egy hoppon maradt kacsa...de még messze a happy end. - Remélem emlékszel, hogy ha megteszem neked... - pajzán vigyort lejtek, mialatt továbbra is ugyanolyan röhejes szájpózban tartom. - ...cserébe csókkal jutalmazod a tettemet. - diadal-itass sármos mosolyomban, húzom le az ujjamat kietlen ajkairól, csakúgy jelképes közreadva valódi elhivatottságom. Magas labdára, magas labda a válasz...habár az enyém egy kissé eltévesztette a magaslati korlátokat. Legalább az a tudat vigasztal, hogy magasabb labdára már igazán nem számíthatok. Minden rezzenéséből levettem az abszolút döbbenetet. Hogy lássa, nem csak a hamis mikulást akarom megtéveszteni, kézbe kaptam a helyes kis műanyag puskát, miután célra helyeztem a tekintetem előtt. Az első golyó kilövése előtt még szemérmet-sértően rávezettem a tekintetemet, hozzátéve: - Készítsd be az ajkaidat! - a győzelem hívó szavát hallva fordult vissza a tekintetem a célra. Az első találatra legalább három plüss unikornist vetette magát a földre. Ez séta galamb lesz! A második töltetnél újra elhódítottam partnerem tekintetét, akin jogos félelem lett úrrá. - Hosszú, forró csók lesz... - teszem hozzá, célra tartva a fegyvert. Addig hergelem, míg a győztes pozíciót nekem nem adja. A várva-várt kijelentés azonban nem hangzik el...hát legyen! Újabb lövés, újabb találat. Nem is egy, hanem kapásból öt. Egy új rekord felállításával, töltöm be az utolsó golyóval a játékfegyveremet. - Várod már édes? - kacsintok rá, perverz-éhes mosollyal a számon.
Na az egy dolog, hogy a mikulás előtt játszom meg a füligszerelmes kislányt, és ő el is hiszi. Pedig pont az lenne a lényeg, hogy a télapó tudja mikor hazudik az ember nem? Na mindegy, biztosan így nyárra kicsit lanyhulnak az érzékei és nem mindig tudja ki az aki át akar járni az agyán, meg aztán milyen hülye vagyok már. Ez csak egy vidámpark, itt a vásárosok vannak meg kereskedők, meg ugyebár olyan eszementek mint mi ketten akik éppen itt kötöttek ki, amikor nekem már régen otthon kellene lennem, és takarítani a kis kulipintyót, hogy mire anya megérkezik csillogjon és villogjon mint a salamon töke. Helyette mit csinálok? Itt agyatlankodom ezzel a mandulaszeművel, de kövezzenek kezdem igazán jól érezni magam, és még az sem rontja el a kedvem ha nem minden alakul úgy ahogyan én szeretném. persze vannak helyzetek amiket nem mondom szívesen átugrottam volna és inkább nem is szeretnék emlékezni rájuk, de amúgy az egészben az a vicces, hogy pont ettől lesz ez a délután különleges. Olyan ritkán mozdultam ki mostanság, állandóan oda vagyok gyógyulva a gépem mögé ás a kódok tengerében kalapálom a klavit, keresem a megoldást a különféle problémákra. Most végre…végre valaki megfogott és kiráncigált onnan….szó szerint kiráncigált mert egész idő alatt ezt csinálta velem, úgyhogy mielőtt kiadom a parancsot a távozásra, még szeretném azokat a plüssöket és jaaaaa igen a hullámvasút nélkül el nem megyek, az még mindenképpen kell. Mielőtt még az üzletelésbe belebonyolódtunk volna, mármint, hogy a plüssökért cserébe én bármiféle ellenszolgáltatást akarnék adni azért még megjegyeztem halkan neki, hogy a hullámvasútra is fel akarok ülni, mindezt természetesen az előbb már szépen felépített bántó frekvencián rezonáló magas hangtartományban csivitelve. Sosem beszélek keveset, sőt minden alkalommal elég sokat, és minél idegesebb vagyok, annál többet. De általában, a vékony hangom ellenére szoktam arra figyelni, hogy némiképpen mélyítsem, hogy mégse tűnjek olyannak, aki a vidámpark teljes lufiállományának felfújásához szánt héliumot elszívta. Na mármost ehhez a szerephez viszont pont ez kellett, és a hatás fokozása végett még egy csomag rágót is előhalászok a zsebemből és kapásból kettő gömböcskét lazán be is gyűrök a számba, és már rágcsálni is kezdem, amúgy cukibarbisan. Kezdem elvetni a sulykot azt hiszem, de ez engem egy cseppet sem zavar, az ősz árust meg méginkább nem, ő azt hiszem remekül szórakozik rajtunk, és beveszi a körítést miszerint mi itt és most egy kazal plüssel fogunk előbb vagy utóbb távozni és Ewan ígéretéhez híven amit soha a büdös életben nem tett nekem tényleg levadássza az összes rénszarvas-tigris-panda és kacsa meg egyéb cukiság állományt a felső polcról. Ám azt hiszem túl korán örültem nagyszerű tervemnek kezdve onnan, hogy én ráncigálhattam most őt és én voltam az aki ezt a cukormázas szerepet felvette. Ez a baj azzal amikor rögtönözni kell, nincs idő a következmények felvázolására és kiszámítására és amikor beüt a krach csak nézek mint hal a szatyorban és nagyjából ugyanannyi értelemmel felvértezve nyílik el az ajkam, a rágó gyökketővel mozog a számban, és csak nézek Ewanra mint aki szellemet lát. Na neeeeee ezt tuti nem! Megcsókolni, még mit nem, elment ennek teljesen az esze? Mondjuk én sem vagyok éppen teljesen százas, és jobban belegondolva az egész napunk nem az. Lehet ettől még jobban elb@szni valamit? Persze, ha a mutatványa végén tényleg meg kell csókolnom. A múltkor sem lett jó vége amikor odahajolt hozzám az ölében tartva telerókáztam mindenét. Megint ezt akarja? De hát elkezdtem játszani egy játékot, és ő folytatta, mit csodálkozom ezen? Talán csak azért mert titkon reménykedem, hogy blöfföl, úgyhogy lassan magamhoz térve visszaöltöm az aranyos kislány álarcát, és olyan halál aranyos szerelmes pillantásokkal nézek vissza rá, hogy a mikulás bácsinak szóló előadásom közben még sikerül bólogatnom is. – Hát persze, hogy emlékszem meg még sok minden másra is emlékszem mi mindent ígértem a teljes polcért cserébe.- csivitelem és búgom egyszerre majd oldalra sandítok és jelzem, hogy nem vagyunk ám egyedül, nem mintha ez eddig is bármelyikünket zavarta volna, a fickót meg még inkább nem, azt hiszem. Ő kivárja azt amit kell. - De azt is mondtam, hogy nem a fél világ előtt fogom ezt megtenni…mókuci, bár ha te így akarod...- a gondolat elementáris erővel hasított az elmémbe, miközben őrülten kerestem a menekülési útvonalat abból, hogy egyrészt nyilvánosan meg kelljen őt csókolnom, másrészt, hogy egyáltalán meg kelljen. Na és itt jött a csavar amire még ő sem számított, de azt hiszem én sem mert az egész akkor született meg a fejemben abban a pár pillanatban amíg a keze végigsiklott a számon. Azért valljuk meg egy pillanatra megállt bennem az ütő a mozdulattól, mert k@rva izgalmasan csinálta, de ez akkor is még mindig egy játék. Döbbenten figyeltem miképpen bukdácsolnak le a földre a plüssök, és még döbbentebb lettem, amikor néha egész grouppen landolt a földön. A gyűjtemény egyre terebélyesedett, Ewan pedig a hatás fokozása érdekében még cukkolt is. – Nagyon hosszú és nagyon forró, drágám- vigyorgok én is, de a vigyorom mögött ott szűröm a szavakat a fogaim között, hogy ezért még kicsinálom, kinyírom, felszabdalom, megetetem a kannibálokkal a maradványait, szóval gyilkos indulatok forrtak bennem, és azt hiszem a zihálásom és a kipirult arcom egészen másról árulkodott a látens mikulásnak, valami izgalmi állapotról. Hát izgatott is voltam de inkább amiatt, hogy ne akarja rajtam behajtani ezt a hülyeséget. De naív vagyok, ha azt gondolom majd pont a desszertcseresznyénél fog megállni, amikor ott az egész tejszínhab. Aztán az utolsó mondatnál éreztem, hogy a kártyámat amelyet már akkor a kezemben tartogattam mikor ott csücsörített nekem és a csókról hadovált ideje kijátszanom. Most kell amikor éppen arról faggat mennyire is várom én az ő csókját. Semennyire. Kíváncsi vagyok? Amúgy igen! De szigorúan kíváncsisági alapon. Az eladó valószínű marhára össze lehetett zavarodva mert azért lássuk be, ilyesmit normális emberek nem nagyon szoktak művelni amit mi. nyíltan kibeszélni azokat a dolgokat amiket a négy fal között szokás. Na igen, sosem voltam a nyilvános nyalakodásnak a híve és ezt nem most fogom elkezdeni. A kacsintását követően az eladó felé fordulok és miközben olyan télapósan ölelgeti az én jövendő plüsseimet és rendezgeti bele egy dobozkába, hogy el tudjam vinni megjegyzem neki. – Tudja a mókucimnak ez lesz az első csókja. Még sosem próbálta milyen, csak én szerettem volna valamiféle motivációt is adni neki, tudja hogy van ez. A férfiak szeretik az ilyesmit, nem?- az eladó dermedten nézett Ewanra majd mosolyogva kacsintott vissza rám. Hát perszehogy érti. Ezzel két dolgot árultam el az én alkalmi drágaságomról: hogy még életében nem csókolt meg nőt és ezáltal még életében nem volt nővel. Oldalra fordulva mosolyogtam rá és negédesen szólaltam meg, kezem a vállára téve, mintegy jelezve, hogy én igazán megértem milyen érzés az első csók. A mikulásbácsi minket nézett. – Ne félj édesem majd segítek…cserébe ezért a sok szép plüssért.- három lehetőséget is hagytam neki. Egy: megcsókol úgy, hogy cáfolja mindazt amit róla állítottam, zavarba hozva ezzel már nem csak a télapót, hanem a szűkebb környezetet is. Kettő: eljátsza azt a szerepet amit ráaggattam és komplett hülyét csinál magából. Három: közli, hogy ezt majd szépen otthon folytatjuk, és én megúszom a csókot. Igazából ha agyon csapnak sem tudnám eldönteni ebben a pillanatban melyiket akartam volna.
