Az öröklét fájdalmas és hosszadalmas lehet azoknak, akik nem tudják, mit kezdjenek vele. Nos, én pontosan tudtam, miként kívánom eltölteni a hosszúra nyúlt időmet. A létezés eme formájába könnyű lehet belefáradni és beleunni, de én sohasem unatkoztam, az elmúlt több mint ezer évben. Az életem fenntartásáért mindig is loptam, csaltam és hazudtam a halálom és az átalakulásom előtt is, utána pedig mindez csak könnyebbé vált. Mostanra tetemes vagyont halmoztam fel, ingóságok és ingatlanok formájában. Hogy büszke vagyok-e minderre? Természetesen igen, hiszen sok energiámba került felépíteni egy kisebbfajta birodalmat magamnak. Sosem óhajtottam megosztani ezt senkivel, de jó mókának tűnt mindig is, hogy elhitethettem másokkal.


Szép volt és fiatal, amikor először láttam. Akkor döntöttem el, ő lesz a következő. Nem volt egyszerű művelet, bár annál élvezetesebbnek bizonyult, hiszen nem állt tőlem távol egy-egy család kiírtása. Aingeal családja is hasonló sorsra jutott. Sajnáltam-e őket, vagy a lányt, akit életben hagytam? Cseppet sem. Szükségem volt rá, hogy kényelmesen élhessem halhatatlan világomat. Előtte is volt pár lányka, de sajnálatos módon, ők egy idő után ellen álltak és szembementek a szabályaimmal és az utasításaimmal. Bíztam benne, hogy Aingeal okosabb lesz az elődeinél.


Sok mindenre megtanítottam az én Angyalkámat, többek között énekelni is. Őszintén fontosnak tartottam, hogy jó neveltetésben részesüljön, hiszen mégiscsak elvesztette minden rokonát és a világ, amelyet ismert a feje tetejére állt. A megmentőjeként tisztelt és tudtam, belém szeretett. Rendkívül elragadó teremtés volt, ám a valóságban nekem csupán egy tárgy volt a lány. Életben tartottam és rendre meggyógyítottam a véremmel minden alkalommal, amikor táplálkoztam belőle, majd elfeledtettem vele a történteket. Gondolkodás és kérdés nélkül betartotta a kívánságaimat, úgy éreztem nem is mert ellenszegülni nekem. És minden olyan szépen alakult az évek során, egészen addig az estéig, amikor Aingeal huszadik születésnapját ünnepeltük.
Akkor este nem figyeltem eléggé az én Angyalkámra, és egy óvatlan pillanaton múlt csak és hallottam, ahogyan megállt a szíve. El akartam tűnni a házamból, de ő gyorsabb volt, immár hozzám hasonló vámpírként. Dühös volt, mérhetetlen haragját rám zúdította az ünneplő tömeg előtt, majd igézetet mondott, és lángba borította az épületet. Mindenki menekült, én is, mert bár fogalmam sem volt, mit jelentettek az idegen szavak, biztos voltam benne, semmit jót sem jelenthettek számomra.


Aingeal átka tönkretett. Hosszú idő volt, mire egyáltalán felépültem a tűzben szerzett égési sérüléseimből és még hosszabb, amíg találtam egy fiatal boszorkányt, akit elég könnyű volt becsapni, hogy levegye rólam az átkot és helyette egy védőbűbájt szórjon rám, mely megvéd a boszorkányok ártásaitól. Ezután az ígéretem ellenére elharaptam a boszorka torkát, hogy még véletlenül se tudja visszafordítani a varázslatot.
Az elmúlt majd ezer évben a felépülésemre és az én Angyalkám felkutatására szántam az időm egy részét. A maradékot pedig újabb lányok keresésére, akik kényelmessé tehetik az életemet, valamint további értékeket, amelyekkel tovább bővíthetem a vagyonomat, ezzel megkönnyítve a halhatatlanságomat, hiszen a modern világban a pénz mindenen átsegít. Majdnem mindenen legalábbis. A bosszút nem könnyíti meg ugyan, de az addig vezető utat igenis könnyebbé teszi. És végre elértem a célig: megtaláltam a nagyvilágban az én elveszett Angyalkámat.