Megérkezésem óta csupán pár nap telt el, de valamiért nem sikerült még a húgom nyomára akadnom. Nem is bántam túlzottan, inkább feltérképeztem a terepet, hogy miből válogathatok. A küzdősportok nem álltak tőlem túl távol, így első nap el is látogattam egy edzőterembe. Lehet, hogy nem a legjobb elfoglaltság egy magamfajtának, de különösebben nem rázott meg, hogy kik mit gondolnak. Nyilvánvaló volt, hogy kellet magammal kezdeni valamit, és egyelőre nem tudtam másra koncentrálni csak arra, amit másoktól hallottam. Kényszeresen kerestem a húgom és akartam megváltoztatni, holott tudtam jól, hogy semmi esélyem nincs. Talán épp ezért kötöttem ki ott, ahol. Mindig is tettem magasból arra, hogy ki mit mond, szerettem a saját fejem után menni, még ha az sokszor a rosszabbik megoldás is volt. Elgondolkodtam olyasmin, hogy főiskolára járjak e vagy inkább munkát szerezzek, de egyelőre a döntésképtelenség közepedet inkább szórakozást kerestem magamnak. Ez viszont inkább volt amolyan mentőöv, ami életben tartja az emberi részem, mintsem valódi elfoglaltság. Az edzőteremben jó néhányan akadtak, akik a maguk módján kedvesnek voltak mondhatók. Az első alkalom, amikor itt jártam, mondjuk kevésbé volt sikeres, de idős vagyok ahhoz, hogy az első akadály után megfutamodjam. Eleinte minden simán ment, játszottam az ügyetlen kislány, de a terem túlsó felén egy horgost kapott az egyik „játékos” és amikor megéreztem a vér szagát, elveszett egy pillanatra a kontrol és a földhöz vágtam az ellenfelem. Innentől kezdve nem volt megállás, egyszerűen nem tudtam tettetni, hogy erőtlen fiatal lányka vagyok. Magamra kaptam egy felsőt és egy farmert, majd táskába dobáltam ezt-azt, köztük egy tasak vért is, a biztonság kedvéért, majd elindultam utamra, és hamar meg is érkeztem az egyetem területén lévő edzőterembe. -Szia, tudnál nekem segíteni?-fordulok a recepciós felé, aki mosolyogva bólint, és nekem szenteli figyelmét.-Úgy két napja voltam itt, egy Carlos nevű srác tartott itt valami bemutatót. Meg tudod mondani merre találom?-érdeklődöm, mire elmondja, hogy merre keressem, és bólintva el is indulok a fiú irányába. Mély levegőt veszek, a táskám egy jól irányzott mozdulattal dobom mellé, és hatalmas mosolyt varázsolok arcomra. -Múltkor nem volt alkalmam bemutatkozni.-kezdek neki a kis kikapcsolódásomnak, mintha csak egy szerepet kellene eljátszanom. –Abbie vagyok, tudod, a túlbuzgó lány, aki a földhöz csapott.- vonok vállat mosolyogva, furcsa grimasszal fűszerezve mindezt, jelezve, hogy tán nem ez volt életem legjobb döntése és cselekedete.
Ez a nap is olyan volt mint a többi. Reggel hat órai kelés, le az edzőterembe, reggeli a munkatársakkal, majd nyomás órára.Nemrég még mint tanuló vettem részt a Whitmore főiskola testnevelés óráján, lassan fél éve pedig én vagyok az, aki istápolja a lelkes és a kevésbé lelkes sportos fiatalokat. Mondjuk a módszeremre még sosem volt panasz, ma pedig újfent a tavat választottam az edzés helyéül. Pár kör futás, felülések, majd az óra második felében vagy a lányoknak kedveskedtem egy kis alakformáló edzéssel, vagy a fiúknak segítettem az izmaik építésében. Ma az előbbi volt soron, amit persze a fiúk lelkes csapata sem bánt, hiszem addig ők gondtalanul élvezhették a tornázó csajok látványát a hűsítő tó vizében bandázva. Hazudnék ha azt mondanám, ne tett volna népszerűvé ez a fajta felfogás, már ami a főiskolai testmozgást illeti, tudtommal az én órámra teltek be leghamarabb a helyek. Népszerűség ide vagy oda, sosem éltem vissza vele. Szemben más tanár kollégáimmal, sosem kezdtem egyetlen tanítványommal sem és bár akadnak jelentkezők szépszámmal, igyekszek minden közeledést kedvesen visszautasítani. Mint mindig, az estét ma is az edzőteremben zártam, néhány fiatalnak tartok karate edzéseket, ám semmiféle juttatást nem kérek cserébe. Úgy vélem az önvédelemhez mindenkinek joga van, ha valaki el akar pár jó mozdulatot sajátítani, hát ne az anyagiak állják útját ebben. Bár régen én is csupán a külsőleges eredmények reményében jártam le edzeni, az engem ért támadás óta nagy mértékben átértékelődtek bennem az ehhez kapcsolódó gondolatok. Hiába a küllem, a népszerűség. Egyedül az erdőben, bedrogozva, aligha véd meg a hírneved. Még csupán a bemelegítő ütéseknél tartottam, amikor egy ismerős arc lépett hozzám, bájos kis mosollyal az arcán. Már régóta hatástalan rám az efféle kedveskedés, de természetesen úriemberhez méltóan reagálok minden ehhez hasonló közeledésre. - Á igen, emlékszem magára. Sőt mi több, minden este önre gondolok. - kezdtem apró mosollyal az arcomon, majd a kezemet nyújtottam a nő felé. - Tudja még mindig hasogat a hátam mikor fekvő helyzetben meg találok mozdulni. -folytattam kisebb hatásszünet után majd beletúrtam az edzés alatt kissé összekuszálódott hajamba. - Nyugodjon meg, nem az a szándékom, hogy amint a kezemhez ér behajtsam a tartozását, és a földön ezúttal ön találja alattam magát. - eresztettem még egy kedves mosolyt a gesztenyebarna hajkoronával ellátott fiatal hölgy felé.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Okt. 28, 2014 8:50 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carlos & Abbie
I think you already know me
Az edzés elsősorban arra volt jó, hogy ne az utcákat és az üzleteket rójam. Abban viszont szinte biztos voltam, hogy az első benyomásom után nem feltétlen leszek szívesen látott személy errefelé. Egy próbát minden esetre megért. A fiú, akit bár nem szándékosan, de a földre kényszerítettem, történetesen maga az edző szerepét betöltő ember volt. Ez eleve rossz pont, ha meredek terveim között első helyen szerepel, hogy felelevenítsem a küzdősport iránti szeretetem. Noha ez nem születésem óta részem, nem különösebben akadály, gyorsan tanuló vagyok, ahogy minden valamire való vámpír. A fogadtatás mindezek ellenére kedves volt, bár békejobbot nyújtottam felé, és örültem, hogy nem küld el az első adandó alkalommal. A táskám cipzárát behúztam, s csak ezek után dobtam egy másik táska mellé, de még így is bennem volt a félsz, amolyan "mi van, ha valaki kinyitja" módon. -Kérlek, ne magázz, úgy érzem, mintha legalább negyvennek néznék ki.-jelentem ki, de ezzel nagyobbat nem is hazudhattam volna, mint ami a való igazság. Nem vagyok negyven, a közelében sem vagyok, és ha a valódi korom nézné, bottal sem igazán közlekednék már. -Én érzem magam megtisztelve.-engedek meg egy halovány mosolyt, ahogy elengedi végül a kezem, és elfogadja a bocsánatkérésem, különösebb bosszú nélkül. -Most viszont azért jöttem, hogy órát vegyek, ismét. Ezúttal viszont igyekszem az adrenalin löketeim magamban tartani, és nem hihetetlen hulkot játszani.-szedem le kezemről a hajgumit, fejem tetejére kötve hajam, és nemes egyszerűséggel kapom le magamról a kocsiban lecserélt melegítőt, így egy kényelmes és lazább, sportnak megfelelő szerelésben végzem. -Bár rajtam kívül biztos akadnak még jó páran, akik szívesen lennének maga alatt.-jegyzem meg szenvtelenül, biccentve az őt leső lányok felé, akiknek minden szavát hallom, tisztán és érthetően. A kollégiumi évek örömei itt kezdődnek, és nincs mit szégyellnie ezen. Kőrözni kezdek a fejemmel, majd csinálok egy két áll körzést, s kezembe véve az ugrálókötelet, folytatom a bemelegítést. Minden mozdulatom óvatos, viszont robotszerű is, ahogy próbálok nem az erőm adta lehetőségekkel élni, ahogy a gyorsaságom is lelassuló állapotba merül. Így viszont olyannyira merev vagyok, mintha csak egy karót nyeltem volna le. Hát ez az a rész, amikor rájövök: százkitudjamennyi év után újra két lábon járni maga a mennyei pokol.
