- Mégis miért ne lehetett volna egyedül? Ha valaki egyedül akar lenni, biztos, hogy véget fog vetni az életének? – Kérdeztem tőle kissé zavartan. John nem gondolatolvasó. Senki sem az. Hittem abban, hogy mindenki felelős a saját életéért és bár John húgát megalázták és olyannak tették ki, amit senkinek sem kellene átélnie, sajnos ő döntött úgy, hogy eldobja magától az életét. Kérhetett volna segítséget, ha más nem, a bátyja mindent megtett volna érte, azért, hogy jobban legyen, mégsem tette. Valószínűleg egyedül akarta megoldani a problémáit és beletört a bicskája, aminek a vége lett ez a borzasztóan sajnálatos eset. A bátyja viszont itt maradt és magát hibáztatta azért, ami a lánnyal történt… talán én is ezt tettem volna, hiszen a túlélők bűntudata csak abban nem volt képes működni, aki semmit sem érez, John pedig kívül esett ezen a kategórián. Akik először látják, hajlamosak azt hinni, hogy goromba, marcona és magának való, ám kevés tőle kitartóbb és alázatosabb embert ismertem. – Senki sem tud meggyőzni, hogy nem vagy hibás, ugye? – Sóhajtottam egyet, mintegy feladva a vele való szóbeli harcot. Bűnösnek könyvelte el magát és volt egy olyan érzésem, hogy csupán a tettesen vett reváns rángatná ki részlegesen az önostorozásból. Meg tudtam érteni, azt hiszem, ilyenkor normális a düh és annak kívánása, hogy az igazi tettes megkapja méltó büntetését. A rendszerünk nem az igazságos igazságszolgáltatásról híres: egy pénzes rohadékot nem fognak elítélni, ha egy egyszerű lány és annak a családja szava áll ellene.
- Igen, olvastam a határozatot. – Bólintottam, aztán némileg bocsánatkérően néztem rá, mert nem kellett volna ennyire beleütnöm az orromat a dologba, de szerettem tisztában lenni azzal, merre haladt az ügye és mi volt várható az elkövetkezendőkben. – Ha engem kérdezel, többet érdemelt volna. – Sokan gondolták ezt rajtam kívül, mégsem elegen ahhoz, hogy haladjon valamerre az ügy. Kinyúltam a ringből az üveg vizem után, majd lecsavartam a kupakját és belekortyoltam. – Ha gondolod, utána kérdezhetek Fabien-nél, hogy ismer-e valaki, aki befejezné a munkát. – A felajánlásom komoly volt. Igazából, apámnak is volt elég kapcsolata ahhoz, hogy egy életre elintézze, akit szeretne, de kínos lett volna a vasárnapi ebédet ezzel indítani. A férjem benne volt Seattle fekete bizniszeiben, bérgyilkost keresni neki körülbelül annyi időbe telt volna, mint nekem ránézni az órámra. Ha jobban belegondoltam, szólnom sem kellett volna neki, a mellette töltött évek alatt bőven ragadt rám annyi gyakorlat, hogy magam is el tudjam intézni a bajos ügyeket.

Az én életem az övének az ellentéte volt. Az én családom más volt, nem voltak műveltek, sem jómódúak. Az apám olyan volt, amilyen a legtöbb melós. Egyszerű, de kedves, vagy épp egy dühöngő őrült, attól függött mennyit ivott. A húgom halála előtt azonban nem igazán tette, elment a barátaival, de nem történt semmi más, ezen kívül. Aztán, miután a húgom elment, ő is megváltozott. Anyám is, a ház is, a levegő, minden. Hirtelen mindenhol, ahol egy kicsi élet is volt, eltűnt, a halál beette magát a falak közé, belénk és olyanokká váltunk, mint az idegenek. Minden tönkrement és mindenki.
-Sejthettem volna. Azt pedig tudhattam volna, hogy … nem kéne egyedül lennie. – de egyedül volt. Többet, mint kellett volna, mert … nem is tudom. Nem akart társaságot, de ilyenkor nem is számít, hogy akar-e vagy sem, igaz? Ott kellett volna lennem, de nem voltam, nem védtem meg, és nem is segítettem rajta. Ami aznap történt, az én hibám. – Ez több volt, mint furcsa. Nem láttad. Hidd el, tehettem volna többet is. Sokkal többet. – de most már késő, ami történt, azt nem lehet visszacsinálni. Közhely, de igaz. Kínzó egy dolog, visszagondolni a rosszra, lejátszani újra és újra fejben azt, hogy mi minden máshogy történhetett volna. Végül azonban ugyanoda jutunk: hogy akármit is tettünk volna, nem tettük, és ez a döntésünk tönkretett mindent. Néhány pillanat, ennyin múlott talán, kitudja. – Nem tudhatod, hogy az volt-e minden, ami tőlem tellett. – rántottam meg a vállam. Én sem vagyok benne biztos, hogy ez lett volna az, mert akkor…. nem sok minden tellett tőlem. Utólag már könnyebb lenne okosnak lenni, de ilyenkor valahogy …nem igazán akar az lenni az ember, már egyszerűen nem számít.