Épp bekészítettem az utolsó töltetemet, - a győzelmet minél inkább esélyesnek érezve, - amikor igazi hátba-szúrós módszerrel közölte lemaradásomat a körbegyűlt vendég-sereggel. A kicsinyes úgymond cukkolás hamar fogalmát veszti, ezzel a mérföldkő elszólástól. Csúnya húzás volt, és igazán betalált. Már gyermekkoromban átkosnak éreztem magamat a lányok körében. S most hála neki, ismét ugyanez a megbélyegzett érzés kap el. Pesszimista nézeteimet nem csak az nehezítette, hogy féltem megnyílni a másik fél számára, hanem az is, hogy miféle ocsmány teremtést hordozok a testemben. Ezzel a kevert személyiséggel, még a leggyönyörűbb és legjámborabb teremtésből is űzött vadot generáltam volna. Ez túlságosan komplikált ahhoz, hogy egy színészi mosollyal megnyugtassam magam, és körülöttem lévő közönséget. Egy feszült sóhaj hagyja el a tüdőmet, minden porcikámat befeszítve. Az utolsó célba lövés újabb sikert eredményez. Megnyertem hát a fogadást, de az ünnepi öröm-tánc helyett, szótlanul leteszem a fegyveremet, és hátra arcban utat török a gyülekező tömegben. Mikor végre elérek egy az oxigénben gazdag, kietlen részt, meredten magam elé nézek. Miért is hoztam ide? Kinek akarok bizonyítani? Hiszen az elejétől fogva tudtam valamelyikünk úgyis túllépi majd a megengedettet. Jótállásom szerint, én szerettem volna lenni a sértő, és nem a sértett fél. De úgy látszik nem becsültem meg eléggé az elém dobott remek ötleteket az égieknek. Így hálátlanságomért ez a hála. Fültanúja leszek, ahogy mellé lép, és már kövezetesen készülné feltenni a kérdését...én viszont, - egy másodpercnyi előnyömben, -megelőzőm tettében. - Hazaviszlek! - jelentettem ki kedvtelen mimikával az arcomon. A gyermeki életkedvem tendenciája a hirtelen 90%-ból nullára süllyedt. Nem is tudtam igazán gyermeki észben forogni, mikor folyton-folyvást felelevenedtek bennem a rossz emlékek, és lelki csalódások, valamint lemaradások. A gyerekkor kritikusan rossz élményekkel gazdagodott. A tinédzser korszakomat egyidőben sikerült kordában tartanom, de miután Irina sötét démonjaimra hagyott, teljesen elvesztettem az önkontrollom. Csodának határos módon, öreg huszonévesként tapasztaltam meg igazán a vér izét. Onnantól kezdve béreltettem ki magamnak egy VIP helyet a pokolban. A tiszta vérű vámpírtársaim, még így is vegetáriánus vámpírnak tartottak, a túlzott vér-elvonó időszakjaim miatt. Ha egy hónapban sikerült egyszeri alkalommal vérhez jutnom, akkor is legalább 3 hónapig ostoroztam magam érte. Valóban...lelki büntetéssel próbáltam leszoktatni magamat gyilkos ösztöneimről. Ezidáig semmi biztató eredményt felmutatva. Ellenkezésbe kezdő gesztusaival, ismét csak elárulta magát, hogy mielőbb szavakba is szeretné önteni nemtetszését. Megint megelőztem. - Kit akarunk álltatni?! - vágtam a fejéhez érintő kérdésemet, határozottan felé fordulva. - Így is jól utáljuk egymást, nem?! Felesleges ezt tovább folytatni! - fűztem hozzá, direkt módon kerülve a szemkontaktust. Az igazat megvallva, ezen a napon, magamnak akartam a leginkább bizonyítani, hogy képes vagyok egy egyébként is süllyesztő kívánt kapcsolatot még lejjebb rondítani. Végülis, ha az aktuális szituációt nézzük, ez sikerült is. Csak nem olyan úton-módon, ahogy én azt a csökönyös fejemben elképzeltem.
Ha valamit túl jól csinálsz kezdj el gyanakodni. Na most ugyanez igaz ha valamit rosszul csinálsz. Persze nem voltam én úgy összerakva, hogy valaha is érdekeljen éppen mikor és mit csinálok jól vagy éppen rosszul Illetve azt hiszem ez az utóbbi időben lett így igazán, mióta magam mögött hagytam New Orleanst és idejöttem. Azóta csak ámokfutok. Rúgok, marok harapok mindenkibe akit csak érek, és aki egy picit is okot ad rá. Ewan az első naptól nemhogy okot adott rá, hanem egyenesen minden mozdulatával és gesztusával arra ingerelt, hogy bunkóságom mérhetetlenül zúduljon rá. Üvöltött róla, hogy képtelen lenne maga mellett akár egy pillanatig is komolyan megtűrni, ahogyan ezzel én is így voltam. Hogy utáltuk egymást? Nem tudom, szerintem ez a viszony már egy olyan kategóriát súrolt helyenként amire nincs is szó. De az egészben az a különös, hogy voltak benne oylan történések, amelyek arra engedtek volna vinni bennünket, hogy talán egyszer majd képesek leszünk úgy bánni a másikkal, hogy ne az legyen a gondolatunkban, hogy hol tudnánk megsérteni vagy éppen a lelkébe tiporni. Nem tagadom, hogy az első éjszaka után azt gondoltam, hogy ennek a fickónak aztán egy deka lelke nincsen mert ha lenne, akkor egy minimális szeretet szorult volna belé, és nem hagyott volna összetört tagokkal, és kvázi csupasz seggel aludni a nappalija padlóján. De hagyott és ezt azóta sem bocsátottam meg neki, és ezt még az sem kompenzálta, hogy egy kis időre újra gyereknek éreztem magam itt most vele. Még akkor is ha a nagy része abból állt a programnak, hogy össze-vissza ráncigált a helyen. A mikulás furán néz ránk, valószínű nem érti az egészet ahogyan az a néhány kósza szempár sem akik most minket néznek, és a nagyjelenet helyett valami furcsa és groteszk drámát kapnak cserébe. Én meg csak állok leforrázottan ahogyan látom megváltozni az arcát, és érzem, hogy sikeresen beletenyereltem valamibe amibe azt hiszem nem nagyon illett volna. Azt nem hiszem, hogy nem volt még lánnyal, azért ennyire hülye nem vagyok, ez nem a Negyven éves szűz castingja, szóval az tuti, hogy nem ez a baj, de akkor mi? Ismerem ezt az arcot, és tudom mikor láttam először tőle. Akkor éjjel a nappaliban, amikor a válogatott sértések közepette lazán egy érzéketlen f@szfejnek tituláltam és közöltem, hogy még egy ilyen utálatos alakot nem hordott hátán a föld, és forduljon fel…vagy valami ilyesmi. Hogy mennyire is gondoltam ezt akkor komolyan, talán nem is fontos. De ezt itt és most nem lehet elviccelni, nem lehet előkapni a nyulat a cilinderből és úgy tenni, mintha csak átkozott tréfa lett volna az egész, mert ez már túlment egy bizonyos határon, és én voltam az aki átlépte. Csessze meg nem ezt akartam, de úgy felkúrta az agyamat, hogy egyszerűen nem tudtam magamnak parancsolni. Nem lelkiismeret furdalást éreztem hanem valami olyasmit, hogy nem lehet azt amit a géppel is, hogy nyomok egy reboot-ot újra rakom az egész rendszert és minden frankó lesz? Vagy visszatörlöm azt amit mondtam, vagy nem tudom. De most tényleg ennyire kétségbeestem attól a lehetőségtől, hogy megcsókolhat, hogy egy olyan dolgot műveltem, ami finoman szólva is merőben gusztustalan? Nem hittem, hogy tudok mélyebbre süllyedni, pedig tudok. Lerakta a fegyvert az idős férfi még mindig a plüssöket pakolgatta a dobozba, egymás mellé nyomorgatva őket, hogy jobban elférjenek. Helyesek voltak, csak éppen az árukat éreztem sokkal többnek mint amibe valóban kerültek. Mi a francot csináljak, főleg azután, hogy sarkon fordult és néhány méterrel odébb ment, tőlem menekülve a helyzettől, vagy a csuda tudja, talán mindkettő. nem is tudom utána menjek, vagy maradjak. Az idős férfi és én összenéztünk, láttam a