Hiába néz ki a kézfogásom viszonzó nő legalább huszonötnek, úgy kommunikál mind verbális, mind nonverbális formában mintha csak egy főiskolás tanítványom állna előttem. Hiába a kislányos báj és a kedves tekintet, az a csaj aki engem két pillanat alatt két vállra fektet bizony igencsak takarásban tartja lapjait a külvilág számára. Az akkori óra elején úgy gondoltam csak egy a sok rajongóm közül, de az incidens után inkább arra a következtetésre jutottam, hogy ezzel a külcsínnel csupán simulni akar a környezetéhez. Nem ítélem el, nehéz a korosztályomnak beilleszkedni a számára kívánatos társadalmi rétegbe, ám mióta kiszakadtam a társaság magjából sokkal kevesebb gonddal és drámával tarkított az életem. Ha jobban ismerném talán közölném is ezt vele, de úgy gondolom senkivel szemben sem tisztem felvilágosítást adni azzal kapcsolatban hogyan élje az életét. - Már megszokás, minden diákommal így kommunikálok, de oké, veled tehetek kivételt. – reagáltam a magázódásra vonatkozó szavaira kis mosollyal az arcomon, ami inkább szólt annak, hogy évek óta napi szinten kapom a megjegyzéseket ezzel kapcsolatban, mintsem annak, hogy szórakoztatónak találnám szavaimat. - Figyeljen, akarom mondani figyelj. A múltkor rajtam bemutatott fogásod után nem hinném, hogy további önvédelmi oktatásra szorulnál. – jegyeztem meg az edzésre invitáló mondatára, ám ő mint aki meg se hallotta volna mindezt, pár ruhadarabtól való megszabadulástól követően bemelegítésre készen állt előttem, amit még mielőtt mégegyszer megszólalhattam volna magától meg is kezdett. - Ne mond el senkinek, de jobban örülnék ha az a helyes srác a ringben legalább fele annyi érdeklődést mutatna irántam, mint azok a lányok. – mondtam közelebb hajolva a nőhöz alig hallhatóan, miközben enyhén a boxoló fiúk felé biccentettem a fejem, majd mikor ismét szemtől szembe kerültem vele egy csibészes kacsintást is megeresztettem felé. Na nem mintha ne vonzana a női nem is ugyanúgy, de inkább fojtom el csírájában efféle megjegyzésekkel a gyengébbik nem közeledését, mintsem később nagyobbat essenek egy esetleges konkrétabb elutasítás során. - Nos mielőtt elkezdenénk. Elmondanád a neved? Már többször mondtam a srácoknak, hogy be kéne vezetni itt is a matricás névkártyás rendszert, de csaknem hallgatnak rám. – tértem végül az ittlétünk valódi céljára, és ha még az előbbi burkolt vallomásom után is edzeni akar a kishölgy, megérdemli, hogy név szerint ismerjem a valóban sportolni kívánó nőt.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szer. Okt. 29, 2014 8:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carlos & Abbie
I think you already know me
Minden porcikám bizonyítani akart, nem csak neki vagy a világnak, de magamnak és annak, aki voltam. A változásra való hajlam, és a kapaszkodás egy új reménybe olyan gúzsba kötött, hogy arról is elfeledkeztem egy pillanatra, a vér nem válik vízzé. Ha fellobban újra a szomjam, ami el se múlik egy percre sem, úgy járok, mint legutóbb, amivel nem csak, hogy le fogok bukni, de még azon is munkálkodhatom majd, hogy elfeledtessem vele, újra rátámadtam. Aztán ki tudja, hogy a mai világban ki mit iszik, és milyen rendszerességgel ugyebár... -Megtisztelő.-csúszik ki a számon, amit ilyen helyzetben régen mondtam volna, észbe kapok, de úgy teszek, mintha nem természetes lenne nekem ez. Az volt, de nem most, hanem úgy kétszáz éve -ha nem több-, mikor apám mellett mosolyogva hajlongtam, mint akit felhúztak. -Nem vitatkozni jöttem.-jelentem ki, miközben folytatom a bemelegítést, de még csak erőfeszítésembe sem kerül, légzésem ugyanolyan egyenletes marad, és egyenletesen mondom a szavakat, miközben egy ember már valószínű fújtatna közben. Zseniálisan borzalmas terv volt ez, hogy így akarjak és épp itt új életet kezdeni, épp most. Abbahagyom hát a bemelegítést, és megjegyzésemre tett kijelentésén egy pillanatra meglepődöm. Aztán lassan leesik a tantusz, és igyekszem nem szélesen elvigyorodni vagy kinevetni. -Ezen lehet, hogy tudnék segíteni.-vonom fel egyik szemöldököm, keresztbe font karral, jelezve, komolyan gondoltam, és bár a hirtelen megjegyzés elhamarkodott volt ugyan, de határozottan azon a véleményen vagyok, hogy meg tudnám győzni, ha nagyon akarnám. Jól végigmérem még egyszer a ringben álló fiút, és emlékeztetem magam, hogy más világot élünk most, mint éltünk régen, és ez nem is baj. -Abbie vagyok.-ismétlem meg önmagam, majd tekintetem újra Carlos-ra siklik. -Szerintem az sem lenne a legjobb megoldás, azt is el lehet hagyni...-vonok vállat, miközben le-le hajolok, hogy nyújtsak egy kicsit. -Új vagyok erre, szóval nem igazán vagyok itthon ezekben a dolgokban, de ha szépen nézek, beiratkozhatok a fősulira? Tudod, jó lenne befejezni, amit elkezdtem...-kezdek beszélgetésbe, de gyorsan ki kell találnom, hogy pontosan mibe is kezdtem, mert egyenlőre fogalmam sem volt róla, hogy mibe kezdhetnék bele.
