Nem gondoltam volna, hogyha egyszer dolgozni fogok, akkor pont ezt fogom csinálni. De ez talán még megy anélkül, hogy különösebben megerőltetném magam, szóval miért is ne? Emellett még szórakozásképpen autókat bütykölök, amiért szintén fizetnek. Nem lógathatom egész nap a lábamat.. Először is azért, mert egy idő után kiürülne a félretett pénzraktáram.. Másodszor pedig addig is, amíg itt vagyok el tudom terelni a figyelmem Aurora-ról. Elhagytam és ez mély sebet hagyott bennem, de így lesz a legjobb. Nem szabad nekem semmiféle kapcsolatba belevágnom. A végén csak az illető sérülne meg. Aurora, már túlságosan is sokat szenvedett miattam. Az egész vérfarkas átok.. Miattam kellett átélnie azt a fájdalmat és a legrosszabb az egészben, hogy egyes egyedül. Vagyis pontosabban, hogy nélkülem. De most nem foglalkozhatok ezzel. Pontosan azért vagyok itt, hogy ezt az egészet elfelejtsem. Ma csak egyetlen egy „ügyfelem” volt, aki inkább arra koncentrált, hogy ne csorgassa a nyálát, mint ténylegesen arra, amit csinálnunk kellett volna. De nem panaszkodom. Jó érzés volt látni, hogy ilyen hatással vagyok egy nőre. A falnak támaszkodva figyelem Bill-t, aki éppen egy bemutató próbál tartani a tanítványának. Annyira átlátszóan be akar vágódni nála, hogy attól, már az arcomra kúszik egy hatalmas vigyor. Ezt már csak tetézi azzal, hogy engem hív ki partnerének. Szerintem ezt abban a pillanatban megbánta, mikor én kerültem ki győztesként a dologból ő pedig a földön feküdt tehetetlenül. – Elég, elég. – Mondta, miközben a matracot ütögette én pedig nevetve felálltam, majd felsegítettem volna, de ő egyszerűen csak ellökte a kezemet. Na, játssza a durcás kis gyereket. Tekintetem a bejárat felé kalandozik, ahol megpillantok egy nagyon is gyönyörű nőt. Nem várom meg, míg bárki más is odasiet hozzá. Szapora, határozott léptekkel megyek oda hozzá. – Helló. Segíthetek valamiben? – Kérdezem féloldalas mosollyal az arcomon. Figyelemelterelés. Addig is, míg azzal foglalkozom, hogy mit szeretne ez a gyönyörűség sem gondolok olyan dolgokra, amire nem kellene. Aurora, Eline, Kendra. Ők számomra most nem léteznek. Ez a gyönyörű hölgy, viszont igen. Remélhetőleg ő nem olyan lesz, mint az előző és képes lesz arra koncentrálni, amire tényleg kell.
Sosem voltam lusta. Nem tartoztam azok közé a megszállott nők közé, akik álomalakra vágyva izzadják ki még az életet is magukból a futópadon. Én azért edzettem mert élveztem az adrenalint amit a küzdősportok hívtak elő belőlem s be kell vallanom, tudtam egyet s mást de az utóbbi időben elpuhultam. Persze, ha már edzenem kell, nem érem be a sima futópaddal vagy súlyokkal. Az nem én lennék. Szeretek harcolni, küzdeni, puszta kézzel óvni meg ami az enyém. Alig lépek be az ajtón, máris mellettem terem a férfi. Elvigyorodva nézek rajta végig. - Nagyon remélem. - emelem meg szemöldököm és kezemet felé nyújtva dobom magam mellé a sporttáskát. - Sean Willinghamet keresem. A nevem Belle Vermette. Telefonon beszéltem meg vele, ugorjak be, hogy megbeszéljük a részleteket, az edzéstervemmel kapcsolatban. - Nyúlok táskám után, hogy kihúzzam belőle ásványvizes palackomat és pár korty után már csavarom is vissza a kupakot. - Sean! - kiált egy nő és a férfi felé fordul akivel összefonódik tenyerem. - Áh, már meg is találtam. Remek! -
mosolyodom el ismét és eleresztve őt, intek fejemmel a látszólag rettentően kétségbeesett és határozottan féltékeny nő felé. - Feltalálom magam ne aggódjon, menjen. - kacsintok rá és az öltöző felé veszem az utamat. Fekete sportmelltartó, szürke top és szintén fekete melegítőnadrág, sima sportcipő, tincseimet lófarokba kötöm, semmi cicoma. Nem azért jöttem, hogy férfi csordákat hódítsak hanem azért, hogy olyan fogásokat tanuljak, amiket eddig nem ismertem. Ahogy visszatérek a terembe, tekintetem azonnal megtalálja a kimerült nőt és a jövendő trénerem de egyelőre nem fecsérlek rájuk több időt a kelleténél. A felfúrt rúd elé lépek és pár sor nyújtógyakorlat után felugrom, megkapaszkodom és húzni kezdem magam. A tizedik után, rá kell jönnöm, hogy annyira nem estem ki a gyakorlatból mint azt gondoltam de nem is vagyok a legjobb formámban. Eleresztem a rudat és a boxzsákhoz lépve nyúlok a kesztyűk után, hogy aztán püfölni kezdjem azt.
