Talán túlságosan is kéjesen simítok végig a karján, de ez egy cseppet sem riaszt vissza, sőt, pontosan jól tudom, hogy mit akarok és látszólag hibátlanul haladok a célom felé.  (..) Érzem rajt, hogy végignéz a karomon de ez annak köszönhető, hogy szemügyre vegye az én ékszereimet. Az ujjamon csak egy gyűrű található, de az korántsem lazurit, az annál jóval másabb. Úgy gondolják, hogy a smaragd az erő és a fiatalság köve. Alighanem nem tévednek, hisz engem ez a gyűrű tart még életben. Mely vadász élne majdnem száz évig? Ha mégis, akkor most talán járókerettel tudnék csak közlekedni és fele akkora magas lennék, mint most. Tehát ez így helyes, ha rajtam marad. Viszont megnyugodhat, nem a magafajtából vagyok való. Sőt, talán jobban is kéne tőlem tartania, hisz egy vadász nagyon ritkán vét hibát. Jelenleg még nem az a szándékom, hogy megöljem, de ez annak a függvénye, hogy hogyan viselkedik velem. Szerencsétlen helyzetben van, hisz ha nem vámpír volna, akkor a visszautasítására csak vállat rántanék és tovább haladnék, de mivel vámpír, nos, nem igazán tehetem. Így is csak azért nem szúrtam át még a szívét, mert látok benne némi lehetőséget, ami nagyobb szórakozást nyújthat. Érdekes,  a férfiakban meglátom azt, amit sokan mások nem. Látom a szemükben, hogy mire kaphatóak és mire nem. És ez itt előttem, nos, nem úgy tűnik, mint aki megvonná magától a nőket. Csak most valamiért ellenkezik.
- Mi az, csak nem hűséget próbálsz gyakorolni valaki iránt? - Vigyorgok ördögien, midőn közelebb hajolok hozzá úgy, hogy ajkaim szinte a fülcimpáját érintik. - Ti voglio bene, Cara. - Belesuttogom a fülébe rejtélyesen. Az én anyanyelvemen ez csak annyit jelent, hogy tulajdonképpen engem ő kimondottan érdekel és felkeltette a figyelmemet maga iránt. Vannak pillanatok, amikor jobban szeretek a saját nyelvemen beszélni, habár ez most csak megfeledkezés arról, hogy nem mindenki érti a nyelvemet. Lehet, hogy vett pár olasz leckét, akkor talán megérti. Nagyon sokáig éltem Rómában, de megismerkedtem ott Daniellel és ő volt az, aki később elhozott ide engem és megtanította nekem az itteni nyelvet.
Eljövök végül a háta mögül és leülök vele szemben a székre határozottan, elszántan; rájöhet, hogy nem fogok lemondani a szórakozásról. Felőlem szimplán csak beszélgethetünk, én azzal is tökéletesen kielégülök. Ha bevállalósabb, akkor majd léphetünk szintet is.
- Nos, nem boszorkány vagyok.- Vigyorgok jókedvűen, midőn eltűröm az egyik tincsemet az arcom elől. A testemet borító rúnák sokat elárulhatnak, de téved, ha azt hiszi, hogy az Ötök közül vagyok való. Egy hasonló vadásztársaságnak vagyok a vezetője, de mi sokkal erősebbek vagyunk. - És nem is vérfarkas. Sem pedig ember. - Félredöntöm finoman a fejem, aztán egy kedves mosoly húzódik az arcomra. Szerintem sejtheti, így nem firtatom tovább a témát.
- Elias Syden. - Egyik tenyerembe temetem az arcom, s felkönyökölök az asztalra azzal; tekintetemmel pedig őt figyelem. - Milyen furcsa, hogy mi vadászok annyi mindent tudunk, mégsem hozzuk az emberek tudtára ezeket a titkokat. Pedig biztosan megkönnyebbítenénk a dolgunkat. -  Sóhajtok fel, aztán elgondolom, hogy az emberek visszatérnek a középkorba és mindennel amivel csak lehet, lázadnának az ismeretlen ellen. Nem vagyunk hülyék, és ráadásul egy emberokozta apokalipszis sem hiányozna.
- Azt csiripelték, hogy téged nem igazán látnak vadászni. Alighanem ez nem lehet meglepő. A te életedbe nem férnének bele kételyek, hogy ki vagy valójában. - Finoman utalgatok arra, hogy vámpír létére akkor mégis honnét szerez magának élelmet? Utánanéztem tüzetesen, hatalmas vállalkozása van és egy magam fajta könnyen gyanítja, hogy mi zajlik a falakon belül. Nem igazán szoktam életben hagyni a magafajtákat, de ezúton tehetek kivételt vele szemben.
- Ne érts félre, persze... - Tenyereimet felé emelem mentegetőzve. - Miattad jöttem ide, de jelenleg teljesen másra vágyom. -  Megrántom a vállaimat, aztán kifele tekintek az ablaknál, nézve, hogyan kezdik ütni az üveget az apró esőcseppek. - Nem igazán érnék el azzal bármit is, ha végeznék veled. Seattle szerencsére nem olyan, mint ahonnét én jöttem. Az embereket védjük, de ebben a városban a statisztikák szerint nem nagy arányban tűnnek el személyek. Legalábbis nem emberek. - Összeteszem a két tenyeremet pótcselekvés gyanánt, habár még mindig az ő tekintetét keresem fel. - Nem szeretném, ha félreértenél. A vadásztársaságom kapcsolatban áll komoly emberekkel akiktől intimebb információkat is kinyerhetünk. Az, hogy tudok rólad egyet s mást... - Egyik tincsemet mutatóujjam köré fonom és birizgálni kezdem. - Vámpírként hasznosabb vagy, mint holtan.
 