Nos a ma esti edzésem sem fog magányosan telni, hiába a burkolt vallomás, a lány még mindig velem akar edzeni. Mondjuk megmondom őszintén még mindig nem értem, hogy milyen indíttatásból vesz részt efféle foglalkozásokon a másik, mikor egyértelműen csúcsformában van. Nem bírtam nem észrevenni, hogy még egy hangosabb levegővétel se hagyta el a száját, úgy hajtotta végre a bemelegítő mozdulatok mindegyikét. - Szerintem pedig bombabiztos lenne. – reagáltam még a matricás ötletemet a szakadékba lökő válaszára, majd a pár lépésre lévő, sportszereket tároló szekrény elé léptem. Kivettem magunknak egy-egy ugrókötelet, majd mielőtt a lány felé nyújtottam volna az egyiket, mutatóujjamat felmutatva jeleztem, hogy az ugrabugra előtt lenne pár szavam felé. - Kedves Abbie. Először is kicsit lazulj el. Olyan vagy mint egy karótnyelt madárijesztő a kukoricásban. – kezdtem bele mondandómba, jelezvén hogy nem kerülte el figyelmemet az, milyen mereven mozog a másik. Bármelyik robot megirigyelhetné tőle ezeket a kecsesnek korántsem mondható mozdulatokat. – Másodszor pedig muszáj valamivel beindítanunk a vérkeringésedet, mert ahogy elnézem ezek a piszlicsáré mozdulatok nem sokat segítenek neked ebben. – fejeztem be a gondolatmenetet majd átnyújtottam Abbienek az egyik ugrókötelet. - Kérdésedre válaszolva, fogalmam sincs hogyan működik a felvételi rendszer szeretett főiskolánkon, de ha gondolod szólhatok az érdekedben pár szót a dékánnál. – közöltem a lánnyal miközben lassan fölvettem az ideális ritmust az egyszerű sportszer használatához, majd próbáltam innentől csupán magamra koncentrálni. Ugyan néha igénylem a csoportos edzéseket, ezzel együtt a társaságot, de általában jobban érzem magam ha a külvilágot kizárva, egyedül hódolhatok a sportok iránti szeretetemnek. Végülis eddig nem bizonyult olyan szörnyű társaságnak a nő, és amúgy is arra az elhatározásra jutottam nemrég, hogy sokkal nyitottabb leszek az emberek felé. Végtére is fogadalom ide vagy oda, előbb utóbb, valamilyen úton-módon meg kell ismernem azt a személyt, akivel aztán valamiféle komolyabb vizekre evezhetünk a kapcsoltunk terén. Ami a segítő felajánlást illeti nem üres szavak voltak, nekem nem kerül semmibe, ha a másiknak, legyen az akár egy ismeretlen is, az a vágya hogy városunk szeretett főiskolájára járjon, hát nem én leszek az aki az útjába fog állni ebben.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Okt. 31, 2014 9:35 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carlos & Abbie
I think you already know me
Nem különösebben zavart az emberek közelsége, mindinkább a tény, hogy karót nyelve próbálkozom nem arra gondolni, hogy mi van ha megint elvesztem a kontrollt, így elkezdtem azon ügyeskedni, hogy emberibbnek tűnjek. Kevesebb, mint több sikerrel ugyan, de azt értem el, hogy még kevésbé legyek emberi. Mintha egy beteg bárány akarna a társai közelébe kerülni, miközben azok egyre odébb és odébb mennek. Nem mondtam volna, hogy ez magány, inkább kirekesztettséghez hasonlító érzés, amit próbálok úgy leküzdeni, hogy a lehető legkevesebb időt töltöm magányosan, a legtöbbet társaságba, s így vagy úgy, de eddig ez sikerült. Ahogy elkezdett oktatni, bár hálás voltam neki, csak egy erőltetett mosollyal tudtam leküzdeni a gondolatot, hogy kedvesen felvilágosítsam, ha nem így mozognék, minden bizonnyal az edzőterem porig rombolódna két perc alatt. -Igyekszem figyelni erre. A vérkeringésemmel pedig nincs baj.-veszem át az ugrókötelet, és óvatosan, igyekezve nem hirtelen mozdulatokat mutatni, elkezdek ugrálni. Vicces, a szituáció, és ahogy próbálkozom leküzdeni a másfél évszázados bezártságot, az már maga a földi pokol. Ahogy pattogok, mint egy labda, körbepillantok a helységben, még egyszer felmérem a terepet. Van itt mindenféle ember. Aki kevésbé akar a középpontban lenni, és magányosan edz, a cica, aki a személyi edzőjével épp nyújtani próbál, és a kemény mag, akik szinte ide születtek. -Ennek nagyon örülnék.-jelentem ki mosolyogva, lerakva a kötelet, megtörlöm homlokom, és a táskám mellé guggolva előveszem az üveg vizet, majd igyekszem a tasakos vért nem összenyomva visszatenni oda ahol volt, és ráhúzni a cipzárt a táskára, de az, mintha megmakacsolta volna magát. -Hát persze, hogy még ez is...-mormogom, erőltetve a cipzárt, ahogy valamilyen csoda folytán minden kiborul a táskámból. Gyorsan visszahajigálok mindent, magamban dörmögve és szentségelve. Az én napom, az én évszázadom, de az tuti biztos, hogy nem az én szerencsém, inkább az én szerencsétlenségem. -Nyugi, megoldom.-dobálom a ruhákat összegyűrve a táskába, miközben a tasakot igyekszem közte jól elrejteni, minden kíváncsiskodó szempár elől.
