Semmi kedvem nem volt kimenni nővéremmel a földekre, ráadásul nem is éreztem jól magam és a parasztok is elég lassan dolgoztak. Már lassan több, mint három hete köhögök és elmondhatatlanul fáradt vagyok, alig bírok ébren maradni és ha ez  még nem lenne elég, majdnem minden másnap kiver a láz és étvágyam sincs. A nővérem próbál kedveskedni és a kedvenceimet csinálja, de egyetlen falat sem megy le a torkomon, pedig az nagy szó, hogy ne enném meg a sült kacsát. A hintó is kényelmetlen, hiába takaróztam be, egyszerűen úgy érzem, hogy megfagyok, valami nincs rendben velem, de az orvos sem tud mit mondani. Csak hallgat és azt mondogatja, hogy időre van még szüksége. Ez is biztosan egy kuruzsló lesz, aki elkéri a pénzt, de végül semmit sem segít rajtam.
Újabb köhögés jön rám és úgy érzem, hogy a hátam is majd beszakad, gyorsan a szám elé teszem a kezemet és beleköhögök, de érzem… érzem, hogy valami kerül a tenyeremre a köhögés következtében. Megnézem a tenyeremet, már két hete véreset köhögök, de Nataliya még nem tudja, neki még nem mondtam el. – Valami baj van fivérem? – kérdezi kedvesen, olyan szép mosolya van, nem értem miért nem vette még el senki sem. Mielőtt azonban még válaszolnék neki tenyeremet gyorsan beletörlöm a nadrágomba és mosolyt erőltetek az arcomra. – Dehogy, minden rendben van. – felelem neki, majd próbálok erőt venni magamon, ami kicsit nehézkesebben megy. Én vagyok a férfi, nekem kén erőt mutatnom, nem pedig neki… Ő azonban közelebb ül és kezét a homlokomra teszi az arcáról már leolvasom, megint lázam van.
- Beszélnem kell az orvossal, amit adott orvosság semmit sem használ. – mondja, majd pedig kinéz az ablakon elgondolkodva. Tud valamit, tud valamit, de titkolja. Túlságosan is jól ismerem, de nem kérdezek rá, hallgatása biztos nem ok nélkül következik be, így a legjobb ami tehetek, hogy játszom az udvari bolondot, aki semmit sem vesz észre. Csendben ülök és próbálom minél szorosabbra fogni magam körül a takarót. Ma kovácsolni szerettem volna, úgy éreztem, hogy menni fog és végre ma jobban leszek, de tévedtem, sajnos ma sem jött el ez a nap.

Gyorsan végeztünk a földeken és este a kúriánk egyik szobájában próbáltam pihenni, de megint úgy éreztem, hogy lever a víz és nem tudtam lehunyni a szemem. Fáradt voltam, de nem tudtam aludni, ennél rosszabb érzés nem igazán van. Valaki hangosan beszélt kint… - Tüdőbaja van, nem fogja megérni a következő hónapot sem. Kérem vigyázzon kisasszony, rettentően fertőző. – felismerem a hangot, ez a kuruzsló, de… kinek van tüdőbaja? Valaki megbetegedett rajtam kívül a kúriában… nem, én vagyok az, alig van pár napom vissza…