words: 311 tags: sean willingham & belle vermette music: love don't die
Nem akartam seggfejnek tűnni ezért végig fenntartottam a szemkontaktust. Szívesen végignéztem volna formás alakját, de úgy voltam vele, hogy nem biztos, hogy örülne neki. A nők többsége szereti, ha megnézik, de ezzel nem mindenki van így. Valakit idegesít, ha bámulják.. Valaki meg tudomást sem vesz arról, hogy mit csinál a mellette lévő hímnemű. Mikor a telefonhívást említi, már rögtön be is ugrik, hogy kiről is van szó. Annyira csak arra koncentrálok, ami a jelen pillanatban történik, hogy erről már meg is feledkeztem. De erre van most szükségem. Csak azon szabad töprengenem, ami a jelen pillanatban zajlik semmi máson. Finoman megrázom a kezét és halványan mosolygok rá. – Nem olyan nehéz rám találni. Örvendek a szerencsének. – Meg sem kell fordulnom, hogy kitaláljam ki az, aki engem szólított. Laurel. Az elmúlt egy hétben nagyon erőlködik és nem kevés utalást tesz arra, hogy hívjam már el vacsorázni, de ez nem fog megtörténni, hiszen nem ezért vagyok itt. A párkapcsolatok egyáltalán nem nekem valók. Ez most már bebizonyosodott. Kendra-val nem jött össze.. Aurora-val talán működött volna, ha nincs a múltam. Pontosabban inkább Kendra. De rá sem akarok gondolni csak elönt a düh. – Sietek vissza. – Rákacsintok, majd sarkon fordulok és oda megyek Laurel-hez. Ha az edzések során akkora akaratereje lenne Laurel-nek, mint ezzel az egész randi dologgal.. Talán többre is képes lenne, de egyértelműen, hogy nem az önvédelem miatt van itt. Mondjuk engem különösebben ez nem hat meg. Hamar eljön a búcsú ideje nekem pedig a tekintetem Belle-t keresi. Nem is foglalkozom azzal, hogy mit beszél Laurel.. Igazából egészen addig oda sem figyelek rá, amíg meg nem csókol. Hamar eltolom magamtól. – Azt hiszem jobb lesz, ha keresel mást, aki segít neked, Laurel. – Mondom neki szárazon, meg sem várom a válaszát. Egyszerűen csak odamegyek Belle mellé és megfogom neki a boksz zsákot, hogy könnyebb legyen püfölnie. – Szóval.. Esetleg van valami ötlete az edzéssel kapcsolatban vagy teljes mértékben rám bízza magát?
Pont azt a pillanatot kapom el, amikor a nő lerohanja a jövendőbeli edzőm, aki talán csak pár évvel idősebb mint én, már ha idősebb. Nem tehetek róla, sosem voltam csupa szív lélek és bizony elvigyorodom, amikor a nőt, egyszerűen faképnél hagyja. Mintha magamat látnám, csak férfi kiadásban. S meg kell mondjam, tetszik amit látok. Nem állok le, sőt, örülök, hogy tartja a zsákot, sokkal könnyebben megy így és az a fajta nő sem vagyok, aki túl büszke ahhoz, hogy beismerje, bizony van amikor jól jön a segítség. - Gondolja, hogy megfizetném az árát, ha lenne tervem? - nem állok meg egy percre sem.
Ütéseim nem a legpontosabbak, sőt, még csak nem is finom mozdulatok de kellően erősek ahhoz, hogy leterítsem azt, aki nekem esik, ebben biztos vagyok. - Ismerem az alapokat Kendoból. Évekig gyakoroltam de csak hobbi szinten űztem, semmi komolyabb. - Állok le végre és levéve a kesztyűket rázom meg karjaimat. - De szívesen kipróbálok bármi újat. - kacsintok és elfordulva tőle indulok meg a ring felé. - No persze, ha képes meggyőzni. - nem vagyok az a visszafogott, szerény lányzó, sosem voltam. Már gyerekként is nagy volt a szám, a gimnáziumban pedig laposra vertem azokat a menő lányokat, akik azt gondolták, következmény nélkül bánhatnak el a könyvek barátaival. Nem kellett attól félnem, hogy a párjaimon felülkerekedik a düh; minden időben a megfelelő férfit választottam magam mellé társul. S úgy tűnik, most sem követtem el hibát.