-Valami magán rehabilitációs kórházban van. – vontam meg a vállam. Nem nagyon kérdeztem utána, ez is egy éves infó, amit most mondok neki. – Nyaktól lefelé béna, úgyhogy … gondolom hamarosan egyébként is meghal. Kitiltottak az államból, ahol kezelik. – keserédes mosolyra húzódott a szám. Bár Amita szülei megmentettek a halálbüntetéstől, azért kaptam büntetést. Például, nem tehetem a lábam oda, ahol a fickót kezelik, mert, ha ez megtörténik, azt úgy veszik, mintha megpróbálnám befejezni azt, amit elkezdtem. Ezt maga a bíró mondta így.

Megkapaszkodtam a ring korlátjában, próbáltam rendezni a légzésemet. Nem panaszkodhattam a kondimra, beiktattam a napirendembe a minimum háromnaponta történő edzéseket és bár volt, hogy elcsaltam a mozgással töltendő perceket, sohasem lustultam el. Gyermek-és tinédzser, valamint fiatal felnőtt koromban sokszor fordultam meg a szüleim mellett, így mindig adnom kellett a külsőmre, a lételememmé vált, hogy foglalkozzak magammal. Mindemellett a mozgás, főleg a harcművészetekhez hasonló tevékenységek segítettek abban, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget. Kifizetődőbb, mint pszichológushoz járni, ám nem túlzottan egyszerű két rúgás közepette arról meggyőzni az edzőpartneremet, hogy hülyeségeket beszél. Szerencsére soha nem kerültem még az övéhez hasonló helyzetbe: nem volt testvérem, valamint egyetlen közeli hozzátartozóm sem vetett véget önkezével az életének, főleg nem úgy, hogy én szinte mellette álltam volna. De abban biztos vagyok, hogy ha valaki a halálba kergette volna a testvéremet, az illető már nem lenne életben. Annak a mocsoknak, aki tönkretette John húgának az életét nagyon nagy szerencséje volt, hogy még lélegzik.
- Nem tudhattad, mire készül… - Nincs ember, aki tudná, mi jár a másik fejében. A gondolatolvasás megkönnyítené a dolgunkat, viszont mivel csak abból tudunk gazdálkodni, amit a mások mond vagy amit látunk, sajnos fennáll a hibázás lehetősége. – Ha ugranánk minden egyes rezzenésre, ami furcsának tűnik, állandó fenyegetettségben élnénk. – Ugyanolyan eséllyel fordulhat elő, hogy valakivel akkor történik baj, ha rossz pillanatában van és nem figyelünk rá, mint amikor mosollyal köszöntjük vagy megkérdezzük, milyen napja volt. Közhelyes, ugyanakkor nagyon fájó, hogy az élet kiszámíthatatlanságával senki semmit sem tud kezdeni. Túlságosan apró porszemek vagyunk ebben a hatalmas gépezetben. – Megtetted, ami tőled tellett, nem várhattad és várhatod el magadtól, hogy mindenható legyél. – A húga rendelkezett a saját életével és sajnos eldöntötte, hogy eldobja magától. Az már másik dolog, hogy szerencsétlen lányt egy baromarc kergette a halálba.
- Mi van azzal a mocsokkal, aki miatt… történt? – Hirtelenjében nem találtam jobb szót, de kíváncsi voltam arra, hogy az a szemét jelenleg is éli-e világát vagy legalább börtönbe került? Ha nem, talán tudok segíteni John-nak.

-Nem is szeretnék tőle megválni. – vontam meg a vállam. Mikor az én arcommal volt tele az újság és a hírek, még fiatal voltam, azóta ugyan változtam valamit, de … nem eleget, hogy ne ismerjenek fel. A szakáll ezt megoldotta, így már aligha ismer meg bárki is. Régen elég sok mindent kellett kiállnom nekem és a családomnak is. Ha felismertek egy boltban, a kenyér ára hirtelen ötször annyi volt, mint egyébként. Kövekkel dobálták a házunkat, voltak, akik a húgom sírját is megrongálták. Ha felismertek az utcán, folyton felém kötöttek. Ezzel ma nem lenne túl nagy sikerük, de ma már fel se ismernének.
-Én még nem sok izgalmasat találtam itt. – néhány részeg, kötekedő alak, bunkó fiatalok, akik felakarnak vágni a csajuk előtt … nem igazán tér el ez a kisváros sem az összes többitől. Legalábbis a látszat ezt sugallja, azonban a dolgok mélyére ásva mégiscsak akad valami, ami ezt a helyet különlegesebbé teszi, nem igaz? Habár … a kisváros talán erős túlzás erre a helyre használni, akadnak sokkal kisebbek is.