tekintetében, hogy utána küld, és valószínű azt is gondolja rólam, hogy egy épületesen nagy ribanc vagyok, hogy ezzel a szerencsétlennel, aki levadászta nekem az egész polcot ennyire szemét módon bánok. Szóval fordult a kocka én lettem a bűnbak. Jogosan, teszem hozzá. Megvonom a vállam, nem érdektelenül hanem mintegy beleegyezve abba, hogy ez most az én hibám volt, s helyre is hozom majd, csak a mókuci meg a nyuszipók érjenek haza…gondolhatná az öreg de persze semmi nem áll távolabb a valóságtól jelenleg mint ez. Megfogom a dobozt csak úgy lazán ölbe, és úgy indulok meg felé, búcsúzva a nyári mikulástól, aki továbbra is minket néz tisztes távolból. Azt hiszi tán a balga, hogy valami happy end lesz itt és most, de nem akarom elkeseríteni, hogy attól mi még messze vagyunk, sőt jobban belegondolva még a múltkor sem álltunk olyan messze tőle mint most. Próbálnám rákenni az egészet, hogy az ő hibája: miért nem ordította le a hajamat amikor majdnem elütött, az istenit még egy alapos pofozkodással is levezethettük volna a feszkót, helyette idejöttünk, és a vidámpark jelen állapotban szomorúpark lett a számunkra. Még az sem dobott fel, hogy egy plüss oroszlán szőre megcsiklandozta az orromat. Lejjebb engedtem a dobozt és úgy álltam meg mellette. Már szóltam volna, bár fingom nincs mit akartam mondani, valami nagyon átlátszó szánalmas bocsánatkérést amiről szerintem mindketten tudtuk volna, hogy csak átmeneti és csak a helyzetnek szólt, de megelőzött. Hazavisz. Igen, én is így gondoltam, meg valami olyasmit, hogy jobb lesz ha ezt az egészet nem erőltetjük, mert minden ilyen alkalommal egyre mélyebben vájnánk bele a másik lelkébe. Mint valami túlméretezett viperafog extra adag méreggel. Ahogyan innen oldalról néztem esküszöm megsajnáltam, mert minden az arcára volt írva. Olyan mélyen megsértettem, hogy azt hiszem hasonló helyzetben szembe köptem volna magamat, és közöltem volna, hogy menjek haza ahogyan akarok. Ő viszont felajánlotta, hogy hazavisz. Nem tudom még mindig mit kellene mondanom. Ha lehetne most írnék valami helyes kis bocsánatkérős scriptet neki, amiben egy fekete köpenyes, halálnak öltözött fószer egy szivecskét vonszol a képernyőre, és a felirat alatta „Halálosan elb@sztam, kérlek ne haragudj!” stílusos lenne tőlem azt hiszem és talán meg is írom majd és eljuttatom neki. Úristen mikor lettem ilyen érzelgős? Hát azt hiszem most, hogy töményen a lelkébe tenyereltem. És ez érdekelt engem? N…N…Ne….őizé Merinda ne kapkod el a választ! Szóval azt hiszem most ez igenis érdekelt, de gyaníthatóan nem kíváncsi a magyarázkodásomra, nem lep meg, én sem lennék az övére. – Rendben.- beleegyezően bólintok a plüss panda és a sárga kiskacsa mögül pislogva, hogy menjünk haza, ez az egész nap amúgy is el van kúrva felesleges még tovább pörögni rajta. Tétovázok, és azt hiszem ez az ami végül kibuktatja nála a szavakat, és elementáris erővel vágja nekem őket, majdnem le is ejtem a dobozt az ölemből. Csak tág pupillákkal pislogok és nézek meredten rá. – Én…én nem utállak. Nem hagysz más lehetőséget nekem csak ezt.- szólalok meg végül valami sírontúli nyugalommal lövésem sincs honnan jön a hangom, mintha egy barlangból visszhangozna. Kerüli a tekintetem, na ez viszont nem…ezt nem lehet, tessék a szemembe nézni. Feldühödök most már én is. Első lendülettel a földhöz vágom a dobozt az egyik plüssben sípoló bigyó van és amikor a földön puffan csipog egyet. Deédes, megadja a kezdő gongütést. - Azistenedet már, nehogy neked álljon feljebb! Nem utállak, te utálsz a kezdetektől folyamatosan engem, és nem hagysz más lehetőséget, minthogy viszont ugyanezt kapd tőlem.Mégis mi a fene bajon van neked velem?! Mit ártottam én neked?! Gyerünk, mondd ide a képembe, hogy mi a megveszekedett istenharagja bajod van neked velem?!- mutogatok immáron szabad kézzel az arcom felé, és ha akarja ha nem belemászok a képébe, bele bizony, nem érdekel, hogy nem néz rám, mert én halálosan pipa tekintettel meredek bele az arcába elég közelről. - Gyerünk Ewan!- biztatom most már elég közelről, és szerintem a forró vattacukor-eper illatú lélegzetvételem az arcán csapódik annyira közel vagyok, és mérges vagyok, és ingerült és nagyon-nagyon tehetetlen.
A válasz lehetőség között vacillálva, próbáltam átrágni magamat a célzottan ütős kérdésein. Egy helytálló kérdés...miért. Szemtől-szemben nem mondhattam meg, hogy csak azért szítok közötte erős ellenszenvet, mert ő kényelmesebb életet élhet. De mégha őszintén felelnék a kérdésre, teljes lelki-nyugalommal nézhet engem élete elrontójának, aki mások örömét szeretné pokollá tenni, csak azért mert neki a rövidebbik gyufaszálból jutott. Ez az előítélkezés valamilyen szinten jogos, valamilyen szinten azonban lapos. Ha tudná micsoda kínszenvedéseket élek át nap mint nap, azon gyötörve az agyam, hogy milyen fajba sorolandó élőlényt képviselek és testesítek meg. Most erőszakosan erőltetném rá, hogy igenis értse meg a helyzetemet...de ez szinte egyenlő a lehetetlennel. Nem tudja...nem tudhatja, miféle kettős én zúgolódik a testemben. Az emberit lassan felemészti a gyilkos...lassan és halálos sebekkel. - Én viszont tiszta-szívemből utállak!!! - minden emberi érzésem odavész, és kegyetlen csapással ostorozom meg az ártatlan bűntettet. Legyen a legélethűbb alakítás is, de veszteségként telítődik tele a szemem könnyel. Sírni azonban, ahogy korábban, itt sem visz rá a lélek, hogy megtegyem. Csak folytatom tovább a magam hideg, kőszívű imázsát. - Ha a kért csomagért az egyik megnevezett spanod jött volna ki...akkor mindkettőnknek könnyebb lett volna, azzal a tudatlansággal élni, hogy nem is ismerjük egymást!!! - teljes erőre kapcsoltam, hogy az ironikusan szépen kiszépített gyűlölködést még tovább szítsam. Úgy érzem sikerült...úgy esnek ütemesen a nyelvemre a sértő, lelkébe tipró szavak, mint egy csecsemőnek az első könnyed gügyögések. De ezzel a hatalmas gát-töréssel, valami észrevétlen és félt érzés is távozni tér belőlem. - Utálom, hogy ilyen fatális botlásokat vétesz, miközben jót nevetsz rajtuk...hogy mérhetetlenül gyerekes és naív vagy!! - nem bírok megálljt parancsolni a számnak, míg el nem érem a holtpontot. - Utálom, hogy utálnom kell téged csak azért mert te nem élsz olyan életet amilyet én! - másodperc töredéke alatt szembesülök, hogy mondanivalóm teljesen más szöveg-környezetbe csapott át. Méghozzá a velőig maró őszinteségbe! Minden eszközömmel azon voltam, hogy ez az abszolút tény ne tudjon ki előtte. Egy percet sem várhatok a reakcióra...menükölköm kell, most azonnal! Nem akarok magyarázkodni, de főként szánakozó pillantásba ütközni. Nem akarok hosszasan elnyújtott dialúgosban lelki-beszédet tartani. Nem akarok az ég-világon semmit, csak menekülni és elbújni! Hogy egy újabb napot hasztalanságomban átvészeljek és túléljek. Az előbb felajánlott "hazaviszlek" gesztust rögvest lecserélem, az egyszemélyes menekülésemre. Sarkon fordulok, s mint aki vezényszót hallva megindulok a vidámpark kijárata felé.