words: rövid, bocsi :$ tags: sean willingham & belle vermette music: love don't die
Már abban a pillanatban szimpatikus volt a számomra Belle, amint belépett azon a flancos ajtón. Nem esett az álla a padlóra hogy félmeztelenül lát. Néha elgondolkoztam azon, hogy pólóban tartom az edzéseket, de ha őszinte akarok lenni, akkor azoktól csak feszengenék. Ilyenkor pedig az a legjobb, ha valami kényelmes öltözéket viselünk, vagy éppenséggel nem viselünk. Bár, amikor ezt az egészet alkalmazni kell senkit nem érdekel, hogy milyen szűk nadrág vagy felső van az illetőn, akit megtámadni készül. – Nem tudhatom, hiszen nem ismerem magát. – Féloldalas mosoly kúszott az arcomra, miközben fél kézzel fogtam a zsákot, majd mellé álltam és figyeltem, ahogy ütögeti a zsákot. – Ha szabad. – Pillantottam rá, hogy tudja nem tapogatni akarom egyszerűen csak segíteni. Megfogtam a derekánál fogva és úgy igazítottam meg a lábait és a testtartását. – Most próbáld meg. Az erő, már megvan benned azt látom. De így egy kicsit pontosabb lesz a dolog. – Mondtam, majd újra megfogtam a zsákot és hagytam, hogy üssön párat még, ha akar. – Mit szólna ahhoz, ha letesztelnénk, hogy pontosan mit is tud? – Kérdeztem továbbra is azzal a féloldalas mosollyal az arcomon, majd elindultam a ring felé. Kíváncsi voltam, hogy pontosan mekkora erő is lakozik ebben a nőben és, hogy mennyire tudja irányítani. Jó érzés végre egy olyan személlyel dolgozni együtt, aki tényleg azért van itt, hogy edzünk és nem valami teljesen másért. Bár, ha jobban végignézem nem bánnám, ha lenne valami egy kis figyelemelterelésképp. Azonban nem én fogom elrontani az egyetlen olyan „kapcsolatom” a munkahelyen, ami nem arról szól, hogy mennyire szeretne a tanítványom a lehető legközelebb tudni magához.
Nem mondom, hogy nem élvezem a látványt, vagy, hogy nem esne jól érintése de nem reagálok rá, mint valami kis picsa. Bólintok, jelezve, hogy nem zavar ha megérint, pláne, hogy jól tudom, nem azért teszi, hogy tapizhasson, hanem mert pontosabban, gyorsabban és erőteljesebben tudok ütni, ha megfelelően tartom testemet. Mikor kihív maga ellen, testem önkéntelenül feszül meg. Az a legnagyobb baj velem, hogy sosem bírtam nemet mondani, ha kihívtak. Persze ez már többször kevert bajba életem során de van egy olyan érzésem, hogy Samanthanak hála, sosem kellett megfizetnem önfejűségem árát. - Miért ne? - kérdem piszok vigyorra húzva ajkaimat és nem sokkal utána, magam is a ringbe ugrom. Nem nyúlok olyan hülyeségekért mint kesztyű vagy védő felszerelés. Abban mégis hol az izgalom, a lecke? Lassú körözéssel kezdek. Nem támadok. Várok. Kivárok. Az első ütésnél kifordulok előle.
Tudom, hogy ez nem egy vérmesen komoly küzdelem de mégis piszkosul élvezem, hogy az első percek után, minden szem ránk szegeződik a teremben. Bordái közé célzok; újra és újra, miközben igyekszem, kipördülni ütései elől. Könnyedén mozgok, nem is fáradok. Lábaim folyton járnak, hogy még időben mozduljak el. Megragadom tincseit és megcsókolom; elég váratlanul ahhoz, hogy combjaim dereka köré kulcsoljam és a földre rántsam. Felette térdepelve vigyorodom el. - Arról nem volt szó, hogy nem vethetek be piszkos módszereket... - kacsintok rá és ahogy mozdulnék, érzem, hogy nem tudok. Valahol úgy szorít, hogy esélyem se legyen szabadulni. - Ezek szerint nem csak én játszom a szabályok nélkül. - Remélem tudja, hogy csókom semmit nem jelent, hogy én engem nem kell istápolni, nekem nem kell, hogy ágyba vigyen. Én azért teszem amit teszek, mert nyernem kell és a figyelemelterelés egyik leghatásosabb eszköze a meglepetés.
