It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Lehet másoknak leesett volna már régen, hogy milyen pillanatot rontottam el azzal, hogy készítettem pár fényképet, de bármennyire is kéne szégyellnem, de meg se fordult a fejemben az, amire készült. Helyette inkább csak végül kényelembe helyeztem magam, mintha megannyiszor hajtottam volna már a fejemet a vállára és ez megszokott lenne közöttünk. Egy részem úgy érezte, hogy így van, de a valóság sokkal inkább az volt, hogy hajdanán néha eljátszottam a gondolattal, hogy vajon milyen lenne az ő csókját, vagy érintését érezni, vagy csak szimplán a közelében lenni, de mostanáig igazán egyik se történt meg.
- Arra még nem gondoltál, hogy csak azért fontos ennyire a maci, mert tőled van? – próbáltam oldani kicsit a dolgot, miközben a mosolyom boldogságról árulkodott. Nem cserélném le őt a macira, de attól még lehet sokak szemében gyerekes ennyi idősen plüsshöz ragaszkodni és lehet én se ragaszkodnék annyira hozzá, ha nem ez lenne az első ajándékom tőle. Mármint az első igazi ajándékom, amit nyert nekem.
Nem mondom, hogy nem voltam egy picit ideges, amikor megláttam, hogy ez nagyon nem kétszemélyes, így sok választásom nem volt, mint az ölébe ülni, viszont ahogyan teltek-múltak a másodpercek úgy oldottam fel én is. Annál többször mosolyogtam, nevettem én is, miközben mindenféle idétlen fejet vágtunk. Derekamra tévedt keze biztosan tartott, nem mintha attól kellett volna félnem, hogy bárhova is lepottyanhatnék, de mégis jóleső bizsergés járt át érintésének nyomán. Mosolyogva pillantottam rá, miközben egy tincset a fülem mögé simítottam és máris a kamera felé fordultam volna, ha keze nem siklik az állam alá és nem fordít maga felé. Kérdőn néztem rá, de mielőtt bármit mondhattam volna megéreztem ajkának perzselő érintését. Egyszerre lep meg a tette, de ugyanakkor a pillangók szárnyai hevesen kezdenek el csapkodni a gyomromban. Közelebb simulok hozzá, miközben egyre szenvedélyesebbé vált a csók, ahogyan a pillanat magával rántott. Mondhatni minden más megszűnt létezni, csak ő és én voltunk. Kezemmel tarkója vonalán simítottam végig, miközben egyre inkább elvesztem a csókban. Mintha hosszú ideig sétáltam volna valami kietlen vidéken ezt az érzést keresve, amit egy-egy érintésével és csókjával csalt elő, mint amikor a művész rálel a tökéletes dallamra.
- Héé, éltek még? Ennyi képre tuti nem fizethettek elő, haver! – törte meg a varázs egy bosszankodó hang. Sietve húzódtam a lehetőségekhez mértem kicsit távolabb tőle. Mosolyogva néztem rá, miközben egyik kezem arcára siklott.
- Talán ideje lenne menni, mielőtt még túlzottan feltartjuk a sort. – hangom halk volt, szinte bársonyos és kicsit fátyolos, hiszen még mindig a történések hatása alatt voltam. Ha nem volt ellenére, akkor egy röpke csókot leheltem ajkára, majd felálltam és összeszedtem a cuccaimat, hogy el tudjunk indulni, sietve kaptam fel a fényképeket is. Mosolyogva néztem meg őket és halovány rózsaszín pír költözött az arcomra, ahogy megpillantottam, hogy a csókunk is meg lett örökítve.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Felé nyújtom a vattacukrot, hogy érezze a törődést, aztán a távolba révedek. Azt hiszem abban egyet érthettünk, hogy egyikünk számára sem jelentett pusztán boldogságot és kiegyensúlyozott életet. A maga szépsége így a maga borzalmával együtt valami kegyetlen elegyet alkotott.
-Na igen.-a húgom halála sok hibámra rávilágított és a hiánya sok dolgot egészen átalakított az életeben. Azt hiszem, hogy nélküle valóban az az aranyifjú lettem volna, akinek Lay először hitt.
Lassan a kör végére érünk, s kezet nyújtva felé, kisegítem a kabinszerű, de nyitott kosárból. A tökéletes pillanat elúszott, de mégsem bántam. Az, hogy ennyit vártam, igazából magamat ugyan úgy megleptem vele, mint szerintem őt is. Egyszerűen nem tudtam dönteni. Tudtam mit akarok, és bár egyre biztosabb lettem abban, hogy ezen osztozik velem, mindig volt, ami visszahúzott.
-De csak egy kicsit.-szegem fel a fejem, és húzom ki magam.-Lekötelezel.-fintorodom el, hogy szerencsére a mackót kihagyja a képből. Túl egyszerűen meggyőztem róla, vagy sem, de úgy hozzánőtt az elmúlt órákban, hogy lassan tényleg azt hittem nem tudja elengedni pár percre.
A fülkénél sorra kerülünk, és annyi aprót dobálok bele a gépbe, amennyi két sorozat készítéséhez, ami körülbelül tíz képet jelentett, elég legyen. Lepakol a fülke előtt, rákészülve a képre, s szinte várom, hogy a fülke tükrében megigazítsa először a haját, de a kis hely szűkössége miatt sok teret nem nyer. Ölembe kuporodik, hol vállamba, hol nyakamba kapaszkodva, ilyen-olyan grimaszokat vágunk, ujjaim derekánál fogva tartják, hangosan és zavartalanul nevetve, míg kattog a gép. Talán ahogy a  nevetése betölti a teret, talán más, de mintha más univerzumba sodródnék. Ahogy ölemben ide-oda fészkeli magát, érzem, ahogy körbelengi a vattacukor illata, egyszerűen elengedem a tökéletes pillanat lehetőségét. Mire várnék még? Tekintetem ajkaira siklik, s amikor ismét a kamera felé fordulna, ujjaim álla alá csúsznak, magam felé fordítom és megcsókolom. Gyengéden ízlelem az édes ajkakat, nyelvemmel érintve azokat. Ujjaim álláról tarkójára siklanak, selymes hajába fúrom ujjaim. A tökéletes pillanatot nem éreztem távolinak, mert ez volt az, még ha a másodperc óráknak tűnt is, hogy hogyan reagál, eltolt magától vagy sem. Létezett egyáltalán tökéletes pillanat, amire megérte várni, mikor a mostani adta magát? Olyan érzésem volt, mintha szakadék felett egyensúlyoznék és végül engedtem volna a mély vonzásának. A kérdés már csak az, hogy hajlandó velem zuhanni.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Mosolyogva pillantottam rá, hiszen nagyon is értettem a célzást, majd inkább sietve fordítottam el a fejemet, mielőtt túlzottan megbámulnám őt, hiszen akaratlanul is sikerült megint kicsit túlzottan hosszú ideig elidőzve nézni őt és kicsit végigmérni.  Nem csak a valódi arca volt az, aminek sikerült megfognia, hanem azért a látvány se volt utolsó, pláne ha azt vesszük, hogy mi is rejtőzhet a ruhája alatt.
- Szerintem más is bánta, de szerencsére sikerült orvosolni a problémát. – pillantásom pedig a kezére siklott, ami az éjszaka folyamán úgy nézett, mint amiről lenyúzták a bőrt. Kész szerencse, hogy nem maradt marandó kár és tényleg sikerült meggyógyítanom a kezét. – Tiéd lehet mind, majd szerzek nutellát és chipset. – vágtam rá habozás nélkül, mert ha így akart pimaszkodni, akkor nem jött össze neki, vagy maximum ha „nem védene meg”, akkor majd magára hagyom és inkább a szobában keresek menedéket. Tudom, akadnak olyan nők, akik kifejezetten szeretik az ilyen filmeket, na én nem ilyen voltam. Olyankor olyan voltam, mint egy riadt kiscica, ami menedéket próbál találni magának. Sophia is sokszor szívta emiatt a véremet, mert dobta be azt, hogy hármasban kéne filmet nézni. Persze, hogy anno ez ellen eléggé hadakoztam.
Fogalmam sem volt, hogy mire készült, hiszen meg se fordult a fejemben, hogy netalán meg akarna csókolni. Így csak hoztam a szokásos formámat, de szerintem vattacukrot egyébként is nehéz normálisan enni, hiszen nem csak az ember keze ragad utána, de általában az arca is. Igaz, már nem úgy ettem, mint az emlékeimben élt gyerekként – egyáltalán az igaz volt, vagy csak elültetett képek - , mindegy is. Attól még most is eléggé maszatos voltam, majd pedig az elénk táruló városlátképe ragadott magával, pedig még a nap is alig kezdett a horizont alá bukni. Még szinte fényárban úszott a város, pedig este biztosan még gyönyörűbb lehet.
- Néha a fájdalom kell ahhoz, hogy a jót értékelni tudjuk. – feleltem csendesen, mert lehet nem ez volt a világ legbékésebb városa, de vajon létezik egyáltalán olyan? Itt megvolt a szabály mindenre kimondatlanul is. Mindenki ahhoz tartotta magát, akik meg látogatóba jöttek. Nos, azok vagy tudtak róla, vagy csak egy zenével átitatott várost láttak. Zene, ami egyszerre volt örömteli, de olykor fájdalmakat elfeledtető is. Mintha csak a város szívét a zene jelentette volna, ha elhalna, akkor a város is elpusztulna. Hamarosan viszont körbeér a kerék, nekünk meg le kell szállnunk, pedig szívesen mentem volna még több kört is, de majd máskor. Lassan ideje volt indulni, de még egy dologra rá akartam venni.
- Feltétel? Mi lenne az? – néztem rá kérdőn, miközben elindultunk a sor felé, majd amikor meghallottam, amit mondott, akkor elnevettem magam. – Kezdem úgy érezni, hogy féltékeny vagy rá, amiért őt ölelgetem és nem téged. – játékosan csendült a hangom, de végül bólintottam. – Rendben, majd lerakom, de kint nem hagyhatom, mert lehet akkor megint valaki elvinné, de majd lerakom, hogy ne látszódjon. - Addig majd a lábamra ültetem, vagy a táskámra, amit szintén lerakok addig a földre. – De ha már te is a feltételekkel jössz, akkor egy feltételem van nekem is. Ne vágj túlzottan komoly fejeket, bohóckodjunk egy sort, mint kell ilyenkor. – reméltem, hogy ebben benne lesz. Lehet ő az idősebb és az érettebb is, míg a szakmám alapján nekem is annak kéne lennem, de az ilyen dolgokat szerettem. S egyébként se ezen múlik, hogy ki lesz jó orvos és ki nem. Miután sorra kerültünk ígéretemhez híven előbb leraktam a táskámat, majd ráraktam a macit, hogy azért ne a földre kelljen lerakni. Nem akartam, hogy koszos legyen, de aztán már csak rajtunk át, hogy milyen pózokat, vagy fejeket vágunk a képekhez.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Nem csapom le a felém dobott labdát, és a pasi színészekre tett megjegyzésén is csak megforgatom először a szemeim. A húgommal le se tagadhatták volna egymást, ugyanúgy áradoztak arról az ürgéről.
-Tény, hogy van, aki... de nem.-rázom meg a fejem.-Jobb szeretek olyan nő után koslatni, aki még elérhető és nem egy amazont bámulni egy plakáton a szobám falán.-indulok ki a kamasz énemből, bár nem voltam ezzel egyedül, de attól még felnőtt fejjel elég máshogy láttam és gondolkodtam már. Remélem a hangomból érzi ismét a felé dobott célzást.
-Emlékezetes? Az biztos. Örülök, hogy csak az ágyneműm bánta, ez már fél siker.-rázom meg fejem elfintorodva.-Legalább kisajátíthatom a pop-cornos tálat.-rántok vállat, de azért szívesebben öleltem volna magamhoz, mintsem bíztam volna a mackó gondjaira, de azért ezt hangosan nem mondtam még ki.