Válaszokat akartam hát megkaptam, többet is mint amennyit akartam volna. De mit is akartam én valójában? Azt akartam, hogy vágja a képembe ilyen közelről. Mazochista lettem volna? Nem azt nem hiszem, de ha már ezt az ellenszenvet kiváltottam belőle, legalább azt akarom tudni, hogy miért. Mert én megindokoltam és én el tudtam volna neki mondani, és én bizony meg is tudtam volna magyarázni, azt az egész tetves estét, ott a lakásán, illetve még a sikátorban. Azt már sejtettem korábban is, hogy a puszta létezésem az ami zavarja, de bocsmá’, hogy élek, és szeretek is élni. Ez b@ssza annyira a csőrét? Igen úgy tűnik igen, és amikor kimondja, nekem vágja azokat a szavakat, hogy szívből utál, azt hiszem odabent egy kicsit megrökönyödöm és el sem hiszem, hogy ezt valaki így kimondta nekem. Olyan ellentétesen hat ez az egész. Szívből szeretni szokott az ember és nem utálni, tán nincs is olyan messze egymástól a két érzés, ahogyan a zsenialitás és az őrület is egyetlen paraszthajszálnyira van egymástól. Csak tátogok és hátrébb rántom a fejem. Mondanom kellene valamit, de ez így sokkal nehezebb mint amikor az ember ott ül a monitor mögött és büntetlenül szólogat be másoknak, majd az életben szembesül ugyanazzal hús és vér alakban és láthatóan nem nagyon tud vele mit kezdeni. Most én sem tudok. A szavai maróan kemények, amilyen én szoktam lenni másokkal, és nem velem és ez még jobban feltüzel és még jobban azt érezteti velem, hogy valami nem frankó, hogy nem tudom miért érzem azt, hogy a szavai agyonütik azt amit a szemeiben látok. Komolyan ennyire sikeresen beletenyereltem valamibe? Ó Merinda mikor fogsz már rájönni, hogy az a határ amit te állandóan feszegetsz az nem végtelen és ha valakitől ugyanazt kapod vissza akkor nem kiakadni kell hanem elfogadni azt. Csessze meg ez akkor sem megy, nekem nem! Vágnék közbe, hogy a csomagért nem én akartam menni, hanem küldtek, és az nekem is üzlet volt, de nem teszem-. Hát nehogy már még ez is az én hibám legyen! Felhorkanok dühösen és az ég felé emelem a tekintetem, miközben karba fonom magam előtt a kezeimet, felvéve ezt a távolságtartó pózt. Itt és most ennek véget fogunk vetni az biztos. Nem kell, hogy hazavigyen a plüssök meg én majd hazamegyünk. Lenéztem a földre és a kis piszkok mintha mi sem történt volna vigyorogtak rám a varrott-hímzett szájukkal meg a gomb szemeikkel. De jó, ők legalább még tudnak mosolyogni. Oldalra sandítottam, hogy mennyien látják a mi kis jelenetünket és úgy tűnt egynémelyen felcsaptak önkéntes nézőnek. De jó, remélem a hírekbe nem kerülünk be. Egyetlen alak volt aki nekem nem tetszett és aki valahogyan ismerős volt csak nem tudom honnan. Engem bámult hatalmas nagy szemeivel egy dongóra hajazó napszemüveg mögül. Csak egy pillanatra vonta el a figyelmemet Ewanról, azt is csak azért mert olyan kitartóan bámult, és az volt az érzésem, hogy kifejezetten engem és nem ezt az egész már nevetséges civakodásnak tűnő jelenetet. Rémisztő gondolat futott át rajtam, majd megráztam a fejem és visszafordultam a srác felé. Ijedten néztem rá, mikor láttam, hogy szavainak tökéletes ellentéteként bizony ott rezeg nem is kevés kis könnycsepp, héééé mi a ….nem is értem a gondolatom végére, mert megadta a kegyelemdöfést azzal amit végül mondott. Minden második szava az volt, hogy utál és gyűlöl engem, és azt hiszem erre most nem voltam felkészülve ahogyan arra sem, hogy pusztán ezért. Ez mellbe vágott de rendesen. Talán apa is ezért ment el egykor, talán csak ezt tudom mindenkiből kiváltani? Hogy a vidám kis álarc azt hivatott elrejteni, hogy bárkit is komolyabban akarjak venni ahhoz, hogy közelebb engedjem ahhoz a lányhoz aki valójában voltam? Aki képes elbőgni magát egy gyerekeknek szóló mesefilm bugyuta kis jelenetén, aki rémes és cseppfolyósba hajló sütiket süt de azt legalább lelkesen. És angyalkákat gyűjt tonna számra , amikkel már egy teljes falnyi polcot telepakol, akinek az ágya felett Gábriel arkangyal életnagyságú képe lóg, amit egy fiú a lábával festett neki, mert lekoptatta egy zaklatóját. Ez is én voltam, meg az is aki félt a sötétben aludni, akinek egész életében hiányzott az apukája. Ezt gyűlöli bennem? Nem is ismer, hogy tudja ezt így kimondani? De okés, persze gyűlöljön, nem is kellett volna soha találkoznunk, ahogyan csak abban reménykedem, hogy soha nem is fogunk. jajj dehogy reménykedem, megint be akarom magam csapni, de akkor majd egy idő után letisztul ez az egész vacak bennem, nem leszek ennyire zaklatott és talán sikerül túltennem magam rajta. Talán. Most nem úgy tűnik, mert a szavai megmagyarázhatatlanul hirtelen váltják ki belőlem azt a reakciót, hogy az én szemeim is megtelnek könnyel, és amit egy elfojtott durván kaparó nevetés hörgésbe fullasztok. Nem tudok jobbat egyszerűen képtelen vagyok megálljt parancsolni ezeknek a szaroknak a szememből, csak…csak bele ment valami majd mindjárt abbahagyom. De nem fogom abbahagyni, és majd otthon ha takarítok, ráfogom, hogy csíp a tisztítószer. B@ssza már meg ezt az egészet nem így kellene ennek lennie és mégis! – Te sem éled az én életem, de igen, könnyebb, hogy ítélkezz igaz? Hát akkor mondd meg nekem Ewan, miért nem te jössz át az én világomba az én életembe, miért engem akarsz átrángatni a sajátodba és zúdítani a nyakamba a gyűlöleted mint valami szekér trágyát?- ez volt ma egy jó kis keresztkérdés, ami fogalmam sincs hogyan jutott eszembe, de már nem is volt lényeges, mert szinte csak magamnak mondtam, egyszerűen sarkon fordult és elindult a kijárat felé. Hát ennyit a remek kis kiruccanásról. – Jól van menj csak, könnyebb elfutni mint az igazsággal szembenézni, igaz?- kiabálom még utána a hátának dobálva a szavakat és hajolnék le a plüssökért, hogy az ölembe vegyem és ha már így alakult legalább ezzel a színes kis vidám társasággal vigasztalódjak. Hova rakjam őket otthon? van egy faja kis fonott kosaram, olyan jó széles, mint egy mózeskosár, abba ültetem majd őket. Persze nem lesz nap, hogy ne ez a mandulaszemű jusson eszembe róla, de akkor majd emlékeztetem magam arra, hogy van valaki a városban, aki szívből gyűlöl engem. Remek, egy strigula, pipa! Kezemmel a dobozhoz érek és ugyanabban a másodpercben erős karok ragadnak meg. A meglepetés erejével hat rá,m az egész jelenet. A bőrkabát keserű szaga üti meg az orrom és a hajam lendülő fátylát át látom ám, hogy Mr Dongó az, aki az előbb olyan elmélyülten nézegetett engem. – Héééé azonnal eresszen el, ne ráncigáljon már hallja?! Azonnal…héééé azonnal tegyen le! Mi a fakkomat csinál már, hagyjon békén!- a tag nemes egyszerűséggel fog meg és dob a hátára mint egy krumplis zsákot, és már cipel is magával én meg visítok mint a szerencsétlen pengős malac és a kezemmel ütlegelem a hátát, de mintha kőfalat püfölnék. A tömeg sokkot kap, szerintem az előbbi jelenet folytatását látják az egészben, pedig ennek most köze nincs ahhoz ami történt, mégis csak állnak és nézik, hogy ez az óriás gorilla elcipel? – Azonnal tegyél le te szemét disznóóóóóó hééé állj már meg! – Ne ficeregj már a szentségedet mert ájultan is olyan értékes leszel mint most sipákolva!- dörmögi és nemes egyszerűséggel akkorát sóz a hátsómra, hogy csak úgy csattan. Csessze meg ez fájt. Utolsó elkeseredésemben nem tudok mit tenni, azt hívom akiben az egyetlen reményt látom jelenleg, hogy talán…nem tudom miért, ösztönösen üvöltöm a nevét ahogyan a torkomon kifér – Ewaaaaaaaan!- hát ez még nekem is elég fülsértő volt a tag részéről meg egy újabb ütést kapom a seggemre. Ez már komolyan nem vicces, de ahogyan érzékelem nem is annak szánja. Csak cipel, hogy hova és kinek a megbízásából azt nem tudom. Van pár ellenségem az biztos.