Amióta Daniel elhagyott, sűrűn kerestem más társaságot. Vagyis, változó volt. Volt, hogy a közelemben sem akartam tudni senkit sem, ahhoz túlságosan is labilis voltam. Habár, a véremben van a labilitás. Daniel tudna mit mesélni, volt, hogy egymás után vágtam hozzá a poharakat, vagy épp azt, ami a kezem ügyébe  akadt. Néha volt okom rá, néha nem, de a mi kapcsolatunk nagyon rizikós volt. Közösen vezettünk egy vadász társaságot, ahová egy természetfelettit akart tagnak betenni. Azzal indokolta, hogy ő maga is egy természetfeletti, holott ő az egyik alapító. Na és? De azt hiszem, hogy ezen már felesleges kattognom. Elhagyott engem, pedig bármit képes lettem volna érte megtenni.
A férfiak mind, egytől egyig nyomorultak. Nem tekintek rájuk másként, mint holmi kidobható szexjátékokra. Ha tehetném, egytől egyig az összeset felgyújtanám a fenébe, de sajnos csak tőlük kapom meg azt, ami a mai napig szórakozást nyújt. Itt ül előttem egy számomra tökéletesen ismeretlen férfi, mégis pofátlan arroganciával utasít el. Ó, csak nem a vadabbik, szemetebb, aljasabb énem tetszene neki? Igaz, ő nem tudja, hogy egy mozdulatomba kerülne és már a feje itt a lábam előtt gurulhatna. Még adok neki pár percet, hogy meggondolja magát velem kapcsolatban, mert máskülönben mi értelme életben hagynom? Tekintve, hogy vámpírról van szó. Rühellem őket, de ezúton mégis úgy döntöttem, hogy az ő személyével kivételt teszek. Már, ha persze hasznomat lelem benne.
Gyerekesen ül el egy másik asztalhoz, mire én csak kínosan elmosolyodom, de persze nem magam miatt. Nem egy vonzó cselekedet egy nő szemszögéből, de valamiért még mindig szeretnék neki esélyt adni.
- Ez egy kicsit arra emlékeztet, mint mikor a kis ovis gyerek elül egy másik asztalhoz, hogy még véletlenül se vegyék el az ő játékát. Egy kisgyerektől még azt mondom, hogy még cuki is. - Megrántom játékosan a vállaimat, amikor a háta mögé lépek és a székének a háttámláját megérintem. Nem hiszem, hogy homokos lenne és azért utasít el. Szimplán csak egy felfújt hólyag. De ki tudja, lehet ad magának egy esélyt és változtat ezen a stíluson.
- Szép gyűrű. - Végigsimítok a karján sokat sejtően. - A lazurit gyönyörűen megcsillan, amikor napfény éri. Nagy védelmet nyújt egyeseknek, állítólag. - A hangom rejtélyesen elhalkul, alighanem leszőheti, hogy kurvára nem kell a gyűrűje, szimplán csak a tudtára szeretném hozni, hogy egy magamfajta mennyire könnyen kiszúr egy vámpírt. Milyen kár lenne, ha az ujjaival együtt nyisszantanám le, mígnem az ablakból beáradó fény szénné égetné a francba. De egyelőre nem szeretném őt bántani, mint mondtam, látok benne fantáziát.
- Nos, de ha én nem érdekellek, akkor... - Sóhajtok, aztán barátságosan leülök újra vele szemben, habár most már egy másik asztalnál vagyunk neki köszönhetően. - Téged mi vonz ebben a városban? Talán biztonságot nyújt? - Kérdezem csak úgy csevegés gyanánt, hátha ezzel már előbb felkeltem az érdeklődését, ha róla érdeklődöm, nem pedig én beszélek magamról. Seattle valóban biztonságos város. Túl fejlett, itt pedig a természetfelettiek nem nyúlnak vissza túlzottan a múltba, ahol valóban szükséges volt, hogy az erejükre támaszkodjanak. Elhanyagolták magukat. New Orleans például a maga módján talán gazdagabb város, mégis megőrizte a régmúltat, a természetfelettiekkel együtt. A vadásztársaságomnak a székhelye pontosan ezért van ott, nem pedig egy ilyen zöldfülűek között, mint Seattle. Ki tudja, talán ez a vámpír is azért jött ide, hogy elbújhasson.
 

Az idő hűvös, habár ezt alighanem a nap nagyon korai szakasza végett nézhető el. Nem vagyok fagyos típus, de most nagyon nem az időnek megfelelő öltözéket húztam magamra. De mégis nagyon tetszett ez a piros ruhám, szóval nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Szerencsére az autóban pedig izzasztóan meleg van a klímának köszönhetően és mire elkezdenék fázni, nos, addigra már be is értem egy Seattle-i pub-ba, ahol még egyébként nem jártam. Sem pedig a városban. Ide is mindössze csak azért jöttem, mert a csapatomat több civil is értesítette, hogy igazán elkanászodtak a környéken a természetfelettiek. De mi különösebben csak a vámpírokra megyünk rá, őket könnyebben felismerjük. Furcsa lenne, ha nem, elvégre az ötök közül valóak vagyunk. Egyesek iszonyúan szigorúan veszik ezt a dolgot, alighanem ez rám is igazán jellemző, de én nem szeretek egyből minden esetben nyakakat kaszabolni vagy szíveket döfködni. Néha megkívánja a helyzet, de ez esetben most csak elegánsan jöttem ölni. Már, ha találkozok egy vérszopóval és nem próbál meg lebeszélni arról, hogy kiszabdaljam a szívecskéjét a mellkasából.   
Most viszont jómagam csak egy forró kávét szeretnék, elvégre aki lazábbra fogja a vadászatot annak van hasonló, pihenősebb napja. Egyelőre ezt a napot csak az ismerkedésnek szentelem, hisz nagyon sok érdekesség rejlik ebben a városban ami csak arra vár, hogy felfedezzem. Tény, hogy nem egy Európa látványosságai, de ez is megteszi, nem? Seattle-be se mindenki jut el életében, szóval nem is fogok ezért rikácsolni. Szeretném élvezni ezt a mai napot.
A vadászok nem igazán szokták rejtegetni a megjelenő jeleket a testükön, így én sem öltöztem burkába, hogy ne legyek feltűnő. Habár, különben sem vagyok az a pironkodó fajta, egyébként is előszeretettel szeretem mutatni az adottságaimat. Sőt, sokak élnek is a lehetőséggel, de persze mindent a szemnek és semmit a kéznek.
Kimért léptekkel lépek és nézek körbe a helyiségen belül. A legtöbb ember azonnal az üres asztalok után kutat, de én nem olyan vagyok, mint a legtöbb. A környezetemhez közel hamar felbukkan egy nagyon különös, mégis vonzónak mondható alak. Egyedül van, a komor arca pedig arra ösztönöz, hogy jókedvet faragjak neki. Hisz miért ne?
Szóval mindenféle habozás nélkül veszem az irányt ahhoz az asztalhoz, ahol ül. Korai időpontot írunk, tehát elvétve véletlenül találni csak felbukkanó fejeket az asztaloknál, de én most kimondottan egy férfit néztem ki magamnak. Az sem ritka, ha nőket szúrok ki magamnak; épp amilyenhez kedvem van, vagy amit esetleg kívánok.
A ruhám a testemhez feszül, és ráadásul ennek nem hátul van a cipzárja mint a legtöbbnek, hanem elől. Ki gondolta volna, hogy nem szúrom ki a fantáziát megmozgató ruhadarabokat? Szóval amíg közeledtem, lejjebb húzom a melleimen a cipzárt és így sokkal nagyobb rálátás nyílik a feszes és mégis húsos kebleimre. Félreértés ne essék, nem vagyok ribanc. Egyszerűen csak ilyen a szingli élet. Másnak szenvedés, de számomra hatalmas nagy szabadság.
- Örülök, hogy nem csak én vagyok ilyen elvetemült és mazohista, hogy inkább választom a korai felkelést mintsem kényelmesen pihenjek a puha párnák között. - Besiklok az egyik ülőkére vele szemben, s kíváncsian figyelem az arcát, hátha látok rajt valamiféle érzelmi változásokat. - Nem is tudom, mennyiért vesztegetnek itt egy tejszínhabos kávét? Seattle számomra még nagyon új és úgy hallottam, hogy még egy pohár vízért is képesek több tíz dollárokat elkérni. - Megrázom a fejemet beszédesen, miközben egy étlap után kezdek el kutakodni. Persze, nem is próbálom tagadni vagy leplezni, hogy ismerkedni próbálok.
- Egyébként a nevem Hepzibah. Nekem kihez van szerencsém? - Kérdezem kíváncsian, könyökölve egyik karommal és édesen rebegtetem pilláimat. Viszont eljegyzési gyűrű után kutatok, e helyett egy lapis gyűrűbe botlik a tekintetem. Mi a szösz. Már most öljem meg?  