A tökéletes pillanatot, elengedem. Az óriáskeréken ücsörögve, ahogy lassan emelkedünk, előkapja a telefonját és bár magamban átkozom ezt a mozdulatot, adok még egy kis időt. Bár ahogy újra és újra ajkaiba harapva majszolja a vattacukrot, nem kis önuralomra van szükségem, hogy ne vegyem ki a kezéből a kütyüt. Elmerengve nézem a lábunk alatt elnyúló várost és nem is nagyon tudom megmondani, hogy gondolataim merre indulnak el. Feje vállamon nyugszik, körüllengi mindenféle illat és a békesség, ami valahogy elérhetetlennek és messzinek tűnt, úgy szippant be, mintha mi se lenne természetesebb. Abszurdnak és távolinak tűnt a korábbi nap, hogy az a lány, aki most mosolyogva ücsörög mellettem, megtört és sebezhető volt, amikor a híd tetején ácsorgott. Megköszörülöm a torkom, mielőtt megszólalnék, de mintha semmit sem venne észre az egészből. Újabb falatot tépek magamnak, és elmajszolom azt, mikor a legmagasabb pontról süllyedni kezdünk.
-Igen. Egy sokszor igen véres festmény.-mondom inkább orrom alatt mormogva, hiszen a mi fajtánk becsukhatta a szemét, attól még a város olyan volt, amilyen. Az emberek szórakozni jöttek ide, a művészetért, de sokszor nem távozhattak csak úgy. Egyszerre volt gyönyörű és halálos a város, pláne most, ahogy a fák itt-ott fehér és rózsaszín foltokban, virágba borították a folyton nyüzsgő utcákat.
Az óriáskerék lassúsága a többi masinához képest szinte idegesítő lett, de mikor földet értünk, komolyan úgy gondoltam, hogy ennyi elég volt a levegőben töltött időből. Talán elszalasztottam a legjobb alkalmat, de ahogy a telefon a kezébe került, valahogy nem volt kedvem vitába kezdeni vele. És ahogy láttam, fel sem tűnt neki. A mai világban tudom, hogy ez volt a normális és ebből a szempontból én voltam koravén, de ez van...
-Rendben, de van egy feltételem.-mondom, mielőtt elindulunk a fotófülke felé, de olyan fa arccal, mintha azt akarnám mondani, hogy hazaviszem és onnantól azt csinál, amit akar, de nem tartok vele.- A mackót nem hozod.-nézek a medvére, de közelebb hajolok Lay-hez, mintha nem akarnám, hogy a plüss hallja, amit mondok, akit amúgy valamiért nem akartam viszont látni a képeken. Lassan araszolva az utolsó falat vattacukrot is legyűrjük, amitől cukorsokkot kapunk lassan, viszont mivel itt is sorállás van, különösebb okát nem látom a sietségnek. A vacsora mellé úgy is csillagos ég kell.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Pár pillanatra levegőt is elfelejtek venni az ötletére, de szerencsére nem is hagy lehetőséget arra, hogy megszólaljak, mert máris válaszol a több kérdésemre is. – Rendben van, lehet róla szó, de ami a többit illeti. Tudom, hogy szívesen ábrázolják a boszorkányokat kígyókkal és más kevésbé cukibb állattal is akár, de attól én még egyiket se tartom a barátomnak. Így remélem tényleg nagyon jó trükköd van ellenük, vagy nincs az a hatalom, amiért én a földön aludnék és kitenném magamat nekik. – és kisebb félelem cikázott át az arcomon. Tényleg remek meggyőzőnek kell lennie, hogy ilyen veszélynek kitegyem magam. Persze, ugrásról lehet szó, de kígyókról? Nem vagyok én valami kígyószelídítő, aki barátságot tudnak kötni velük. Skorpiókról meg nem is beszélve. – Miért téged nem vonz? Nem csak víz van ott, de olyan gyönyörűnek tűnik mindenhol. – tudom, nem kellene mindent elhinnem, de akkor is szeretnék egyszer elmenni oda. Majd mindenre sort kerítünk, hiszen időnk elméletben van, ha előbb nem öl meg valamelyik szülő minket, mert túlzottan elfelejtettük őket.
- Ez most komoly? Persze, nem értheted, mert pasi vagy. – De ki ne szeretné azt a fickót? Az a szempár és amilyen helyesen néz ki még annyi idősen is. Nem csoda, hogy sok női szívet megdobogtat. – Egyébként meg miért akadsz ezen fent? Biztosan akad olyan színésznő, akiért te is titkon oda vagy, nem? – néztem rá kérdőn, mert lássuk ki lenen a „vetélytársam”, ha egyszer netán úgy hozná a sors. Csak a poénkedvéért tényleg kíváncsi vagyok. – Tudom, hogy az egy szerep, de attól még helyes. – rántottam meg a vállaimat, nem volt ezen mit titkolni, hogy nem elsődlegesen a szerepek miatt vonzotta a női tekinteteket. Pontosan ugyanúgy, ahogyan Vin is vonzotta nem csak az enyémet, hanem az olykor elhaladó nőkét. Nem voltam ám vak és szerintem ő se.
- Legalább nem mondhatod azt, hogy nem sikeredett emlékezetesre az az egy éjszaka is. – kuncogtam jókedvűen, hiszen gondolom azért nem mindennapos volt, hogy valami nő kicsit megperzseli az ágyneműjét, vagy éppen őt. Legalább mélybenyomást azt tettem rá, az tuti. – Tényleg? Inkább a mackó védelmére bíznál, mintsem te adj menedéket nekem, ha már meg kell néznem veled olyan filmet? Szépen vagyunk. – szegtem fel az államat, majd a mackóra nézem és magamhoz öleltem, mintha tényleg komolyan venném azt, amit mondott. Sokáig viszont én se bírtam eljátszani azt, aki a lelkére vette a dolgot, így egészen hamar mosolyogva fürkésztem már Vincentet.
Cukormérgezés már biztosan rendelt, de legalább bölcsen döntött. Vattacukorból soha nem elég, így annál jobb minél nagyobb. És még az ízt is tökéletesen eltalálta, így már csak azt kellett kivárnom, hogy végre kapjak belőle. Arra, hogy mennyire is önző csak megforgattam a szememet, majd sietve hajoltam közelebb, hogy a felém nyújtott falatot bekapjam. Hmm, mennyei volt. Miután egy-két fényképet készítettem sietve raktam el a telefonomat, majd én is csipegetni kezdtem, miközben figyeltem a festői és egészen békésnek tűnő várost, pedig ennél zajosabb és bűnösebb várost szerintem ritkán hordott a hátán a föld. Követtem a pillantását. – Innen mennyire picinek tűnik és minden annyira békésnek hat, mintha csak egy festmény lenne. – szólaltam meg kicsit elvarázsolva két falat között, majd igyekeztem lenyalni az ajkamra tapadt vattacukrot. Mosolyogva pillantottam rá, majd kicsit ragacsos számmal megpusziltam őt. – Biztosan az lesz. - majd ha nem húzódott el, akkor a maradék időre a fejemet vállára hajtottam, miközben továbbra is a várost figyeltem és csipegettem a vattacukrot. Miután viszont körbeértünk még egy ötlet eszembe jutott.
- Van egy ötletem, hogy mivel lehetne még emlékezetesebb. Vannak azok a fotókabinok, mielőtt elmegyünk mi is beülhetnénk az egyikbe. Emléknek tökéletes lenne, és közben mindenféle ökörséget is csinálhatunk. – dobtam be ötletnek és reméltem, hogy nem úgy lesz ezzel, mint a vízzel, hanem tetszeni fog neki az ötlet. Legalább szuvenír lenne a maci mellé és mondhatni első közösképeknek is tökéletes lenne. Én biztosan örülnék neki. Aztán mehetünk haza, vagy előbb még boltba, ha netán szükséges azt is útba ejteni. Hmm, egészen fura volt, hogy már a lakását már én is az otthonomnak tekintettem. Nem volt szokásom ilyen hamar, de most mégis annyira természetesnek hatott.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Mindjárt más.-reagálok felszegett fejjel, kimérten, ha már színjátékba kezd, én is alkalmazkodva ahhoz. Bár meglehetősen fura páros voltunk így is, egyre inkább úgy éreztem, hogy hiányozna, ha nem látnám elpirulni és érzékeltetné, hogy azért igencsak felvágták a nyelvét és nem rest ezzel vissza is élni.
-Tandemugrás.-válaszolok a fel nem tett kérdésre.-Ismerek egy helyet Mexikóban. És egy másikat, ahol remek sátrazási lehetőség van. Persze éjszaka kell hálózsák és igen, vannak kígyók meg skorpiók, de azok ellen is megvan a remek megoldás.-nem voltam dzsungelharcos, de a szüleink gyerekkorukban mindenfelé elcipeltek minket és egész jó táborozónak számítottam, mintegy kiscserkész. A mai napig büszke tulajdonosa egy söröskupaknak, amit apám a legjobb felfedező címszóval aggatott a keki színű ingem mellkasára. Szép emlékek... a húgom szúrós, irigy pillantása...-De ha előbb Hawaii mennél, legyen.-adok választási lehetőséget, remélve, hogy jó emléket szedtem elő és korábban ezt mondta.
Filmek... Azt hiszem a lényeg persze megmarad, míg a sorban előre araszolunk folyamatosan.
-Jézusom, mit esztek azon a fickón?-forgatom meg a szemeim. Na igen, pontosan erre gondoltam az előtt.-Komolyan, a húgommal fogalmam sincs, hogy mit... Az egy színész... Meg egy szerep. Az élet más.-ellenkezek, bár az elveimmel egyet kell, hogy értsek. Nincs szerintem tökéletes szerelem, élet vagy kapcsolat, se család. A hibák jók, tanulunk belőlük. Az élet néha pofon vág, citromba harapsz, feladod, szenvedsz, de keresed a kiutat. Amit vagy megtalálsz és új esélyt adsz vagy elveszted mindazt, ami te magad vagy.
-Egy, azaz egy éjszakát töltöttél az ágyamban. És igen, a fél éjszakát átvirrasztottam, szóval jössz nekem egyel. És lesz egy remek mackód is hozzá.-ugratom, bár megnézném az arcát, ahogy összekuporodva retteg holmi ollókezű fickóktól.-Azok is csak filmek. Pont, mint a csöpögős izék.-világítok rá a tényekre. Persze egyikünk sem fogja meggyőzni a saját igazáról a másikat, de mindketten lelkesen próbálkozunk.
Aztán végre sorra kerülünk és kérek egyet a legnagyobb vattacukorból. A körülöttünk lévők a normálra szavanak, én nem. Aztán elindulunk az óriáskerék felé, de viszonylag gyorsan sorra is kerülünk és behuppanunk az egyik kipárnázott kosárba. Lassan emelkedni kezdünk és elterül előttünk a folyton nyüzsgő város. És egyszerre érzed úgy közben, hogy a részese vagy és mégis kívülálló, mintha semmit nem tudnál róla mit rejtenek a falak.
-Csak annyira vagyok önző, amennyire kell.-tépek le egy falatot és ezúttal felé nyújtom, ahogy az óriáskerék elindul felfelé. Csak, hogy ne mondja azt, hogy önző vagyok... Aztán magamnak is szakítok egy keveset és pillanatok alatt körbeleng minket az édes, jellegzetes illat.