Én szóltam Nataliyanak, hogy felejtse el ezt az egészet, senki sem volt, aki túlélte volna a tüdőbajt, nem gyógyítható, megmondta a kuruzsló is. Nem adta fel, levelezett és mindenkit ráállított a dologra, hogy találjanak valakit, aki túlélte, de egyszerűen senki nem volt, egészen egy szőke nő felbukkanásáig. Színt hozott a kúria szürke falai közé, öröm volt ránézni, nem hittem el, hogy valaha tüdőbaja volt, de erősködött, mindaddig, míg végül meg nem győzött mindenkit. Mindenki úgy táncolt, ahogyan az a lány utasított minket, még csak a gyanú apró csirája sem kelt életre lelkünkbe, naivak voltunk és buták. Azt hitte ő is, hogy jót fog tenni, reménykedett benne, hogy képes lesz megmenteni az öccsét a haláltól, de erre senki sem képes, legalábbis eddig senki sem volt.
– Nézd mit tettél Nataliya! Nézz körbe! Az összes szolgálónak ki van szívva a vére, ezek mind holttestek és én is halott vagyok! – kiáltok testvéremre, miközben belerúgok az egyik holttestbe. Rebeca az, évekig ő vetette be az ágyamat és most élettelenül hever a kőpadlón üveges tekintete pedig a semmibe néz. Igaz, elmondtam és az is igaz, hogy halott vagyok. Meghaltam, megitatott a vérével, majd kitörte a nyakam… Mire felébredtem csak a nővérem volt ott és ő mesélte el mi történt, hogy mit tett az a nő pillanatok alatt, de a legrosszabb dolog az volt, amit a végére hagyott. Csak úgy maradok életben, ha valakinek a vérét veszem és már csak egy ember volt itt, csak egy ember véréből ihattam, az pedig a testvérem. Mérges vagyok és magam sem tudom, de a harag és a düh bennem sokkal erősebb, mint általában, mintha mindent sokkal erősebben éreznék.
Ő csak sírt és zokogott, amivel az idegeimre ment. – Szólalj már meg! Az isten verjen meg Nataliya, mit tettél?! – ordibálok vele és már emelem a kezem, hogy pofán vágjam a kezem, de megállok a mozdulat közepette. Vettem egy mély lélegzetet és még a szememet is próbáltam lehunyni, hogy megnyugtassam magam, de haszontalan volt, egyre csak nőtt a haragom. – Én… Én… – ennyit tudott kinyögni, semmi többet és ez még jobban felbosszantott. Megragadtam a torkánál fogva és egyszerűen felemeltem a földről, lábai nem érték a földet és a kezembe kapaszkodott. Éreztem, hogy valami megváltozott bennem, ahogyan szemem vörös lett és… kívántam a vérét, éreztem a szagát és láttam, ahogyan az ér a nyakán lüktet. Könnyeim elkezdtek lefolyni az arcomon. – Sajnálom nővérem. – mondtam, de azonnal éreztem, ahogyan szemfogam kicsusszan és már a nyakába is mélyesztettem. Csak szívtam a vérét és olyan jól esett, olyan szomjas voltam már, nem tudtam leállni, nem tudtam leállni, ameddig szárazna nem szívtam a testvéremet.
Teste csak puffant a földön és… hatalmas fájdalom kezdte erejét venni a mellkasomban, olyan érzés volt, mintha valaki belülről tépett volna szét engem… Én… Megöltem a testvéremet, én… egy… gyilkos vagyok. A bűntudat már kezdte nyomni a koponyámat, már azt hittem, hogy megörülök, mikor mögöttem valaki felnevetett és csak annyit mondott. – Kapcsold ki. Egyszerű, eltűnik minden. – lehunytam a szememet és mikor legközelebb kinyitottam, már… nem éreztem semmit.



Vicces mennyire egyszerű volt róla információkat szerezni, annak ellenére, hogy ő Katherine Pierce. A legtöbben egy manipulatív picsának tartják, akitől rettegnek és félnek, mindenkivel úgy játszik, mint a bábokkal... Egész izgatóan hangzik és jó teste is van, csak az a szerencsétlensége, hogy pont benne van a gyógyír, amire oly nagyon szükségem van. Egyszerű lenne, csak odamennék hozzá és kecses nyakába mélyeszteném a szemfogaimat, majd szárazra csapolnám és testét könnyedén lehajítanám, de... Még csak nem is akarta a gyógyírt, mégis megkapta és ember lehet. Én minden megadnék, hogy ne kelljen többet emberekből táplálkoznom. Hiába pecsételte meg a nővérem az életemet, mégis mai napig bánom a halálát... hiányzik. Csak hagyni kellett volna meghalni.
Emlékek és érzések... Mindenkinek vannak és mindenkinek vannak olyan tárgyai, amikhez erősen kötődnek. Itt van például egy gyűrű, amit a nővéremtől kaptam, egy egészen szép és nemes munka a családunk címerével. Tudom, hogy Kathnek is volt egy fontos ékszere, melyet évekkel ezelőtt elhagyott vagy elloptak tőle. Pontosan nem tudom, hogy kitől és miért kapta, de biztosan fontos lehetett számára, nagyon szép munka, különleges és egyedi. Nehéz volt rábukkanni, de tudtam, hogy melyik lehet az eredeti, hiszen bele volt karcolva a monogramja. Kell a gyógyír.
A nyitva tábla elfordítása után pár perccel csilingel is az ajtó felé elhelyezett csengő, aki az új érkezőket "harangozza" be. Szó nélkül indul meg... várjunk, ez nem ő? Oldalra billentem a fejemet és úgy figyelem, ahogyan lassan leakasztja a nyakláncot és meghatódva magához húzza. Hányingerem van... - Az egy nagyon drága darab. - mondom neki, mire ő összerezzen. Persze, hogy nem vett észre, lekötötte a nosztalgia és az érzelgősség, de hirtelen pillant rám a kis tüzes tekintetével. - Megveszem. - jelenti ki, mire csak mosolyra húzódnak az ajkaim, hülye picsa, még csak az árát sem tudja. Elindulok felé, szépen lassan lépkedek és közvetlen előtte állok meg, majd közelebb hajolok. - Igazán illik önhöz. Kiemli az ékkő a szeme színét. - mondom kedves hangon, majd a nyakára pillantok. - És majd oly kecses, mint a nyaka. - meg kell szereznem a bizalmát és az együttérzését, szükségem van rá. Ha megnyerem magamnak, akkor leenged a védelméből és ha a védelme gyenge, akkor lesz a legkönnyebb elvenni azt, amire szükségem van.