Megeszem a maradékot is, bár a könnyek továbbra sem szűnnek úgy igazán. Nem éreztem jól magamat és el sem tudom képzelni, hogy miért is foglalt el a fejemben ekkora helyet ez a gondolat, vagy épp a tudat. Ez elől viszont ha akarnék sem tudnék menekülni, mivel előbb, vagy utóbb, de úgy is utol ér a vég. Ezzel nincs semmi baj, hisz aligha van értelme az életemnek. Csak a  fájdalmától félek, és attól az egészséges, homogén űrtől, ahol képtelen leszek megkülönböztetni a másikat a másiktól. Ahol, egyszerűen nem valaminek leszek a részese, hanem csak a része. Nincs ott tudat, sem lélek, nincs ott semmi. Csak tátongó sötétség. Én még erre nem készültem fel. A puszta gondolatától is megkavaródik a gyomrom és erőteljesen vissza kell fognom magam, hogy a stressztől ne jöjjön vissza az, amit most megettem. Alighanem ezt most Eliasnak köszönhetem, hogy nem kell kirohannom a mosdóba: Megérinti ujjával az állam, hogy kényszerítsen arra, hogy ránézzek. Lehunyom csendesen a szemeimet, mert egyszerűen úgy hat rám az érintése, mint egy nagy adag morfium. A szavai és a hangja pedig annál inkább kedvesebbek számomra. Ő szerinte a halál nagyon csendes és békés. Lehet, hogy igaza van.
- De én nagyon egyedül leszek. - A könnyek abbamaradtak, de amint újra megszólaltam, megint megindulnak a szemeimben, lebiggyesztett ajkakkal. Az egyedüllétet sohasem bírtam elviselni. Főleg most, hogy van velem valaki, akivel ugyan rengetegszer összemorranok, de ettől függetlenül számíthatok rá szinte bármiben.
Csendben maradok aztán továbbra is, de amikor elvonja az ujját tőlem, ragaszkodóan közelebb csúszom hozzá és átölelem a karját, aztán vállához nyomom a fejem. Most csak az érintéseitől fogok tudni lenyugodni és szükségem van arra, hogy érezzem őt.
- Mégis ki az, aki egy haldokló, gyengülő boszorkánnyal képes szövetkezni egy több száz fős koven ellen? Az én fajtámmal nem egyszerű szövetkezni főleg akkor, ha cserében én nem tudok felkínálni semmit sem. - Elmosolyodom kínból, mégis halk hanggal szólalva fel. - Egy héttel ezelőtt én is úgy gondoltam, hogy van esélyem. Nyilván, még van néhány dolog amit meg fogok tenni a koven ellen de az nem fog engem mentesíteni az alól, ami várni fog rám. Kicsúsztam az időből. -  Sóhajtom halkan az utolsó mondatom és hallgatom tovább Elias ötleteit, amelyek talán megoldások lehetnek. Sohasem voltam az a típus, aki ilyen könnyen felad dolgokat, de mivel voltam már tanácstag és én magam is osztottam ki e féle büntetéseket más boszorkányokra, pontosan jól tudom, hogy mivel jár. - Nem hiszek a tündérmesékben. - Lehunyom a szemeimet, és továbbra is hallgatom az új ötletét ami már az elején szóba jött még régebben. A vámpíroknál jobban csak a vérfarkasokat utálom, ha pedig az életemet a vámpírlét mentené meg, nem haboznék. De mégis van a dolognak hátulütője.
- Azt mondtad, hogy ott volt neked nagyon sokáig Clément és ő is volt az, aki átváltoztatott téged. Gondolom, hogy ő volt az, aki megmutatta, hogy hogyan kezelj néhány dolgot vámpírként, nem igaz? - kérdezem képletesen, de aztán folytatom. - Túl sokat nem tudok a vámpírokról, de azt igen, hogy az átváltoztatott vámpír utána valamilyen oknál fogva feltétlenül ragaszkodik az átváltoztatójához. Nem akarok akkora terhet a nyakadba akasztani, főleg, hogy egy idő után úgy is... - Megszakítom a hangomat szándékosan és nem is fogom tovább folytatni bizonyos okokból. - Nem hiszem, hogy egyedül képes lennék kontrollálni magamat és napgyűrűt sem tudnék sehonnan sem leakasztani. A vadászokról nem beszélve...- vigyorgok hallhatóan, de ebben az örömben aztán semmi igaz, valós jele sem volt a boldogságnak. Nem tudok mást már tenni, mint kóstolgatom és szokom a tudatot, hogy nem tudok kiutat találni. Csak sajnos nem vagyok öngyilkos típus. Elias nélkül sokkal nehezebb lenne, mivel egymagam képtelen lennék végezni magammal. Mindenképpen a gyógyszerek mellett tenném le a voksomat, ha egyedül maradnék, de valószínű az utolsó pillanatban meghánytatnám magamat a hatás elkerülése végett és tovább szenvednék az élők között egészen addig, amíg valóban a végsőkig rúgom.
-... De azt mindenképp meg kell ígérned, hogy segíteni fogsz abban, mert egyedül én nem tudom megtenni. Szerencsére még bőven van időnk. - arcomat a vállába dörgölöm kedvesen. Még van néhány hét, bár hiába, ha az utolsó egy hetem pokoli lesz. Tudom, mert egyre jobban kötődöm hozzá és szörnyű lesz megválnom tőle.
Aztán elhúzódom tőle, de még mindig az ő arcát pásztázom. Az én fizimiskám most egyáltalán nem szomorú már, vagy épp kétségbeesett. A kedvem továbbra sem változott, de nem szabad összezuhannom lélekben.
- Viszont köszönöm ezt a csodás reggelt. - vállára lehelek egy törődő, kedveskedő csókot és igyekszem úgy tenni, mintha szóba sem került volna ez a lehangoló, ugyanakkor fontos átbeszélendő téma. - Még mindig nem vettem ruhát magamnak a bálra. Még a végén az utolsó pillanatra tartogatom, szóval lehet, hogy holnap délelőtt néhány röpke órára eltűnnék a térképről. - Bekapom újra a szívószálat, és a kóla maradékát kezdem el iszogatni. A könnyektől egyszerűen megszomjaztam.