-Örülök, hogy így gondolod, de...-előkapja a telefonját, így nem fejezem be a mondatot, csak elrévedek a távolba és elengedem a pillanatot. Amit érthetetlenül sokáig húzok, de ezzel el is száll ismét.-Szóval, azt hiszem oda megyünk.-köszörülöm meg a torkom és mutatok át a város felett a kikötő felé, de annak is a nyáron strandként funkcionáló része felé, de túl közel van hozzám, orromba érzem a samponja illatát, ahogy keveredik a tusfürdő illatával és eszembe jut újra az éjszaka, ahogy hozzám simult, mellkasomon nyugalomra lelve aludt reggelig.-Tudod, azt hiszem ez tökéletes nap volt. Szóval az estének is annak kell lennie.-és igen... azt hiszem cserélném el. Lassan közeledünk a föld felé, a csendben eltöltött percek ellenére komolyan helyre tettem magamban ezt-azt és kiterveltem előre valamit. Meglelem a tökéletes pillanatot magamban.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Csak sejtelmesen elmosolyodtam a kerekesszékes megjegyzésén, majd amit utána mondott, azon jóízűen kuncogtam egy jót.- Nem kizárt, de lehet még neked is lesz meglepetés. – feleltem túlzottan könnyedén, de aztán inkább sietve fordítottam el a fejemet, mert nem akartam, hogy lássa miként jövök zavarba. Sőt, még örültem is annak, hogy hosszú tincseimet az arcomba fújja a szellő, ezzel is esélyt adva annak, hogy elrejtőzzem és száműzzem a zavaromat, ami esélyesen kiült az arcomra.
- Bocsánat, hogy nem ismerem minden rejtett képességedet, azért a fejemet kérem felség hagyja meg. – majd a szórakozás kedvéért még kicsit meg is hajoltam, de aztán mosolyogva néztem rá miután kiegyenesedtem. Biztosan akadt egy-két fura tekintet, de a hecc kedvéért nem tudtam kihagyni. Másrészt meg úgy éreztem, hogy ez számára is különleges lehet és nem minden lányt cipelt egy éjszakai piknikezésre a partra, vagyis nagyon reméltem, hogy nem tévedek. Nem akartam egy lenni a sok közül, akik beleillenek a tucatba. Én különleges leges akartam lenni és az, aki mellett végül kiköt.
AZ egy dolog volt, hogy még ezek után is kitartottam a korábbi ötletem mellett, de amit úgy mondott, mintha csak azt mondaná szép időnk van. Na, attól egy pillanatra én is megtorpantam és nem voltam biztos abban, hogy jól hallottam. – Mi van? Repülőre? – néztem rá nagyokat pislogva, mint aki attól tart, hogy mégis valahogy víz került a fülébe, emiatt pedig nem hall jól. – Előbb még repülő volt, most meg Mexikó? Értelmes embernek tartom magam, aki képes követni az emberek mondandóját, de most elvesztettem a fonalat Vin. – tanácstalanul csendült a hangom és egy aprót sóhajtottam. – Szóval mit is keresnék egy repülőn? Másrészt miért pont Mexikó? – nem mondanám, hogy beijedtem, mert hirtelen nem is volt mitől, inkább csak nem értettem a dolgokat. Valahol egyszerűen lemaradtam útközben és próbáltam beérni őt, de úgy éreztem, hogy félinformációkat kaptam csak, a többit megtartotta magának.
- Hééé, ha már azok játszanak, akkor hol marad a Szerelmünk lapjai? Láttad már a főszereplőt? – persze, ő esélyesen nem ugyanarra a főszereplőre gondolna, mint én, de akkor is. Lehet a nyelvemre kellett volna harapnom, de maga a történet se utolsó. – Na, nem! Biztosan nem fogok horrort nézni, hívj nyugodtan nyuszinak, de az nálam kizárva. Szerintem te se akarnál egész este virrasztani velem. – próbáltam érvleni amellett, hogy miért is kellene elvetni a dolgot. Persze, ez nem volt teljesen igaz, de neki nem kell tudnia. – Az is jó film, azt hiszem nem fogunk összeveszni, hogy mit nézzünk. – állapítottam meg, miközben szép lassan araszoltunk előre a sorban. Ha nem köszörüli meg a torkát a srác, akkor fel se tűnt volna, hogy már mi kerültünk sorra, de míg a vattacukorra pályáztam, addig a macival kellett beérnem, mert az került újra a kezembe.
- Azt hittem, hogy nekem vetted, erre nem mered rám bízni? – ennyit azért nem falnék be addigra, mire felülünk az óriáskerékre, de egy részét biztosan eltűntettem volna. Szerencsére ott nem volt túlzottan nagy a sor, így egészen hamar fel is ülhettünk rá. Miután elhelyezkedtünk megpróbáltam csenni a vattacukorból. – Köszönöm a mai napot, a kisebb fennakadások ellenére nagyon jól éreztem magam. Szükségem volt már egy ilyen napra. – boldogságtól sugárzó arccal szólaltam meg, majd előhalásztam a telefont, hogy ne csak az elénk táruló látványról, de magunkról is készítsek egy képet.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Felszalad a szemöldököm a homlokom közepére.
-Miért mit hittél? Hogy estére nem fogok tudni megmozdulni és kerekesszékben kell eltolnod?-érdeklődöm, mert ezt övön alulinak éreztem.-Fogsz te még csodálkozni.-biztosítom, talán elhamarkodottan, talán nem, de az tuti, hogy ezek után az agya még járni fog. És a kókuszbikini lesz a legkisebb gondja akkor.
-Tudod Lay, vannak bizonyos edények, mint a termoszok...-világítok rá a lényegre.-Ne nézz kezdőnek!-kérem, bár e mögé éppen azt is láthatja, amit nem akarom, hogy lásson. Más csajokat ne vittem a tópartra vacsorázni, remélem ez arcomról le fogja olvasni és nem töröl képen, amiért azt az érzést keltettem benne, mintha ő is csak egy lenne a sorban. A sorban, ahol mindig is első volt, csak kissé rögös volt felé az út, tudat alatt is.
A masinán ide-oda zuhanva úgy kapaszkodik belém, mintha a repüléstől tartana, de baromi jó élmény úgy lebegni és zuhanni, hogy tudat alatt tudod, úgy sem érsz földet és mégis... Mintha kilépnél a testedből. A földön ácsorogva két lábbal, egész kellemesen érzem magam, bár az adrenalinnak hála, sem éhes, sem fáradt nem vagyok. Remélem, hogy ő is hasonlóan áll és nem hátrál ki a nap további része alól. Felmerül bennem egy kérdés, de le is csapja, esélyt sem adva, hogy esetleg nyuszinak gondoljam, amiért meggondolta magát.
-Helyes. Akkor a repülőre is fel fogsz jönni velem.-fejezem be a fejemben elkezdett gondolatot, sejtelmes kérdésként, nyitva hagyva az ajánlatot. Tetszett, hogy bevállalós volt és egyenlőre azt sem éreztem, hogy a  pénztárcám szűkös lenne.-Nyáron. Összecsomagolunk, szerzek neked egy aranyos oldalkocsit és irány a hegyek valahol Mexikóban.-vázolom fel a tervem végét is, elégedett mosollyal, és árva a reakcióját.
A filmekre adott ötletei nem igazán lepnek meg, inkább megnyugtatnak. Valahogy nem tűnt tipikus, fagylalttal bekuckózó lánynak, de gondolom a húgommal azért tartottak pár ilyen estét. Pláne, amikor a húgom arról kezdett áradozni, hogy valami nyálas képű színésznek milyen szép szeme volt.
-Nálad sosem lehet tudni mit tudok és mi a valóság. De ez tetszik.-reagálok.-Ezek se rosszak, sőt. Mindenevő vagyok, leszámítva a nyálas filmeket. Romantikagyilkos vagy sem, a klasszikus Igazból szerelem vagy az ötven első randi, de lejjebb nem adok, viszont horror-ra bármikor vevő vagyok.-ezzel ugyan nem mondok konkrét filmet, de azon még gondolkodom egy sort.-Harcosok klubja.-választok egyet hasraütés szerűen és újabb lépést teszek a sorban, míg minden figyelmemmel felé fordulok. Ezért is kapunk egy hangos torokköszörülést az eladótól. Előrántom a pénztárcám és belenyomom a markába a vattacukor árát, amit mérlegelés és különösebb gondolkodás nélkül választok.
-Egy óriás lesz.-válaszolok a mit kérnek kérdésre, amim fel sem tűnt, hogy a sorban már mi jöttünk, míg kiveséztük a filmek témáját.-Irány az óriáskerék.-nyomom a kezébe a mackót sajátomba kapva az óriás vattacukrot.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Akkor majd kapsz valami rózsaszín bolhák elleni nyakörvet. Biztosan remekül mutatnál vele és legalább keresnék a gazdádat is. – cukkoltam továbbra is őt, mert simán képes lennék meglepni vele őt. Képzelem, hogy pillanatok alatt a kukában landolna, vagy ha éppen kutyalakban lenne, akkor szét akarná rágni, de a poén kedvéért lehet egyszer tényleg veszek neki egyet. – Szeretnél fogadni? Aztán nehogy panaszkodj, hogy magaddal beszélgetsz. – kihívóan pillantottam rá, mert ha ezen múlik, akkor felőlem köthetünk ilyen fogadást. Ha valamennyire ismer, akkor tudja jól, hogy elég makacs tudok lenni és szívesen cáfolom meg ilyen fogadásokkor az embereket. A húga csak mesélt ilyen dolgokról is, vagy megőrizte volna minden titkunkat? Ki tudja.
- Igen, de hamarabb látnál csillagokat, mint bármi mást. – tettem még hozzá, mielőtt netán túlzottan beindulna a fantáziája. Meg kimondta, hogy azok közül vágnám bármelyiket is hozzá, amit éppen viselek? Hahh! Biztosan találnék egy másikat és az esélyesen jobban is fájna neki, mint bármelyik más.
Amikor felkap, akkor elsőre egy kisebb sikoly csúszik ki ajkaim között, majd nevetésbe fullad az egész, ahogyan pár lépéssel később már újra a lábam a talajt éri. Mosolyogva ingatom meg a fejemet, majd meglepettség ül ki az arcomra, amikor tovább boncolgatja az ötletemet. – Na, ezt nem hittem volna, hogy ennyire könnyedén beadod a derekadat. – vallom be, mert mit szépítsek? Hamarabb hittem volna, hogy akkor már inkább otthon akar piknikezni, mintsem most kiülni a partra. – Rendben van, csak nehogy addigra hideg legyen. A sajtostészta is melegen jó. – a filmes dologra meg csak egy bólintással feleltem. Biztosan akad még olyan este, amikor inkább jobb lesz otthon maradni, vagy éppen nap is. Pláne most, ha úgy vesszük, akkor én részben munkanélküli vagyok. Csak azért segítettem be a könyvesboltban, mert ott is éltem, de most? Nem is tudom, lehet a következő napokban nagyon nyitva se lesz, ha megint olyan elfoglalt lesz a tulajdonosa.
Miután sikerül túlélni a masinát és újra biztos talaj volt a lábam alatt, s próbáltam elérni azt, hogy a gyomrom ne akarjon liftezni, akkor a kérdése egy pillanatra megállított abban, hogy elinduljak a megfelelő irányba. – Még szép! Azt hiszed, hogy egy ilyen szerkezet elveheti a kedvemet? Akkor nagyon tévedtél, most csak még inkább ki akarom próbálni. – már csak azért is, hogy tudjam melyik is a jobb, meg egyébként is ott volt a képzeletbeli bakancslistámon, így már ezért se akartam kihagyni. Meg tényleg nem olyan fából faragtak, aki elfutna a dolgok elől, néha megteszem, de többségében elég elszánt tudok lenni. – Rendben van, akkor ezt megbeszéltük. Utána meg mehetünk haza és készülhetünk az estére. – fejeztem be a gondolatmenetet, miután kerülgettem a kicsit szédelgő embereket, akik szintén mostanság szálltak le erről „halálmenetről”, ahogyan valaki hívta.
- Nem sikerült kinyomoznod még? – mosolyogva néztem rá, majd megköszörültem a torkomat. – Hmm, köztük van a Die Hard, vagy a Lethal weapon. Természetesen a régi film, nem az új sorozat. – fogalmam sem volt, hogy ő mennyire szereti az ilyeneket, de hát a főszereplők magukért beszéltek. – Neked? – a lányos filmeket inkább megtartottam magamnak, mert valószínűleg nem Szerelmünk lapjait akarna nézni, vagy?