Ugyan az imént csak vicceltem, ám most akaratlanul is jobban szemügyre vettem a boxoló srácot. Bár az előbb még volt rajta egy trikó, mostanra már megszabadult tőle és úgy edzett, immár élesben az ellenfelével. Micsoda izmok, bár nálam nem néz ki jobban, de azért beindítja az ember fantáziáját. – Jézusom, mit csinálok… - futott át az agyamon a gondolat, amikor a menet végét jelző csengő megszólalt és tekintetem az éppen előttem lehajoló Abbiere vándorolt, na meg a kerek fenekére. Hiába az önként vállalt cölibátus, a pajzán gondolatok ugyanúgy megjelentek a fejemben, mint bármely más embernél az ilyen és ehhez hasonló esetekben. Mielőtt elgondolkozhattam volna azon, hogy az edzőpartnerem vagy éppen a boxoló srác indította el nálam azt a bizonyos lüktetést, a nő hangja visszarángatott a valóságba. - Úgy tűnik ehhez a cipzárhoz férfi erő kell. – jelentettem ki mosolyogva, majd segítő szándékkal guggoltam a lány mellé, ám mielőtt segítő kezet tudtam volna nyújtani a táska egész tartalma rám borult, és ezzel egyidőben betekintést nyerhettem a női táska rejtélyes világába. Néhány ruhadarab, ékszerek, pénztárca és… egy tasak vér? Nem volt sok időm lamentálni ezen, ugyanis hamar elrejtette a szemem elől a másik, ám a kérdés akkor is ott lebegett a tekintetemben. Mondjuk lehet lemaradtam valami buggyant üdítőgyártó legújabb termékéről, mivel őszintén szólva fogalmam sincs miért tartania valaki a szó szoros értelmében vért a táskájában. - Most jön az a rész, hogy bevallod, hogy vámpír vagy? – kérdezem abszolút komoly arckifejezéssel, ám nem bírtam sokáig és hamar elnevettem magam a bugyuta viccemen. Ahogy elnézem mostmár legalább egy kicsit megizzadt a nő, rátérhetünk a valós edzésre. Gyorsan visszahajítottam a köteleket a szekrénybe és a súlyzók felé fordultam. - Erősítés. – nyújtottam át a könnyebb súlyzópárt Abbienek, ám mielőtt elkezdhettem volna a következő gyakorlat bemutatását nem kis meglepetésemre az imént még a ringben remekelő srác lépett elém. – Gond lenne, ha beszállnék? Sokat láttalak már itt edzeni, és ami azt illeti tetszik amit csinálsz. – szólalt meg végül nagy mosollyal az arcán, mire válasz helyett inkább csak bólintottam és a súlyzók felé biccentettem a fejem. Kissé meglepett, hogy már ki tudja mióta felfigyelt rám az ismeretlen srác, míg bevallom őszintén számomra ez az első alkalom, hogy itt látom.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Nov. 08, 2014 5:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Carlos & Abbie
I think you already know me
Amilyen ügyes csak lehetek, úgy próbáltam meg mindent felépíteni magam körül, hogy emberinek tűnjek, a bezártságban töltött éveim kiestét szinte elfeledve. Zavartan elmosolyodtam, amikor segíteni akart, de ahogy a véres tasak szemem elé került, úgy kaptam ki a táskát a kezéből, és a tartalmát hasonló gyorsasággal dobáltam bele. Nem szerettem volna sem feltűnőnek tűnni, sem pedig elérni, hogy hülyének nézzen, de utóbbiról már bőven lekéstem, ezt tudtam jól. A húgom viszont úgy kiszúrt velem anno, hogy azóta sem tudok teljes valómban a valóságban élni és valahol leragadtam ott, ahol még élő élő voltam, nem egy két lábon járó élő élettelen. -Lebuktam.-vonok vállat, egy erőltetett mosoly kíséretében, ahogy meglátom rajta, hogy a nekem szegezett kérdése nem teljesen komoly, ami miatt szívverésem is lelassul, és újra megpróbálok higgadtnak és kiegyensúlyozottnak tűnni. Ahogy újra visszatérünk az edzés témára, úgy hallom meg léptek közeledtét, és figyelem, ahogy betársul mellénk egy harmadik személy, aki pont az volt, akit kiszemelt az előbbi percekben. Elmosolyodva kezdtem el emelgetni a súlyzókat testem mellé ejtve, lassan, miután magam elé és magam mellé emeltem őket, épp a vállam magasságába. -Azt hiszem jobb lesz, ha hagylak titeket kibontakozni.-mosolyodom el, miközben távolabb lépdelek, így biztosítva nekik megfelelő mennyiségű helyet, miközben fülem még mindig arra hegyezem, hogy megtudjam, mi zajlik le köztük. Percek tömkelege telhet el, mikor arra leszek figyelmes, hogy kint már a nap jóval dél után járhat. Leteszem a súlyzókat és óvatosan felemelem a táskám, immár elkerülve, hogy bármi kipotyogjon belőle. A pulthoz sétálok, letépek egy cetlit, és felfirkantom rá a telefonszámom, majd visszasétálok Carlos mellé. -Köszönöm a segítséget, de mennem kell. A húgom valahol a közelben kell hogy legyen és meg kell találnom mielőbb. De ezen a számon jelentkezek még, és remélem összefuthatunk egy újabb edzés erejéig.-mosolygok rá, majd a másik fiúra, és mielőtt távoznék, még rájuk kacsintok. Azt hiszem itt az ideje felkeresni azt, aki miatt most itt vagyok, és végre berendezkedni valami otthonosabb körülményre. Bár nem várok szívélyes fogadtatást, de egy próbát mindenképp megér a dolog.