Harley + Elias

Az első, vagy épp gyakorlatilag a második találkozásunkkor nem gondoltam volna, hogy valaha is így fogom kedvelni ezt a lököttet. Már igazán nem is a saját védelmem miatt vagyok itt, hanem miatta. Jól érzem magamat mellette még annak ellenére is, hogy nagyon sokszor összeveszünk és ráadásul nagyon jelentősen néha. Gyakran. Mindketten nagyon makacsak vagyunk és a fajunk sem igazán kedvelik egymást, sőt, kimondottan utálják egymást a boszorkányok és a vámpírok. De azt hiszem, a mi esetünk jóval másabb és mi félre tudjuk tenni azt, hogy mik vagyunk. Én egyébként sem sokat kuruzsolok a házában és ő sem akar nekiesni a nyakamnak még annak ellenére sem, hogy olykor nagyon szívesen felajánlanám neki.
Jelenleg is figyelek minden egyes szavára és megrezzenek, amikor kifejti a rossz tulajdonságaimat. Utal arra, hogy milyen vagyok, de ettől még kedvel engem valamennyire. Miért vagyok én bosszantó és szemtelen hárpia? Mert ő aztán annyira tűrhető, hát persze. De nem kezdek el ezen idegeskedni, mert jelenleg próbál megnyugtatni, de lássuk be, hogy ebben nagyon nincs gyakorlata. Igazából nagyon nem is szorultam volna vigaszra, mert valamiért most sírósabb hangulatba kerültem, de tíz perc múlva meg lehet, hogy nyoma sem lesz ennek.
Nem kis falatot eszek a hamburgerből, hanem két tenyeremmel nyomom be a számba duzzogva, és hatalmas nagy könnyekkel zokogok szinte közben. Éhes is voltam, plusz még borzalmasan gyötör a bűntudat. Úgy nézhettem most ki, mint egy hörcsög a hatalmas nagy pofazacskóival. Figyeltem Elias szavaira, viszont megállok az evésben, amikor lejjebb hajol hozzám és rám néz: látom, hogy mindjárt vigyorogni fog a látványomon, de csak egy duzzogó pillantást vetek rá. Egy kicsit félreértette azt, amit mondtam. Egy kicsit úgy látom, mintha elfelejtette volna, hogy miért kapok minden nap gyógyszert tőle és pontosan miért is vagyok itt vele.
- Nem igazán arra gondoltam, hogy te raksz ki vagy épp azért mennék el, mert valami nem tetszik. Tudod, hogy kénytelen leszek majd elmenni.- Beszélek halkan, szinte már motyogva a szavakat. Bár nem tudom, hogy az neki miért nem öröm, ha megszabadul a bosszantó hárpiától; szerintem bőven találna jelentkezőket, akik a helyemre léphetnek. - Nem akarom, hogy egy idő után leépülve láss. - Halványan húzódik a szám egyik fele, aztán félretolom az üres tányért és tovább pihentetem a tenyereimet az ölemben. - Talán ez még odébb van, nem tudom. Csak melletted nem vagyok egyedül. - Lehajtom a fejem és zavartan kezdem el tenyereimmel simogatni a karjaimat mint aki fázna, de nem, hanem csak egyszerű pótcselekvés a részemről. - És félek a haláltól, hogy fájni fog -e. - A hangom egyre halkabb, ugyanakkor nagyon őszinte. A sírásom oka csak ennyi volt: Az utolsó pillanatban megjelent ő, és nagyon boldog vagyok mellette. Aztán ráeszmélek arra, hogy hamarosan búcsúznom kell tőle és fel kell készülnöm arra, hogy az én utam itt már befejeződik. - Nem tudom, hogy képes leszek -e gyógyszerekhez nyúlni, amik majd segítenek előbb elaludni. Egyelőre ez jutott eszembe, ami egyáltalán nem fájhat. - Igazán már nem is neki beszélek, hanem hangosan gondolkozom. Nem tagadom, és én is észreveszem magamon, hogy talán egy kicsit bele is őrültem ennek a tudatába, hogy mi fog rám várni és ahhoz túlságosan is szeretem az életemet, hogy önön magam vessek neki véget, hogy ne a betegségek marcangoljanak majd szét, ami sokkal nagyobb fájdalommal jár majd.
Elhallgattam egy ideig, mint aki mélyen gondolkozik, és megjelent a fejem felett a képzeletbeli, világító villanykörte.
- És ha segítenél nekem? - felé fordulok lassan és rápillantok bizakodva. - Mármint...- Nagyot nyelek. A váratlan halál sokkal könnyebb és akkor lennék a legboldogabb, ha ő tenné meg. - Valóra válthatnád azt, amit legelőször is szerettél volna. Sokkal könnyebb lenne nekem, azt hiszem. - Elvörösödöm, aztán lehajtom a fejem újra elhalkult hanggal. Konkrétan azt kérem tőle, hogy ha eljött az ideje, akkor öljön meg. Nem hiszem, hogy nehezére esne. Azt már előbb elhiszem, hogy nem fogja annyira megkönnyíteni a dolgomat már csak azért sem.