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

A húgom meglehetősen jó barátnő lehetett, ha beavatta és meglepően jól kezelte is Lay a tényt, hogy alkalomadtán át tudok változni különböző állattá. Persze azt hiszem ebben a kérdésben kölcsönös elfogadásra volt szükségünk egymástól. Mondjuk arra is, hogy a lepedőm néha megég...
-Ha egyszer bolhás lesz, nem vállalom a felelősséget.-tisztázom a kérdést, bár semmilyen élősködőt nem állt szándékomban a lakásomba költöztetni.-Kétlem, hogy csendben tudnál maradni.-szúrok oda, de máris a lábujjáig pirul, amitől hirtelen még szexibbnek tűnik. Ki nem hagynám az ilyen lehetőségeket, azért nem tudnának eleget fizetni.
-Fejen találna?-vonom fel szemöldököm a dolgok mögé kicsit mást képzelve, és jót vigyorgok a durcás ábrázaton, amit magára ölt percek alatt. Újra száraz és szilárd talajon állunk, ami plusz pont. A tengeren himbálózás és én nem voltam túl jóban. A magas és bármi csúszó-mászó jöhetett. A hajókázás... kizárt. De egész jól túléltük, szárazon és kész, hogy következő vidámparki állomás után nézzünk.
Felvetek egy ötletet, amire aztán ő is reagál. Nem is rossz a gondolatmenet, noha ahogy oldalba billent, automatikusan nyúlok utána és a mackóval együtt felkapom és csak pár lépés után teszem újra le, ezzel gyerekes bosszút állva a csónakos locsolásért.
-Rendben. De akkor legyünk igazán nyálasak.-állok az ajánlata elébe.-Lemotorozunk a partra és visszük a vacsorát.-tudtommal volt pár pad a kikötő környékén, így a vacsora Holdfényes vagy legalábbis csillagos ég alatti lenne, ha nagyon akarna, felőlem gyertyát is hozhatna.-A filmesét megtartanám akkorra, amikor esik vagy telihold van.-ezzel nem vetem el a második lehetőséget se, csupán szűkítek a körön, hogy melyik program mikor is lenne a legalkalmasabb szerintem.
Mivel a soron következő masina nem éppen volt beszélgetésre alkalmas, így míg ő folyamatosan sikít mellettem, én magamhoz magas hangon kiabáltam, s míg ő kapaszkodott a karfába és olykor kezembe, addig én teljesen elengedtem magam, ide-oda pattogva a széken. De jó móka volt.
-Na, marad a kipróbálandó listán?-értem ezzel a szakadék feletti ugrálásra, kötél végén lógásra tett megjegyzését, ami ebből kiindulva egyre jobban érdekelt engem is. Bár repülőből szívesebben ugrottam volna. Odébb araszolunk, bár az egyik lány még annyira se tűnt biztos lábakon állónak, mint Lay, aki az előzetes elképzeléseimhez képest, még ha kicsit kócosan is, de ugyan olyan makulátlanul festett, mint eddig.
-Szerintem amíg elsétálunk és beállunk a sorba pont el fog peregni az a tíz perc.-néztem el a vattacukros előtt kanyargó sort és igen... kétszer meggondoltam, hogy sorba akarok-e állni vagy.-Aztán szerintem, mire körbeérünk, már bőven a délután végéhez érünk.-nézem el a kerék tempóját. Mondjuk nem különösebben zavart, hogy így elment a nap.
-De ha már vacsora vagy filmek. Várom a kedvencek listáját.-ha abból indulok ki, amit a húgom mondott, ellentétben velem, nem volt nagy horror rajongó, ahogy én nyálas filmeket senki kedvéért nem ültem volna végig. Szóval kell valami klasszikus, arany középút. A főzőtudományom pedig még nem sejti, hogy ugyan nem áll meg a sajtos tésztámnál, de kaviárral nem fogom megkínálni.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Érzem, hogy olykor engem figyel, de még se nézek rá. Inkább csak figyelem a víz fodrozódását, mintha csak félnék rápillantani és rájönni, hogy mi is fordul meg a fejében. Sőt, kicsit úgy éreztem, mintha meztelen lennék előtte, hiszen az eddig viselt maszkunk könnyedén hullott a földre és nem maradt más, mint a csupaszvalóság és a megannyi elsuttogott titok.
- Nem baj, már akad társam akkor is, nem maradnék egyedül. – pillantok mosolyogva a medvére, amit korábban pontosan a hálóból száműzött, így a kanapén is meglenne a társaságom. Lehet nem ilyen pimaszságot várt tőlem, de ugyan már! Ez csak víz, nem lesz semmi bajunk tőle. – Szóval, ha veled megyek valahova, akkor mindig felejtsem el a strandot? Mindegy, hogy meg lehet sülni? Azt hittem csak bolhásként nem szereted, de ezek szerint… - feleltem kicsit szomorúan. Imádtam vízparton lenni és a húga is, legalábbis én úgy ismertem. Nem véletlen, hogy sokszor kötöttünk ki a strandon. Jó persze, más nyilvánvaló okokból is előszeretettel fordultunk meg ott, de akkor is.
- Ti egyek vagytok, nem? Ha téged választalak, akkor jön Foltos is, nem? – néztem rá ártatlan mosollyal, hiszen én így gondoltam. Sőt, lehet ha az idegeimre menne, akkor egy időre valahogy megpróbálnám elérni, hogy cuki, édes és ártatlan kutyaképében ragadjon. Na jó nem, de azért vicces volt legalább erre gondolni.
- Mindig is tudtam, hogy roppant jól tudsz bókolni, de nem azoknál biztosan jobb társaság lenne mindenki, vagy úgy kéne tennem majd, mintha magaddal beszélgetnél? – kérdeztem meg kíváncsian és mosolyogva, majd amikor meghallottam az újabb pimasz megjegyzését, akkor pillanatok alatt vörösödtem el, majd dühösen böktem felé. – Csak nehogy aztán az egyik kókusz véletlen arcon találjon. – most olyan lehettem, mint egy 5 éves, aki éppen bevágta a durcázást, ami inkább mulattat mindenkit, mintsem meghatna bárkit is. Kiszálláskor már én se érzem annyira stabilnak a dolgot, de szerencsére a kezét nyújtja, így van miben megkapaszkodnom. Egy apró szökkenés és máris újra szilárd a talaj alattam. Azt hiszem kalóznak se fogunk felcsapni egyhamar. Mosolyogva követem őt a tömegben, miközben a szabad kezemmel a kezét fogom, hogy ne sodorjanak el mellőle. Lehet inkább a céllövöldét kellett volna utoljára hagyni, de legalább mackópajtás se panaszkodhat, hogy unalmas lenne a mai napja.
- Nem, de valószínűleg hasonló lehet. A reggeli már biztosan nem fog kijönni, meg egyszer élünk, nem? Ideje szórakozni és legalább, ha elmegy a hangom, akkor neked se kell hallgatnod engem később. – játékosan meglöktem őt a csípőmmel, hogy utána kövessem a kiszemelt állomás felé. Biztos vagyok abban, hogy megannyi sikoltás el fogja hagyni a torkomat, de mindenképpen ki akartam próbálni, ha már felhozta. – Mi lenne, ha este inkább lemennénk a partra, vagy az túlzottan nyálas, megszokott? – néztem rá kérdőn, hiszen a vattacukor és az óriáskerék részével teljesen egyetértettem. – Vagy mellé nézünk valami filmet? Filmeseste? – dobtam be mást is még az ötletkosárba, hiszen a testvérével megannyiszor csináltunk olyan estéket. Igaz, vele biztosan másabbat fogunk nézni, de amíg nem horror, addig nagy gond nem lehet.
És igazam is lett, szinte folyamatosan sikoltottam, amikor jött a zuhanás rész. Sőt, az egyik pillanatban még Vin kezét fogtam meg, mert annyira megijedtem. Teljesen olyan érzés volt, mintha mindjárt kirepülnék a következő pillanatban. Persze erről szó se volt, de miután földet értünk és kiszálltunk belőle kicsit szédültem és a gyomrom is biztosan fentebb volt, mint illene. – Mi lenne, ha 10 perc pihenőt tartanánk a vattacukor előtt? Kicsit úgy érzem, hogy a gyomrom nem ott van, ahol lennie kellene. – bár ennek ellenére is újra felültem volna rá. Eszméletlen jó volt, miközben ugyanannyira olykor para is.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Valószínűleg.-bár a kockázatot vállaltam volna, és talán adtam volna egy esélyt Lay meggyőzőerejének is, hátha. Maximum mégsem jön össze és nem jövök ki sose az ajtón. Ez bármikor benne volt a pakliban. Nem voltam az a típus, aki pitizett volna a felmentésért és az életéért, de reméltem, hogy Jon-t a lánya józan esze befolyásolhatja még.
Azt hiszem az életünk egy része elvárásokkal teli volt és szinte alap volt, hogy annak megfelelően éljünk. Az aranyifjú és a zabolázatlan, de illemtudó lány. A képernyőn jól mutattunk volna, miközben mindketten gyűlöltük az életünket. De most ez a két ember valamiért, mintha nem is létezett volna. Bár közel sem ismertük a másikat annyira, kis lépésekkel haladtunk előre. Egyre inkább emlékeztem a lányra, akit kerestem mindig is, akit el tudtam volna képzelni magam mellett, de ez a mostani jobban tetszett. Minden szempontból.
-Szerintem is.-értek egyet vele, ahogy az evezővel szenvedve lassan előre haladunk, és hol arcát fürkészem, hol a tó tükrét. Valamiért a húgomnak abban is igaza volt, hogy egészen más véleménnyel lennék, ha megismerném, mint amilyenen alap esetben voltam.
A csónakok lassan eleveznek mellettünk, míg mi a tó szélére sodródunk. Innen nem is olyan volt, mint egy vidámpark, inkább mint egy sima park. Aztán szinte egyedül maradtunk. Engem nem zavart.
-Hééé...-törlöm le a vizet kezemről,ahogy a hajó jobbra-balra kezd imbolyogni velünk, és az egyensúlyunk megkeresve mindkét lapátot a víz felszíne alá nyomom.-Lay, ha beleborulunk, esküszöm, hogy a nappaliba száműzlek.-mondom komolyan.-Ha melegebb lesz, elviszlek csónakázni és nem fog zavarni, ha te mellettem úszol, de ma kímélj meg ettől a... akármitől.-azért az erdei tó tisztasága biztos volt, ez a mostani viszont se színre, se szagra nem tűnt valami egészséges folyamnak.
-A remek szimatom? Az enyém vagy Foltosé?-kérdezek vissza, mivel emberként meglehetősen átlagos szimatom lett volna bármihez, de tény, hogy míg ő a kényelmét, én a hosszútávú, hasznosnak tűnő dolgokat vinném inkább magammal. Persze a társaságát élvezve. Egyedül mégis csak unalmas lenne, a végén még magamba kezdenék beszélni vagy nekem is lenne valami figurám, aki csak hallgat és bámul.
-Tennék róla, hogy ne akarjon senki keresni. És igen, remek unaloműző lennél. Pont, mint Hétfő. Vagy Kedd vagy mi volt a neve...-mondom sejtelmesen, végül megvakarva a fejem, mivel Robinson Crusoe  sosem volt a kedvencem.-Neked a kókuszbikini is jobban állna.-csakis azért, hogy elpiruljon, de imádtam a határait feszegetni, ahogy az már kiderült és ő ezt az én esetemben sem hagyta ki.
Lassan a kör végére érünk, mikor kiszállunk, kezet nyújtok felé, átadjuk a csónakot a következő párosnak és mackó komával együtt odébb sétálunk. Körbenézek és megakad a szemem valamin. Az ötlet kicsit elvont a legutóbbi hullámvasutazás után, de nem rossz. Kell az adrenalin, nem?
