A nyaklánc felébresztett valamit, ami régóta szunnyadt bennem. Ami utoljára évekkel ezelőtt kelt életre bennem, a kripta fogságában, mikor Elena a kezembe nyomta a családom történetéről szóló könyvet. A szüleimről készült rajz könnyeket csalt a szemembe, de akkor nem láthatta senki az érzéseimet megnyilvánulni, itt, az üzletben egészen más volt a helyzet. Magamhoz húztam az ékszert, a markomba fogtam óvatosan a láncot, úgy lógattam a medált, s végre rápillantottam a belevésett betűkre. Nagyot nyeltem, már fordultam volna a pénztár irányába, mikor megszólított egy hang, a kereskedő. Egy pillanatra ledermedtem, majd határozottan kijelentettem. - Nem számít. Megveszem. - Nem érdekelt mennyibe kerül, vagy mit kell tennem azért, hogy megkapjam, ezért az ékszerért képes lettem volna akár ölni is. Megpördültem a sarkamon, a magassarkú csizmám kopogása egészen a pultig visszhangzott, ahol az ismeretlen férfi állt. Igazán jóképű volt, talán egy kicsit fiatal is egy ilyen kereskedéshez. Legtöbbször túlkoros, öregedő embereket lát az ember lánya a hasonló helyeken, egy régiségeket áruló boltban nehéz elképzelni egy fiatalembert. Talán a huszas évei végén, vagy a harmincas évei elején járhatott, tényleg szemrevaló volt, de akkor és ott ez egyáltalán nem érdekelt. Szinte keresztülnéztem rajta, hiába pillantottam a szemébe. Nem érdekelt az sem, hogy szemeim nedvesek voltak az el nem hullajtott könnycseppektől, amiket vissza kellett tartanom. Gyenge voltam, de erősnek mutattam magam, másképp képtelen lettem volna cselekedni, még akkor is, ha egyértelmű lehetett a fickónak, hogy elgyengültem. Nem számított, csak egy ismeretlen halandó volt, aki valószínűleg a szánalmas halandók életét élte, számlákat fizetett, bevásárolt, s a többi borzalmasan unalmas dolgot űzte. - Mibe kerül? - kérdeztem aztán meg, s már kotorásztam is a táskámban, hogy elővegyem a bankkártyát, amin nevetségesen sok pénz lapult meg, köszönhetően a Tanácsnak, no meg annak a rengeteg pénznek, amit sikerült amellett összegyűjtenem az évszázadok alatt. Nem engedhettem, hogy ez a darab valaki más kezébe kerüljön, esetleg ellenséges kezekbe, ugyanakkor utáltam azt a gondolatot is, hogy egy idegen teszi rá a mocskos mancsát. Meg kellett szereznem. Bármi áron. - Esetleg meg tudná azt is mondani, hol akadt erre a nyakláncra? - Rekedtes hang jött ki a számon, mintha napok óta nem ittam volna egy korty vizet sem. Udvarias voltam, pedig valójában szerettem volna egy kézmozdulattal kitépni a szívét, s elsuhanni az ékszerrel. Csalódottsággal keveredett dühvel vettem tudomásul, hogy többé nem tehetem meg.

titanium *   

●●

Sosem szerettem volna ennyit élni és ha ez még nem lenne elég, túl nagy árat fizettem ezért a létért. Nataliya halála azóta is kísért, ostoba volt a testvérem és én még ostobább, hogy nem tudtam megfékezni a szomjúságomat. Az a nő kijátszott minket, mintha csak úgy játszottunk volna, ahogyan ő bábmesterként szerette volna. Nem kellett volna meginnom a vérét, butaság volt... ostoba vagyok és azóta mindennap bánom, én csak újra ember szeretnék lenni, újra az a férfi, aki egykor voltam. Hiába nézek a tükörbe, már nem Nikolai vagyok, egy szörnyeteg... egy szörny, akit megteremtettek. De most mégis úgy néz ki, hogy van mód rá, hogy ismét ember lehessek. Semmire se vágytam jobban, mindent megadtam volna azért, hogy újra emberként élhessek, de az leszek, megszerzem a gyógyírt.
Nem értem, hogy miért egy olyan ember kapja meg a gyógyírt, aki még csak nem is vágyott rá sosem. Elég híres és nagyon sok utálója van, ráadásul most emberként sokkal könnyebb célpont, mint ezelőtt. Könnyű volt róla információkat szerezni, nevetségesen könnyű, pedig azt hittem kevesebb dolgot fogok róla megtudnia. Ő is ugyanúgy Bulgáriából származik, ahogyan én is és neki is volt a szívéhez olyan közeli tárgy, mint nekem... Akárhányszor pillantok a családunk címerével ellátott pecsétgyűrűre, eszembe jut nővérem halálának a körülményei.
Pár hete nyitottam meg a régiségkereskedést, mikor végre sikeresen a nyomára akadtam, de... szükségem volt arra a nyakláncra, amibe az ő monogramja volt belevésve, anélkül nem lett volna mivel idecsalogatni őt.   A nyitva tábla elfordítása után pár perccel csilingel is az ajtó felé elhelyezett csengő, aki az új érkezőket "harangozza" be. Szó nélkül indul meg... várjunk, ez nem ő? Oldalra billentem a fejemet és úgy figyelem, ahogyan lassan leakasztja a nyakláncot és meghatódva magához húzza. Tényleg sokat jelenthet neki. - Az egy nagyon drága darab.