words: 278 tags: sean willingham & belle vermette music: love don't die
Kíváncsi voltam, hogy mire képes. Pontosan ezért is hívtam ki magam ellen. Bár nem fogok rögtön az első próbálkozásnál teljes erőből harcolni ellene. Ha annyira arra koncentrálnék, hogy mindent a legjobban csináljak nem tudnék odafigyelni a teljesítményére, ami most a legfontosabb. Szemmel követem, ahogy mozog. Minden egyes mozdulatát. Az arcvonalait figyelem, hogyan változik miközben üt. Vagy éppenséggel miképpen mozdul a teste, mielőtt megütne. Apró jelek vannak, amit egy éles bunyóban senki nem venne észre, de ezeket is ki kell szűrni. Soha nem lehet tudni, hogy milyen megfigyelőkkel találjuk szembe magunkat. A mozgására koncentráltam és mondanom sem kell, hogy roppantul meglepődtem, mikor megcsókolt. Tőle nem vártam ilyesmit, de tudtam, hogy ez nem azért volt, mert annyira ellenállhatatlannak talál. Nem, ez nem volt most több egyszerű figyelemelterelésnél, mert a következő pillanatban, már a földön is voltam. Remek stratégia. Egy icipici bökkenőtől eltekintve persze. Hamarosan felettem helyezkedett el, de úgy lefogadtam, hogy még véletlenül se tudjon kiszabadulni a kezeim közül. Majd gyorsan beszélni kezdtem, hiszen ha elég ügyes könnyen kiszabadulhat a szorításomból. – Először is. Ez az elterelés különösen jó, bár nem tudom elképzelni, hogy mindenkit lesmárolsz, aki megtámad vagy esetleg edzeni próbál. Azonban el kell mondjam, hogy ez egy olyan lépés volt, amire egyáltalán nem számítottam. – Mondtam vigyorogva, miközben őt figyeltem. Semmi jelentőséget nem tulajdonítottam a csóknak. Ő egyáltalán nem olyan, mint például Lauren. Oldalra pillantok és meglátom, hogy az öltöző előtt áll. Remek. Jó, hogy nem kezd el zokogni, amiért egy másik tanítványom ugyanazt tette, mint ő. Csak az egyetlen különbség azaz, hogy számára ez figyelemelterelés volt nem pedig az, hogy kifejezze birtokol engem vagy valami ilyesmi.. Vagy inkább szeretne birtokolni, mert Lauren-nél erről volt szó. Azonban most azzal, hogy a figyelmem felé irányult lehetőséget adtam a tanítványomnak a szabadulásra.
Figyelem minden mozdulatát, mégsem bírok szabadulni, nem tudok kitáncolni szorítása alól. Elismeri, hogy jó húzás volt és én ezt jól tudom. Ahogy azt is, hogy bármennyire is fáj elismernem, igaza van. Ha egy idegen rohadék megtámad, nem fogom megcsókolni. Meg fogom ölni, hogy megóvjam az én életemet. Élet az életért, ez így van rendjén... bár azt is be kell vallanom, hogy ha megtámadnak, nem fogok azzal tökölni, hogy pontos és fájdalmas ütést mérjek az ellenfelemre. Olyan erővel születtem ami vámpírokat kényszerít térdre, ráadásul ősi vámpírokat. Nekem nem kell attól tartanom, hogy valaki egyszer leteper. Amiért itt vagyok, az, az, hogy karban kell tartanom a testemet és mert szeretek küzdeni. A ringben a leginkább. Még beszél, elpillant és én követem tekintetét. A nő, akit nemrég egyetlen mozdulattal taszított el magától Sean, épp most nézte végig, ahogy az én ajkaim, könnyedén tapadnak a férfiére de mégsem lök el magától, ahogy őt tette. Valahol sajnálom de jobbára csak nem érdekel. Én nem táplálok érzéseket az edző iránt, én nem akarom meghódítani vagy magamba bódítani, ahogy ő azt tette.
Amíg ő nem figyel, kihasználom az alkalmat és kifordulok szorításából. Tudom, hogy ez egy teszt, tudom, hogy arra kíváncsi mire vagyok képes és az igazság az, hogy én pokolian élvezek egy jó kihívást és nem fogom cserben hagyni, ha másért, hát azért biztosan nem mert élvezem kettőnk játékát, az erőviszonyok rendeződését. Főképp mert, ahogy megcsókoltam, végigcsapott rajtam egy megmagyarázhatatlan, bizsergető érzés, amire még nem kaptam választ. Tudom, hogy több, mint egy ember, erről beszélt már nekem Samantha de semmiféle ékszert nem látok rajta, így nem feltételezem, hogy vámpír. Lehetséges, hogy olyan volna, mint én? Vagy valami más? Ki akarom deríteni ki és és miért húz hozzá ez a furcsa de erőteljes, pulzáló érzés. Ezúttal nem táncolok el előle, azt akarom, hogy értem nyúljon, hogy ő kezdeményezzen. Nem húzófok el. Azt akarom, hogy közel lépjen, közel kerüljön hozzám. Bal karom nyaka köré fonom, ha tudom és jobbom a lapockája felé indul. Ha nem tudja kivédeni és sikeres az ütés, újra ütök de ezúttal a bordák közé miközben balom tincseibe mar, hogy hátraránthassa fejét.
