A bőrömet mardosták a felcsapó lángok. A falnak nyomódva próbáltam magam távol tartani tőlük, a fejemben mégis szólt a vészcsengő, ami szerint eljött a vég. "Élvezd ki az utolsó pillanatokat, Karen. Nézz a szemébe és vigyorogj, ne lássa, hogy félsz." Egy apró hang egyre csak szajkózta, kért, utasított, hogy keressem meg a férfit tekintetét, aki a legkisebb jelét sem adta a segítségemre sietésnek. Mozdulatlanul meredtem rá, amikor megjelent a vöröslő fénytenger közepette. Bíztam abban, hogy kimenekít, felém nyújtja a kezét, átlép a tűzön és kiráncigál a friss levegőre, de semmit sem tett. Tekintetembe tömény gyűlölet férkőzött, a számat összeszorítottam, aztán a vékony vonallá préselődött ajkaimat mégiscsak mosolyra kényszerítettem: ha hátat akar fordítani nekem, nem adhatom meg neki az örömöt, hogy szenvedni lásson. Megbocsájtottam neki, hogy meg akart támadni, megláttam benne a lehetőséget és biztosítottam neki, hogy az utcán kóborló szemétkupacból valaki legyen... a verőemberem, a társam, akinek némi szolgálattal arany élete lehetett volna. Azt hittem, betörtem. Először csupán egy aranyos kiskutyát akartam magam mellé, elvártam, hogy ugorjon a parancsszóra, aztán egyre jobban belejöttem a portyázásainkba és élveztem az együtt töltött véres perceket. Ellent kellett volna állnom és tudni, hogy semmi nem tarthat örökké, ami tetszik nekem. Építkezhettem volna a tapasztalatokból. Életem során többször csalódtam, mint ahány éve nyitva tartom a szemeimet és egy bizonyos adagnyi hátbaszúrás, szívfájdalom és meg nem értettség után feladtam az emberiség által annyira kultivált és túlértékelt morális értékrendeket. A mindennapok sokkal mókásabbak lettek, miután a  saját szabályai szerint kezdtem játszani. Azt tettem, amit akartam és akivel akartam. Jelentkezők bőven akadtak, nem panaszkodhatok, hiszen legtöbbször bőven elég volt egy mosoly ahhoz, hogy egész kompániákat alakítsak ki. Élvezem, ha szomjaznak a szavaimra, meg akarnak felelni nekem, a legjobb mégis az, mikor ellenállni szeretnének, mégsem tudnak, mert túlságosan imádnak a bűvkörömben élni. Ha valami nem tetszett, kitörtem egy nyakat, ha nagyon nem voltam elégedett, egy szív maradt a kezemben. A kedveskéim feláldozhatóak voltak... egy kivétellel. És éppen ez a kivétel döntött úgy, hogy hagy megrohadni a földi pokolban. Végignéztem, ahogy elsétált, lepergett előttem a 238 évem és akkor is rá gondoltam, amikor a lábaim elgyengültek a belélegzett füsttől és az egyre közeledő lángoktól és őt láttam magam előtt, mielőtt kitisztult volna a látásom a már sötét utcán magamhoz térve.
Ne aggódj, Darius Alpert! Egy örökkévalóságra megjegyeztem a neved és a szép pofikádat.

---

Az ujjaim között pörgettem egy tollat és belekortyoltam a másik kezemben tartott pohárba. Gyűlöltem a papírmunkát, csak azért alapítottam céget, hogy eltöltsem az időt. Az elmém lázadt a tespedés ellen, pénzt keresni pedig nem mindig annyira mókás igézéssel. Megvolt a magamhoz való eszem, a mindennapjaimba belefért az üzletasszonyosdi és ha a karótnyelt tárgyalófelek nem lennének annyira nagyon unalmasak, hogy karóba akarjak dőlni, esküszöm, élvezném az összes pillanatot, amikor végre játszhatom az eszem. Jelenleg teljesen mindegy volt, mint mondtak: a lényeg az volt, hogy végre az enyém lehessen a cég, amivel a bátyuskám vállalata mostanában olyan szívélyesen üzletelt.  Sokáig tartott megtalálni a tökéletes indokot és időt a hozzá való újbóli közel kerülésre... néhány száz év, azért mégiscsak néhány száz éve, éppen itt volt az ideje, hogy ismét összefussunk és megszorontgathassam egy kicsit a nyakát. És mivel imádom a jó belépőket, nem fogok egyszerűen csak bekopogni az ajtaján. Muszáj megadnom a módját, még a végén megsértődne, hogy meg sem tisztelem egy Karen-féle bevonulással.