-Meglepne, ha volna olyan ország, ahová még nem tetted be a lábadat. – mosolyogtam rá. Nem az irigység szólt belőlem, nem vagyok irigy rá. Hálás vagyok, de irigy nem. Az én szüleim, ha akartak se tudtak volna utazni, problémát jelentett volna már egy másik állam is, nemhogy egy másik kontinens. Azonban nem volt ezzel bajom, ebben nőttem fel, nem is igazán akartam mást. Szerettem az állandóságot, azonban vissza is ütött, onnantól fogva pedig már semmi nem volt olyan, mint előtte, semmi nem maradt állandó. – Ez kedves, de tudod … kevesen alkalmaznak pszichopatákat. – pillantottam le rá, mikor a földre került. Az ajánlása persze érhet így is valakinek annyit, hogy alkalmazzon, de a többség nem tenné meg. Pont azért, amit olvasnak rólam. Mindegy, hogy milyen az ember igazából, ha egyszer megbélyegezték, azt már nem lehet lemosni, így működik a világ.
Leeresztettem a kezeimet, ahogy ő az övét felemelte. A szavait hallva csak elhúztam a szám. Én is ezt mondogattam magamnak, de … nem ilyen egyszerű felmenteni magunkat valami alól, már ha ez egyáltalán lehetséges. – Öt lépés volt a szobámtól a fürdőszoba, ahol felvágta az ereit. Láttam, hogy nincs jól, de ahelyett, hogy segítettem volna neki, én becsuktam az ajtót. – ezt pedig nem tudom csak úgy elfelejteni, ha akarnám se menne, mert a szüleim folyton emlékeztetnek rá, a családi látogatások nagyjából ennyiből állnak. – Tehettem volna érte öt lépést. Az a barom bántotta, nekem pedig meg kellett volna védenem. – saját magától is, nem csak attól a féregtől. Én azonban nem tettem semmit, becsuktam az ajtóm és tettem a dolgom, már nem is emlékszem mi volt az. Egy ilyen napra emlékeznie kéne az embernek, de csak a húgomra emlékszem, és a vízre, amit vörösre festett a vére.

Az arckifejezésemből láthatta, félig-meddig egyetértek vele, hiszen aki nem ismeri, de hallott róla néhány szót vagy éppen először látta, valószínű, hogy nem lesz róla jó véleménnyel. John-nak van egyfajta ijesztő kisugárzása, ami némi tartást vált ki a környezetéből. Én is csak azért nem voltam rossz véleménnyel róla, mert totyogó korom óta ismertem, egyébként biztosan azoknak az embereknek a csoportjához tartoztam volna, akik inkább csak távolról méregetik. – A szakállra fogod? Anélkül túlságosan babaképed lenne. – Lehet, fel sem ismerném nélküle. Túlságosan hozzászoktam már a stílusához, a váltás egyébként is akkor lett volna indokoltabb, amikor az ő arcával plakátolták tele a várost és az újságok is a tárgyalását hozták le főcímként. Nagyon igazságtalan lett volna, ha végül ő tölt huzamosabb időt a sitten és nem az a barom, aki ártott a húgának.
- Ó, te csak azt hiszed! – Halkan felnevettem. Van ebben a városban minden, amire egy történésekre vágyó embernek szüksége lehet, bármelyik utcasarkon bele lehet botlani valakibe, aki műsort szolgáltathat. Ha pedig még keressük is az idézőjeles szórakozást, még könnyebb dolgunk van.
- Szibériában még nem jártam. Oroszországban már igen, de a tundra nem volt terítéken. – Imádtam a világot járni, jó dolgom volt, a szüleim mindig magukkal vittek az üzleti útjaikra. Más szülők az állandósságot akarták megteremteni a gyerekeiknek, az enyémek pedig azt szerették volna, ha minél többet látok a bolygóból. Bejött, soha nem panaszkodtam amiatt, mert új embereket kellett megismernem, folyamatosan az életem része volt a beilleszkedés és nem maradtunk egy helyen pár hónapnál tovább. Az volt az igazi nehézség, amikor normális emberekhez hasonlóan eljött a letelepedés és megállapodás ideje, egy rövid ideig szenvedtem attól, hogy be vagyok zárva Seattle határai közé. – Ha költözök, kapsz ajánlólevelet. – Biztosítottam mély levegőt véve. Kezdtem fáradni, fogyott az oxigénem, mire észbe kaptam már a földön feküdtem, az oldalam a kemény padlónak csapódott. Megérdemeltem, figyelmetlen voltam. Fel is szisszentem, de nem csak a fájdalomtól, a torkomból feltörő hang John szavaira adott reakció is volt.
- Álljunk meg egy pillanatra! – Szintén kettős figyelmeztetés volt, azért raktam magam elé a kezeimet, hogy időt kérjek, miután lábra álltam és azért is, hogy megállítsam az önmarcangoló gondolatai kibontakoztatásában. – Nem tudok egyszerre levegőért kapkodni, megpróbálni megütni és lelket önteni beléd. – Jegyeztem meg csípőre tett kézzel, miközben kifújtam magam. – Hogy tudtad volna megvédeni? Nem lehettél ott mellette élete minden pillanatában, nem kísérhetted el mindenhová… az főleg nem rajtad múlott, hogy az az állat erőszakoskodott vele. – A térdemre támaszkodtam, de John-t figyeltem és a tekintetemből is kiolvashatta, hogy szerintem soha, senki, semmilyen körülmények között nem hibáztathatná a húga haláláért. – És sajnos… nem láthattál a húgod fejébe, nem érezhetted, amit ő. Nem tehettél érte semmit.

