Izzadt vagyok, és puha. Legalábbis annak érzem magam. A szívem a torkomban dobog, a szemem majd kiesik a helyéről, és viszket, ahogyan marja a por. Az erdő tele van emberekkel és zajokkal. Magamhoz szorítom az Arisaka 38-amat, mintha csak egy forró női testet szorítanék, és futok. Futok előre, mint az üldözött, ki nem lel menekvést. Üldözött voltam. A háború árnyéka vetült rám, és éreztem, hogy ezt nem nyerhetem meg. Alig múltam húsz, még melleket sem fogtam.
Elém ugrik, lövök, mellbe találja. Eldől, mint a liszteszsák. Mintha sosem mozgott volna. Vér tör fel a száján, köhög, haldoklik. A kék szemébe nézek.
- Heil Hitler! - nyögi az utolsó szavaival, én pedig átlépem. Majd csak megfullad a saját vérében. Futok tovább, mellettem becsatlakozik Terrence, a bátyám. Bátorítóan pillant felém, de én látom a szemében a rettegést. Az öcsénk, Edmund pár nappal korábban halt meg. Még nem dolgoztuk fel a veszteséget, és bele sem merek gondolni, hogy anyánk mit élt át, mikor a kezébe vette a félbetört dögcédulát.
- Fuss Rufus, és soha ne nézz hátra - kiabálta oda nekem, de addigra már mindegy volt. Öten jöttek velünk szembe, és mire lövésre emeltem volna a puskát a golyó áthasított a torkomon. Megdermedtem, majd térdre estem. Vér bugyborékolt a torkomban, és kifolyt a lyukon amit a golyó hagyott maga után. A puska kiesett a kezemből, próbáltam betömni a nyelőcsövemen tátongó lyukat. A bátyám letette a fegyver, és letérdelt mellém. Hasra estem, nyeltem, nyeltem vissza a vért, próbáltam kapaszkodni az életbe.
- Nem! NEM! Ne hagyj el te is, öcsém! - kiabálta a testvérem, és ráfeküdt a hátamra. Átölelt. Még éreztem, ahogy megremeg a teste miközben golyót eresztenek a hátába. Láttam magam előtt a síromat. “Tristan Mitchell. Élt 20 évet.”

A sötétség felszakadozott. Köhögtem. Kaptam levegőt, és nyelni is tudtam. A hátamon feküdtem, ugyan ott, ahol lelőttek. Felültem. A bátyám teste mellettem hever. Ahogy ránéztem, könny szökött a szemembe. A torkomhoz kaptam, a lyuknak pedig, ami az imént még halálos csapást mért rám, nyoma sem volt. Nem éreztem fájdalmat, csak éhséget. Csak ekkor realizáltam, hogy leszállt az éj. Sötét volt, de a körülöttünk fekvő hullák vonalai tisztán kirajzolódtak. És a vér szaga. A vér édes-keserű illata beszökött az orromba. Annyira csábított. Valaki felnyögött. Valaki még nem halt meg. Feltápászkodtam a földről, és oda ugrottam. Az egyik társam volt. Azt hiszem valami Ashton.
- Nyugi haver, itt vagyok - mondtam neki, és elkezdtem tapogatni a mellkasát, hogy megállapítsam, hol találták el.
- Mitchell?! Két órája még halott voltál… - igen, én is úgy tudtam , gondolom magamban.
- Ne beszélj! Túl fogod élni… - mondom, miközben tudom, hogy nem így van. Kilyukasztották mindkét tüdejét. Csoda, hogy eddig túlélte. Felemelem a kezem. Véres. Vért akarok. Érzem, ahogyan valami mozogni kezd bennem. Az állkapcsomba erős fájdalom hasít. Odanyúlok. Két szemfog. Ahogy a véres ujjam a nyelvemhez ér, mintha megbolondulnék. Szinte fáj az éhség.
- Sajnálom katona, de túlságosan éhezem - mondom.
- Mivan? - kérdezi. Már alig van benne élet. Odahajolok hozzá, és újdonsült fogaimat a nyakába mélyesztem. Vergődik. Addig szívom, amíg az utolsó csepp vért is ki nem nyerem belőle.
Nem mozdul. Ott ülök mellette, és a tenyerembe temetem az arcomat. Sosem bántottam senkit. Németen kívül nem öltem embert, és nácit is csak azért, hogy saját magam mentsem.
Valaki felnyög, én pedig még több vért akarok. Szétnézek, hogy ki lehet az a szerencsétlen, akit nekem kell átsegíteni a halálba.
- Ruf...
- Nem. Nem… - mondom. A bátyám hangját hallom, de őt láttam meghalni.
- Rufus, itt vagy? - kérdezi. Látom, ahogy a test, amibe három golyót eresztettek felül, és kétségbeesetten forgolódik - Öcsém?
- Itt vagyok, Terrence - mondom, és felállok. Ő is feláll. Összeölelkezünk, mint a gyerekek.
- Éhes vagyok. Mardos, az éhség… - mondja, én pedig értem miről beszél. Mások lettünk. Valamik, amikről csak legendákat beszélnek.



A kanapén fekszem, két karom a fejem alatt, lábaim keresztben a karfán. Göndör hajam a vállamra omlik. Vigyorgok. A két bátyám ott ül mellettem. Edmund sört kortyolgat, Terrence pedig whiskyt. A háború óta nem hajlandó mást meginni.
- A mai napig nem tudom, hogy ki változtatott át minket - mondja Terrence nevetve.
- Várj, túlzás ez a többes szám. Én nem is akkor lettem vámpír, amikor ti ketten. Ezt tekintve én idősebb vagyok.
- Két nappal - csattanok fel nevetve - két kibaszott nappal Eddie. Még akkor is az erdőben bolyongtál, és hullákon csámcsogtál amikor rád találtunk. Mi addigra már elintéztünk egy osztag németet.
- De ti ketten voltatok, én meg egyedül és éhesen.
Nem figyelek tovább. Hadd vitatkozzanak az erőviszonyokon. Azóta sem tudom, hogy ki volt az, aki új esélyt adott nekünk. Aki megadta a halhatatlanság ajándékát, és azt sem tudom, hogy miért pont minket választott… válaszokat akarok.