|
She's not perfect, she is madness. |
mystic falls, whitmore ✤ ✤
i'm trying to be okay ✤ ✤
|
A poszt írója ♛ Ebony Tate-Smith Elküldésének ideje ♛Csüt. Ápr. 26, 2018 9:37 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | Gratulálunk, elfogadva! ● ● üdvözlünk a diariesfrpg oldalán! ● ●
Kedves Caroline! Soha sem titkoltam, mennyire szeretem a karakteredet! Hát még Stefan énem, de ezt csak zárójelben jegyzem meg, hogy ne tűnjek túl önzőnek... Caroline az a lány, aki egyszerűen imádnivaló, akkor is, ha néha kontrollmániás és hiperaktív tud lenni, hiszen azt is eszméletlenül aranyosan csinálja. Arról nem is beszélve, hogy a tragédiái és maga az élet arra kényszerítette, hogy hatalmas jellemfejlődésen menjen át, ugyanakkor nem burkolózott be, nem lett önző, hanem a családja és a barátai jelentik neki számára a mindent. Nekem erről szól a karakter, amit a te megformálásodban én száz százalékosan visszakaptam. Éreztem a fájdalmat, amit az anyukád halála okozott, sőt, még azt a kissé rémülettel vegyített vágyakozást is, amit az álmod keltett benned és ami szintén szépen mutatja a benned lakozó kettősséget. Egyszóval: örülök, hogy megérkeztél és remélem, hogy maradsz is! Nem is tartalak fel tovább. Menj, foglalózz, aztán irány a játéktér! Jó szórakozást kívánok!
|
| | |
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon... a completely bonkers place: mystic falls; or mckinley
|
A poszt írója ♛ Caroline Forbes Elküldésének ideje ♛Hétf. Ápr. 23, 2018 7:19 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | Caroline Forbes ● ● nomen est omen ● ●
17/26
eternal flame
mystic falls or mckinley
candice king
passionate vampire
Care
college student
| |
a karakterem canon
≫Születési idő, hely ≪ 1992., 10. 10., Mystic Falls ≫Első átváltozás ≪ 2010. 02. 26. - Damon vére, és Katherine keze által ≫Család ≪ A család számomra egészen mást jelent, mint a legtöbb átlag ember számára, aminek én nem igazán nevezhetem magam. A szüleimmel mindig is furcsa viszonyt ápoltunk, vámpírrá válásom után csak még különösebb volt, hiszen mindkettejüket úgy nevelték kicsi koruk óta, hogy a vámpírok rosszak, gyűlölni kell őket, s elpusztítani. Később valami csoda folytán mégis elfogadtak engem, bár apám igencsak megkésve, a halála előtte pillanatokban vette észre, hogy a vámpírlét bár megváltoztatott, de tulajdonképp jót tett nekem. Anyámmal utána évekig remekül megvoltunk, végre igazi anya-lánya kapcsolatom volt vele, mígnem a rák, egy roppant emberi betegség el nem ragadta tőlem. A barátaim váltak a családommá, a soktagú, különc, fantasztikus családommá. Rengeteg jó embert ismertem meg, s rengeteg régi barátom, ismerősöm került még közelebb hozzám. Ők azok, akikre mindig számíthatok, akik rám is számíthatnak, s akik nélkül el sem tudom képzelni az életem. Hiszen mindegyikük egy apró fénycsóva a sötétségben. Kedves Anyu! Nem tudnám megmondani, mennyi idő telt el azóta, hogy magamra hagytál. Vagy, hogy írtam volna neked. Vannak napok, mikor másra sem vágyom, csak átugrani hozzád Mystic Fallsba, és elmondani, hogy mennyire hiányzol. Aztán ráébredek, hogy ha még velünk lennél, egyáltalán nem hiányoznál annyira, mint most. Tátongó űrt hagytál magad után, amit soha, soha nem leszek képes betölteni, de ez így van rendjén, igaz? Te bizonyára ezt mondanád. A halálodról is azt mondtad, az a természetes, hogy a szülő hal meg előbb, persze butaság volt, mert fiatal voltál. Természetes volt, a maga módján, egy végtelenül emberi dolog szakított el tőlem, de legalább a dühömmel már képes voltam megbirkózni, ami kezdetnek megteszi, azt hiszem.Egy pillanatra letettem a tollat a naplóra, ami az ölemben pihent, és vettem egy mély lélegzetet. Még mindig nehéz volt anyu nélkül az élet, nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rá, és ostobaságnak tűnhetett, de kicsit bűntudatom volt, hogy hetek óta egyetlen sort sem írtam. Újra éreztem, újra emberi voltam, újra a régi, de egy részem odalett azon a napon a kórteremben. Ha lehunytam a szemem, az emlékképek újra a fejemben cikáztak, a rózsaszín bicikliről, a gyermeki hisztiről, anyám óvó pillantásáról, a ragtapaszról, ami