Két eszméletlenül unalmas előadás után, szinte fejvesztve indultam el a kollégiumi szobám irányába, hogy a jelenlegi öltözékemet valami kényelmesebbre cseréljem, majd ebéd után indulhassak is egyből a közelben levő edzőterembe. Már hiányzik egy kiadós izzadás az életemből.. a futópadon. Öhm, ez kicsit furán hangozhatott, nem tagadom. Én magam is elég fura vagyok. Talán a furaságom miatt is művelek az utóbbi időben annyi hülyeséget. Némi alkohol mennyiség elfogyasztása után összegabalyodni az egyik tanárommal határozottan abba a kategóriába tartozik..! Igaz, hogy piszkosul jól nézett ki és ő sem igazán tiltakozott ellene, sőt, de akkor sem szabadott volna. Voltaképpen az állását kockáztattam a dologgal, ahogyan a saját jóhíremet is, ami nem is érdekel annyira, inkább Brandon munkája a fontosabb. Nem szeretném, ha pont miattam tanácsolnák el a suliból, mert nem tudta a gatyájában tartani a háziállatkáját.. és ilyen helyzetben, leghamarabb az idősebb felet büntetik. Mondjuk én sem úsznám meg olyan könnyen, lehet engem is eltanácsolnának.. ah, a csudába is, bolond voltam. Plusz, mindezek mellett, még ott van Aaron is, aki iránt szintén egyfajta megmagyarázhatatlan kötődést érzek. Voltaképpen még nem is történt semmi kettőnk között, mégis úgy érzem, mintha megcsaltam volna. Mondjuk, mikor kellene hülyeséget művelnem, ha nem most, a fiatalkoromban? Házasság után? Persze csak ha én valaha eljutok odáig valakivel.. jelenlegi felállás szerint, kétlem, hogy sor kerülhetne rá. Ah, a csudába is, nem az a lényeg, hogy az ember jól érezze magát? A többi, majd megoldódik idővel. És én már pedig boldog voltam aznap, Brandonnal.. bűntudat ide vagy oda. Ilyen, s ehhez hasonló gondolatok keringtek fel-alá a fejemben, miközben az ebédlőben ücsörögtem egy asztalnál, körülöttem ki tudja kikkel, egy tál étellel magam előtt. Hiába beszéltek hozzám két oldalról, semmit nem fogtam fel belőlük. Amint kiürült a tányérom, felpattantam az asztaltól, majd a lábaimat a következő úticélom fele irányítottam, ami nem más volt, mint az edzőterem. Igen, kaja után sportolni megyek.. bárki bármit mond, ez még mindig jobb, mint korgó gyomorral edzeni. Út közben még megálltam egy üzletnél is, hogy vegyek mentes vizet, majd az edzőterembe érkezve épp átcseréltem a cipőmet és már suhantam is a gépek felé. Mint egy őrült vetettem rá magamat a futópadra, körbe sem nézve, ha netalán köszönnöm kellett volna valakinek.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Vas. Dec. 27, 2015 1:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
lorelai & brandon
Remélem, eljön még az a nap, hogy le tudom adni minden osztályban az anyagot, illetve tudok koncentrálni arra, hogy megírjam a soron következő publikációmat anélkül, hogy Lorelai-ra gondolnék. Nekem is, neki is, sőt az emberiségnek is jót tennék vele. Nekünk azért, mert ha továbbra is ő jár az eszemben, előbb-utóbb mások is észreveszik, és bizony egyikünk sem valószínű, hogy itt maradhatna a főiskolán. Na meg a jó hírnevét is taccsra vághatná, ha kiderül, ágyba bújt a tanárával. Tisztelnek a diákok...valamelyest, de azért a kampuszon nincs igazán olyan ember, aki ne látott volna engem minimum hasra esni. A lúzerség biztos a génjeimben van. A lényeg, hogy sehogy sem jó Lorelai körül forgolódnia a gondolataimnak. Sőt ha nem lesz megfelelő ez a rövid kis, alig 60 oldalas iromány a volt professzorom szerint, mehetek a levesbe. De mit csináljak, ha az agyi zónáim mindegyikébe befurakodott ez a gyönyörű lány, akivel kapcsolatban csupán egy mámoros pillanatban elszaladt velem a ló? Nem kellett volna, hiba volt, tudom. De olyan szép volt, én meg olyan részeg. Mi a tanulság? Soha többé ne menj el fősulis buliba Brandon. Több okból. Kezdjük azzal, hogy soha az életben nem végződtek jól az ilyesfajta vadulások...kell emlékeztetnem magam arra, hogy három évvel ezelőtt egy dögös lány helyett sikerült a focicsapat kapitányát letapiznom? A csajt nem kaptam meg, de egy méretes monoklival lettem gazdagabb. Másrészt megfektetni egy diáklányt, öreg hiba. Hiába élveztem...nagyon, ezzel teljesen felborítottam az életem, és ahogy már az elmúlt 8 órában is, továbbra is rá gondolok. Bizony, ébredés óta. Szánalmas. Ja, azt meg ki ne felejtsem, hogy már nem is diák vagyok, hanem tanársegéd. Remek Brandon, megtaláltad a legfontosabb érvet amellett, miért ne járj el a kampuszon belül szórakozni. Nos, mivel Lorelai beitta magát a fejembe, nincs mit tenni, mint kiizzasztani onnan. Mármint...na, jesszus, most pont nincs szükség a fantáziáló énem felülkerekedésére. Már így is épp elég nehéz elvonni a figyelmem, kösz szépen. Az edzőterem felé veszem az irányt, majd a tesztoszteron túltengésemnek hála szépen továbblépek. Ez még a fejemben is röhejesen hangzott. Mindenesetre jót tesz nekem, ha megpróbálok izmosabbá válni. Ez a vézna, magas kombináció úgy néz ki, nem válik be a csajoknál. Legalábbis az elmúlt 2 év nőmentesség erről árulkodik. Jó, persze...Lorelai a múlt héten hozzáadódott a statisztikáimhoz, de le merném fogadni, hogy a benne lévő alkohol is rásegített a dologra. Józan állapotában láthatatlan lettem volna számára. Ez biztos. A rohadt életbe, miért ilyen nehéz ez a súlyzó? Oké, most, hogy nem haltam meg, talán keresnem kéne valami kevésbé életveszélyes szerkezetet. Ki is szúrtam egy kellemes kis edzőpadot a terem túlsó végében, ám mikor elindultam felé, ellibbent mellettem Lorelai. Lefagytam. Hát persze. Miért ne ez történt volna ahelyett, hogy lazán odaköszönök neki? Nem, én inkább tátott szájjal meredek magam elé. Ezt most szépen abbahagyom. Vettem egy mély levegőt, és odaballagtam a már futópadon lévő istennő, akarom mondani csinos nő mellé. Útközben az egyik kondigép kiálló biszbasza beleállt a gyomromba, de nem, én majd otthon ordítok. Most ne alázzam már meg így magam. Mikor odaérek hozzá, egy bárgyú vigyorral a képemen szólalok meg. - Lorelai. Jó látni. - Azt a rohadt. Nem elég, hogy az eredeti célom a "messziről elkerülni" volt, most még képes voltam ezzel ideállítani? Jobb lenne valami idióta kifogással odébbállni, és többet hozzá sem szólni. Ehelyett még mindig itt ácsorgok, és félve várom, mit fog szólni. Mondjuk erre mégis mit mondhatna? Még én sem lennék képes értelmesen reagálni önmagamnak, hogy várhatom ezt el tőle? Egyáltalán mit várok tőle?