words: 347 tags: sean willingham & belle vermette music: love don't die
Azt határozottan kijelenthetem, hogy van erő ebben a nőben. Amikor először besétált ide nem gondoltam volna. Mondjuk éreztem, hogy valamiben másabb, mint a többi nő. Sokkal határozottabb. Akik itt vannak még abban sem biztosak, hogy be kell-e mosni egy hatalmasat a támadójuknak. Viszont azért vannak itt, hogy ezt megtanulják. Meg bátorságot szerezzenek. Azonban Belle-nek, már bőven volt ebben része. Sosem árt, ha valaki formában tartja magát. Így legalább esélyt ad magának arra, hogy mindig valami újat tanuljon. Nem szeretem keverni a munkát a magánéletemmel, de ahogy tekintetem találkozik Lauren-ével egy kicsi bűntudatot érzek. Ha kedvesebben utasítom el, akkor talán meg sem érti. Így azonban egy kicsit, mintha túlságosan is a lelkébe gázoltam volna. Főleg, hogy Belle-vel közel sem vagyok olyan rideg a csók után, mint vele voltam. Kettejük között az a különbség, hogy Belle csókjában nem volt semmi érzelem. Az egész csak puszta figyelem elterelés volt. Ellentétben Laurené. Birtokolni akar, de nem tudja, hogy még milyen veszélyes az, ha valaki birtokolni akar engem. A saját életét kockáztatja azzal, hogy a közelembe akar férkőzni. Én nem hozok mást a nők fejére, mint bajt. Erről leginkább Aurora nyilatkozhatna. Hagytam, hogy Belle kihasználja a helyzetet. Kíváncsi voltam arra, hogy mégis hogyan reagálja le azt, ha a támadójának a figyelmét valami más köti le. Már egyetlen egy másodperccel is sokat lehet nyerni, ha odafigyelünk. Azonban és most ennél egy kicsivel több időt adtam neki, hogy felülkerekedjen rajtam. Elviselek pár ütést, amiben megvan az erő, de ha nagyon akarná még erősebb is lehetne. Azért vagyunk itt, hogy fejlesszük. Mielőtt a harmadik ütés is betalálhatna elkapom a kezét és egy hirtelen mozdulattal mind a kettőt a háta mögé szorítom és úgy vonom magamhoz. – Ne gondolkozz túl sokat. Próbálj meg sokkal gyorsabban ütni. – Nem okozott akkora fájdalmat, amivel kárt tehetne bennem. Meg amúgy is, amíg nem a képemet üti addig teljes mértékben rendben vagyunk.
Egyetlen pillanat alatt változik meg kettőnk dinamikája. Elkapja karomat s hátam mögé feszíti, hogy aztán ezt a másikkal is megtegye majd testével enyémnek simul. Nem sok mindennel lehet felhúzni de ezzel a mozdulattal bizonyosan, mert tőlem szokatlan hévvel reagálok rá. A várttal ellentétben nem rántom meg a kezemet, hogy szabadulhassak. Helyette erőből vágom fejemet az övének és ha bejön a csel, abban a pillanatban taposok lábára és fordulok ki kezei közül. - Ne gondolkoztam túl sokat. - ne gúnyolódtam de közel álltam hozzá. Nem tudom miért váltott ki belőlem ilyen haragot amit tett, holott jól tudom, hogy ez csak edzés. Ahogy azonban elered a férfi orra, azonnal meg is bánom, hogy ilyen hévvel reagáltam. - Ó, istenem, sajnálom! - kiáltok fel és már nyúlok is a sarokban pihenő törülköző után, hogy a férfi orrára nyomjam de mire visszafordul felé, már nem látom, hogy vérezne, így azonnal meg is nyugszom valamennyire. - Sajnálom, tényleg. - mosolyodom el, ahogy elé lépve nyomkodom óvatosan a puha anyagot a férfi orra alá, hogy felszívjam vele a vért. - Kárpótolhatlak valamivel? - kérdem kedves mosollyal ajkaimon, miközben elhúzom a törülközőt és megkönnyebbült sóhajjal könyvelem el, hogy nem lesz itt nagyobb vér, valószínűleg csak elszakadt egy ér az erőtől de gyorsan el is állt a vérzés. Ajkamba harapva ejtem oldalra fejemet, majd végre leesik, hogy egy ilyen ütés után, minimum eltörtem az orrát és, hogy nem normális, hogy már nem is vérzik, hátrébb lépek egyet. Zavartan köszörülöm meg a torkomat. Sam mesélt nekem erről a világról. Tudom, hogy nem csak a boszorkányok léteznek. Nem tudom leplezni a hirtelen rám törő feszültséget, a félelmet. Szívem szaporábban kezd dobogni. - Mennem kell. - faképnél hagyva őt, menekülök be az öltözőbe és zárom magamra azt. Mire edzésünk végéhez ért, már vajmi kevesen voltak itt és miután a hisztérika is lelépett, már csak egyedüli nőként voltam jelen. Nem féltem tőle, hogy bárki is bántana; inkább csak fel kell dolgoznom, hogy Sean nem ember. - Itt vagy? - suttogom halkan az ajtónak támaszkodva és ha válaszol, ha kopogtat, hosszú percek után végre ajtót nyitok. - Mi vagy te?