-Nem egy bungee jumping...-nézek a magas oszlopra, aminek a tetején jó pár ember egy kabinszerű, de nyitott cuccban ücsörög és a masina egyik pillanatról a másikra, szabadesés szerűen zuhanni kezd, aztán megáll. Sikítások sora hallatszik, bár ebédidő után járunk, még az óriáskerék előtt erre mindenképp beneveznék. A kabinok újra a magasba emelkednek, de nem érik el a legmagasabb pontot, megállnak, majd újra a mélybe zuhannak.-Nost?-szalad fel szemöldököm kérdőn, hogy vajon belemegy-e vagy sem.-Aztán irány a vattacukorért és az óriáskerékre. Vacsorára pedig megkóstolhatod az isteni sajtos tésztám.-teszek egy ajánlatot, amivel vagy él vagy sem, de kíváncsi vagyok mennyire bevállalós.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Nem tudom, de azt biztos, hogy meg se fordult a fejemben. Azt se tudom, hogy miként kell és a szellemidézés is eléggé távol áll tőlem. – tudom, hogy sokan próbálkoznak azzal is, de soha nem tartottam jó ötletnek. Ebben nagyon is egyetértek, hogy nem kellene őket bolygatni. Inkább csak reméljük azt, hogy jobb helyen vannak és boldogok azon a bizonyos helyen, már ha létezik tényleg valami a halálon túl is.
- Nem hiszem, hogy tudja, akkor lehet már nem élnél. – húztam el a számat, hiszen eléggé morcos természetű tudott lenni és eddig nem úgy tűnt, mintha túlzottan kedvelné Jonathant. Nem mintha ebbe beleszólhatna. Akár tetszik neki, akár nem, akkor se tehet semmit se az ellen, hogy találkozzam vele. Ha meg mégis tenne, akkor azzal együtt engem is elveszítene.
Kicsit felhorkanok, amikor a gyenge láncszemet említi, mert nem hiszem, hogy bármelyikünk is az lenne, de ki tudja, hogy ő pontosan mit is ért alatta. Mindegy is, inkább lapozzunk, nem akarok leállni vitatkozni ilyen semmiségeken. – Szerepet? Nos, amikor veletek találkoztunk, akkor tényleg hoztam szerepet, de máskor nem volt szokásom, maximum a kamerák előtt, ha valahova a szüleimmel együtt kellett mennem. – mert hát valljuk be az embernek nem mindig van kedve mosolyogni, se a boldog családi képet a nyilvánosságnak is megmutatni. Főleg a kamaszéveimben próbáltam lázadni ezek a dolgok ellen, de nem sok sikerrel. Voltak nekem is kötelességeim. – De tényleg jobb így, végre látni az igazságot. – értek vele egyet. Jobb így, mintha még mindig meg kellene játszanunk magunkat. Arra, amit meg még mondott megrántottam a vállaimat, mert volt a szavaiban igazság, de mindenki részben maszkot visel. Mind félünk valamilyen okból megmutatni azt, akik vagyunk. Félünk attól, hogy megbélyegeznek amiatt, vagy csak újabb sebeket szerzünk, hiszen a felszín alatti sebeket nem sokan láthatják, pedig azok sok esetben sokkal veszélyesebbek, mint a felszíniek.
Míg én gondolkozom, ő inkább kicsit arrébb evez, hogy ne legyünk annyira útban másokban. Szerintem, ha még tovább himbálódzna a csónak, akkor lehet idővel simán el is tudnék aludni. Sőt, mennyire jó lenne most kifeküdni valami nyugágyba és csak pihenni.
- Hogy legyen kit feláldoznom a vadállatoknak. – feleltem könnyedén, majd elnevettem magam. – Na, meg ott a remek szimatod is, legalább biztosan megtalálnád azt, amire szükségünk van. – nyelvet nyújtottam játékosan. Egyiket se gondoltam igazán komolyan. Azért vinném magammal, mert nem akarok távolabb sodródni tőle. Mellette minden másabb, de nem tudnám leírni, hogy miben is vagy pontosan miként, csak érzem. És rámerném bízni az életemet. – Na tessék, látszik, hogy csak jól járnék veled, hiszen csupa hasznos holmit vinnél magaddal és szép, csak unaloműzőnek kellenék? – játékosan a vállaiba bokszoltam, majd kicsit lefröcsköltem a vízzel, miközben a mosolyom még inkább kiszélesedett. – Lehet, még a végén keresni kezdenének. – azzal megfogtam a lapátot és vele együtt kezdtem el evezni. Nem mondom, hogy elsőre ráéreztem, de idővel már egész jól tudtunk haladni. Miután kikászálódtunk a csónakból sietve mentem arrébb, hogy másoknak is helyet adjunk. – Most te döntesz. – néztem rá kérdőn, hogy vajon merre is visz tovább az utunk. Még bőven volt olyan dolog, amit nem próbáltunk ki. – Van olyan hely vagy dolog, amit mindenképpen elszeretnél jutni vagy éppen megszeretnél csinálni? – máris neki álltam faggatni, amíg vártam arra, hogy kitalálja merre is menjünk tovább.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Hát remélem ő pihen. Valamimért nem hiszem, hogy bolygatni kellene a természet rendjét.-ez a mondat talán önzőnek hatott, de szerettem azt hinni, hogy a húgom egy olyan helyen van, ahol minden tökéletes és képes ott is habzsolni az életet, mint itt. Ha nem így volt, mit számított, nem tudhattuk? De visszahozni... Azt hiszem megölne, ha túl nagy árat kellene érte fizetnem. Pedig semmi sem tűnt túl nagynak, hogy újra halljam a nevetését.
-Szerintem csak az egyikkel. A másik nem is tudja, hogy tudod, nem?-lényeges kérdés volt, ettől függetlenül nem gondoltam, hogy meg kellet volna magát játszania, hogy kicsikarja az apjából az igazat. De ez is egy stratégia lehetett, ami akár működhetett is. Ez a csata az övé volt, én maximum asszisztálhattam hozzá.
-Pontosan. Mindenkinek könnyebb volt így. Plusz egyel kevesebb gyenge pont.-bár azért nem volt az olyan könnyű, de tény, egyszerűbb volt, mint mondjuk randira hívni. Ellenben ma reggel ez elég könnyen ment.-Igazából azt hiszem ugyan úgy álltunk a másikhoz, nem? Te is hoztál egy szerepet én is. De azért ez a mostani kellemesebb, nem gondolod?-pillantok oldalra egy féloldalas mosollyal az arcomon, aztán újra a víztükörre révedek.-Nem apuci kislányát láttam. Inkább valakit, aki kézzel-lábbal próbál kilépni az alma materből, de ezzel teljesen elveszíti önmagát.-az abszurd az egészben az volt, hogy emlékek nélkül nem lehetett önmaga, mégis... az a lány teljesen más volt, aki a húgommal a pasikkal szórakozott, mint az, aki mellettem ült egy plüssmackót szorongatva, mintha az élete múlt volna rajta.
Meglepődik, elgondolkodik, s így én is. A csúnya tekintetekből kijut, ahogy megtörjük a sort, de nem érdekel. A tó szélére evezek, ahol kevésbé vagyunk a haladási útvonalban. Nem zavartatom magam most sem. Válaszától elnevetem magam. Nem is ő lenne, ha más dolgokat vinne magával. Én inkább vittem volna túlélésre alkalmas dolgokat, végiggondolva mi az, amit önerőből adhat egy lakatlan sziget és mi az, amit nem. De hát, azt hiszem ha én lennék az egyik utas mellette, ez a feladatom ott is meglenne.
-Ennyi? Hm...-rázom meg a fejem a gondolataim közül kiszakadva, mivel a kérdést visszájára is fordítja, de nem hagyom ennyiben.
-Miért pont engem?-szalad szemöldököm a homlokom közepére, várva, hogy valami frappáns válasszal rukkoljon elő. A felé eső evezőt felé nyújtom és várom, hogy evezni kezdjen, ezzel visszasorolhassunk a csónakázók közé.-Én biztos, hogy vinnék a kedvenc sörömből egy hűtőládára valónyit. A kaját megoldanám a tengerből, ha lenne forrás, lenne ivóvíz. Inkább gyufát vinnék a tűzgyújtáshoz.-ez eddig kettő, így tovább gondolom a dolgot.-Vinnék egy fejszét, hogy pár pálmafát beáldozva tudjak fát vágni, kötözőt, hogy a fejünk fölé  tető kerüljön. És talán téged, mert egyedül unalmas lenne. De csakis azért.-magamban a mondatot mással fejezem be, de ez az én titkom marad, de azért jót mosolygok, várva, hogy a lecsapott labdára reagáljon.-Azt hiszem ideje visszasorolni.-nézek körbe, mivel az a turnus, akikkel elindultunk már a sövénnyel keretezett csatornában evez. Újra tekintetét fürkészem, aztán elmorzsolok egy vigyort, megrázom fejem és várom, hogy megtaláljuk a közös tempót és a kijárathoz jussunk.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Újra csak megforgattam a szememet arra, amit mondott. Fogalmam sem volt, hogy mit mondott volna rá, de jobbnak láttam, ha nem kezdem el faggatni. Egyszer majd kiderül, vagy nem. Most egyébként is volt jobb dolgunk, még pedig az, hogy úgy eljussunk a csónakba, hogy nem borulunk a vízbe kapásból.
- Most miért? Én azt hiszem pont ezért szerettem annyira, mert mindig képes volt a jó oldalát mindennek megtalálni, vagy mindenből vicces csinálni. Irigyeltem érte. – vallom be, miközben kicsit a távolba révedek. Vajon most éppen popcornt majszolgatva néz minket? Netán forgatja a szemét is, amiért ő a téma? Mindegyiket kinézem belőle, ha van rá lehetősége. Sőt, ha megtehetné, akkor biztosan belelökne minket a vízbe, csak hogy még inkább bosszantsa a testvérét, ő meg jót nevessen az egészen. – Igen, hiszek benne. – pár pillanatig habozok, de aztán úgy döntök, hogy folytatom. – Találtam olyan feljegyzéseket, amikben arról írtak, hogy akad olyan boszorkány, aki a halál után visszahozott valakit. Azt írták, hogy ára volt és nem is mindenki tudja megtenni. Idősnek és tapasztaltnak kell lenni. Így szerintem valami biztosan van, máskülönben miként működhetne az ilyen? Mármint csak nem hazudnának ilyenről. – azt meg inkább elhallgatom, hogy nem Jonathan adta a kezembe azt a könyvet, amiben láttam erről is pár sort. Ezt inkább én csentem el, mert unatkoztam a könyvesboltban. S amire azt mondják, hogy a lehető leginkább kerüld el… nos, akkor biztos lehetsz benne, hogy idővel a Kíváncsi Fáncsi lecsap rá.  
Szavaira elmosolyodtam, de legalább most sikerült megállnom, hogy ne piruljak el. – Azért néha nem bánnám, ha unalmasabb lenne az életem. Van két apám is, de jelenleg mind a kettővel hadilábon állok. – kicsit még el is nevettem magam ezen, hiszen míg más szeretne legalább egyet, addig nekem van kettő, de egyikkel se beszélek most. Lehet most tényleg jogosan mondaná valaki azt, hogy hálátlan kölyök vagyok és nem becsülöm mindazt, amin van.
- Miattam? Így akartál távol tartani magadtól, hogy olyannak mutattad magad, vagy azt hitted az jobban vonzana, mint a valódi arcod? – néztem rá meglepetten, ahogyan abbamaradt az evezés is és megálltunk valahol az útban kisebb bosszúságot okozva ezzel a többi csónakosnak. Kikerülni volt hely, de akkor se a lehető legjobb helyen döntött úgy, hogy most nem evez tovább. – Miért netán annak gondoltál? Olyannak, aki apuci neve mögé rejtőzik és azzal ér el mindent? – néztem rá meglepetten, mert ez csöppet se tetszett, de legalább kellemes csalódás voltam a részére. Ez azért jó dolog. Soha nem akartam az elkényeztetett leányzó lenni, még ha néha annak is állítottak be az újságok. Az orvosira is saját erőmből jutottam be.