- Egyesek szerint még most sem áll jól. – vontam meg a vállamat. Pedig előnyömre változtam az idők során. Régebben minden mozdulatomban, arc rezdülésemben kerestek valami fogódzkodót, hogy rám süthessenek valamilyen bélyeget, ami alapján könnyebb lehet elítélni. Mikor végig néztem az esküdteken, láttam elborzadni, félni őket. – Biztos a szakáll teszi. Próbálják rombolni az imidzsemet, amiért nekik nincs. – komolytalankodtam persze. Az ügyem mostanra már nincs címlapokon, csak azok tudnak róla valamit, akik követték, vagy akik dolgoztak rajta. Azonban a jól informáltak könnyedén tudomást szerezhetnek róla, ezt nem nehezítettem meg én sem. Nem változtattam nevet, felesleges lett volna. A bíróságon könnyen hozzáférni az ügy anyagaihoz, ahogy egy névváltoztatásnak sem nehéz utánajárni.
- Úgy még csendesebb lenne. Így sem túl izgalmas …   mosolyodtam el. A nagyvárosokban és a kisvárosokban is ugyanolyan jól kiismertem magam, és bár mindkettőnek meg voltak a maga előnyei, jobb szeretem az olyan helyeket, ahol … érezhetően van élet. Seattle olyan volt, mint az ember, akit próbálnak újra éleszteni. Néha produkál egy-két életjelet. – Jó választás. Voltál már ott? – tehetős családból származik, nem lennék meglepve, ha gyerekként több országot is megjárt volna, ha nem is nyaralás miatt, hanem a szülei munkája révén. Én már szinte felnőtt voltam, mikor egyáltalán az államot elhagytam … nem volt túl sok lehetőségem arra, hogy bejárjam a világot. – Kereshetnék új munkát. Nem lenne valami egyszerű … -  az előéletem miatt kevés hely van, ahova felvennének. Ahova pedig mégis, sokat dolgozhatnék a semmiért. Habár nem született ítélet az ügyemben, egy sor pszichológiai és rendőri jelentés illetve vélemény készült kiállításra, amit bármelyik munkáltató lekérhetne. Azok alapján pedig … nos, finoman szólva sem lennék túl sikeres.
- Öt méterre se voltam tőle. – feleltem lesújtottan. A bűntudatom egy kicsit sem lett kevesebb, mióta felvágta az ereit. Késve húztam vissza a kezem a gondolataimból visszatérve, a könyöke eltalálta a mellkasomat, mire hátratántorodtam néhány lépést, és épp csak sikerült elhajolnom a lába elől. A bal kezemet a mellkasom elé húztam, hogy így tompítsam a térdét, a jobbommal azonban megragadtam a vállát és oldalra bukfencezve dobtam le őt magamról. – Vigyáznom kellett volna rá. Jobban odafigyelni. Nekem kellett volna megvédeni őt. – mondtam, miközben felálltam, de nem léptem, míg nem tápászkodott fel ő is. – Hibáztam, ő pedig meghalt. – tettem egy lépést előre és körívesen rúgtam a válla felé. Hiába vertem össze azt, aki ezt tette vele, nem éreztem magam jobban. Nem olyan dolog ez, ami után jobban lehet érezni magad.

Csak egy apró mosolyszerűt engedtem az arcomra rajzolódni. Az emberek tényleg folyton elégedetlenkedtek… ha valami úgy sikerült, ahogy kellett volna, nem tetszett nekik, mert sikerülhetett volna jobban vagy máshogy. Manapság már a jó sem volt jó és én is rengetegszer estem bele ebbe a csapdába. Szidtam is magam érte, mert bár maximalista voltam, az anyám megtanított arra, hogy értékeljem a kicsit is, akármennyire nehéz örülni az apróságoknak.
- Nekem nem, de mások szerint a szemed sem állt jól. – Ő is pontosan tudta, hogy így van, kevés rajongója volt, azt is meg mertem volna kockáztatni, hogy én voltam és vagyok az egyetlen barátja. Mindig is nagy szám volt és szerettem magam mellett tartani, akik szimpatikusak voltak nekem… John-nal szinte együtt nőttünk fel, ha akartam sem tudtam volna elkerülni és abba a szerencsés helyzetbe kerültem, hogy egyáltalán nem volt szándékom levegőnek nézni. Megvolt a magának való esze és egyesek véleményével ellentétben nem volt rossz ember. Egyáltalán nem.
- Mondd csak ki nyugodtan, ha azt akarod, hogy eltűnjek a városból. – Nem csak azért vigyorodtam el, mert a feltételezésem viccelődés volt, hanem azért, mert sikerült eltalálnom az egyik rúgásommal. – Szeretem a hideget és a havat, de ha már válogatunk, akkor inkább legyen Svájc. – Nem hagynám el Seattle-t, csakis akkor, ha Fabien is jönne velem, erre pedig annyi esély volt, mint hogy békák kezdjenek el potyogni az égből. A Teremtőnek hamarabb jutna eszébe újra ezzel az átokkal sújtani az embereket, mint az én férjemnek a háta mögött hagyni ezt az egyébként semmiben sem különleges várost. Bár, adrenalinért nem kellett a szomszédba mennünk, emiatt egyáltalán nem lehetett okunk panaszra. – Ha hátrahagynálak, mi lenne veled nélkülem? – Volt idő, amikor nagyon aggódtam John-ért, de ezek a napok már elmúltak, nem volt, amiért féltenem kellett volna. Tud vigyázni magára, valószínűleg már nem is cselekedne hirtelen felindulásból… nem mintha nem érdemelte volna meg az a barom, hogy jól összeverje.