Annyira lefoglalt a buzgó menekülés utáni vágyam, mint aki gyors távozásra kényszerült az oroszlán ketrecében. Valljuk be, felvettem a nyúl-cipőmet egy ártalmatlan nőszeméllyel szemben. De hisz elég volt kinyitni a száját, hogy lekenyerezzen. A legpusztítóbb és legveszedelmesebb fegyver, amivel valaha ember rendelkezett. Az egyszerű, mégis hétköznapi beszéd. Neki úgymond ebből a hadi-fegyverből túl sok jutott mint kellene...hiszen az elírottakhoz képest nagyon szerettet játszani a töltényeivel. S az utóbbi egyenest az érzelem-mentesnek hitt, létfontosságú szervembe talált. Ilyen pontos célzásra csak egy igazi profi képes. Ezért is érdemelte ki a hideg gyilkos címet a szokványos csevejben. A fehér sport-kocsi amivel hercegi módon bevonultam, ott állt hálásan, hogy végre ismét meghódítsam. Ment is volna ez a könnyed hadművelet, ha merő képzelgésből nem hallucináltam volna be, hogy a nevemet ordítják a háttérből. Hallucinációnak túl élethű volt, hogy ne forduljak hátra és csekkoljam le ki űz velem idegen-ismerős játékot. Meglepetésemre épp a veszett gyilkosom kért segélykérést tőlem, egy hegyi-jeti méretű fószernek a hátán. Csak képzelődöm, hogy csakúgy felcsapta hátára mintha a saját tulajdonában állna? Nem határozottan mozog vele, mintha egy pihe könnyű párnát cipelgetne a vállán. Betelt az a bizony üres pohár, egy perc leforgása alatt. Olyan robusztus tesztoszteron szint hálózta be az eszemet, amivel egyenes ölni lehetne. Egy tigris rátermettségével, és egy nyúl sebességével termek a nagy bőr-kabát kolosszus elébe. Pillanatnyi megilletődöttségét kihasználva, pedig azonnal rükvercbe rakom a kezemet és hatalmast lendítéssel közelről is megismertetem az öklömet a képével. Az erőszakos zsák-cipelésből egy határozott elterülés lesz. Előbb kellett volna számolnom az eséssel, mialatt még a hátán kapálózott. Az ő földetérése a kupán vágott közellenségével ellentétben, azért finomabban sikeredett. Csak egy szimpla seggre érkezésre. - Héy, f*szikám, máshol lopkodj magadnak cukros-kislányt!! - ordítottam rá, egy mélyet dobbantva előtte, amolyan veszett csődör habitusban. Természetesen a tag úgy megrezzent, mint egy falevél, miközben mégmindig a talajt szagolgatta. A jól célzott ütésnek hála, még az orra-vérre is eleredt. Ez az, vérezzen csak a pedofil mindene! Kisvártatva, amit kellő türelemmel kivártam, végül feltápászkodott, valahogy. S szemlátomást tudomást sem vett figyelmeztető szlogenemről, úgy vágta hozzám a szavakat. - Ne üsd bele az orrod, csík-szemű! - utálom mikor a nemzetiségi ismérveimmel döfnek belém. Mert igazán nem tehetek róla, hogy anyai ágon ilyen szemeket örököltem. - Még egyet szólsz, itt téplek-szét, helyben!! - ez a figyelmeztetés jóval komolyabb hangsúlyt tükrözött az előzőhöz képest. Nem jár túl messze ahhoz hogy utálatos énemmel, kiszívjam azt féreg verő-erét! - Jaj-jaj, nem kell így védeni a barátnőd!! - a gúnyos gesztusaival, és a hozzátoldott grimaszaival teljesen elszállt az agyam. Húh...ha most ténylegesen neki megyek a vérét-szedem, méghozzá itt, nyílt közönség előtt. Ha azonban tovább türtőztetem magam, mégjobban felb*ssza az agyam! Ez a fekete bőr-egér nem tudja kivel kevert port. Már épp bekészültem a "most megöllek" veszedelmes pózomban, mikor váratlan módon a vidámpark két kihelyezett biztonsági őre mellék csapódott. - Minden rendben van, uraim? - Nem, kicsit sincs rendben!! - feleltem rá azon perc, leemelve a tekintettem a még mindig a földön tengődő Merindára. - Ez a fekete szemetes-zsák elakart rabolni egy embert!! - mutattam rá a tébolyult és elvetemült mihasznára. A helyzet látványát látva, a két biztonsági összenézett, majd furcsán a bűntevő helyett, engem mértek végig. - Ne engem stíröljenek, hanem őt!! - mutattam ismét a nyomorultra. - Ő akarta elrabolni!! Én csak jól orrba-vágtam, hogy ne legyen olyan könnyű a dolga!