words: 348 tags: sean willingham & belle vermette music: love don't die
Éreztem, ahogy teste megfeszül a közelségemtől. Nem lehet egy nagy rajongója annak, hogy valaki ilyen közel legyen hozzá, mert ez szinte beindította. Én nem igazán próbáltam megállítani. Kíváncsi voltam, hogy mit képes kihozni ebből a helyzetből. Azért próbáltam odafigyelni arra, hogy ne tehessen nagyobb kárt bennem, bár az úgy is egyik pillanatról a másikra elmúlna. Vérfarkas vagyok. Gyorsabban gyógyulok, mint egy ember. Nem kell aggódnom, hogy mégis mi lesz, ha valaki egy kicsit is erősebben megüt. Túlélem. Idővel úgy is begyógyulna, de hála a vérfarkas génállományomnak nem tart olyan sokáig, mint egy átlagembernek. Nem nyavalyognék, akkor sem, de azért ez mégis kellemesebb. Mikor jól orrba vert egy pillanat alatt szaladt át az arcomon a fájdalom. Egy kicsit talán még vérezni is kezdett. Legalábbis abból, hogy törölközőért rohant ezt sikerült levennem. – Semmi gond. Kibírom az ilyesmit. Már kezdek hozzászokni. Nem te vagy az első, akitől bekapok egy erősebb ütést. – Mondom vigyorral a képemen. Nem hiszem, hogy különösebben vérezne az orrom. Talán pár apró másodpercig, de ennyi az egész. Annyira nem fog megviselni. Azt nem mondom, hogy nem fáj, mert fáj.. De ahhoz képest, amit átváltozáskor átéltem ez semmi. Úgyhogy különösebb figyelmet nem is tulajdonítok neki. Egyik pillanatról a másikra teljesen megváltozott a viselkedése. Pontosabban fogta magát és elrohant. Nem értettem, hogy mire fel ez a reakció. Talán arra, hogy nem vérzik az orrom? Megrémítettem volna valamivel? Vagy egyszerűen csak megijedt attól, hogy most bemosott nekem egyet rendesen? Nem tudom, de jobbnak láttam, hogy utána menjek. Összeszedtem a dolgaimat, majd pedig az öltöző felé vettem az irányt. Kopogtattam az ajtón és vártam, hogy végre kinyissa. Nem vagyok türelmetlen ember, de szeretném tudni mégis mi váltott ki belőle ilyen reakciót. A kérdés, amit nekem szegezett meglepett. Nem mondom, hogy leesett az állam, mert tisztában vagyok azzal, hogy errefelé minden második ember tisztában van azzal, hogy mik is élnek közöttük. Azonban eszem ágában nincs rögtön felvállalni. Nem, mintha szégyellném, de nem így kezdek egy ismertséget, hogy: Helló a nevem Sean. Ja, és vérfarkas vagyok. Na, igen.. Egyértelműen nem így. – Ezt hogy érted? – Kérdeztem, mintha nem is érteném mire akar kilyukadni.
Alig telik el egy kis idő még az ajtón kopogtat. Felsóhajtok. Legyőzöm a vágyat, hogy elrohanjak, mert egyszerre vonz a jelenléte és ad okot félelemre, pedig én nem szoktam félne. Az erő ami az ereim között folyik, azonban még új és ismeretlen, nem tudom, képes lennék-e használni újra, ha szükségem lenne rá. Ajtót nyitok, ő pedig összevont szemöldökkel figyel. Tekintetem hideg, szinte maró. Nem játszom az általa diktált szabályok szerint. Nem hiszem el, hogy nem tudja, mire gondolok. Tekintetem elsötétül, testemen remegés fut keresztül. Érzem, hogy a düh szárba szökken bennem. - Mi vagy te? - kérdem ismét, ezúttal azonban már nem csak kilépek az öltöző rejtekéből de tenyerem mellkasára feszítem és addig kényszerítem hátrálásra, míg végül már nincs hova menni, mert a fal az útját állja. - Ne tégy úgy, mintha nem tudnád miről beszélek. Gyűlölöm az idiótákat. - mondom egyszerűen, hidegen, dacosan. Ujjaim pólójának durva anyagába marnak és úgy lépek még közelebb. - Sean Willingham. Az edző... és? - kérdem ismét, türelmetlenül hajszolva a választ, mert tudnom kell. Nem, nem lehet az én fajtámból való, nem lehet boszorkány... rólam mit gondolhat? Ha tévedek, azt, hogy megőrültem és ha nem tévedek, hát minek nézhet? Vadásznak? Hisz durván faggatom, erőszakkal próbálom megtudni a választ az égető kérdésre, hogy mi olyan rohadt vonzó benne, mitől tűnik ennyire pulzálóan élőnek, miért ilyen forró az érintése, miért késztet arra, hogy rohanjak s maradjak egyszerre? Tudnom kell, miért lángol ilyen élőn tekintete, még az enyémben hideg, érzelemmentes, szinte már fagyos kék lángok csillognak csak? Hirtelen eresztem el és lépek egy lépést hátra. Elfog a vágy, hogy érezzem érintését testét, a forró tenyerét derekamon, a perzselő ajkait, ajkaimon. Nekem ő mintha csak szikrázna, olyan eleven de miért? - Sajnálom. - ismerem el nagy nehezen – Soha nem találkoztam még hozzád foghatóval. - vallom be és kissé megköszörülve torkomat fordítom félre a fejemet. - Egyszerűen tudnom kell az igazat. - rántom meg vállamat és a Seannal merőleges falnak dőlve pillantok fel a férfire.