- Pedig… nem ártana elfelejtened. - Belém akadt a szó, ahogy a bal keze eltalálta az oldalamat. Megrándultam, mély levegőt vettem, de eszem ágában sem volt megállni, csak addig pihentem, míg egy jelentőségteljes pillantást nem vetettem John-ra. – Nem te tehetsz róla. – A könyökömmel a mellkasa felé céloztam, aztán fordulva egyet a lábammal rúgtam ugyanoda, közelebb szökkenve a térdemmel közelítettem felé, miután a vállába kapaszkodtam. – Semmit sem tehettél. Az a szemét bántotta a húgod, ő pedig nem bírta elviselni. Nem a te hibád volt. – Azt nem akartam kimondani, hogy ha nem aznap, akkor lehet, hogy két nappal vagy három héttel később, de a húga ugyanúgy megölte volna magát… nem tudta feldolgozni, mit tettek vele és ezen nem is volt semmi csodálnivaló.

-Általában nem szokott. – értettem vele egyet. A saját bőrömön tapasztaltam ezt meg. Kis híján halálra ítéltek azért, mert nyomorékká tettem a férfit, aki miatt a húgom felvágta az ereit. Nem bántam meg a dolgot, sőt, újra és újra összeverném. A tárgyalásomkor az ügyész mutogatta őt, ezzel bizonyítva azt, hogy milyen erőszakos és beszámíthatatlan vagyok. Azonban azt már senki nem mutatta, hogy a húgom miként feküdt a kádban, hátra hanyatlott fejjel, a vérétől vöröslő vízben. Pedig arról is sok kép készült, emlékszem arra, hogy mennyi rendőr volt ott, jöttek a mentők is, de … hiába már. Ami a legjobb az embernek, azért általában szenvednie kell.
-Miért, régen talán ijesztő voltam? – sokan annak tartottak. A helyi újságok úgy írtam rólam, mint egy szociopatáról, aki hiába kiskorú még, a büntetését nem kerülheti el erre hivatkozva. Hosszú oldalakon keresztül taglalták azt, hogy miért is kéne a siralomházba küldeni. Közel is álltak ahhoz, hogy oda kerüljek, már majdnem szállítottak át, mikor beállt a változás az ügyembe és Amita szülei közbe léptek az érdekemben. Azóta pedig törlesztek. Tudom, hogy milyen érzés, mikor félnek az emberek, ha rám néznek, milyen, mikor elítélnek mások szavai alapján. Amit tettem igazságos volt, és nem bántam meg. Az a rohadék megérdemelte.
-Szibériában állítólag ritkán süt a nap. – vontam meg a vállamat mosolyogva, miután nemet mondott Hawaii-ra. Csak képeken láttam távoli helyeket. Gyerekként még csak a várost se hagytam el, később pedig ez annyiban változott, hogy jártam más államokban, de soha nem voltam még más országban. Mikor letartóztattak megfordult a fejemben, hogy elszököm, de … fiatal voltam még, valószínűleg az államhatárig sem tudtam volna eljutni. – Lehet akkor már nem kell neked boxzsák. – válaszoltam egy halovány mosoly kíséretében, ahogy a bal karomat felemeltem, hogy kivédjem a rúgását, de a lába lecsúszott a kezemről és eltalálta az oldalam. Kényszerűen léptem egyet oldalra, hogy ne veszítsem el az egyensúlyom.
-Kétlem, hogy olyan nagyon sajnálná ezt. – nem mondanám, hogy jól ismertem Amita férjét, de elkerülhetetlen volt, hogy találkozzam vele. Nem volt vele gondom soha sem, és távol tartottam magam attól, hogy beleszóljak abba, ami köztük volt. Amita jól érezte magát vele, nekem ennyi éppen elég volt. – Nem vagyok házasságpárti …  - a mondatot azonban félbeszakítottam, ahogy elhajoltam a könyöke elől és kiugrottam oldalra. – Tudod, hogy miért fordultak el tőlem. – mondtam, ahogy félre ütöttem a lábát, majd a mellkasa felé rúgtam. – És igazuk volt. – nem vártam meg, hogy újra támadhasson, helyette egyből közelebb léptem és a testére ütöttem a bal kezemmel. – Nem tudok nem azokra az időkre gondolni. Nem kell olyan, aki miatt elfelejteném. – nem akartam elfelejteni. Tudtam jól, hogy … igazuk van. Segíthettem volna. A másik szobában voltam, ha egy kicsit jobban figyelek … nem egy kádban találok rá holtan. Az én hibám is, ami történt, ezt nem felejthetem el, nem érdemlem meg, hogy elfelejtsem.