Na hát ha nem lett volna elég, hogy a mandulaszemű beledöngöli a földbe a megmaradt kicsire összezsugorodott egómat, akkor mindig kell történnie valaminek ami agyoncsapja az egész napot, és úgy egyáltalán...ahogyan szokták vala mondani felteszi az i-re a pöttyöt, vagy pontot vagy mit. Szóval, az igazság az, hogy mióta egy kicsit jobban belemélyedtem olyan dolgokba amiket rendes kislányok nem szoktak, de még olyanok sem akik nem akarják vásárra vinni a bőrüket, szóval mondjuk ki nyíltan, aljas és piszkos módon elloptam mások adatait, hogy aztán megint másoknak jó pénzért természetesen tovább adjam. Namármost értelemszerűen azok, akiknek az olyan dolgait lenyúlom, ami csak rájuk meg legfeljebb a négy falra tartozik nem igazán kedveltek engem. És nagyképűség lenne azt gondolni, hogy csak én vagyok képes sokakat lenyomozni és ők nem tudnak engem megtalálni. Azt hiszem valakinek nagyon felcseszhettem az agyát, mert nem véletlen, hogy ez az óriás, túlméretezett Gulliver most a hátán cipel, én meg kétségbeesve szeretnék szabadulni, de egyszerűen nem tudok, és úgy visítom Ewan nevét, mintha ölnének. Az igazság az, hogy ha sikerül a leszállítási manőver akkor minden bizonnyal erre a sorsra is jutok. Persze a bőrkabátos fószernek úgy tűnik az izomtömegben összpontosult az agya, mert a fejében legfeljebb a dollárok csengtek rendületlen, hogy egy zsúfolt vidámparkból akar meglovasítani egy élő embert. Komolyan ennyire hülye? Azt gondolta, hogy a seggem időnkénti erőteljes és lassan frusztrálóan idegesítő csapkodásával csendre inthet? Ó nem bizonyhogy nem, mert én nem fogom hagyni, magam ahogyan legutóbb sem hagytam mikor abban a sikátorban megtámadtak. Ha bárki az életemre tör akkor szenvedjen meg velem szépen, nem fogok mártírkodni, de hagyni sem hagyom magam. Szóval a felszólítás ellenére, ökölbe szorított kezekkel lettem a bőrkabát kéretlen dobosa. Ha ügyes vagyok, akkor a "We will rock you" is menne eldobolva, ilyen Extrem Verzsönben. Persze most nem marad idő humorizálni, mert itt emberrablás ténye forog fenn, ahogyan majd a jegyzőkönyvbe is szerepelni fog, feltéve ha megmenekülök. És ez a tag mit fog mondani miért akart elcipelni? Hogy megkapja értem a fejemre kitűzött vérdíjat? Ejj érdekes lesz, és amikor megkérdezik tőlem, hogy mit műveltem, én persze tagadni fogok mindent, én csak egy new orleansi egyetemista vagyok, aki a bratyóhoz jött látogatóba....hosszú látogatóba ami azt illeti. Nincs semminek nyoma, semmi bizonyítható, és pont ezért szerettem a saját kis szemét szakmámat. Se nyom se semmi, mintha ott sem jártam volna. Szóval jelen pillanatban minden tartalékommal az életemrért küzdök, de a fickó csak nem akarja abbahagyni a hátsóm tapenolását, ami már kezd egy kicsit bosszantó lenni, mert az egy dolog, hogy elrabol, a másik, hogy letapiz. - Ne fogdoss te aljas szemétláda!- dübörgöm tovább ingerülten és cérnavékony hangon, a tag meg csak öblösen felröhög - Ó kislány, ha leszállítalak, nem csak fogdosni foglak, és nem csak én....mielőtt.- a mondatot azonban nem tudja befejezni, mert hallom ám, hogy valaki öles léptekkel trappol utánunk, és ezer közül is megismerem Ewan hangját. Vanisten...illetve VanEwan! Utolért bennnünket, nem tudom hogyan csinálta de utolért, és most olyan vehemneciával küzd azért, hogy a fickó lerakjon, hogy magam is meglepődöm. Még mindig elnyúlva fekszem a bőrkabátos hátán, mint egy kettéhasított féldisznó, lazán, épp csak nem folyik belőlem a vér meg mindenféle gusztustalanság, és emelem meg a fejem, hogy valamit lássak az éppen lejátszódó jelenetből. Már nem ordibálok, csak valamennyire megkönnyebbülten zihálok. Egyrészt az ordibálás, másrészt a küzdelem, harmadrészt pedig ijedelem váltja ki nálam ezt a sokkos élményt. Most nem veszekszem a mandulaszeművel, most meg sem merek nyikkanni, még. És az egy dolog, hogy nem veszekszem, de olyan hálás vagyok neki, hogy ha egyszer odajutok ki sem fogom tudni fejezni. Másodszor menti meg az életem, azért ez már valami. Én meg olyan kőbunkó voltam vele, de persze nem volt nehéz, mert mint kiderült utál engem. Miért is? Amíg az egész jelenet lezajlik, mint a filmekben szokás, lassított felvételben lezajlik bennem az utolsó mondata:"Utálom, hogy utálnom kell téged..." a mondat második fele lényegtelen az én szempontomból mert ebből most olyan kacifántos logikai levezetést fogok rittyenteni, hogy a new orleansi filozófia professzorom sírva vetné térdre magát előttem eme felfedezés hallatán. Derohadtul jó vagyok! Szóval ha utálom, hogy utálnom kell valakit, az dupla ellentmondás, ami ugye nem létezik, mert ha utálok valamit, amit utálnom kellene, akkor azt nem utálom hanem....szeretem. Mi van?! A gondolat hirtelen még nekem is ijesztő, úgyhogy elhessegetem, félreseprem mint egy rosszul sikerült skiccet és nekifutok újra teszem hozzá még mindig lassított felvételben. Ó igen ahogyan régen nyomtuk a cimbikkel a Prince of Persia-ban hajnalokig, ahol volt egy frankó kis skilled, hogy le tudtad lassítani az időt. Sand of time. Király, most ezt csinálom én is. Szóval neki futok újra a mondatnak, és megint arra a következtetésre jutok. "Kisasszony, ha kétszer ugyanarra a megállapításra jut, akkor az már nem véletlen, hanem tény", hallom a professzorom hangját valahol az agyam hátsó szegletébe, majd erős kezek rántanak vissza a lassított belső időmből és a jelenben vagyok. A lényeg, hogy Ewan visszajött, utánam jött immár másodszor mióta ismerem. Ez nem véletlen, ez valami más, de mi? Miért csinálja? A választ éppen az előbb adtam meg magamnak amikor a belső időben kavirnyáztam. Valami reccsen, csapódik, a bőrkabátos eldől én meg a hátáról egyenesen a hátsómra érkezem. Fájdalmas a földet érés, érzem, hogy nem túl kellemesen beütöttem a fenekemet. Komolyan ez a mai nap állandóan a hátsó fertályam körül forog, ez már kész téboly. Még dörzsölgetem kicsit, miközben a másik kezemmel kiseprem az arcomba hulló hajamat és Ewanra nézek. Csodálkozó egyben rajongó pillantással nézek rá, hiszen megmentett, és ekkor szól be neki a bőrkabátos. Csíkszeműnek nevezi. Eldurran az agyam, és térdre ereszkedve mint valami felbőszült tigris vetem rá magam, és harapok bele a bakancsa felett a bokájába, két kezemmel szorítva, és morogva bele oda a húsába. - Ne nevezd így, te rohadék!- ebből szinte csak valami hörgés hallatszik, ahogyan a fogaim belemélyednek és szakítanak bele a bőrbe. Lazán rúg odébb mint valami pincsit, és nyekkenek megint a hátsómra érkezve. A szám széle véres, fújtatok az indulattól. Én is kivenném a részem a küzdelemből, de a lehetőségeim korlátozottak. Közben a másik fronton Ewan is felveszi a kesztyűt és én még ugyan mindig sajgó tagokkal és a bőrkabátost bámulva, de térdelő állásba helyezkedem és a testsúlyom a fájó popsimra helyezem. Ha még egyet szól a másik bokáját is megharapom az tuti. És nem magam miatt, hanem Ewan miatt. Ne szólogasson be neki jó? Ideges voltam. Védem a srácot? Ó igen! Miért? Nem tudom, majd utána ráérek kielemezni a helyzetet. És mint mindig késve ugyan de befutnak a biztonságiak, valaki valószínű a tömegből rájött, hogy ez már nem a korábbi kis előadás része. Szóval a szitu a kiérkezésükkor a következő: a fickó támadó pózban ökölbe szorított kézzel és vérző szemöldök környékkel, szemben vele Ewan akin olyan gyilkos indulat látszik, hogy ha nem a saját szemeimmel látnám nem is hinném le,, én meg ott ülök a földön a számon a vére annak a disznónak, és olyan kétségbeesett vagyok, azt sem tudom hirtelen mit kéne csinálnom. Sokkal szarabb ez az érzés most így mint legutóbb a sikátorban. Ewan ingerülten veszekszik a biztonságiakkal én meg helyeslek, hogy igen ez a bőrkabátos volt, akinek az arcán önelégült mosoly tanyázik, miközben a kezeit összefonja a mellkasán. - Én csak az édesapja megbízásából jöttem...a kisasszony még kiskorú, és megszökött ezzel a taggal otthonról...- naaaaaa neeeee ez a barom még annak sem nézett utána, hogy bőven elmúltam huszonegy? Ekkora balféket! - Fogd be a pofádat! Nekem nincs apám, se édes se semmilyen, soha nem is volt!- süvöltöm a szokásosnál is indulatosabban és valahogyan az előzőekben ott maradt ijedség és harag kombinációja szakad ki belőlem. - És 22 vagyok kibeb@szottul nagykorú te mocsok!- sziszegem indulatosan a szemeimben könnyek gyűlnek, csak tudnám már megint honnan? Nem akarok sírni...nem akarok sírni...ezt motyogom magamban, mert ez nagyon nem jellemző rám. Zaklatott vagyok! A biztonságiak bennünket méregetnek aztán a tagot, majd pár másodperces huzavona után a bőrkabátost ragadják karon és az egyikük felém fordul. - Kíván feljelentést tenni?- megrázom a fejem, nem akarok én semmit, kivált egy újabb tortúrát. - Csak haza akarok menni.- felelem és lehajtom a fejem. Olyan feladós a mozdulat, vagy inkább csak fáradt, nem tudom. - Van aki hazavigye?- kérdezi az a biztonsági aki már cibálja is a tagot magával, aki nem tiltakozik, csak engem néz, ajkai némán formálják felém a szavakat: "Még elkaplak!". Összerezzenek, életemben először komolyan elkap a para. - Van aki hazavigye?- ismétli meg a kérdést a másik biztonsági is, én meg csak ránézek Ewanra és bólintok, majd a plüssöket nézem amik szétszóródtak a távolban, de még mindig ott vannak tőlem nem messze. Mint egy kis gyerek nézek el abba az irányba, egy kisgyerek, akinek elvették a játékait. Most nem beszélek, sem feleslegesen, sem sehogyan.