Pár pillanatra elgondolkozom azon, amit mond, majd végül megszólalok, miután bocsánatkérően nézek egy éppen minket kikerülő párra. – Könyveket, innivalót, élelmet, túlélő felszerelést és téged. Talán neked jobbak a túlélő ösztöneid, mint nekem. – nem tudom mennyire lepte meg őt a válaszom, vagy mit is kéne vinni pontosan, ezen soha nem gondolkoztam, de majd ő biztosan bölcsebben döntene, mint én. – És te? – néztem rá kérdőn, majd arrébb pakoltam a macit.- Ha felelsz, akkor segítek evezni, hogy mihamarabb megszabadulj a víztől. – tettem még hozzá barátságos mosollyal az arcomon, hiszen nem akartam, hogy sokáig kelljen a csónakban szenvednie. Pláne mivel az lenne a lényege ennek, hogy mind a ketten élvezzük.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Ezt nem csapom le.-sokat sejtető kijelentésem mögött egy abszurd mondat áll, ami majdnem elhagyta a szám. A lehetsz a gazdám most mégis erősnek tűnt, de kíváncsi vagyok, hogy a hallgatásom szemforgatást vált ki nála vagy további kérdezősködést és faggatózást.
Megvakarom a tarkóm és beegyensúlyozok a csónakba. Jobb szerettem biztos talajon állni, de erre itt most kevés lehetőségünk volt. Ellenben jó egy órára biztos, hogy a víz tetején fogunk himbálózni, szóval ideje, ha hozzászokok a gondolathoz, hogy a szárazföld a csónak két oldalán bőven evezőtávon kívül van.
-Csak.-válaszolok tömören és megforgatom a szemeim, míg végre beül mellém, aztán szerintem ő is érzi, hogy így meglehetősen fura a csónak egyensúlya és odébb csúszik. Lassan elindul a sor és felvet egy kérdést, ami aztán egész máshová gyűrűzik ki, de cseppet sem zavar.
-Igen, az egy roppant idegesítő szokása volt.-a húgom bármin képes volt nevetni és rendszerint az idegeimen rohangálni épp ezzel. Pláne a jó tanácsival, amiket tudat alatt mindig mérlegeltem és a legtöbbször igaza lett. Mégis furcsa volt hogy a húgomnak jobban megy ez. Nem fordítva kellett volna lennie?-Most egészen biztos tapsikol örömében.-képzelem magam elé a képet és igen, valóban ez volt a legvalószínűbb.
-Te hiszel benne? Mármint, hogy ez után van bármi?-tudtam, hogy a boszorkányok hittek a szellemvilágban, de én valahogy... ebben szkeptikus voltam attól függetlenül, hogy a vámpírok szinte bármeddig képesek voltak élni, ha életben hagyták őket, a boszik nem öregedtek és a farkasok teliholdkor átváltoztak. Bennem még élt a remény, hogy a természetfeletti világ is véget ér valahol és nincs purgatórium, ahol megrekedhetünk.
Figyelmesen hallgatom, és valóban jogos, hogy felhívja a figyelmem a pontatlanságra, hogy mire is vonatkozhatott pontosan a kérdésem. Végül egyszerre több dolgot tudok meg, amitől kicsit könnyebb lesz a dolgom. Fogalmam sem volt milyen lehetett egyszerre két apával, aki a látszat alapján két teljesen más személyiséget is jelentett, más értékrenddel. Az egyik elfelejtette, milyen apának lenni, a másik kicsit túlzásba vitte a saját karrierje fontosságát, amit a lánya elé helyezett. Ezért is lepett meg, hogy ő más pályát választott és még hagyták is neki. Bár kétlem, hogy szó nélkül.
-Szerintem a normális, egyszerű kevésbé lenne izgalmas. Nem mindenki mondhatja el magáról ezeket.-kíváncsi vagyok a reakciójára, hogy újra a füle tövétől a lába ujja hegyéig vörös lesz-e vagy sem.-Legközelebb más álcát választok.-biztosítom megvakarva a tarkóm, addig az evezőt elengedve. Valahogy sosem esett nehezemre figyelni rá, inkább az, hogy viselkedjek úgy, mintha mi se lenne természetesebb. Miközben a húgom tett róla, hogy folyton pasik legyeskedjenek körülötte.
Figyelem, ahogy vonásai változnak és a pír lassan elönti arcát. Megforgatom a szemem. Na igen, ebben ő se különbözött másoktól, akik hasonló dolgokat gondoltak rólam. Pedig az igazság kétlem, hogy ez lett volna. Szerettem a magam kis átlagos, bonyolult életét, de mindig is arra vágytam a legjobban, ami az orrom előtt volt.
-Nem vagyok aranyifjú, ez csak a látszat. És leginkább miattad a látszat.-nem kötök csomót a nyelvemre most sem. Talán ez a pillanat? Nem, még nem jött el. Csak tudnám mi a franc tart még mindig vissza.-De jó látni, hogy te sem egy elkényeztetett kislány vagy már. Ez kicsit eredetibb. Minden mellékessel együtt.-sokkal jobban tetszett a páncél nélküli énje, aki hagyta, hogy az ember elgondolkodjon, próbálja megfejteni, mint az, aki elérhetetlennek és kiállhatatlannak akart tűnni. Lassan evezek tovább és tekintetem a tó vizét kémleli. A tó másik fele, ami a kijárat felé visz egy hosszú, folyosószerűre vágott sövénnyel határolt csatorna volt. Egyenlőre ez a jelenlegi, napsütéses rész jobban tetszett. Lay pedig kétlem, hogy evezőt ragadna a mackóját elengedve.
-Ha maximum öt dolgot vihetnél egy lakatlan szigetre, mik lennének azok?-vetek fel egy kérdést.-És most tekintsünk el attól, hogy boszorkány vagy.-egészítem ki a mondandóm, ezzel célozva rá, hogy nem érne csalni azzal, hogy szinte bármit megkaphatna. A saját válaszom mondjuk nem tudom, de magam is elgondolkodom ezen. A rövid hajókirándulás közepén a tó kiszélesedik és az evezőt kis ideig elengedem, hogy egyszerűen ringjon a csónak a vízen, s aki meg akarna minket előzni az szabadon hajókázhasson tovább. Miért sietnénk?

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- És még azt hittem inkább a falábat kifogásolnád. – ha már kalózokról van szó, akkor ezt se felejtsük el. Meg olykor még kampó kezük is van, hiszen a mesékben úgy is ábrázolták őket. De én se terveztem megnehezíteni még inkább a dolgát, legalább azzal nem, hogy újra eltűnnék. Miért futnék el, ha a karjai között úgy érzem, hogy végre otthon vagyok? Ott vagyok, ahol lennem kell, boldog vagyok és mindamellett még biztonságban is érzem magam.
Követem őt, amikor viszont meghallom az aggályait akkor lemondóan sóhajtok egyet és egy pillanatra megtorpanok. – Tudod, a nők nem úgy kezelik a náthát, mintha éppen haldokolnának. Az inkább rátok igaz, másrészt meg boszorkány vagyok, így lehet nekem is egy-két dolog a tarsolyomban. Ne aggódj ennyit, még a végén idő előtt leszel ősz. – néztem rá mosolyogva és kicsit titokzatos pillantással. Jó pár főzetről olvastam már az elmúlt időben, ami különféle betegségekre jó lehet. Igaz, egyet se próbáltam még ki, de ha az őseinknek beváltak, akkor nekünk is jó lesz. Bár bele se mertem gondolni, hogy milyen remek íze lehet, de erre ráérek akkor gondolni, ha netán sort kell valamelyikre kerítenünk. – Van egy rossz hírem, hogy bármennyire is szeretném az csak neked adatott meg, nekem nem. De akkor majd igyekszem kutyaként nem vízbe vinni. – majd bátorításként nyomtam egy újabb puszit az arcára, mielőtt még beszállt volna a csónakba, majd követtem én is. Elsőre jó ötletnek tűnt egészen közelülni hozzá, de aztán be kellett látnom, hogy nem lesz egy olyan egyszerű, hiszen magunknak kell evezni, így inkább kicsit mocorogni kezdtem és kicsit távolabb csúsztam tőle, hogy elegendő teret adjak neki.
- Tudod, most olyan vagy, mint egy morgó medve. Ha nem akartad, akkor miért nem mondtál nemet rá? – néztem rá kérdőn, mert sok értelme nem lesz, ha végig morogni fog, amíg ki nem szállunk a csónakból. Meg egyébként is hol marad a pozitívlátásmód?
Egy pillanatra meglepődök azon, amit mond, de aztán csak megrázom a fejemet és játékosan a vállába bokszolok miután kiderül, hogy nem komolyan mondta. – Sajnálom, néha én is abban reménykedek, hogy amikor kinyitom a szememet, akkor megpillantom, de talán jó helyen van és most is jót nevet rajtunk. – s kicsit még az égre is pillantottam, majd elképzeltem, ahogyan gyerekként netán ugratták egymást, azelőtt még, hogy én ismertem volna őket. EL tudom képzelni, hogy mennyire menőnek érezte Sophia azt, hogy át tud változni. Ő biztosan inkább menőnek jellemezte volna, mintsem balszerencsének vagy bármi másnak.
- Mármint azt, hogy olykor félhetek attól, hogy netán bolhásan térsz haza? Vagy a kötelékre gondolsz? Vagy arra, hogy míg másnak egy sincs, addig nekem két apám van és egy anyám? – soroltam fel azt, amik elsőre eszembe jutottak, majd pár pillanatra hallgattam. – Azt hiszem nem, mármint fura valamilyen szinten, de valahogy még se teljesen. Mindig is úgy éreztem, hogy valaki vigyázz rám és kiderült, hogy tényleg így van. Na, meg legalább tudom miért vagy olykor igazán édi, mert egy cuki kutyus veszett el benned. – majd játékosan összekócoltam a haját, hogy tovább bosszantsam őt. Aztán sóhajtottam egy aprót. – Azt hiszem a te mivoltod a legkevésbé fura és nyugtalanító ebben a káoszban, amibe keveredtem az elmúlt hónapok alatt. Sőt, azt hiszem te vagy az egyetlen, aki mellett jelenleg biztonságban érzem magam és képes vagyok kicsit kizárni a többi káoszt. És amennyire tuskónak, beképzeltnek gondoltalak az elmúlt időben, míg a két család összejárt, most már pont annyira nem gondolom azt, hogy aranyifjú lennél. – vallom be, ahogyan az ölemben pihenő mackóra téved a pillantásom, mintha csak félnék, ha ránézek, akkor megint pipacsok színével fog vetekedni az arcom. S ezzel mintha egy fajta választ is adnék arra, hogy miért is kosaraztam ki őt azon a napon. Azért, mert nem ezt az arcát láttam neki előtte….

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Nem állna jól a szemkötő.-viccelem el, noha édes volt a kincskeresés, egy idő után belefáradtam. Aztán új esélyt adtam neki és most itt voltunk. Valamiért ez kárpótolta a kezdeti keserű szájízem.
A gyors kincskeresés után reméltem, hogy kicsit jobban lesz. Hogy az emlékei nem nyomják rá a napra a bélyegüket és esélyt adnak rá, hogy kicsit higgyünk a sorsszerű izének, ami kezdetektől fogva körülöttünk lebegett. Komolyan érdekelt ki ő és miben változott, de nem volt jó látni, mikor saját magával vívott csatát, hogy merjen-e következő lépést tenni vagy sem. Pláne, hogy közelsége nem éppen közömbös és ha nem próbálnék úriemberként viselkedni, már egészen biztos nem a padon ücsörögnék vele. De azt hiszem végre értem, mire is érdemes várni.
-Rendben.-engedek, mikor úgy dönt, hogy továbbléphetünk és bár a választását nem tartom jó ötletnek, végül legyintek. Ha valamit a fejébe vesz. Felállok és magammal húzom.