- Nekem jó, csak az önérzetemnek nem. De próbálom elfogadni, hogy nem mindig tetszhet az, ami a legjobb nekem. – Nem régóta éltem egy háborús övezet kellős közepén, a lánykorom viszonylagos nyugalomban telt, csak olyan dolgokkal kellett foglalkoznom, mint a korombelieknek. Amikor annak volt itt az ideje buliztam, tanultam, meghúztam magam, kibontakoztam, néha kicsit magasabb hőfokon égtem, mint a többiek, de minden emberi volt körülöttem a maga szépségeivel és bajaival. Manapság már vigyáznom kellett, nehogy egy vámpír engem nézzen ki a vacsorájának vagy egy vérfarkas a saját kerítésemre akarja tűzni a fejemet. Az életem megváltozott, nekem is vele kellett változnom.
- Azok sem ijesztőek, akik felneveltek. Sőt, most már te sem vagy az, úgyhogy egy szavad sem lehet. –Ha valaki rám nézett nem az jutott eszébe, hogy veszélyes vagyok, ahogyan John-ból sem nézné ki senki, hogy börtönben ült és mindenféle pszichopatának kiáltották ki. Vagy szociopatának. Végülis, egyre megy. Elég egy szép mosoly, pár jól szabott ruha, egyenes hát, magabiztos léptek és borítékolható a siker. Nincs is jobb érzés, mint elismerő pillantások kereszttüzében átsétálni egy helyiségen.
- Hawaii? Ott túl meleg van. Nem bírom a meleget. – Kitértem az ütése előtt, de sikerült elkapni a vállamat, ami egy röpke tizedmásodpercre kibillentett az egyensúlyomból, éppen csak annyira, hogy a jobb lábam helyett a ballal rúgjak felé. A bal oldalam gyengébb volt, ideje lett volna megerőltetni egy kicsit. – Mennék én szívesen, de már minden ide köt. És őszintén, mi lenne velem a kedvenc boxzsákom nélkül? – Mosolyt villantottam felé. John a barátom volt, a legjobb barátom, akiben megbíztam és akivel olyan dolgokat is megosztottam, amiket másokkal nem. Néha még azzal a férfival sem, akihez hozzámentem. Ennek nem volt más oka, minthogy óvni akartam a férjemet, John pedig nem volt annyira benne a városi dolgokban, mint mi ketten.
- Fabien két vállra fektetése máshol kezdődik. Neki nincs ideje az ilyen fajta szórakozásra. – Nekem sem lenne, de akkor is szakítani fogok rá, ha a sírból kell kimásznom. Ha legközelebb is a térdhajlatomat fogja érni a rúgása, akkor valószínűleg ez lesz a helyzet. – Neked is meg kellene házasodnod és akkor lehet, hogy annyi lenne a jó kondidnak. – A könyökömmel az arcát vettem célba, nem fog belehalni egy kis lila foltba, ha eltalálom. – Megállapodnál, a drágád berendezné a lakást és nem kellene azon gondolkoznod mi volt azokban az időkben, amikor a családodnak nevezett személyek még nem fordultak el tőled. – Talán nyers voltam, de tisztában volt a saját élete történéseivel. A dühét pedig most kiadhatta azzal, ha hárítja az újabb rúgásomat.

-Az neked csak jó, ha alábecsülnek. – az emberek azt hiszik, hogy az a jó, ha tisztelik őket, ha … számítanak rájuk és felkészülnek ellenük. Pedig ez rossz, mert emiatt időbe kerül és elég sok erőbe az, hogy felülkerekedjünk a másikon. Ellenben, ha alábecsülik az embert, ha nem készülnek fel rá eléggé, akkor … elég könnyű dolga van. – Nem neveltek valami ijesztőnek. -Ez jó. – ismerem a szüleit, ahogy őt is. Nem olyan, amilyennek első látásra hinné az ember, ez pedig őt igazolja, nem mást. Kellemetlen meglepetést okozhat az ellenfeleinek, akár még azelőtt rövidre zárhatja az egészet, mielőtt érdemben elkezdődhetne.
-Volt kikről. Gyorsan tanulok. – vontam meg a vállam mosolyogva. A szülei és ő is jók voltak hozzám, sokkal jobbak, mint amit megérdemeltem volna. A szüleim kinevetnek és gúnyolnak folyamatosan, ha meglátják, hogy milyen vagyok most, de … élvezem. Szerettem minőségi ruhákat felvenni, szerettem, ahogy az emberek rám néznek, mikor meglátnak.