Olyan sebesen suhanhattam el a teremben levők mellett, hogy nyugodt szívvel hihették azt rólam, hogy megőrültem. Rohanni az edzőterembe, ahol amúgyis izzadni jár az ember? Olyat is csak én tudok. Na, de ez vagyok én, a hiperaktív leányzó, aki szalad, hogy időben elérhessen az éppen felszabadult futópadhoz..! Csak egy kicsit irónikus, de nem gáz. A tempót felgyorsítva tettem egyik lábam a másik után, olyan sebesen, ahogy csak bírtam. Le kell fárasztanom magam minél jobban.. annyira, hogy ne legyen se erőm, se kedvem máson, illetve inkább egy bizonyos valakin elmélkedni. Nem szabad. Aztán, mint derült égből a villámcsapás, hallom meg azt a bizonyos hangot, melynek tulajdonosáról annyira, de annyira meg akarok feledkezni.. ilyen nincs, pont itt? Véletlenül úgy időzítettem volna, hogy pont mára esik az edzés világnapja? - Sziiiiia - Én becsszóra, egy ennél sokkal értelmesebb üdvözlést szándékoztam mondani neki, de mivel a futópad gombnyomás nélkül nem áll le, ezért így hirtelen, többre nem igazán tellett az erőmből. Sőt, még így is kis híján legurultam róla, úgy rám hozta a frászt a megjelenésével. Gyorsan leállítottam a gépezetet, majd kivárva míg teljesen mozdulatlanná nem válik, elterültem rajta. - Hát te meg, hogy kerülsz ide? - bukik ki belőlem a nem túl kedves kérdés, még mindig kissé lihegve. Bár, kicsit jobban belegondolva, a mások előtti letegezése sem igazán bizonyult a legokosabb döntésnek a részemről. Valami mást kellett volna mondanom.. jó napot, például? Mondjuk a múltkori után, azt hiszem nehezemre esne visszatérni a magázódásába. És gratulálok Rory, ezennel sikeresen eljutottál a legnagyobb problémád forrásához is..! - Ne haragudj, de nem számítottam rád erre.. ahogy gondolom, te sem rám. - Tettem hozzá, ezuttal viszonylag kedvesebb stílusra váltva át.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Vas. Jan. 03, 2016 12:10 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
lorelai & brandon
Még visszafordulhatok. Már hozzászóltam, ő pedig rám köszönt, de nincs késő megfutamodni. Maximum hülyébbnek néz majd, mint eddig, vagy ha mázlim van, szimplán azt hiszi, képzelődött, mikor meglátott. Ja, persze...ez az elmeosztályon még be is válna, de nem itt és nem vele. Egyébként, ha így folytatom, én tuti odakerülök. A kattantságra hajazó viselkedésem miatt már sokan így is annak tartanak, és mivel másra sem tudok gondolni, mint az előttem álló nőre, az agyam is kezd átfordulni normálisból nőkoncentrátumúra. Nem vicc...Lorelai valahogy...hozzáadódott az agyamhoz. És ez kiborít. Nem kicsit. Tessék, tudtam, hogy messziről el kéne kerülnöm őt, nem is örül nekem. Mondjuk mit vártam a mámoros éjszaka utáni első találkozástól? A nyakamba ugrik? Fenéket. Még csak egy hete történt, a feldolgozási fázis elején tart, én meg a hipotalamuszomat siratom, ahova befészkelte magát ez a nőszemély. A kérdésére egyébként önkéntelenül is csalódottan félrepillantok, bár igyekszem a bárgyú vigyoromat fenntartani. Képzelem, hogy nézek ki. Mint egy hiéna, amelyik rohadt éhes, de még nem falatozhat kedvére, viszont az a folytonos széles fogvillantós mosoly folyton ott van a pofázmányukon. Irigylem is a pozitív magatartásukat. Na jó, félre kell tennem a fejben poénkodást, főleg, mivel úgy érzem, percek óta nem szóltam egy árva szót sem. Holott ő ismét megszólalt. - Szerintem az edzőterem sem számított rám. Mármint...még egy súlyzót sem bírok anélkül felemelni, hogy ne kerüljek fulladás közeli állapotba. Igazán csodás élmény, ahogy fojtogat egy nehéz tárgy... Amúgy nem, tényleg nem vártam, hogy te is itt leszel. - Még jó, hogy a szófosásom közepette az nem csúszott ki a számon, mennyire próbálom kiirtani őt a gondolataimból. Annak meg pláne örülök, hogy azt is megtartottam magamnak, hogy a múlt heti "incidens" óta meg akarom ismételni a dolgot. Szánalmasnak tartana, vagy perverznek, vagy szánalmasnak és perverznek, ha ezt beközölném. Hogy legyek kedves anélkül, hogy azt hinné, rá akarok mászni? Na és persze bunkónak se higgyen. Rohadt nehéz megtalálni az aranyközéputat. - Öhm...nem láttalak tegnap órán. Nem mintha figyeltem volna, hogy ott vagy-e, csak ahogy körbepásztáztam a termet, valahogy kiszúrtam, hogy "nincs itt az alacsony barna". Akarom mondani "az alacsony barna, szééép lány". - Most képzelődöm, vagy automatikusan kupán vágtam magam a mondat végén? Nem is baj, megérdemlem. Sikerült egyszerre szánalmasnak, perverznek, kedvesnek és bunkónak tűnnöm. Azért ha másért nem, ezért mindenképp megdicsérhetem magam.
Az arcára volt írva, hogy ő sem egészen van tisztában azzal, hogy miként kellene megfelelően viselkednie a társaságomban. Érthető, hiszen az egy hete történt incidens óta nem igazán találkoztunk.. Az órájára sem igazán jártam be, vagy ha mégis, próbáltam a lehető leghátrább helyet foglalni és észrevétlenül maradni. De inkább szkippeltem, mert elég kínosan éreztem magamat. Az én hibám, nem kellett volna annyit innom, hogy a józan eszem felmondja a szolgálatot.. még, ha csak helyettesítő tanár is, akkor is a tanárom! Én meg egy lökött csitri lehetek a szemében, per pillanat, ami érthető is. - Oh, ugyanmár, ez badarság, mindenki a könnyűtől kezdi, nem kell megijedni, ha nem bírod a tíz kilós súlyzókat, ha kevesebbel nem is próbálkoztál. - Próbálom vígasztalni, hogy ne essen kétségbe, hiszen a gyakorlat teszi a mestert profivá. - Én sem bírom őket, de ha gondolod, megmutatom, hogy én még nálad is gyengébb vagyok - ajánlottam fel, magam sem értve miért. Mondjuk kiindulhatunk abból is, hogy én csak egy lány vagyok, de ha jobban meggondoljuk, vannak olyan LÁNYOK is, akik több kilós sulyzókkal tudnak megbírkózni, mint néhány srác. Aztán felhozta témának azt, hogy nem látott tegnap órán.. na erre mit mondhatnék? Bocsi, de túl kínos lett volna? Próbálkoztam vele, de jobb ha inkább elkerüllek. EZZEL semmiképpen nem állhatok elő, mint magyarázat. Aztán az alacsony barna, szép lány szóhasználata hallatán akaratlanul is elmosolyodtam. Talán mégsem tart annyira csitrinek, mint képzeltem? Elég zavartnak tűnik. - Lehet, hogy csak nem látszottam ki a padok közül.. - forgatom a szemeimet, utalva arra, hogy olyan alacsony vagyok, mint egy törpe. Aztán komolyabb hangszínen folytattam. - Egyébként, nem tudtam elmenni. - Próbáltam menteni a menthetőt, nem tudom, mekkora sikerrel. Nem akartam hazudni, de az igazság sem hangzott volna a legjobban.. úgyhogy inkább maradtam a ködösítésnél. - Különben, hogy vagy? Ugye, nem baj, ha .. tegezlek? - Az utolsó szót egy kicsit halkabban mondtam, mint a többit, hogy csak ő hallhassa, de sikeresen el is pirultam közben.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Pént. Feb. 12, 2016 1:16 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
lorelai & brandon
Mintha kicsit ő is zavarban lenne. Nagyon helyes, ne csak én érezzem úgy, hogy megnyílik alattam a föld. Jaj, de gonosz vagyok. Pedig ezzel mindössze azt akarom kifejezni, mennyire szeretnék vele együtt a mélybe zuhanni. Oké, körül sem tudom írni, mennyire örülök, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. Próbálnék menőnek tűnni és a futógépre támaszkodni, de természetesen elvétem a célt, és majdnem a padlón kötök ki. Nagyszerű. Mindig azt hiszem, ennél már nincs lejjebb, aztán hamar rácáfolok saját magamra. Nekem még a pokol sincs elég mélyen. - Hidd el, nem szükséges demonstrálnod semmit. Még a végén te elbírod őket, aztán mégis hogy bizonyítsam be, hogy férfi vagyok? Mármint...öhm...nem ezt akartam ebből kihozni. - Hol a fenében van már az az ásó, amiért azóta áhítozom, hogy megszólítottam Lorelai-t. Mentem volna inkább haza. Amúgy most még az is jobb lett volna, ha szimplán nem mondok erre semmit. Nem értem, miért vagyok hajlamos magam alatt vágni a fát. Már rohadt sokszor zuhantam le emiatt, jelen pillanatban sem kell már sok fűrészelés, és ismét a földön találom magam. A humoros megszólalásán halványan elmosolyodom. Csak ne lenne ennyire édes ez a lány. Sokkal könnyebben tovább tudnék lépni azon a bizonyos éjszakán. Felkapom a fejem, mikor azt mondja, nem tudott eljönni. Furcsa a hangszíne. Közbejött neki valami, vagy...vagy miattam nem volt képes beülni az órára? Ugyan, ne áltassam magam. - Egyáltalán nem gond, sőt! Nem vagyok sokkal idősebb nálad. - Most ezzel célozgatok valamire? Remélem, nem. Azért, amikor már én magam sem tudom, mit miért mondok, ott már gondok vannak. Arra pedig, hogy hogy vagyok...fogalmam sincs egyszerűen, mit felelhetnék. Ha őszinteséget vár, félek, elijesztem a válasszal. Mégsem nyöghetem be, hogy "ó, remekül, csupán a gondolataim 99%-át foglalod el, veled mi újság?". - Jól vagyok, köszönöm kérdésed. Bár azt hiszem, mocorog bennem valami...mármint valami vírus. Öhm...te hogy vagy? - Már el sem kell ásni engem, egyszerűen csak szórjon rám valaki egy tonnányi földet.