words: 342 tags: sean willingham & belle vermette music: love don't die
Nem gondoltam volna, hogy valakinek ennyire rémisztő lesz az, hogy nem vérzik annyi ideig az orrom, mint egy átlagos embernek. Mondjuk, ha valaki tisztában van ezzel a világgal minden jelet komolyan vesz. Vagyis hát pontosan tudja, hogy mit jelent az, ha valaki egy kicsivel is másabb vagy furább. Mondjuk nem gondoltam volna, hogy rá fog jönni az egészre abból, hogy nem vérzik annyi ideig az orrom, mint másnak. Furcsa, de ha valaki nagyon odafigyel a részletekre rájöhet. Nem lehetek biztos benne azonban, hogy ez rémítette meg. Na, jó mégis mi más? A vér látványával nem hiszem, hogy baja lenne, mert akkor nem próbálta volna meg elállítani a vérzést, hanem sikítva rohant volna a másik irányba. Ezt egyértelműen kizárhatom. Legalábbis azt hiszem. Soha nem fogom megérteni a nők gondolkodásmódját. Arra, már rájöttem, hogy nagyon tüzes tud lenni. A hátam, miután kinyitotta az ajtót elég hamar a falnak ütközött. – Mégis mit vársz tőlem? – Nem tudom, hogy miért kellene kimondanom, ha már sejti. Legalábbis nagyon úgy néz ki. Mi másért kérdezné? Ha nem is tudja pontosan, hogy mi vagyok legalább ötlete lehet a dologra. Különben nem kérdezné. Vagy tudjam is én.
– Pontosan hogy is érted ez? – Az már biztos, hogy tisztában van a természetfelettivel. Éreztem a vibrálást, ahogy megérintett. Nem vérfarkas. Azt már akkor megéreztem volna, mikor ott benn verekedtünk. Egyáltalán nem. Bár azt kétségkívül megmagyarázná, hogy miért reagál mindenre ilyen intenzíven. Most például arra, hogy nem vallottam be rögtön, hogy vérfarkas vagyok előtte meg azért, mert a testünk összeért. – A kérdés inkább csak az, hogy te mi vagy.. Boszorkány talán? – Megérzésemre hallgatva nyögtem be ezt a tippet. Még mindig nem mondtam ki, hogy Sean vagyok egy edző, aki ugyanakkor még vérfarkas is és most szakított nem olyan régen a jegyesével. Ezek nem olyan dolgok, amit a bemutatkozáskor szívesen megosztanék az emberekkel. Még akkor sem, ha nekem vágják azt a bizonyos mi vagy te kérdést. Mi vagyok? Egy ember. Egy kis plusszal. Nem kell ezt túlreagálni. Bármennyire is szeretem a vérfarkas énemet nem azaz egyetlen dolog, ami meghatároz.