-Arra nem gondoltál még, hogy … elköltözz? Valahova messze. Mondjuk Hawaii-ra. – a szavaim persze nem voltak komolyak, pontosan tudtam, hogy nem akar és nem is fog elmenni innen. Addig legalábbis biztosan nem, amíg nem marad majd más választása. Jól mondja, mindig történik itt valami, általában valami rossz. Nekem pedig itt kell lennem, hogy megvédjem őt tőle, ez a dolgom. – Hízelgő, hogy szerinted a legrosszabb legyőzése velem kezdődik. – mosolyodtam el. Igaza van abban, hogy tudnia kell harcolni. Mindent megteszek, hogy megvédjem, de sajnos nem vagyok mindenható, ha nem vagyok ott, tudnia kell akkor is vigyázni magára. Könnyen kitér az ütéseim elől, bár nem meglepő. Gyors, és én sem ütöttem túl intenzíven. – Talán őt is kétvállra kéne fektetned. – adtam tanácsot, miután a felhúztam a fejemhez a karomat, hogy védjem magam az ütésével szemben, majd a lábamat megemelve a rúgása elakadt a combomban. A jobb kezemmel előre ütöttem, hogy hátrálásra késztessem, mielőtt újra támadhatna. – Nem igazán pakoltam még ki. Elég … új. Kissé fura. – mondtam, ahogy előre léptem és kinyújtott lábbal rúgtam előre, hogy kisöpörjem alóla a lábait. – De ne aggódj, ha valaha is kész lesz, te leszel az első, aki átlépi majd a küszöböt. – mondtam, majd nagy ívben ütöttem a bal kezemmel a feje felé, téve egy lépést oldalra, hogy kevésbé legyen támadható, ha egyből visszatámad. – Talán én fogok ide beköltözni helyetted. Régen sokat jártam a bátyámmal hasonló helyekre. ¬– még mielőtt … még mielőtt minden elromlott volna. Idősebb volt, ő megtudta magát védeni, én nem. Elhozott mindig, megtanított küzdeni, kemény volt, de … jól csinálta. Hamar tanultam.  

- El sem tudod képzelni, milyen rossz, hogy eddig még nem volt lehetőségem megütni azokat, akik azt hiszik, nem vagyok ijesztő. – Nem hiába találták ki a mondást a borsról és az erőről, bár az is igaz, hogy a tettlegesség előtt inkább a szavakkal próbálkoztam elrendezni a konfliktusos helyzeteket. Ez nem azt jelentette, hogy néha legszívesebben nem húztam volna be annak, aki kötekedett velem vagy hülyét akart csinálni belőlem, de a szüleim nem agresszív kismalacnak, hanem úrilánynak neveltek, akinek először az agyát kell használnia és a nyers erőt felesleges fegyverként tartogatnia. Újabb dolog, amit felírhatok arra a listára, amin a szüleimnek való ellentmondásokat gyűjtögettem.
- Ha nem mondod, észre sem veszem. Magadra szedtél némi jó ízlést az évek alatt. – Félmosolyt eresztettem felé. Nem azt érdemelte, amit gyerekkorában kapott, az élet, amiben most volt része sokkal jobban illett hozzá, mint amiben fel kellett nőnie. Gyerekkorától ismertem, akkoriban még kicsi voltam ahhoz, hogy bármiféle különbséget felfedezzek kettőnk között, valószínűleg ez volt az egyik oka annak, hogy amikor bajba került lobbizni kezdtem a megsegítéséért. Kellett valaki mellém, aki szinte totyogó korom óta ismert és akiben megbízhatok annak ellenére, hogy sokan óvva intettek és intenek tőle a mai napig.
- Seattle-ben mindig történik valami. – Mintha nem tudná, hogy ez a város a rossz történések melegágya. Elég egy rossz nézés és valaki máris ugrik: ezért láttam jobbnak normálisnak tettetni magam, nem bevallani fűnek-fának, hogy milyen különleges képességek ébredeznek bennem, főleg, hogy legtöbbször én magam sem tudtam mire vélni a hovatartozásomat. Feszült voltam és túltengett bennem az energia, a tenni akarás és ha nem szerettem volna megégetni magam, akkor le kellett vezetnem, ami összegyűlt bennem. Erre a célra az edzés tökéletesen megfelelt. – Fel kell készülni a legrosszabbra és ha ehhez az kell, hogy megpróbáljalak két vállra fektetni, hát ezt fogom tenni. – Mosolyom kiszélesedett és kacaj tört fel a torkomból, amikor mindkét karjával ütött felém egyet. Előnye az apró és vékony termetnek, hogy gyorsan ki tudok térni az ütések elől, hátránya pedig, hogy kicsit jobban kell tepernem, ha egyáltalán meg akarom csiklandozni őt. – De a beköltözésen még nem gondolkodtam. A férjem nem örülne neki, hogy otthagynám ezért a lyukért, akkor sem, ha én jól érzem magam itt. – Felé lendítettem a bal kezemet, a lábammal a veséje környékét céloztam meg. – És te hogy érzed magad az új lakásodban? Még nem kaptam meg a meghívót a házavatóra. – Hátráltam egy fél lépést, majd újra megindultam felé.

Elég sokoldalú vagyok, sok mindenre használható. Mostanra pedig végre nem érzem magam úgy, mint egy bohóc, mikor drága öltöny van rajtam, amit rám szabtak. Eleinte úgy éreztem magam, mostanra azonban megszoktam. Az öltözködés sok mindent elárul egy emberről, ezt mondták nekem. Hogy tekintsek úgy az öltönyre, mint egy … modern lovagi páncélra. Megmutatja, hogy ki vagyok. Kissé leegyszerűsített nézőpont, de van benne valami. Nem születtem gazdagnak, igazából … még csak rá sem szolgáltam arra, hogy ilyen jó sorom legyen. Épp ezért azóta is próbálok valahogy … rászolgálni. Amit kérnek tőlem, megteszem. Épp ezért mikor jött az üzenet, hogy menjek az edzőterembe, egyből arra kormányoztam az autót.