Harley + Elias

Csak hallgatok némán a szavaira, néha pedig megrázom a fejemet feszülten. Már észrevettem, hogy a reakcióm nem volt túl helyes a történetére, de nekem még sohasem kellett megértőnek lennem, sem pedig meghallgatnom másokat. Elias pedig túlságosan is közel került hozzám és egyszerűen hideg vízként ömlött rám életének azon fele. Csak ahogy idézném őt: Bagoly mondja. Igaza van. Ha lennem benne annyi, akkor most sűrűn kérnék elnézést és megpróbálnék a kedvében járni, de az utóbbihoz jobban értek, mintsem az előbbihez.
- Én nem nézlek téged csúszómászónak. - Mondom halkan, vörös arccal. Vannak pillanatok, amikor Elias-t legszívesebben a pokolba küldeném, de én nem úgy tekintek rá, mint ahogy ő azt gondolja. Milyen kár, hogy annyira mégsem vagyok őszinte és nem tudom kimondani úgy igazán, hogy miként is tekintek rá.
Nyelek, aztán újra közelebb kúszom hozzá, mígnem mellé kerülök és rápillantok szelíden. - Tudom, hogy nem volt egyszerű idáig eljutnod és azt is tudom már, hogy miken kellett keresztül menned, hogy elérd azt, amiben ma élhetsz. Sajnálom, hogy könnyebb út nem vezetett idáig. De ettől még ugyanúgy tekintek rád, mint ahogy eddig. Én kedvellek téged, Elias. - Figyelemmel követem arcának a vonalait,aztán félrepillantok csendesen. Én nem akartam, hogy félreértsen engem. Nekem csak nagyon furcsa volt, hogy Elias ennyire közel került egy férfihoz, de ettől még az érzéseim nem lettek másak iránta. - Talán még irigylem is Clément-et. - Mosolyodom el aztán, miközben az asztalt bámulom magam előtt. - Ő legalább láthatta az emberi énedet. És kaphatott a kötődésedből, na meg a szeretetedből is. - Megrántom a vállaimat feszülten. Ezúton pedig a szeretet szócska alatt remélem nem fog engem félreérteni. Nyilván szerethette azt az embert, ha ennyire ragaszkodott hozzá akkor olyan szinten, hogy konkrétan bármit hagyott neki, hogy megtegyen. Volt egy engedelmesebb énje, de én a mostanihoz szoktam hozzá és tulajdonképpen a jelenlegi állapotát is szoktam meg és kedveltem meg. Tisztában vagyok azzal, hogy már nagyon sokszor megverhetett volna a viselkedésem miatt, de nem tette meg. Azt is tudom, hogy más nőkkel már biztos, hogy nem bánt volna ennyire kedvesen és nem is ment el volna a kedvükért sehova sem, mint ahogyan most velem.
- Nagyon rosszul érzem magam. - Nyöszörgöm. De nem fizikailag, csak egyszerűen gyötör valami ami nem akar elillanni a mellkasomból. Bűntudatom van és csak az jár a fejemben, hogy mekkora egy mocskos dög vagyok. Én közelítek leginkább egy csúszómászóhoz.
Ajkaim egyre csak lejjebb gördülnek, és szorongatom csak a szék alját ujjaimmal feszülten. - Olyan furcsa lesz nélküled. - Nyöszörgöm, de ezúttal érzem, hogy szinte agyon nyom a sok stressz; az őszinteség szinte majdnem könnyeket csalogat ki belőlem és csak egy kicsi kell, hogy ne kezdjek el úgy bőgni, mint egy óvodás gyerek. Eddig nem függtem senkitől sem, de most érzem úgy igazán, hogy Elias nélkül azt sem tudnám, hogy melyik a jobb és a bal kezem.
- Egy idióta vagyok. - Elfordulok, aztán nekiállok enni, hogy eltereljem a gondolataimat és még véletlenül se kezdjek el bőgni. Alighanem meg lenne az okom rá. De nem oldanék meg vele semmit sem.