Nem tudtam csakúgy elsiklani a tény felől, hogy az imént egy majdnem sikerült emberrablás ment végbe. Kigondolná, ezen a nyugodt, színkavalkáddal teli kis vidámparkban? Ideális célponttá válik minden elkóborolt vagy magára hagyott kis-tökmag a perverz pedofilok számára. Hogy a rohadás kapja el őket! Az egyik előforduló bűntény, amit nem nagyon viselek el. Sőt egyenesen felébreszti bennem az állatot, hogy azonnal szét-téphessem azt a kan-görcsös végbél-férget! A felszökött ingerem küszöbömnek köszönhetően, továbbra sem vontam meg magamtól a gyilkos, tövig döfős tekintetemet a bőr-patkány szemében. Nem sokon múlott, hogy ízek-re és más egyéb biológia részecskékre szedjem. Hálát adva a köz-biztonságnak, ez szerencsére nem történt meg. Az ügy hamar lezárult, a felütő beszélgetések során. Jól hallottam? Ewan igenis jól hallottad! Ennek a lánynak nincs apja! Így már minden zűrös képkocka érhető. Óóó...én balfék, tudhattam volna előre, vagy hallgattam volna a megérzéseimre. Bár egy férfi ilyet sose tesz. De ez a véletlenül kifelejtett infó, nagy port kevert az előre megítélt jelleméről. Valamilyen szánakozó okból, még egy szomorú pillantást is vetettem a földre. Aztán, az áltattatós büszkeségemet mentve, levakartam magamról a savanyúságot és biztonságiakra néztem. Az elhangzott kérdésre, már csak a bűntény okozta sokkért is, én magam felajánlottam volna a segítségemet...ő azonban megtette helyettem is. Már ellenkező modorban emeltem a meg a szemöldökömet, hogy kifejtsem a nemtetszésemet...amikor megláttam azokat a nagy krokodil könnyeket. Ha volt ideálisabb pillanat a kenyérre kenhető Ewannek az előbukkanására, akkor elég volt egy nőnek sírnia. Gyenge énjét kimutatva, már ösztönből megakartam védeni a legváratlanabb kis szellőtől is. Most azonban, csak egy szemforgatásra futja. - Rendben van. - adok helyeslő igent a kérlelő szemekre, valamint a biztonsági őrök számára. A lassan de biztosan elvezett bőr-egérrel és a két biztonságival, lejjebb szökik a vehemencia skálám. Egy fordulatot téve, döntök úgy, hogy a szanaszét dobált plüss állatkákat egy dobozba gyűjtöm. A teljes állat-gyűjteménnyel térek vissza Merindához, aki emberhez méltóan végre talpra áll. Elhaladok mellette, ezzel is egy erős sugallatot adva, hogy még nem vagyunk beszélő-viszonyban. A kocsihoz sétálok, fejemben megintcsak ezer kérdéssel. Mi volt ez az emberrablás? Egy percre hagyom ismét magára, és már körré gyűlnek az éhes ragadozók. Hát ilyen élő céltáblába sem ütköztem életem során. Vajon mit követett el, amiért az a fekete tag a hátára-csapta, csakúgy szolidan? Kezd nagyon gyanús-körökben forogni ez a leányzó...jobb is ha egy ideig csend-szünetet tartok vele, elővigyázatosságból. A kocsimhoz érve, nyitom ki a csomagtartót, belepasszírozva a kisebb méretű állatkertet. Miután letudtam a csomag elhelyezést, sétálok előre. Épp készülném kinyitni a kocsi-ajtaját, mikor szóra nyílni látom a száját. - Héy-héy, várj! Játsszuk azt, hogy nem szólunk egymáshoz. - indítom be a beszélgetést egy játékra hívó párbajjal. - Ha a hazaút során te nyersz, nem hívatom meg magamat a házadba. - felelem, miközben a kocsi tetejére helyezem a kezem. - Ha azonban én nyerek, akkor azt csinálod amit én mondok! Rendben? - nyújtom át a kocsi tetején, alku-képesen a kezemet. A spontán ötletnek örvendve, egy enyhe mosoly is végig húzódik a számon. Rajta múlik, hogyan dönt.
Miközben vezették el a bőrkabátos tagot én meg még mindig azzal folytattam élet-halál küzdelmet, hogy a könnyeimnek útját álljam, lazán és nem éppen a legnőiesebb módon mutattam a hátának egy fakkot. Bekaphatja egész nyugodtan a képzeletbeli micsodámat, és ha rajtam múlna még többet is mögé passzíroznék, csakhogy tökéletes legyen az összkép. Szörnyen dühös voltam magamra, az egész istenverte helyzetre, még Ewanra is pedig rá aztán végképp nem lett volna miért hiszen megmentett, most már másodszor. Valahogyan ha mi ketten egy helyre keveredünk automatikusan bevonzom a bajt. Nem is értem én ezt komolyan, és szeretném tudni, hogy miért van ez velem, miért nem vagyok képes normálisan és egyszerűen viselkedni, ahogyan azt mások teszik? Ha visszagondolok az elejére csak egyszerűen játszanom kellett volna vele azt a cukormázas szerepet amit kitalált, és a nap végeztével hazavisz és még röhögünk is az egészen hogy mekkora barmok vagyunk már mindketten szívből utáljuk ezt az egészet. Már megint ez a kifejezés, ami minduntalan visszaköszön, és eszembe jut, hogy mennyire gyűlöl is ő engem mégis mindezek ellenére visszajött. Miért? A kérdés úgysem fog nekem nyugtot hagyni már most érzem és úgy marja a szájpadlásomat minden szó, hogy levegőt is alig kapok, így aztán hogy romjaiból összevakarjam a külsőmet, az egómat meg úgy mindenemet feltámaszkodom a földről, megint kiseprem a hajamat az arcomból...be kellene már rendszeresítenem valami hajbigyuszt amivel összefogom, mert mostanság amiket művelek elképesztő hogy nézek ki a végére. Mint a nagy lángoló tábortűt, úgy kb. Körbepillantok, és látom, hogy Ewan éppen a tengernyi plüssöt gyűjtögeti össze, és eszembe jut, hogy a kacsát neki akartam adni, mert olyan hülye fejet képes vágni amikor a szájával bizgurál...szóval olyan kacsacsőrösen, na ebből a részéből sem lesz már semmi és hát összességében úgy van elb@szva az egész nap ahogyan van. Vidámparkostól, Málnástól és takarításostól. Ha hazamegyünk főzök valami teát és kiveszem a csőrikés jégzacskót a hűtőből, hogy arra üljek rá, istentelenül fájt a fenekem. Nem csak azért mert arra estem rá, hanem mert ez a barom állat a nagy lapát kezeivel akkorákat csapott rá, hogy szerintem a vörös tenyérnyoma biztosan ott maradt. Mint valami démoni pecsét. Amíg várok Ewanra kitörölgetem a szememből a könnyeket, amivel két dolgot érek el, noha én ezt nem látom...most még. Frankón összemaszatolom a kezemre tapadt földdel az arcomat, szerintem úgy nézhetek ki mint valami rosszcsont kölyök akit az anyukája beparancsolt a homokozóból. Szóval sikerült indiánokat megszégyenítő rituális csíkokat rajzolnom jobb és bal oldalra is, és így várom vissza Ewant meg a komplett kis állatseregletet, legalább ők megvannak. Persze nem mintha ne minden pillanatban az jutna majd eszembe róluk, hogy mekkora csuma bunkó voltam vele, meg persze az, ahogyan ő is velem. Nem is értem miért kötöttünk ki itt és miért próbálkoztunk azzal, hogy a végletek között lavíroztunk. Azt gondoltuk talán, hogy ez a kettőnk egyébként semmilyen kapcsolata majd billenthet egyik vagy másik irányba? Nem tudom, őszintén nem tudom mit vártam vagy vártam e egyáltalán valamit ettől az egésztől. Talán már csak a megbékélést és a lezárást. Nem mondom, hogy alapjaiban ingatta meg a világomat, vagy éppen azt a rohadt nagy egómat amivel hétköznaponként rohangáltam, mert néhány nap és feléledek hamvaimból mint a főnix és akkor megint a régi Merinda leszek. Addig meg? Hát addig meg nyalogatom a sebeimet és megpróbálom kideríteni melyik rohadék akar engem elevenen megnyúzni. Nem lesz egyszerű, mert volt egy pár potenciális jelöltem, igaz a hülyébbek között kell keresgélnem, akinek az embere fényes nappal próbált meg egy zsúfolt vidámparkból elcitálni. Én beszélnék hozzá, de látom a tekintetén, hogy rohadtul nem akar velem továbbra sem szóba állni, és egyelőre nem is erőltetem a dolgot, ám azt is tudom, hogy ez nálam átmeneti, hogy nem fogom tudni megállni, mert ha nem beszélünk dolgokról azok még nem fognak megoldódni, és persze ott van egy csomó kérdés is, hogy miért jött vissza értem miért törődik még mindig velem azok után, hogy ez az egész nap gyakorlatilag kuka? De jól van a kocsiig befogom a lepénylesőmet, és mókásan még mímelem is zippzárral behúzom azt láthatatlannal persze, de nem maradok mindig így, én nem tudok kussba lenni sokáig, így vagyok kódolva na. Még meló közben is meg szoktam magammal vitatni a problémákat ha éppen elakadok. Aztán a kocsinál kifakadnék, de továbbra is tiltott számomra a duma, ahogyan azt érthetően a tudomásomra hozza egy ajánlat formájában. Hát mit lehet erre mondani vagy tenni? Elfogadom és a kezemet nyújtva felé, parolát adok az egyezségre, igaz van egy olyan balsejtelmem, hogy nem fogom tudni tartani magam hozzá. De mentségemre legyen mondva nagyon igyekezni fogok, eskübecsszó. - Rendben.