-Lay, maximum húsz fok van. Ha csurom vizesen felülsz az óriáskerékre azt hiszem a hullák lesznek a legkisebb gondjaid.-emlékeztetem rá, hogy a megfázás sem kellemes és nem óhajtottam én se betegen fetrengeni vagy vizesen hazamotorozni.-És nem. Nem szeretem a vizet. Próbálj meg kutyaként úszni, totál más érzés, mint emberként.-avatom be ezzel egy titokba, legalábbis valamibe, amit ezzel kapcsolatban én gondoltam. Hála neki volt már szerencsém úszkálni, úgy, hogy állítólag én Sophia barátjának voltam a kutyája. A barát nem létezett, ellenben én igen és cseppet sem volt már akkor sem ínyemre, hogy fuldokolva kövessem őket, küzdve a hullámokkal, míg bikinis csajok vesznek körbe, akik csak egy vizes kutyát láttak.
Beállunk a sorba és hamar kapunk is egy csónakot. Lassan bekászáldok, mint a saját öregapám, aztán illedelmesen kezet nyújtok felé.
A mackót szorongatva csatlakozik hozzám a csónakban, mellém bújva, így kicsit nehézkesnek tűnik az evezés.
-Tuti beleborulunk.-mormogom, ahogy a hajó egyensúlyát keresem, és próbálok a sorban maradni. Az andalgó párokat mintha mi se zavarná.
-Legyen.-engedek kérésének és elgondolkodom a nekem szegezett kérdésen, míg újabbat húzok az evezőkkel. Érthetetlen módon egyszerűen szalad ki a számon az első gondolatom.
-Ma reggel volt egy. És mivel még itt vagy és nem kell kincskereső kutyának lennem, azt hiszem ezt ráírhatom a listára.-mondom szórakozottan, de süt rólam, hogy az első gondolatom nem éppen ez volt.-Tudod, rengetegszer kívántam régen azt, hogy Sophia éljen. De azt hiszem az idő segít.-evezek lassan, próbálok a sorban maradni, lassú tempójukhoz alkalmazkodni. Arcomra most sem siklik a fanyar, búskomor ábrázat, inkább csak kimondom, ami először eszembe jut, mindenféle érzelem nélkül.-Kiskoromban azt hiszem azt kívántam a legtöbbször, hogy változzon békává. De ez valahogy kimaradt. Miután rájöttünk és megértettük, hogy mik vagyunk, valamiért a kutya alap állapot lett a választások során.-avatom ezzel be a gyerekkorunk egy részébe és az animágus lét egyik igen fogós kérdésébe is.
-Komolyan nem gondolod furának?-kérdezek vissza, mert meglepően jól fogadta a tényeket, de egyszer sem mondta, hogy mit gondolt erről. Furcsának találta, abszurdnak, érdekesnek vagy... orvos volt és boszorkány egyszerre, biztos volt valami kettősség ebben. A húgom talán beavatta, de arról én lemaradtam és kíváncsi lettem volna az akkor vágott arcára, amikor még azt se tudta igazán ő micsoda.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

Szavai ott visszahangoztak elmémben, miközben küzdöttem az emlékeim ellen. Szerencsére idővel már nem egyedül voltam, hanem ott volt ő is. Tudom, hogy gyerekes volt az, ahogyan eltűntem és elrohantam, de úgy éreztem, hogy muszáj. Mintha ezzel is csak azt akartam volna bizonyítani, hogy nem ott vagyok, hanem itt. Az csak emlékkép kép és ez a valóság. A jelenben senki se tart fogva, hanem szabadon mehetek oda, ahova akarok, hogy nem kell végignéznem azt, ahogyan az egyik szeretettemet valaki megöli. Szép lassan kezdtem megnyugodni mellette, a közelsége kellemes volt és védelmező. Biztonságban éreztem magamat, a puszija pedig gondoskodó volt és gyengéd, amire most még inkább szükségem volt. Fel se tűnt, hogy valami rosszat tettem volna, azzal, hogy a kezem a combjára siklott. A törökköszörülése ezért is ért váratlanul, de kezemet nem húztam el, amikor sajátjába fogta és ujjainkat újra összefonta. Továbbra is ott maradtam mellette gubbasztva a padon, miközben meséltem és hozzábújtam. Valószínűleg másoknak csak egy összebújó pár voltunk és egy pillanatra én is úgy éreztem, hogy csak azok vagyunk minden bonyodalom nélkül. Pedig bőven akadt bonyodalom miattam, pedig legkevésbé se vágytam egyikre se. Csak boldog szerettem volna lenni és megvalósítani az álmaimat.
- Tudom és köszönöm. – pillantottam rá, majd nyomtam egy gyengéd puszit az arcára, mintha csak nem akarnám őt állandóan kísérteni, pedig nem feledtem el, hogy milyen érzés volt az ajkára adni korábban egyet. Színjáték volt, de mégis valós, viszont legalább leplezhettem azt, hogy mennyire is élveztem, miként éreztem apró szikrákat ajkának érintésekkor.
- Pedig kezdem azt hinni, hogy remek kalóz lenne belőled, mert mindig megtalálod az állítólagos kincset. – nem voltam abban biztos, hogy én tényleg kincs lennék, de hálás voltam azért, hogy mindig rám talált és pontosan tudta, hogy miként vegyen oltalmazó szárnyai alá, még ha csak képtelesen is. – Hogy kiakadjak? Hogy összeomoljak? – mondtam ki helyette is a nyilvánvalót, majd sietve bólintottam. – Ígérem, de nem lesz gond. – reménykedtem abban, hogy részben elhatározásomon is múlik és többé nem fog egy-egy tégla kihullani abból a falból, ami elválasztott a múltamból. Legalább ne most.
- Miért ne? Csak nem félsz a víztől? Szóval olyan kutya lennél, aki nem szereti a vizet? – cukkoltam őt direkt, de legalább már mosolyogtam valamennyire. – Pontosan! Nem vagyunk cukorból, hogy elolvadjunk. Majd megszáradunk közben, hiszen amilyen lassan megy körbe. – rántottam meg a vállaimat, de én se gondoltam komolyan. Biztosan nem száradnánk meg, de nem volt hideg. Vagy maximum nézünk itt valami ruhát, biztosan árulnak már azt is, valami vicceset. Puszit boldogan fogadtam, majd mosolyogva néztem rá. A kérésére meg még inkább elmosolyodtam, majd máris magammal húztam a sorba. Amikor kinyújtotta a kezét, akkor elfogadtam, majd mellé huppantam. Egészen szorosan bújtam hozzá, miközben a macit az ölembe raktam. – Volt olyan kívánságod, amit többször is kívántál, hogy teljesüljön? – néztem rá kérdőn, hiszen ideje volt folytatni picit a kérdéseket. – S nem ér ugyanezt kérdezni. Azt kérdezd, amire tényleg kíváncsi vagy. – tettem még hozzá sietve, mert tényleg érdekelt, hogy mi az a dolog, ami érdekli, de még nem derített ki rólam. Közben pedig lassan ringatóztunk a csónakban a vízen. Az biztos, hogy ennek a menetnek nem két perc alatt lesz vége.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Nem is akarok elsietni semmit. Mindennek megvan a maga tökéletesen időzített pillanata.-hagyom ennyiben, nyitva hagyva a kérdést. Ahogy gyors puszit nyomott számra, megakadályoztam a pillanatot folytatódni, bármennyire kínálta a lehetőséget. Ismét bizsereg a szám, és tekintetem övére téved.
A szellemvasút cseppet sem csendes menet, sikítozó emberek és gyerekek csoportja közepén ülünk, s úgy préselődik mellkasomhoz, mintha attól tartana, egyedül marad. Csak később esik le, hogy a megérzésem, hogy e mögött nem csak a szellemvasút áll, ismét nem csal.
Mintha a föld nyelte volna el, pillanatok alatt szem elől tévesztem. Nem ez volt az első ilyen eset, de a megérzéseimre most is hallgatok. Követem azokat és meg is találom. Egy padon kucorog, felhúzott lábakkal, maga elé meredve. Leülök mellé a padra és megölelem, fejét nyakamba fúrja, homlokára puszit nyomva hallgatom, míg meg nem nyugszik. Talán az a legjobb, ha kibeszéli magából. Legalábbis úgy érzem, hogy nyugodtabb nem lesz. Hallgatom, ahogy a múltjáról mesél és összevonom szemöldököm. Kicsit nehéz volt elképzelni épp őt, hogy rosszra használná az erejét. Szándékosan és önakaratból legalábbis egészen kizártnak gondoltam. De a családja bonyolultságát elnézve azt hiszem nem mindenki volt olyan, mint ő. Semmilyen szempontból. Combomra sikló tenyerét inkább sajátomba fogom, míg igyekszem a zavart, ami átjár, leplezni és megköszörült torokkal ártatlanul összefonni ujjaink. Egy óvatlan mozdulat tőle és pont olyan voltam, mint egy zavarodott tini, aki élete első alkalmára készül.
-Nem hagyom, hogy bárki ilyesmibe keverjen.-biztosítom, bár ebben hinni erős boszorkányokkal szemben kicsit talán öntelt és túl bizakodó volt. Tekintete kitisztul újra, a múlt árnyai mintha lassan eresztenének a szorításukon és mikor távolabb húzódik, furcsa érzés jár át. Mintha túl gyorsan megszoktam volna egy állapotot, ami csak pár másodpercig tartott.
-Helyes. Jobb szeretem a megtalált kincset megőrizni és nem újra keresni.-tűröm füle mögé rakoncátlan tincseit.-De ígérd meg, ha nem érzed magad jól, nem várod meg, hogy...-mi erre a jó szó? Összeomolj? Ez elég hülyén hangzik. Zavarodottan vakarom meg tarkóm.-Szóval szólj.-zárom rövidre, reménykedve, hogy érti, mire gondolok és hogy értem.
Követem tekintetét és azt hiszem a választása meglep, de tény, hogy nem rossz ötlet a történtek után egy kis kitérőre. Csakhogy így is nehezemre esik kivárni A pillanatot.
-Biztos vagy benne?-szalad fel szemöldököm a csónakázótó szerű felé nézve, ahol szinte csak párok voltak.-És ha beborulunk, vizesen ülünk fel az óriáskerékre vattacukrot majszolni?-nézek vissza Lay-re és végre lépek én is felé. Gyengéd csókot nyomok homlokára és ahogy felállok, magammal húzom.-Jól van, legyen. De gyerünk, lássunk egy mosolyt.-kérem, beadva derekam, ettől nem fogok kihátrálni a feladatból és az egyik egyszerű, kétszemélyes csónakba huppanok, ami imbolyogva dől jobbra balra, és bár cseppet sem érzem biztonságosnak a talajt, kinyújtom felé a kezem, hogy belém tudjon kapaszkodni, míg követ.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Tényleg megharaptad volna? – néztem rá kíváncsian, mert még ezt nem sikerült megfejtenem. Egy részem azt mondta volna, hogy simán megtette volna, de a másik részem inkább azt, hogy odáig csak nem fajult volna a dolog, de egyiket se tudtam biztosra venni.
- Igen, eléggé másabb. Sokkal veszélyesebb is, hiszen elegendő egyetlen hiba és ki tudja, hogy milyen következményekkel jár. – és ott volt még az is, hogy amelyik szakterületre készültem ott eléggé hamar kellet meghozni a döntést és nem lehetett lazsálni. Ott mindig pörgés volt, hiszen mondhatni sok esetben mi voltunk első „védelmivonal”. – Héé, ez nem fair, másrészt meg nem lehetsz benne biztos. – öltöttem nyelvet, de már mind hiába volt, mert én is éreztem, hogy miként lettem vörösebb annak köszönhetően, amit mondott. Sejthettem volna, hogy a férfiak társaságában nem célszerű ilyen félreérthetően fogalmazni. De ezt már sose fogom lemosni magamról és esélyesen még sokszor az orrom alá fogja dörgölni. – Igen. Anya azt szerette volna, ha jogra megyek. Apa szerintem még politikusnak is szívesen nézett, de én orvos szerettem volna lenni. Segíteni szeretnék másokon. – feleltem könnyedén, mert ez volt az igazság. Senki se tudott róla lebeszélni, pedig megpróbálták sokan, de nem ment. Emellett végig kitartottam. Szerettem volna életeket menteni, segíteni, amikor rászorulnak az emberek. Ha másképpen nem is, de legalább ilyen módon.