Harley + Elias

Erőteljesen vissza kellett fognom magamat, mert ahogy épp ittam, a döbbenettől lehet, hogy képen tudtam volna köpni vele őt. Szóval nagyot nyeltem az innivalón és hátradőltem kiábrándult tekintettel, főleg azok után, amikor mindenféle rezzenéstelen arc nélkül képes volt kimondani, hogy elélvezett attól, hogy egy faszi konkrétan szadózta. Nem, nekem abszolút nincs bajom a melegekkel, sőt, támogatom a melegfelvonulásokat meg mindent, de Elias... nem is tudom. Legalább három világ dőlt most bennem össze. De azért nyugtatva magát bátran állítja, hogy nem történt több és amikor Clément rámászott, hősiesen leseperte magáról. Nem tudom, nekem hirtelen ez az információ lebénította az agyam féltekeit. Nekem pedig hiába mondja, hogy nem meleg, nekem a szememben ezek után minimum biszex marad. Én nyíltan vállalom bárki előtt, hogy nőként érdekelnek a nők is, és hasonló módon vagyok képes megnézni egy-egy csinos feneket bárhol, mint a férfiak, de annyira nem rajongok értük, hogy szadista szexet folytassak velük. A gondolattól a hányinger is elkapott. Meg részben egyébként is jobban érdekelnek a férfiak, a nőkhöz való vonzalmam nem egészen tiszta, inkább csak a perverzióm egy részét képezi.
Miután abbahagyta a beszédét és piszok módon kacsint, hümmögve learaszolnak az ajkaim és karomat magam elé emelem, és tisztán látom, hogy mennyire libabőrős lettem ettől az egésztől. Aztán látványosan megborzongok, mint akit a hideg erőteljesen rázna.
- Clément és te? Majdnem betette, egyezzünk meg ebben. - Vigyorgok kínosan. - Egy kicsit rossz hasonlat volt ide az engedelmességem és a koven. - Megrántom a vállaimat. - A legfőbbnek valóban volt tekintélye, viszont én sohasem teljesítettem semmit sem, amit kért. Persze, ez ide is vezetett...- kínból vigyorogva tenyereimmel legyintek magam felé képletesen. - Tény, hogy nem teljesítünk olyasvalamit, ami nincs az ínyünkre. Én legalábbis biztosan nem. - Melleim alatt összefonom a karjaimat, hátradőlök a széken, aztán keresztbe teszem a lábaimat egymáson. Most jelenleg végig az a kép van előttem, hogy Elias képes volt ilyenbe belemenni. Eddig a szememben valóban egy olyan fazonnak tűnt, aki mindenek felett állt, de most, hogy elmondta egy olyan részletét a lényének ami rendesen alárendelt volt, nos... kicsit süllyedt a szememben ez a 'mindenek felett' állás.
- Nézd a jó oldalát. Valaki annyira szerelmes volt beléd, hogy mindenét megkaptad. - Fűzök valami kézzelfoghatót az egészhez. Őrült fazon lehetett ez a Clément, és valószínű őrült módon szerethette az előttem ülő fazont. Valahol nem lep meg, Elias a maga módján szerethető, ha hagyja megnyilvánulni azt az énjét, amelyik elviselhető. Máskülönben meg Isten ments tőle. Ugyanakkor kell még kóstolgatnom ezt és szoknom, mindenesetre kell kis idő, mire valóban túlteszek rajt és akkor visszaáll az agyam a régi kerékvágásba. Azt sem szabad elfelejtenem, hogy én sem vagyok annyira tiszta a múltammal kapcsán. Valószínű őt is hasonló undor töltené meg, ha mesélnék a bátyámról, akibe beleszerettem és ő is volt számomra az első gyönyör. Vér szerint viszont nincs közünk egymáshoz, de amikor együtt voltunk, ezt nem tudtam. Magam is szégyellem az életemnek ezen felét és ezért is hallgatok róla. Habár annyira undorodtam a dologtól, hogy őt is felgyújtottam a nevelő szüleinkkel együtt. Az óta pedig úgy érzem, mintha meg sem történt volna az, hogy valaha szemet vetettem arra a fiúra, aki mellett testvérként nevelkedtem. De tény, hogy valójában nem voltunk azok.
- Ha már annyira mesélős kedvedben vagy, azt is elárulhatnád már, hogy mi ez a hatalmas nagy nőgyűlölet a részedről. Felettébb kíváncsi vagyok. - Előre dőlök és felkönyökölök az asztalra, kézfejeimmel pedig megtartom az államat és őt bámulom kíváncsian. Nem különösebben zavar az, hogy terrorizálta az 'elődeimet', sokkal inkább az, hogy miért teszi ezt. Engem ez nem érint, mert megmondtam neki, hogy engem nem fog bántani. Az volt az első és az utolsó, hogy múltkor megrángatott. A mai napig sem értem, hogy akkor miért nem mutattam meg neki azt, hogy miért nem javasolt úgy viselkedni velem, mint az előzőkkel. Valószínű az nagyon fájt volna neki. Sejtésem van arról, hogy nem csak Clément állt a 'szerelem' középpontjában, hanem volt ott egy nő is, aki nem igazán viszonozhatta azt, amit Elias iránta. Hallottam már ilyenről, csak épp Elias eléggé extrém módon fejezi ki, hogy mekkora utálattal van a nemem iránt. Viszont a szex fontos neki, így nem küszöbölheti ki a nőket.

Harley + Elias

Nem sokáig tartom aztán mulatságosnak a helyzetet mert belegondolok abba, hogy ő is flörtölhet mással amit én hasonló módon viszonoznám gyilkos pillantásokkal. Szóval a vigyorom hamar elillan az arcomról és törődően odakúszom hozzá és hízelegve hozzásimulok; szeretem a közelségét és az illatát, jelenleg pedig csakis ezért jelenik meg egy új mosoly az arcomon. Szerintem érzi, hogy mennyire örülök neki és sejtése sincs arról, hogy mennyire boldoggá tett azzal, hogy eljött velem. Nem a magam szórakozását akartam legfőképp, hanem vele szerettem volna lenni. Ez nem érzelgősség, hanem nemes egyszerűséggel olyan a helyzetünk, mintha mi lennénk egy-egy hal a közös akváriumban és szükséges az, hogy megszokjuk egymást. Most ő az én egyetlen társam ebben a hátralévő időben és szeretnék vele sokat lenni, hogy ne a magányba roskadjak bele.
Sok mindenre megtanított ez idő alatt, viszont arra nem, hogy hogyan fogjam vissza a vérem. Valamilyen oknál fogva azon kapom magam, hogy még egy étterem közepén is képes lennék kielégíteni őt és a saját vágyamat, ezúton pedig nem is habozok tovább. Tudom, hogy mennyire szereti az extrém dolgokat egy szexben, ami alól én sem vagyok kivétel, szóval kéjelegve susogom fülébe az ötletemet, hogy mit tehetne velem legközelebb. A kéjes szavaimat még tetőzöm azzal is, hogy nyakán húzom végig a nyelvem és fülcimpájába szívok vadul; aztán tenyerem végigvezetem a ruha takarta hasfalán és ujjaim eltűnnek a nadrágja alatt. Megérzem kemény farkának a tövét és sikerül is ujjaim közé fognom. Halkan felnyögök vele együtt és akkor áll meg a kezem a mozgásban, amikor ledöbben a gyertya hallatán. Egyébként is épp meghozta a pultos fiú az italokat, habár az igézésemnek köszönhetően fogalma sincs arról, hogy mi folyik körülötte.
Érzem, hogy a bugyim teljesen átnedvesedett tőle, és mocorgok az ölemen mint aki nem bír magával, de végül összezárt combokkal elhúzódom tőle és a szívószálat bekapom aztán inni kezdek, hogy elvonjam a figyelmemet.
Látom rajt, hogy valamin erőteljesen gondolkozni kezd és ezért is láttam jobbnak azt, ha inkább abbahagyom a műveletemet. Hatalmas szemekkel figyeltem mikor fog megszólalni és nem kellett sokat várnom arra, hogy valóban kifejtse szavakba a gondolatait. Tudja jól, hogy bármikor szívesen meghallgatom őt - azt hiszem, hogy ezt a mai nap folyamán pont említettem neki -. Leginkább viszont a kérdésem volt az, ami őt ennyire mély  gondolkozásba ringatta.
Kis idő alatt szóba kerül az a férfi, akivel régebben eléggé különleges viszonya volt. Csendben hallgatom végig mindazt amit mond, de most már kezdem úgy érezni, hogy annyira mégsem ízig-vérig hetero, mint ahogyan azt az elején dicsekedve állította. Én bevallottam neki, hogy voltak viszonyaim nőkkel, de annyira mégsem lettem volna képes belelendülni úgy a saját nememmel, mint ahogy Elias és az a ... Clément talán? Mindenesetre ledöbbenve hallgatom végig a szavait, de kevésbé látszik a meglepettség az arcomon, mint amennyire valóban érzem azt. Nem gondoltam volna, hogy rendelkezik ilyen háttértörténettel. Kicsit megélénkül bennem a féltés, hogy mégis hogyan történhetett ilyesmi vele. Az már csak még inkább kiverte nálam a biztosítékot, hogy valamilyen szinten képes volt élvezni azt, hogy egy férfi kiélte rajt a beteges hajlamait. És ez még csak a publikus része a történetnek. Nyilván, nekem semmi közöm sincs ehhez, viszont ez megad róla egy profilt ami vagy torzít vagy csinosít rajt. Ezt viszont nem tudom hova tenni. Nem fogom ezek után megvetni és még mindig képes lennék leszopni őt az asztal alatt, de most az összes kéj gondolata elillant a fejemből. Emlékszem, hogy az elején még arra gondoltam, hogy hálám jeléül visszahozom azokat, akiket elveszített és valószínű ebbe a körbe tartozott volna az a bizonyos Clément. Ha az életben maradásom múlna rajt sem hoznám vissza ezek után.
- Képes voltál magadat hagyni? - Kérdezem kissé csalódottan, de egy pillanatra elvonom tőle a tekintetem, amikor a fiú megérkezik az ételekkel. Az illat remek volt, de most várnom kell kicsit arra, hogy ilyen információk után kényelmesen tudjak enni.
- Nyugodtan folytasd csak, ha már elkezdted. - Valamilyen szintem van sejtésem, hogy ezek után mi jön, de hagyom, hogy hadd mondja el.
Alighanem viszont nekem is van egy hasonló élményem, bár Eliassal ellentétben nem voltak a felől kettős érzéseim és cseppet sem élveztem, hanem egyenest rühelltem utána mindent és mindenkit. Sokban hasonlítunk, habár én eddig tökéletesen hallgattam a saját históriámról, akárcsak a sír. Alighanem én sem vagyok szent, mert én a saját bátyámmal voltam képes együtt lenni.
- Legalább a piszkos múltban osztozkodunk. - elmeredek gondolkozva magam elé, de ettől függetlenül még ugyanúgy figyelek a továbbiakra, mint az elején.