gondosan elfedte a horzsolásokat. A napraforgókról még mindig ő jutott eszembe, s akárhányszor problémám adódott, ő volt az első, akit fel akartam hívni. Emlékszem az első alkalomra, mikor a gyorshívón keresztül az ő számát tárcsáztam, sikertelenül, s a szívem még mindig sajgott, ha a jövőmre gondoltam, amiben ő már nem lesz benne. Ujjaim szorosan körülfogták a tollat, s minden érzésemet, minden gondolatomat papírra vetettem, ami csak teherként nehezedett rám. *** Túl sok minden járt a fejemben, ahogy a lefekvéshez készülődtem. Lassú, rutinos mozdulatokkal futtattam végig a fésűt enyhén kócos, vizes hajamon, újra és újra, hogy a csomók eltűnjenek, miközben agyam egészen máshol járt. Az utóbbi időben mindig egyszerre vagy ezer dolog motoszkált a fejemben, emlékek, melyeknek általában Stefan volt a főszereplője. A beszélgetéseink, a közös pillanataink, amiket egy nap többször is képes voltam lejátszani magamban, mintha attól tartanék, elfelejtem őket. A többórás kocsiút New Yorkig, a raktár, ahol bent rekedtünk... Az elmém egy hógömbre hasonlított, amit valaki a nap huszonnégy órájában rázogat. Még egyszer végigsimítottam a fésűt a hajamon, és letettem az éjjeliszekrényre, ám ahelyett, hogy a hajszárítóért nyúltam volna, csak bebújtam a takaró alá, és még legalább egy órán keresztül forgolódtam, mire a fáradtságtól álomba szenderültem. Odakint mindent bevilágított a telihold, s mivel nem húztam be a sötétítő függönyt, az arcomba világított a fénye, valószínűleg ez ébreszthetett fel. Ahogy felültem, s megpillantottam az alakot az ágyam szélén ülni, egy fojtott nyögés szaladt ki a számon, ahogy visszafojtottam a sikolyom. Kis híján leestem az ágyról, de még időben visszanyertem az egyensúlyom. Enyhe megnyugvást éreztem, amikor Stefant pillantottam meg, bár furcsálltam, hogy belopózott az egyetemre, a szobámba, s mindezt éjnek évadján. Próbáltam az digitális órára pislogni, de bántotta a szemem az erős zöld fénye, így inkább visszafordultam a férfi felé. - Mit keresel itt? - kérdeztem nagyot ásítva, amit igyekeztem eltakarni kézfejemmel, nem sok sikerrel. - Hajnali... gőzöm sincs hány óra van, de már késő ahhoz, hogy itt legyél. Korán. Illetve... attól függ honnan nézzük. - beszéltem össze-vissza, zavart voltam, és egy kicsit olyan érzésem volt, mintha valami nem stimmelne, a gyomrom görcsben állt. - Beszélnünk kell. - kezdte sejtelmesen, de épp eléggé ráncolta a homlokát ahhoz, hogy aggódni kezdjek. Ez nem a sima "hé, kedd van" arckifejezése volt. Éppen rákérdeztem volna, hogy mi a baj, nekem nyugodtan elmondhatja, mikor újra megszólalt. - Párizsról. - A levegő bennrekedt a tüdőmben, s néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig ki se fújtam. Mikor végül megtettem, úgy éreztem magam, mint egy fuldokló, aki végre levegőhöz jutott a víz felszínére érve. Az éjjeliszekrény felé fordultam, és a kis lámpa kapcsolója után matattam, mikor folytatta. - Azt akarom, hogy gyere velem! - búgta különös akcentussal, s ahogy újra ráemeltem a pillantásom, már nem volt ott. Helyette Klaus ült az ágyam szélén, egy huncut, sejtelmes mosollyal a szája szegletében. Úgy ugrottam fel fekvő helyzetemből, mint akit nyakon öntöttek egy vödör hideg vízzel, még a takarót is magammal rántottam, ami így összegyűrődve hevert a földön. Zihálva vettem a levegőt, úsztam a verítékben, Elena pedig álmosan pislogva ült fel az ágyban, és aggódva fordult felém. Én csak legyintettem egyet, és törökülésben a matracomra telepedtem. A takaró továbbra is ott feküdt elhagyatottan, mint aki ártott nekem, de nem tudtam arra koncentrálni. Az álom jelenetei még a fejemben kavarogtak, és roppant furcsa érzés kerülgetett.
|
| | | | She's not perfect, she is madness. | |
|
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |
• az új oldal nyitásáig •
• ROTM FRPG •
|
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm Szer. Május 29, 2019 1:28 am Kedd Május 28, 2019 8:31 pm Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm Szer. Május 22, 2019 12:03 pm Hétf. Május 20, 2019 10:43 am Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm • ROTM FRPG • |
|