Kath & Nik

A McKinley-ben töltött idő alatt nem sokat gondoltam a múltamra. El tudtam menekülni előle, az agyam leghátsóbb zugába rejteni, s elfeledni egy kis időre. Azérzelmeim kikapcsolása nálam sosem volt opció, mert mindaz a kellemetlen érzés, amit emlékek keltettek bennem, tettek azzá, aki ma vagyok. Még ha nem is a legkedveltebb ember vált belőlem, nem akartam megváltozni. Minden rossz tulajdonságom ellenére, erőssé, bátorrá, függetlenné váltam. Amilyenné Bulgáriában sosem váltam voltam egy akaratos, öntudatos férj mellett. Nem csoda, hogy végül házasságon kívül született gyermekem, akit rögtön fattyúnak bélyegeztek, mielőtt még meglátta volna a napvilágot. Mindezekre nem szerettem gondolni, viszont a részemmé váltak, belém ivódtak, kitörölhetetlenül.
Nem hittem volna, hogy valaha is rábukkanok olyan tárgyra, ami heves érzelmeket vált ki belőlem, vagy szomorúsággal tölt el. Amitől hiányozni kezd az édesapám, akit annak ellenére is szerettem, hogy kitagadott a családból, s elszakította tőlem a gyermekemet. Sosem bocsájtottam meg neki mindezt, de szerettem.
Nem tudtam róla, hogy van egy régiségbolt a városban, talán nem is volt itt korábban, vagy nem vettem észre. Nem tudom, ezúttal miért tértem be egy ilyen helyre... Azelőtt kerültem a hasonló üzleteket, nem akartam a múlttal szembesülni, avagy régi sebeket feltépni. Valami különös érzéstől vezérelve mégis átléptem az ajtón, amit egy kellemes, csilingelő hang követett. A sorok között lépkedtem, szebbnél szebb dolgokat pillanatva meg, némelyiknek még a származási helyét is meg tudtam volna állapítani, vagy azt, melyik korból való. Érdekes volt, mintha csak az időben sétáltam volna visszafelé. Egy múltbéli séta. Érzelemmentesen nézegettem a trgyakat, arcom sem rezdült, egészen addig, míg a bolt közepén lévő sorhoznem értem. Halványan érzékeltem, hogy van rajtam más is a boltban még korábban, ezután viszont minden megszűnt létezni, az üzletben tartózkodó kereskedő is. Megérintettem az ismerős darabot, az ékszert, melyet édesapámtól kaptam, még mielőtt kitudódott volna a terhességem. Amikor még én magam sem tudtam, hogy egy gyermeket hordok a szívem alatt. Amikor még minden rendben volt. Az ékszer megannyi emléket, megannyi érzelmet hozott a felszínre, a mellkasom belesajdult. Ledöbbenve, elérzékenyülve meredtem a nyakláncra, megérintve még a monogramom is éreztem az ujjaimmal. Nem bírtam megfordítani, hogy megnézzem a betűket, képtelen voltam rájuk nézni. Hogyan? Honnan? Akarom kérdezni, de nem jön ki hang a torkomon, s még továbbra sem tértem magamhoz annyira, hogy körülnézzek, itt van-e még az eladó. Csak állok ott mozdulatlanul, s bámulok a nyakláncomra, amit magam mögött hagytam, mikor Angliába menekültem.

zene *   

●●