Azóta, hogy sor került arra az ominózus éjszakára köztünk, már néhányszor elképzeltem ezt a pillanatot, mert az egyetemi random összefutásokat még ki lehetetett kerülni.. de a mostani azt hiszem, minden képzelgésemet felülmúlott. Mindkettőnkön érzékelhető volt a feszültség megléte. Talán nem maradtunk egymás iránt annyira közömbösek, mint ahogy történnie kellett volna, rögtön azután, hogy elváltak útjaink utána.. nem, ilyenekre még csak gondolnom sem szabad, mert Ő a tanárom. - Ugyanmár - legyintek, nevetve. - Én? Nem kell ilyenek miatt aggódnod. - Vígasztalom, mindazok ellenére, hogy annyira azért nem tartottam magam gyengének és védtelennek. Ha kell, képes vagyok szembeszállni egy vámpírral is, ugyanis az évek alatt megtanultam, hogy ha nem teszek semmit, vér nélkül maradok. Kol remek tanárom volt, ezen a téren. Nagyon is jó.. mindössze annyiban volt szerencsém, hogy túlságosan is ízlett neki a vérem ízvilága ahhoz, hogy egyszerre el akarja pazarolni az összeset.. olykor annyira utálok más lenni. Sokkal inkább lennék egy átlagos halandó, akinek semmi különös nincsen a vérében. Mint Brandon, illetve remélem, hogy ő nem valamelyik miszikus faj képviselője. Mondjuk az emberlétnek is vannak hátrányai, például az mindenképpen annak tartandó, ha tudatlanságban élsz. Kíváncsi lennék, hogy tud-e a természetfelettiekről valamit. Mindenesetre erre, csak úgy jöhetnék rá, ha megkérdezném tőle.. vagy ha megérinteném, de egyelőre egyik sem lenne a leghelyénvalóbb. Pláne a kérdés. Azon a bizonyos éjszakán eléggé hevesek voltak a gondolatai, érzései.. vajon azóta is így érez? - Akkor jó - mosolyodom el, mikor megnyugtatott, hogy egyáltalán nem gond, ha tegezem. A biztonság kedvéért jobb volt rákérdezni, elkerülve ezzel a későbbi esetleges félreértéseket.. öö.. igazából, mondjuk azért nem igazán szoktak megsértődni, ha letegeznek valakit. - Örülök, mert a Perkins tanárúr furán hangzott volna..- teszem hozzá, szemforgatva, egy kissé pimasz vigyorral az arcomon. A fogalmazásától egyszerüen behalok, komolyan, hogy tud mindig olyat mondani, amivel mosolyt tud csalni az arcomra? Miért kell neki ennyire szimpatikusnak, meg szerethetőnek lennie? - Na. És akkor miért jöttél edzeni? KI akarod ízzadni magadból a vírust? Mert ebben az esetben inkább nem is zavarlak - jut eszembe, hogy épp hol is vagyunk, illetve hogy voltaképpen én tartom őt szóval. Bár, ő jött hozzám, tehát nem teljesen az én hibám. - Megvagyok, köszi. Próbálom kiheverni a vizsgaidőszakot, illetve a sok szemét kaját, amit magamba tömtem alatta. - Mert az ember lánya ilyenkor eszik a legtöbb szemetet..mikor nincs ideje mást készíteni, vagy lemenni a kantinba. Az egyetlen szerencsém, hogy jó génállománnyal áldott meg a fennvaló, így nem látszik meg rajtam az a sok zsíros kaja.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 18, 2016 11:52 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
lorelai & brandon
Perkins tanár úr? Hmm...ha most a perverz énemet hagyom előbújni, akkor azt mondanám, Lorelai bármikor hívhat Perkins tanár úrnak. De tényleg, akármikor. De mivel igyekszem elnyomni ezt az énemet, így csupán mosolygok a szavain és bólogatva konstatálom, mennyire egyetértek a szavaival. Szerintem mi már vagyunk olyan viszonyban, hogy ne magázzuk a másikat. Meg most komolyan, távol vagyok még a bottal való közlekedéstől, a kopaszodástól és az őszülő halántéktól. Bár a múltkor, mikor újfent megbotlottam valami - a többi közül kikandikáló - kavicsban és lebucskáztam pár lépcsőfokot, pár napig lábra állni sem nagyon tudtam volna segítség nélkül, de ezt leszámítva baromira a távoli jövőben lesz csak szükségem a harmadik lábamra, köszönöm szépen. Azt mondjuk nem értem, mi a francért futtattam végig ezt az eszmét. Ja, megvan. A következő pillanatban kikerekedett szemekkel meredek magam elé, hála a szavaknak, melyek elhagyták a száját. Le merem fogadni, hogy ezzel a tekintettel úgy festek, mint valami béka, amelyik a körülötte szálldosó legyet méregeti. Oké, hülye példa, de az fix, hogy hülyén festek. - Ja, izzadni jöttem. Vagyis...nem is tudom. Az edzőterem levegője bacilusűző hatással van rám. - Ekkora baromságot. Mégis hova fokozom még a már eleve kínos szitut, amibe önmagamat sodortam? Még jó, hogy azt nem mondtam ki, hogy én meg nőűző hatással vagyok saját magamra. Na, ez végképp betett volna. - Ugyan már, te nem zavarsz. Soha. Izé...inkább nekem kéne lelépnem, hiszen én pofátlankodtam ide. - Oké Brandon, most már igazán elengedhetnéd a karját, amit automatikusan ragadtál meg, ezzel közelebb húzva magadhoz álmaid nőét. Mégis mit gondoltam? Hirtelen és totális zavarban eresztem el Lorelai-t, majd pedig hátrébb is lépek pár lépést, tekintetemmel az edzőterem falait pásztázom. Ez valahogy jobb megoldásnak tűnik, mint ezután a pár centis távolság után a szemébe nézni. Oké, témaváltás. Király. Életemben nem örültem még ennyire annak, ha a vizsgaidőszak szóba került. - Ja, igen...hogy ment? Biztos mindenben remekeltél. Az én óráimon legalábbis fantasztikusan teljesítettél. Kezdem azt hinni, minden téren jó vagy. Basszus...ezt nem így akartam. Illetve ezzel a tanulásra céloztam. - Most csak az ajkamba harapok, de ha legközelebb ki akarna bukni belőlem egy ehhez hasonló félreérthető mondat, márpedig az elmúlt néhány percben jó párra volt példa, akkor jó alaposan a nyelvemre harapok, ezzel is meggátolva a totális égést.