Harley + Elias

Meglep, hogy felajánlja azt, hogy most én vezessek és az már csak a köbre ugrasztja az egészet, hogy a saját autóját bízza rám. Miből gondolja, hogy én annyira profi vagyok vezetésből ekkora forgalomban, mint amilyen Seattle összes részén átmegy? Ha összetöröm az autóját, ne engem hibáztasson!
Viszont hagytam, és ezért kénytelen is voltam beinvitálni az autó beépített GPS funkcióját is, bár lehet, hogy van annyira karakán ez az autó, hogy saját magától is odatalálna. De inkább nem próbálom ki. Egyébként is az egész olyan, mintha egy űrhajóban ülnék; azt sem tudom, mi micsoda. Nem baj, ilyenkor jön a képbe a jó öreg megbízható:  tippmix.
A GPS-ből kivettem az esetleges felesleges utcákat és beállítottam, hogy semmiképpen se vezessen oda minket, ahol épp útlezárás van. Ez eltartott pár percig, mert még egy darabig ismerkedtem a szerkezettel, de amint végeztem, azonnal követtem a gép hangalapú utasításait. Sőt, még rám is szólt ez a vacak, hogy túlléptem a sebességhatárt. Elias hallgathatta, hogy még képes voltam egy géppel is összeveszni. Időközben kikapcsoltam, amikor már fejből is tudtam az utat nagyjából és utána végig Eminemet kellett hallgatnia velem. Imádom azt a pasast!
Viszont sikeresen megérkeztünk oda, amit kinéztem a neten mielőtt eljöttünk: nem, nem volt semmiféle boszitrükk a dologban. Poén lenne, ha ilyesmire is lenne bármely boszinak képessége, hogy épp hol vannak kevesebben. Nem, most csak abból következtettem le, hogy a város nem a legismertebb részén vagyunk és itt is legalább van száz ehhez hasonló kajálda. Az itteni lakosoknak pedig bőven elég, és egyébként sincsenek sokan ezen a részen, tehát nincsenek csurig az éttermek sem. Egyszerű lifehack. (..)
Feltérdeltem kirívóan a székre az egyik lábammal és a pultra annyira ráhajoltam, hogy begörbítettem a hátamat is; a korombeli srácnak nem is kellett sok, hogy melleimre csússzon a tekintete, de aztán arra kényszerült, hogy a szemeimbe nézzen.
- Fordítsd meg a táblát az ajtón. Ha kell, akkor zárd is be. - Pupilláim annyira kitágultak a mágiahasználatomtól, hogy szemeim teljesen fekete fátyolba burkolóztak. A poharat viszont nem a csodás melleimtől ejtette le - vagy mégis? -, hanem attól, hogy egy kicsit belemásztam a tudatába és most azt fogja tenni, amit én mondok neki. Ő egy bólintással jelzi, hogy vette az adást, és máris indul, hogy eleget tegyen a parancsomnak. Aztán ellököm magamat a pulttól, és a falra kifüggesztett tükörbe nézek, mint aki megigazítaná a rúzst az ajkain. Csak vidáman figyeltem, ahogy pupilláim visszahúzódnak: még eddig sohasem voltam arra képes, hogy ennyire tökéletesen használtam volna az elmemanipulációt. Viszont másfelől gyötrelmes, mert minél többet használom az erőm, annál jobban felgyorsul a leépülésem.
Még megigazítom ujjaimmal vörös hajtincseim és elindulok az egyik asztal felé és helyet is foglalok. Jót szórakozok Elias gyilkos pillantásain és még mindig röhejesnek vélem, hogy ennyire nem bízik bennem. Vagy legalábbis kinézi belőlem, hogy képes lennék csak úgy bárkire rámászni? Na jó, vele is hasonló módon kezdődtek a dolgok de ez még nem jelenti azt, hogy a jelenlétében is képes lennék másvalakivel megdugatni magam. Nem mondom ki, de nekem egyes egyedül Elias-ra van csak szükségem. Sohasem akartam kapcsolatot viszont szerettem volna valakihez kötődni aki megad nekem mindent és lám megkaptam. Csak sajnos az utolsó pillanatban.
Várhatóan feltette a kérdést, miszerint mi is volt az utóbbi kis műsorom, amit lejátszottam azzal a fiúval. Úgy terveztem, hogy erre nem válaszolok, de mégsem tudom megállni.
- Nem tette be, nyugi. - Kifújom a levegőt fennakadt szempárral, aztán mellé csúszok egészen könnyen és a felőlem lévő karjába karolok bele édesen, hogy még véletlenül se gondoljon olyasmire, hogy nekem más kellene rajta kívül. Az elmemanipulációt megoldhattam volna pucsítás és kéjelgés nélkül is, de szeretem a tekintetekben látni azt, hogy kívánnak és akarnak. Az utóbbi időben pedig pláne: Sajnos egyre eltorzulok minden értelemben.
A korbács hallatán azonnal elillan a rosszkedve, sőt, kimondottan készségessé válik. Sőt, kissé meg is rezzen a gondolatok miatt és fogadni merem, hogy közel áll ahhoz, hogy kemény legyen odalenn. Bébi, tudok én ennél izgalmasabbakat is mondani, sőt, veheti akár ezeket tanácsoknak is.
- Hm, gondold csak el.. - Nyakán végighúzom nyelvem hegyét izgatóan, egészen a fülcimpájáig. - Kikötözöd mindkét lábamat az ágy felső sarkaihoz, míg a karjaimat pedig az alsó sarkakhoz. Aztán.. - nyögök egyet hosszasan, lehunyt szemekkel, de csak a játék kedvéért.- Végigcsapkodod korbáccsal a combjaimat úgy, miközben én nyüszítek a csípésektől. Vörös csíkokat hagysz a combjaimon, néha pedig a puncimra is rácsapsz a korbáccsal...- alsó ajkamba harapok és egyik tenyerem belső combját simogatja, néha hegyes körmeimet végighúzom a nadrágján keresztül. - A szájpecek viszont visszafogja a könyörgésemet. - Feltérdelek mellette a széken és nyakába csípek fogaimmal finoman, aztán fülét csókolgatom - Sőt, akár forró gyertyaviaszt is csepegtethetsz testem bármely pontjára de én annál jobban élvezem..- suttogom kéjesen a fülébe, leheletemmel pedig bőre felületét simítom. Az a tenyerem pedig most hasfalára csusszan és lejjebb tolom a bőrén úgy, hogy  nadrágja alá kerüljön félig, ha hagyja. Viszont meghallom a tányérok csörrenését az asztalon és ijedten magamhoz térek, aztán kiegyenesedem mellette vigyorogva.
- Csak nem hagytad másoknak, hogy megkorbácsoljanak téged? - kérdezem érdeklődve, ha már arra rákérdezett, hogy mégis melyikőnk kezébe kerülne a játékszer. Közben az asztalra rákönyökölök egyik kezemmel és felé fordulok, közben pedig bekapom a szívószálat és inni is kezdem a kólámat.