- adom meg magam tőlem szokatlanul kurtán és elég lesújtó hangsúllyal, de érzem, hogy ez a vihar előtti csend utolsó kis taktusa. Nagy szél közeleg, az ég alja vöröslik, ott vonszolja a hajam színét a tornádó amit Merindának hívnak. Szóval beülünk a járgányba mint két idegen, a címemet már tudja, hiszen az ideút alatt, pontosabban fogalmazva az első rükkverces ideút alatt elmondtam neki, szóval az agya mint valami élő bio GPS dekódolja azt, indít és megyünk is, araszolunk vagy éppen gyorsítunk a forgalomban attól függően éppen melyik részen haladunk. Én meg érzem, hogy feszít a szó, mondanám, és összeszorítom a számat, nagyon nehezen bírom megállni, hogy ne szólaljak meg, hogy ne mondjak valamit, de küzdök vele rendületlenül. Aztán az agyam átkapcsol valami ismertlen tartományba és láthatatlan erők kezdenek dolgozni, tengernyi kisördög, amik ott feszengenek a számba és apró patáikkal rugdossák azt. Eskü így van, nem kamuzok. Hatalmas levegőt veszek, mintha most buknék felszínre és nagy vehemenciával fordulok oldalra az ülésen. - Okés, leszarom a megállapodást, nem érdekel. Tudni akarom....tudni akarom miért jöttél vissza értem! És nem, nem hiszem, hogy utálsz engem, ahogyan azt sem hiszem, hogy azért utálsz mert én más vagyok mint te...de ha utálsz is, tudod mit? Utálj, csak ezt a közömbös arcot ne vágd nekem mert komolyan mondom agyf@szt kapok tőle menten!- csapongtak a gondolataim mint a szélben megkergült repkedő, céltalan hópihék, igaz nekem volt célom. Az sem érdekelt mi lesz ezután már nem érdekelt, válaszokat akartam kapni a kérdéseimre, és most már külön kihívást láttam ebben az egész istentelenül vacak helyzetben. - Engeeemeeeeeem - emeltem magasabb frekvenciára a hangomat már majdnem sipákolásba mentem át - Engem senki nem utál, engem szeretni szoktak....és...és jó nem mindenki, de a legtöbbje igen, és én...- hűűűűhhaaaa megint bőgni fogok azistenverje már meg ez nem igaz. Most jutott el az agyamig, hogy ha olyan marhára szerethető lennék, akkor az apukám velem maradt volna és nem hagy el bennünket. Egész tetves életemben magamat okoltam érte, és ezzel azt hiszem most szembesültem először úgy igazán, és ez rémisztő gondolat volt. Az összes dühömet belevittem egyetlen mozdulatba ahogyan az előttem feketéllő műszerfalba csaptam az öklömmel. Fájt, és ez szavakban is megnyilvánult, mert nem csak a magasság, hanem a hangerő is emelkedett. - NEM UTÁLHATSZ, HALLOD?! NEM!!!- nagyon határozott voltam mondjuk ki nyíltan egy hisztérika, de ebben a pillanatban tehetetlen hisztérika, s azért ez nagy különbség.
Ez a feszült csend, mely szinte követelte hogy végig futtasson egy beszédes, és kimagyarázó hosszú beszélgetést, egyszerre volt nyugalmat-ébresztő és gyanút keltő. S mikor a legbiztonságosabb alapon vonunk le következtetéseket, akkor ér minket a legnagyobb meglepetés. Megint csak a miért, az egyértelműen miért a miért-re. Egy ilyen katartikus magyarázatot, nem lehet csak két szóval szépen kisemmizni. A miért maga is egy érhetetlen fogalommal bírt. Ezt a gondolatot, mégha meg is lehetne ragadni, csupán csak homoknak tűnne a szemünkben. Semmi jelentéssel. Semmi jelzővel. Az én miértem, ahogy a hasonló miértekhez sem egyszerű, és megfogalmazható. Egy indokom volt...azért mert más életet él. Mást mint az enyém. Könnyed, gondtalan életet, ahol az ágy sötét kamrájából nem leselkednek a bűnéhes szörnyek. Ahol az étvágy nem csap át gyilkos ösztönökben. Ahol a boríze nem ad kellemes fémszerű utóízt a szájban. Gondolataim alatt, egy igazi mutáns szürrealista én tör fel belőlem. Elgondolkozva, vajon milyen rituálé alatt ment-végbe az én születésem. Apám volt a vámpír. Mégis, ahelyett hogy felfalta volna anyámat, nagyobb birtoklást kívánt rá helyezni. S így születik meg az ocsmány utó-termék...vagyis én. Kis iskolásként a padban ülve, még nem gyanakodott senki. Ő csak félszeg trampli, aki bágyadtan a padjában mereszti a szemét. Nem tudták, hogy egy korcs-fajzatot néznek. Még sejtésük sem volt arról, hogy ez ártatlan kisfiú egyszer még az életükre törhet. A vízválasztó eset, tinédzser koromban esett meg. Ironikus...hiszen minden a véletlen műve volt. Egy szokványos anya-fia vacsora, a családfő jelenléte nélkül. Csak egy vétek tett...anyám ujjába erősen ékelődik bele a vágó-kés. Milyen groteszk, mert az első találkozás során az anyám vérét kívántam meg. Nem jósolhatta volna meg senki, mi következik azután. Azonban, arra a legfőképp senki sem számított, hogy anyám közreműködésként felém nyújtja az ujját. Ott volt az adandó lehetőség, hogy már kora tizenévesen szörnyeteggé váljak. S még milyen jó, hogy nem éltem az ördögi ajándékkal. Ha olyan korán belekerülök ebbe a pokol járta szanatóriumba, ami most rendületlenül a fejemben zajlik, könnyen csábult volna el a szívem az öngyilkosságra. A jelenben viszont, ennél jóval gyávább vagyok ezt megtenni mint azelőtt. Hazudnék ha azt mondanám nem kerestem a különféle módszereket és változatos számú technikákat. Talán kissé zavarodott elmére utal, hogy néha már élveztem is ahogy a vérem elered valamelyik test-felületemből. Borzasztóan élveztem, hogy a fajta-tiszta vámpírokkal szemben, nekem meg adatott a lehetőség, hogy véget vessek az életemnek. Nem kellett egy külön erre a célra szánt ellenséget keresnem magamnak, sem egy hosszú karót. Elég volt csak itt - és itt megvágnom magam, s máris beállt az örök sötétség. Alaposan kizökkentve magam ráztam meg a fejem, már-már a botrányosan gyilkos gondolataim alól. Ekkor szembesültem világgá kiáltott kijelentésével. Mit nem mondasz...téged csak szeretni kelljen mindenkinek? Ezzel most védekezni, vagy takarózni szeretne? Úgy néztem rá, mint aki figyelem-központú hercegnő lenne. Attól, hogy nem volt apja, még nem kell ilyen erőszakosan kikérnie mások szerettét! Önző egy dolog...de ugyan, miért én botránkozom meg ezen a leginkább?! Hiszen én sem vagyok különb nála, az önzőség terén. Nem szóltam semmit, hátha ezzel jól tudtára adom, hogy ez a válaszadása nem éppen volt a legjobb. Aztán végül egy győztes mosolyban megszólaltam a sztrádát mustrálva. - Úgy látszik mégis vendégségbe megyek. - jelentettem ki ezt az egyértelmű következtetést. - Már kilométeres távolságban is érzem, hogy a hűtődből jól kispóroltad az alapanyagokat. Épp ezért, amondó vagyok, hogy bekéne ugornunk egy boltba! - tettem hozzá, kedves mosolyt rántva, mintha ténylegesen szívemen viseltem volna az előre-tervezett vacsorát. Igen ebből, határozottan csak egy vacsora lesz, ahogy elnézem a karórámat.
Kezdőlap
|| Muzzak:
