Életút, mi? Mennyi macera… Ez nem olyan ám, mint nektek az a 30-40 évecske. Azt könnyű összeszedni, de szedj össze két, két és fél emberöltőnyit. Na az a valami. Főleg úgy, hogy az idő kíméletlen radírként sorozza ki a morzsákat a fejemből, amikre nem gondoltam eleget. Mondjuk, ez talán nem teljesen van így, elvégre ezen tézis alapján csak Raven lenne a fejemben, semmi másra nem kéne emlékeznem. Persze… metaforikusan így is van. De a valóság… ennél sokkalta ridegebb.

Kicsit sokat kell visszamennünk az időben, már ami az emberi időérzékelést mutatja, hiszen nekem már lassan ez olyan, mintha a múlt évre emlékeznék vissza, de néha még így is necces. Szerintem a nevem eléggé árulkodó, a gyönyörű Itália az én hazám s egyben legtöbb bajom forrása is volt hajdanán. Jól szituált családom volt, kitartott anyám csupa szív volt velünk, a három férfival az életében. Apánk a szigort és a katonai erényeket tartotta szem előtt, ennek fényében ilyen irányzatú volt a nevelésünk is, kivéve mikor jó anyám édességet csempészett be hozzánk a tiltás ellenére. Csoda egy asszony volt, apám sosem kapta rajta, mikor a házban felállított saját rendszere ellen cselekedett. Számára én és az öcsém voltunk a minden. Talán bizonyosan állíthatom, hogy egy világ tört össze benne, amikor megkaptuk a behívást. Gyarmatosítás… még csak nem is a haza védelme, nem betörőkkel szemben kellett helytállnunk, hanem mi magunk voltunk a betörők egy másik földrészen, mindezt a felső tízezer kedvéért. Apánk mellét dagasztotta a büszkeség, hogy az egyszerű közlegényekből viszonylag hamar feljebb küzdöttük magunkat. Talán mindez… lényegtelen már. A szerepkörök, a viaskodás, az értelmetlen csatározások. Bármilyen magasztosnak beállított célt tolhatunk mögé paravánként, az öldöklés az öldöklés marad aranykeretben is.

Hosszú évek voltak. Hosszú és gyötrelmes, vérrel mocskolt évek ezek egy emberférfi számára. Láttam a családommá vált társaim halálát, sikoltozó civilek robbantak cafatokká egy-egy akna miatt és éreztem, ahogy a saját lelkem lassacskán elfonnyad. Végignéztem a túlélők lassú, de biztos megőrülését s sosem tudhattam biztosra, vajh nálam elindult-e már. Idegőrlő volt, hiába minden propaganda a férfiasságról meg hazaszeretetről. Mi, akik odakint voltunk, mind tudtuk, hogy csillámló hazugság minden. Rövid haj, fiatalságtól csillogó mogyoróbarna szemek, edzett acélos test, kitűnő fegyverismeret és stratégiai érzék. Ez volt akkor Lazzini hadnagy. Ez voltam én kívülről. Belül pedig nem volt semmi. 1887-ben kerültünk összetűzésbe első ízben az őslakosokkal. Etiópia lakóival. A mai könyvek úgy emlegetik, „a Dogali mellett elszenvedett vereség”. Ez még elég finom megfogalmazás. egyáltalán nem számítottunk ekkora ellenállásra, a tisztek mást sem sulykoltak belénk, minthogy bottal hadonászó majmokról beszélünk. Pedig jól szervezettek voltak, fürgék és mozgékonyak, amik tökéletesen ellensúlyozták a fegyvertechnológiabeli hátrányukat. Kellemetlen emlék…

A századunk maradt a térségben rendfenntartani, erődökben sínylődtünk és igyekeztünk elviselni az ellenszenvet mellyel viseltetett irántunk kb mindenki. Ezen persze cseppet sem segített a trükközéssel megvalósított wuchaléi szerződés. Jogosan állíthatom, az etiópok gyűlöltek minket, mi pedig lehorgasztott fejjel tűrtük a szitkokat egy-egy őrjárat alkalmával. Kisebb összetűzések, fegyveres akciók követték egymást éveken keresztül s mi csak azt láttuk, nem tartunk sehová. Az öcsémet másik századba csoportosították, így a végére azt sem tudtam, van-e még családom, vagy sem. A sorsfordító időpontom 1896. március 1-jére tehető. Az aduai ütközet felülmúlta minden várakozásunkat, II. Menelik túl jól ismerte a terepet. Hiába hívták össze az egész olasz sereget Tigrébe, elbuktunk. Csúfosan és számomra véglegesen, elvégre… keresztüllőtt tüdővel aligha marad életben az ember fia. Nem is maradtam volna meg, ha aznap nem talál rám egy alabástrom bőrű idegen s nem fedez fel valamit a szememben, ami megtetszett neki. Adott a véréből s nyakam szegte, hogy gyorsabban adjam át magam a kaszásnak, de sajnos vagy sem, könnyes búcsút vettem a csuhástól és visszajöttem az élők közé. Olyan kínzó szomjúsággal, melyhez foghatót addig nem tapasztaltam. Egy közeli kis faluba poroszkáltam el… és megöltem egy perifériára eső öttagú családot. Olyan éhes voltam… olyan nagyon éhes…

Akkoriban 28 voltam… annyinak nézek ki most is és mindörökké. A családom számára eltűntem, halott vagyok és az a helyzet, hogy szerintem örültek is neki. Később megtudtam, hogy az öcsém egy nevetséges sérülés miatt haza lett küldve és az egész borzalmat átvészelte otthon a függőágyban. Évek, évtizedek teltek el így… Egy új Lazzini született, egy sokkal objektívebb és sziklaszilárd jellem. Legalábbis… azt hittem. Mint minden vámpír, én is belevetettem magam a társadalmunkba. Mások véleményére hagyatkozva sármos vagyok, igéző és jóképű. Használtam is, amikor kellett és amikor szükségesnek éreztem. Érthető módon az erőszak… és a háborúzás nem lett a szívem csücske, így mikor megtudtam, hogy egy értékes vérű dhámpír lófrál New Orleansben… éveket feccöltem abba, hogy hihető háttérrel kerüljek oda. Az én briliáns tervem az volt, hogy bevetem a külsőmet, kedves leszek és odaadó… és majd önként fogja magát a karjaimba vetni. Arra számítottam, hogy önként adja nekem mennyei vérét… ehelyett? Beleestem a saját hálómba. Hiába hitegettem magam ezzel az álcéllal, napról napra jobban vártam a következő és az azutáni találkozónkat, melyre mindig „véletlenül” kerültem oda. Egyszerűen elvarázsolt az éles eszével, a csípős nyelvével és azzal a hihetetlenül selymes, illatos hajával. A foglya lettem, ő pedig az imádatom tárgya. A vére már… nem mozgat meg, az egész lénye az, ami rabul ejtett. Senkinek nem engedem, hogy hozzáérjen, hogy bántódása essen. Ha kell, ezért bevetek mindent és mindenkit. Nem számít.

Gyakran eszembe jutnak azok az idők, mikor még randevúkra vittem a kis aranyost. Akkor még szentül hittem, hogy ő van az én hálómban és nem én az övében. Általa ismerkedtem össze a mostani legjobb barátommal. Dane egy… jó fej fazon. Mondjuk, ha őszinte akarok lenni, nincs túl sok barátom, talán éppen ezért nem is… fedtem fel magam előtte. Nem tudja mi vagyok és mit eszem. Jobb így… ezáltal semmi sem árnyékolja be barátságunkat. Ahogyan Raven sem tudhatja meg soha, miért is kezdtem vele annak idején randevúzni… Tabu.

A nevem Rezzo Lazzini, vámpír, 150 múltam és röhögve húzom ki a gerinced a hátadból, ha hozzáérsz a feleségemhez.