Láttam rajta, hogy milyen jól szórakozott a Perkins tanárúr említésemen. Na igen, nem épp a legjobb választás, legalábbis vele szemben, azok után ami.. khm történt kettőnk között. Szóval, nem kicsit örültem, mikor a tegeződés is felvetődött, mint opció. A Brandon jobban illik hozzá, s én is szívesebben szólítanám úgy, különbenis.. alig van pár év közöttünk. Ennyi erővel engem is hívhatnának Gilmore tanárnőnek, ha tanítanék.. Úristen. Ez még rosszabbul hangzik, mint a Perkins tanárúr. Egy széles vigyor kúszott az arcomra a pillantása láttán, illetve a felszólalására még egy nevetés is akaratlanul kibukott belőlem. Igaza lehet, hiszen nem sűrűn látni beteg embert az edzőtermekben.. - Lehet, hogy az izzadtságszag elűzi a bacikat - tetézem még azért is tovább a dolgot, közben olyan szélesen vigyorogva, hogy ennél szélesebben már ha akarnék sem tudnék. - Te sem zavartál meg engem, nyugi. Különben is, szeretem ha szóval tartanak kocogás közben.. legalább addig sem gondolok az égő kalóriákra és a fáradtságra. - Felelem, mikor hirtelenjében tesz néhány lépést hátra fele. Fura, szinte észre sem vettem, hogy ezidáig a keze a sajátomon pihent, vagyis nem azt nem vettem észre, mikor rátette, hanem azt, hogy még nem emelte el a kezét a karomról, oké.. Rory, leülhetsz, értelmes gondolatokból egyes. - Hát, igyekeztem. Nem remekeltem épp mindenből, mert van vagy két morcos, faképű tanár, akiknek annyira unom az óráit, hogy az hihetetlen. Upsz, ezt nem veled kéne megvitatnom. Bocsi. Remélem nem adod vissza.. - pislogok ártatlanul, mikor eszembe jut, hogy voltaképpen kivel is állok szemben. - Ez azért van, mert a te óráidat nem lehet unni, egyébként. És tanárúr.. ilyen beszólásokat nem illik - heccelem, de természetesen elnevetem a végét mikor látom, mennyire elszégyelte magát a mondottak miatt. Pedig nem kellett volna, csak khm.. ez rosszul jött ki. - Na jó, tudom, hogy a tanulásra céloztál ne aggódj - villantok rá egy csibészes mosolyt.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tartózkodási hely :
☆ whitmore
Hobbi & foglalkozás :
☆ tanársegéd
A poszt írója ♛Brandon Perkins
Elküldésének ideje ♛Szer. Aug. 31, 2016 11:08 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
lorelai & brandon
Azért az jólesik, hogy nem akar lekoptatni. Talán még kicsit örül is, hogy idepofátlankodtam hozzá? Nem, ebbe inkább nem magyarázok bele semmit, elvégre egy izzadtságszaggal átitatott edzőteremben vagyunk, és még mindig érzem a pár perccel ezelőtt gyomorszájamba érkező kondigép nyomát. Ergo kicsit sem romantikus a környezet, plusz eleve van egy sanda gyanúm, hogy a Lorelai-jal való kapcsolatom egy éjszakára szólt. Nem mondom, ha nem lenne szabályellenes a dolog, és nem veszélyeztetné a munkámat, illetve Lorelai helyét a suliban, ezer örömmel udvarolnék neki a magam béna módján...de jobb annyiban hagyni. Különben sem valószínű, hogy ő többet akar. Akkor mégis mit keresek még mindig itt a lúzer szintű flörtölgetésemmel? Kezdem szánalmasnak érezni magam. Jó, hogy 25 év után még mindig nem vagyok tisztában a ténnyel, miszerint én állandó jelleggel vagyok szánalmas. - Azért az megnyugtató, hogy nem engem tartasz morcos, faképű tanárnak. És ne aggódj, tartom a számat. Főleg, ha Kitrage-re gondoltál többek között...őt én sem bírom. Sajtszaga van, ami átjárja a tanárit. Plusz "kölyöknek" hív. Rohadt lealacsonyító. Őt bármikor kibeszélem veled. Bár nincs benne a munkaköri leírásomban, de legyen, fizetned sem kell érte. - Ideje lenne megtanulnom, hogy ha nem a tananyagról kell egy előadóteremben üvöltenem, akkor sokkal jobban járok, ha inkább befogom. Basszus, még én sem szívesen diskurálnék magammal, akkor mégis hogy várjam el másoktól, hogy ne röhögjenek az arcomba, miközben valami irgalmatlanul nagy baromságot generálnak a hangszálaim? - Igen, csak és kizárólag a tanulásra gondoltam. - A mondandóm nyomatékosításával még nem is lenne túl nagy probléma, de az, hogy észrevehetően nagyot nyeltem, miután ezt kimondtam, illetve tetőtől talpig végigmértem Lorelai-t...na, ez már gond. Pedig meg kell tanulnom elrejteni a vágyaimat, amik felé irányulnak, mert óriási bajba keveredhetünk. Mi a megoldás? Randizni valakivel, akinek nincs köze a főiskolához. Necces, de kivitelezhető. Főleg, ha ki tudom verni Lorelai-t a fejemből. Nem fog menni. Akkor nincs más hátra, mint távol maradni tőle. Esélytelen. Már csak azért is, mert a tanára vagyok. Meg mert rohadtul a közelében akarok lenni. A rohadt életbe. Ha nem lennének körülöttünk kb. kilencen, már megcsókoltam volna. Nincs is annál jobb, mint magam alatt vágni a fát.
Kezdőlap
△ Words: 375
△ Words: 329