Nem lep meg, hogy a ringben látom őt, mikor belépek az ajtón. Szeret előbb kezdeni, nem nagyon vár senkire sem. Igaza volt. Az embernek tudnia kell magát megvédenie, főleg egy olyan világban, ami … ami ilyen elcseszett rossz.
-Hívtál, szóval itt vagyok. – válaszolom, folyamatosan lopva a távolságot az ajtó és a ring között. – Annyira azért vagy ijesztő. – engedtem el egy mosolyt. A látszat persze sokszor csal, ezt én is tudom. Belőle se nézték volna ki sokan, hogy egyébként tud verekedni. Ami azt illet, eleinte én sem, csak később jöttem rá. Az akarat többet ér, mint a tehetség, benne pedig akad mindkettőből.
-Remélem. Ez egy drága öltöny volt. – mosolyodtam el, majd levettem a zakót és az egyik szék háttámlájára terítettem. Kioldottam a nyakkendőm, a zakóra téve, majd a mellényt is ledobtam. – Nem tudtam, hogy ma is edzel. Történt valami? – kérdeztem, miközben kigomboltam az ingujjaim, feltűrve azokat, majd felléptem a ringbe és átbújtam a köteleken. Valami folyton történik, valami … rossz. – Vagy csak azt hiszed, ma több esélyed van ellenem, mint a múltkor? – hecceltem mosolyogva, ahogy vállszéles állást vettem fel a lábaimmal. – Csak óvatosan, én még nem nyújtottam. – jegyeztem meg, majd megeresztettem felé egy laza jobb horgot, a bal kezemmel pedig alulról ütöttem fel. – Kissé túl sok időt töltesz mostanában itt. Nem gondoltál rá, hogy beköltözz? – a kérdésem persze nem szántam komolynak, de igaz, ami igaz, mostanában kissé szokatlanul is sokat jár ide. Tudom, nem az én dolgom, hogy aggódjak miatta, de … aggódom .

Néha szívesebben voltam a teremben, mint bárhol máshol, most is ilyen napom volt. Ideje volt újra edzésbe kerülnöm, ha nem akartam elpuhulni és mivel nem szerettem volna csak azért sérüléseket szerezni, mert lusta voltam vagy túlzottan lekötötte a figyelmemet a druidák utáni keresgélés és a Fabien miatti aggódás. Komolyabban kellett magam, az állapotomat,a  képességeimet, azt a lehetséges jövőképet, amit a jelenlegi történések vetítettek elém, tehát nem most volt itt az ideje, hogy biztonságban érezzem magam és hátradőlve koktélt kezdjek kortyolgatni. Eljött az idő, amikor én kezdtem a legfontosabb lenni magam számára, a célok, amiket szerettem volna elérni, a közösség, ami megérett a formálásra és az élet, ami majdnem tökéletes volt, de a mostani szememmel mégis muszáj volt csiszolni rajta egy kicsit. És ezt csak úgy tehetem meg, ha kívülről maradok az átlagos feleség, akinek boltja van a város egyik kedvelt utcájában, belül viszont átváltozom, megerősödöm, megvadulok, egyszerre aggódok és odacsapok, mosolyogok és ölök a tekintetemmel. Talán nem lesz olyan hosszú ez az út, mint elképzeltem, hiszen soha nem voltam galamblelkű, csendes kislány, ám láttam magam előtt a kihívásokat és ennyi épp elég volt ahhoz, hogy felhúzza magam.
- Azt hittem, már megijedtél és nem is jössz. – Előre, aztán hátra lóbáltam a karomat, majd megropogtattam a nyakamat. Külsőleg egyáltalán nem voltam ijesztő, alacsony és vékony nőként nem sok virágvasárnapot jósolnának nekem a ringben, én mégis olyan otthonosan éreztem magam benne, mintha csak az ágyamban feküdnék. Selyemtakarók vagy csuklószorító, a kettő tökéletesen kiegészítheti egymást.
– Nem gondolod, hogy meg fogok ütni egy öltönyös embert? – Most vettem észre, hogy úgy öltözött fel, mintha az új tárgyalása ítélethirdetését várná, nem azzal csörögtem volna rá, hogy várom a boxteremben. Mit képzel, mit fogunk itt csinálni? Nézzük egymást? – Zakót, mellényt le, azt akarom, hogy legalább a karodat meg tudd mozdítani. – Szavaim hathattak volna utasításnak is, de elég jól ismert ahhoz, hogy tudja, ő nem abba a körbe tartozik, akikkel egy normális hétköznapon úgy beszélnék, mintha eligazításon lennénk. Éppen emiatt apró mosoly kúszott az arcomra, amikor intettem a fejemmel, hogy igazán beszállhatna a ringbe, mert a gerincem a mostani állapotától már nem lesz nyújtottabb.