Harley + Elias

Útközben ajánlottam Elias figyelmébe, hogy ne túl forgalmas gyorsétterembe menjünk, mert nekem sincs túl sok kedvem ahhoz, hogy a kíváncsiskodókkal gyűljön meg a bajunk. Egyébként sem értem, hogy minek vágta ki ennyire magát, ha nem akar a címlapon szerepelni. Lássuk csak például a Dicaprio-t: az ember a fejébe húzta a kabátját a meleg hőségben, hogy ne ismerjék fel az utcán. Elias pedig még ki is csicsázza magát a fotók kedvéért. Nem is értem.
Az autóban mindvégig csendben ültem és figyeltem a hatalmas nagy forgalmat. Még mindig pöszén nézek erre a városra, mert egyáltalán nem olyan, mint a gyönyörűséges New Orleans. nem is értem, hogy hogyan lehet itt élni, meh.
A GPS segítségével találtam egy pub szerű kis kajáldát, ami minden bizonnyal nincs tömve az emberektől, így hát én ezt a helyet választottam és semmi mást. Egyébként is a tervemhez nem lenne szerencsés, ha többen is lennének a helyszínen. Meg egyébként is hányingerem van attól, ha valahol sokan vannak.
A pub-ban amit találtam mindössze csak egy ember ült. Amikor viszont beértünk, azonnal a pultoshoz sétáltam és egyik lábammal feltérdeltem a pultnál lévő székre és az asztalra könyököltem. Szépen néztem a pultos fiúra, hogy a szemeimbe nézzen. Persze, az előredőlt testtartásomnak köszönhetően nagyon nem kellett sok, hogy felfigyeljen rám: Viszont a kezében fogott poharat azonnal kiejti a kezei közül elmeredt tekintettel. Eliasnak meséltem a kovenről és arról a bizonyos 'hét csodáról' is. Az egyik az elmemanipuláció, akárcsak a vámpíroknál.
Amíg a pultos fiú elindult a bejárat felé, addig én helyet foglaltam az egyik asztalnál vigyorogva és hatalmas szemekkel pilláztam Elias felé. Szerintem sejtheti, hogy valami nagyon furcsa dologra készülhetek. Alighanem ki akarok próbálni valamit. Viszont túl sok mindent nem babráltam a fiú fejével, csak annyit, hogy az ajtón fordítsa meg azt a bizonyos táblát, hogy ne jöjjön be senki.
- Én szerintem egy sajtos hamburgert eszek kólával. Na és te? - kérdezem kíváncsian, miközben még lapozgatom az étlapot annak ellenére is, hogy tulajdonképpen már eldöntöttem, hogy mit szeretnék enni. Ha viszont Elias kérdezősködött a felől, hogy mégis mi volt az előző kis mutatványom, akkor csak megrántottam a vállaimat. Nem mondok neki semmit sem még erről. Valamit ki szeretnék próbálni és mindemellett a saját vágyaimat is ki akarom elégíteni amit már eléggé régen tettem. És ezúton nem a szexre gondolok, dehogy is. Elias mellett nincs hiányom abból szerencsére.
- Ha áll még az ajánlatod, legközelebb beszerzek egy korbácsot. hm... mit szólsz hozzá? - Hosszú körmeimet kopogtatom az asztal felszínén játékosan, alighanem a hangnemem jócskán árulkodott arról, hogy a szavaim inkább viccelődésből fogantak. Fordított esetben viszont nem zavarna a korbács, sőt, kimondottad feltüzelne vele.