Kicsit elkerekedett a szemem arra, amit mondott. Meglepetten pislogtam és megráztam a fejemet. – Pimasz vagy és hol marad az, hogy nem akarsz semmit se elsietni? – kérdeztem vissza mosolyogva, miközben az alsó ajkamat rágcsáltam. Még szép, hogy eszembe jutott egy-két dolog az elszólásának köszönhetően, de jobb volt ha inkább csak gondolatként maradnak meg egyelőre és nem adok hangot nekik.
A szellemvasút a maga módján egészen ártalmatlan. Egy-két szívrohamot tud azoknak okozni, akik ijedősek, mint én is, de sokkal nagyobb volt a baj azáltal, hogy újra elkezdett fojtogatni a levegő, mintha csak fagyos indák csúsztak volna fel a testemen, hogy újra bezárjanak és elrejtsenek a világ elől. Próbáltam erős maradni, de nem ment. Emiatt is kapaszkodtam egyre inkább a kisérőmbe, de hirtelen még ez se használt, újra éreztem a fagyos levegőt, ahogyan megbénít. Azt, hogy futnék, tennék valamit, de nem tudok, mert láncon tartottak, mint egy kutyát. A félelem egyszerre bénított meg és egyszerre sarkalt futásra, amint lehetőségem adódott rá.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje ülhettem ott, de kellett idő ahhoz, hogy a nap képes legyen átmelegíteni és újra teljesen a jelenben legyek, ne pedig attól rettegjek, hogy ez a kép fog elillanni és a másik lesz örökké előttem. Nem tudom, hogy ennyire rossz látványt nyújthattam, hogy senki se ült le mellém, vagy csak szimplán senki se volt fáradt. Halovány mosollyal az arcomon néztem Vincentre miután leült mellém. Arcomat odafúrtam a nyakához, ahogyan a hajamba túrt. Pár pillanatra becsuktam a szememet is, mintha a közelsége nyugtatna csak meg. – Nem a te hibád. Nem te zártál be egykoron és tartottál láncokon, mert nem akartam rosszra használni az erőmet. – a végére elcsuklott a hangom, mert egészen jól kirajzolódott előttem mostanra a tegnapi álmom. – A nagynéném volt. – húztam el a számat, ahogyan végre beugrott miért is fájt annyira annak a nőnek az árulása. Azért mert családtag volt és szerettem. Kezemet Vin combjára csúsztattam és ott pihentettem, ha nem húzta el onnan a kezemet. – Ijesztő volt az a hely, rideg és nedves, de leginkább az rémlik, hogy a fagyos idő miként mart a bőrömbe. És tudod nem az rémít meg, hogy a múltamban ez történt velem, hanem mintha ezek az emlékek csak figyelmeztetni akarnának, hogy akár most is megeshet, pedig érzem, hogy nem, de mégis… - nem tudnám rendesen megmagyarázni ezt a kettőséget, amit ébresztenek bennem. Most se attól féltem, hogy a múltban mi történt, hanem attól, hogy az nem a múlt, hanem a jelen. Mintha csak ez lenne a képzeleté. Végül felpillantottam rá és elmosolyodtam. – Nem akarom, hogy emiatt hazamenjünk. Jól leszek és ígérem, hogy többé nem szaladok el, de maradjunk. Ez a mi napunk és nem akarom, hogy holmi emlékek elvegyék ezt tőlünk. – néztem rá kérlelően, mert nem a rémképekre akartam emlékezni, hanem a mosolyára és arra, hogy mennyire jól éreztük magunkat. – Mi lenne, ha most tartanánk egy kis kitérőt és arra ülnénk fel? – mutattam egy sima csónakos helyre. Talán a szerelmesek alagútja lehet, vagy ki tudja mi a neve, innen biztosan meg nem mondtam volna.  Aztán meg nem tudom. Majd meglátjuk merre tovább, de senki se veheti tőlem el ezt a napot! Nem fogom engedni!

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

-Emlékezz rá, hogy egész jó színész vagyok kutyaként is.-alig egy hete még kutya képében, kis híján bokán haraptam egy fickót, pusztán azért, mert szemet vetett arra, amire én is. Hát, mégis velem volt itt.
-Jó, de gondolom az azért orvosi szemmel is más, mint valakit halottan látni és arra készülni, hogy felvágod.-na tőlem ez a világ nagyon távol állt. Az orvosoktól nem rázott a hideg, de elképzelni sem tudtam, hogy valakit érdekelhetett ilyesmi.-De a lényeg, hogy a kezeid elég ügyesek.-cukkolom korábbi elszólásával. Fehér köpenyben nehéz volt elképzelni.-Te választottad?-szalad ki számon a kérdés. Fogalmam sem volt, hogy ő döntött vagy a szülei. Igazából mindkettőben meglett volna a potenciál és az indok. De valahogy reménykedtem, hogy ha ez nem, valami b terve is van. Igazából ha úgy nézzük, ez már volt. A könyvesboltban elég jól érezte magát. Gondolom a múltjának is hála.
-Kihasználnám a mackó előtt az időm.-válaszolom sunyin mosolyogva. Ebbe aztán azt lát bele, amit akar, de gyanítom ő sem különbözik ebben másoktól.
Rémisztőnek a világ ismeretében nem mondtam volna a helyet, ettől függetlenül Lay egyre közelebb simult hozzám. Nevetve öleltem magamhoz, de valamit mintha megéreztem volna. Szinte remegett és mielőtt észbe kaptam volna a kör végén, úgy tűnt el a tömegben, kipattanva a szerelvényből, hogy esélyesen újabb kincskeresésbe kellett kezdenem. És így is lett. Vagy fél órát bolyongtam körbe-körbe, mire a megérzéseimre hallgatva egy parkosabb, félreeső részen rábukkantam, egy padon a mackóval együtt gubbasztva. Megvakarom a tarkóm és lassan elindulok felé. Gondoltam, hogy azért nem lesz könnyű dolgom, a helyszínválasztás pedig eddig kétszer úgy tűnt, hogy kellemetlen vagy kellemes emlékeket hozott fel benne, ami viszont tény, elég volt ahhoz, hogy máris visszagubózzon a maga kis világába.
-Hey...-ülök Lay mellé, kezemmel hajába túrva. Nem volt könnyes a szeme, ez már jó jel volt. Ellenben zaklatottnak tűnt, ami nem lepett meg.-Sajnálom Lay, komolyan.-nyögöm ki nehezen, de közben egészen mást gondolok. Nem érthettem, amit érez, nem érthettem a múltját, hogy milyen így élni, de segíteni akartam megtalálni magát, persze ehhez kellett, hogy hagyja is. Az emberek itt nem téblábolnak, bámészkodnak, jóformán totál egyedül vagyunk. Végül veszek egy mély levegőt és kimondom, amit gondolok, legfeljebb felképel alapon.-Nem élhetsz bezárva attól rettegve, hogy mi történt a múltadban. De segítek, szóval gyerünk. Mond el, mit láttál.-kérem, bár talán az elején meglehetősen nyers voltam és a kelleténél őszintébb, de ezt ideje volt, hogy belássa. Ha nem kéri meg Jon-t, hogy hozza vissza az emlékeit, és kap válaszokat, előbb vagy utóbb beleőrül. És kétlem, hogy a négy fal között az agya sokáig harcolt volna a falakkal, amik így is egyre inkább omladoztak.Talán ezzel el is vethettem az első tervem, ami az óriáskerékre szólított volna minket, de készen voltam hazavinni, ha azt kérte volna.

It's so much easier to go than face all this pain here all alone.

- Lehet nem mindig értenek belőle, de az erőszak akkor se megoldás mindenre. – feleltem elég határozottan és talán amiatt voltam ennyire elszánt ilyen téren, mert túlzottan sokszor láttam azt, hogy az erőszak hova tud olykor vezetni, hiszen mégis csak kórházban dolgoztam rezidensként az elmúlt időben. Sok borzalmas dolgot láttam, ahogyan olyanokat is, akik inkább hazudtak, mintsem bevallják az igazat. Szerencsére viszont a mackó hamar visszatalál hozzám, mire újra elmosolyodom, majd magamhoz ölelem, mint aki attól fél, hogy mindjárt megint valaki elviszi. – Vigyázz, még a végén magamtól adnám oda valakinek, ha ez lesz a büntetésem érte. – játékosan csendült a hangom, hiszen csöppet se volt ellenemre az, hogy a mellkasa helyettesítse a párnát. Túlzottan is jó volt úgy ébredni, illetve azt se tartottam kizártnak, hogy csak annak köszönhetően nem tért vissza a rémálmom, hogy ő magához ölelt. Mintha csak meg tudott volna védeni álmomban is.
- Nem hiszem, hogy ilyentől tartanod kéne. Legtöbb esetben az emberek olyat tudnak csak elvenni, ami sose volt a másiké, vagy már nem az övé. – feleltem higgadtan, attól viszont nem kellett tartania, hogy netalán hamarosan belekarolnék valaki másba és elsétálnék vele. Sőt, igazából a parkos fickót se hívtam fel azóta se. Se időm nem volt, se kedvem hozzá. Nem arra a fickóra vágytam, hanem arra, aki most itt sétál mellettem. Szellő könnyedén sodorja felénk az ételek illatát, de vagy a reggeli tart még ki, vagy csak az előző menetnek köszönhetően, de valahogy nem vonz a popcorn, se más ételek illata.
Amikor elkerekedik a szeme, akkor elmosolyodom, majd megrázom a fejemet. – Baleseti sebész szeretnék lenni, de sajnos ott megesik, hogy már mi se tehetünk semmit se és meghal a páciens a kezeink között. – felelem higgadtan, hiszen míg mások félnek a haláltól, addig én? Nem tudom, valahogy soha nem féltem tőle, hiszen az élettel együtt jár. Talán túlzottan is természetesen fogtam fel, de attól még abban a pillanatban mégis elájultam, amikor megpillantottam azt a halott fickót. Igaz, nem volt túlzottan szép látvány se, de azóta már egészen jól megedződtem. – Biztos vagy ebben? – néztem rá kérdőn, de végül beadtam a derekamat. Követtem őt a szellemvasútra, miközben reménykedtem abban, hogy nem lesz semmi gond se. Nem tetszett, hogy sötét helyre megyünk és féltem, hogy újra visszatér a tegnapesti rémálmom is. Sikolyból most se volt hiány, ahogyan olykor már inkább Vinhez bújtam a macival együtt, mintsem figyeltem volna az elénk ugró, megjelenő tárgyakat. A szívem hevesebben vert, erősebben kapaszkodtam a vége felé belé, mert újra kezdett elmosódni a valóság, de én maradni akartam. Újra éreztem azt a hűvösséget, amit tegnap álmomban is, amikor viszont megállt a „vasút”, akkor sietve pattantam fel és szinte futva tűntem el a tömegben, hogy végül egy parkos résznél leüljek az egyik padra. Mély levegőt vettem és lassan fújtam ki, ahogyan próbáltam távoltartani magam attól a helytől, ami be akart kebelezni újfent. Talán hülyeség volt idejönni, talán még se állok erre készen, mert apró dolgokról is elkezd a múltam megjelenni, mintha csak szép lassan repedne meg a múltamat és a jelenemet elválasztó fal. Lábamat is felhúztam, ahogyan a padon ültem és próbáltam hagyni azt, hogy a tavaszi meleg körbeöleljen, ahogyan szép lassan eltűntek újra az árnyak.