Micsoda egy teljesen fölösleges és szürkén egyhangú nap! 3 órán keresztül meredten bámultam magam elé, ütemesen kopogtam a tollammal a füzetemen és számoltam a perceket. Úgy éreztem a szememet ólomsúlyok húzzák lefelé, de amint egy kicsit is lankadt a figyelmem a tanár egyből rámnézett és ettől elfogott a bűntudat. Szerettem ez a professzort és a tantárgy is érdekes volt, még érdekesebb lenne ha volna időm legalább egyszer kinyit a könyvemet és elolvasni mégis miről van szó. Ám ez egyenlőre lehetetlen. Ha nem iskolában vagyok akkor dolgozok, ha nem dolgozok akkor az életmért vívok élet halál harcokat és a maradék pár órában alszom. Ez így megy minden nap, egymás után... mindig... egy hosszú végtelennek látszó malomkerék. Véget ér az előadás és én szinte kimenekülök a teremből. Csinálnom kell valamit ami legalább egy kicsit eltereli a nyomasztó gondolataimat. Végül egy edzés mellett döntök, és miután magamhoz veszem a sportcuccomat gyalog vágok neki a 20 perces távnak az edzőterem felé. Belépve gyorsan körbepillantok, nincsenek sokan. Kiváltok egy napijegyet aztán átöltözök. Cicanadrág és egy póló van rajtam, nem szeretem a tapadós edzőruhákat. Magamhoz veszem a vizemet és a telefonomat aztán célba veszem a gépeket. Bemelegítésnek lefutok pár kilométert az egyik padon ami távolabb esik a többiektől. Eleinte még zaklatnak a nyomasztó gonosz gondolataim, aztán ahogy a megtett távolság nő, ők mintha lemaradnánk. Már csak a légzésemet figyelem és aztán ahogy a lábam ütemesen csapódik a szalagra. Amikor megállok kellemesen felpezsdülve érzem magam. Ám úgy néz ki a bosszúságáimnak nincs még vége erre a napra. Pár perc múlva ugyanis hiába keresem az önvédelmi gyakorló partnerem aki szinte minden délután itt van. Persze pont ma nincs... miért is ne. Pedig kedveltem őt. Szótlan, komoly és kegyetlenül kihajtja belőlemaz utolsó szuszt is. A teremvezető egy másik új fiúhoz vezet. Kissé elhúzom a számat, annak ellenére hogy a srác kimondottan helyes. Bemutat minket egymásnak, aztán magunkra hagy minket a szőnyeg szélén. Aha, ezek szerint ő sem kezdő már ha csak így belevágunk a közepébe. Nem szólok, nem érzem szükségét elvégre megtámadjuk egymást minek ide bevezető szöveg? A karbafont kezeimet lassan leeresztem és végignézek rajta. Egész magas, nálam talán egy kicsivel magasabb, látszik hogy nem most kezdett el edzeni. Az arca jó vágású, szemeim és pillantása igazán megnyerő. Ha szeretnék mostanában bármiféle kapcsolatot biztosan ráugranék. Felveszek egy kényelmes terpeszt, tekintetem elszántá válik és megfeszülve várom a támadását, figyelve minden rezdülésére.
Kérdez. Ellépek. Elhallgatok. Tekintetemben vad tűz csillan fel. Jól tippelek de nem csak én vagyok ilyen mázlista hanem bizony ő is. - Igen. - felelem határozottan és büszkén emelem meg az államat. - Igen, az vagyok. - Azt már nem teszem hozzá, hogy csak épp baromi friss boszorkány aki egy hete sincs, hogy visszakapta az erejét, amivel azután visszahozott egy életet és azóta nem tudja, mit kezdjen erejével és azzal sem, hogy mi van, ha más lényekkel fut össze... bár azt jó tudni, hogy mi a férfi. Megmagyarázza, miért vonzódik pokolian hozzá. Samantha sok mindent mesélt, többek között azt is, hogy a vérfarkasok nem mást képviselnek, mint az életet és jobb vigyázni velük, mert az erejük olyan mint a molylepkéknek a tűz; akkor is belerepülnek ha tudják, meg fognak égni, mert az ő erejükben még az is kellemes. Igen, határozottan látom már, mire gondolt. Úgy vonz a gondolat, hogy megérintsen, mint eddig semmi. Nem azért mert jól néz ki - bár ez sem hátráltató tényező - ez annál sokkal több. Az ereje vonz, az energia amivel folyton belém mar, ami láthatatlan lángként lengi körül és amivel engem is érint. Hátrébb lépek, testem a falnak ütközik. Felsóhajtok. Oldalra billentem a fejemet. - Szóval vérfarkas? - kérdem és még én is hallom a megkönnyebbülést kérdésem mögött de nem tudom miért. Nem hazudtam, mikor azt mondtam neki, hogy soha nem találkoztam még hozzá hasonlóval. Nézem őt, keresem a tekintetét miközben megfürdök abban ami ő maga. Szikrázik körülötte a levegő, nem hibáztatom a nőt, akit lepattintott. Én sem tudnék ellenállni neki ha egyszerű halandó lennék, aki mit sem tud erről a világról bár nem másznék rá sem, az nekem sok. Az én csókomban nem volt semmi érzelem vagy játék, tényleg csak figyelemelterelés gyanánt született de még most is égnek ajkaim. Tekintetem rá emelem. - Sajnálom a kirohanást. Ez a világ még... nagyon új nekem. - foglalom össze egy mondatban az egy hete vagyok az ami és még sosem találkoztam más fajjal gondolatomat és remélhetőleg nem néz komplett idiótának.
words: 335 tags: sean willingham & belle vermette music: love don't die
Nem szerettem a boszorkányokkal kötekedni. Tisztában voltam az erejükkel és inkább boldogan fordultam a másik irányba, ha szembe találkoztam eggyel. Még véletlenül se húzzam ki egynél sem a gyufát. Egyet véletlenül leborítottam azt hiszem.. De ez már nagyon régen volt és azóta sem jött utánam, hogy megbosszulja a felsőjének a halálát. Először úgy tűnt, hogy határozatlan a válaszában. Mintha ő maga sem sejtené azt, hogy végül is mi is ő. Aztán kétszer is megerősített, hogy nagyon büszke arra, hogy ő boszorkány. A hátrálása nekem pont az ellentétére hajazott, de az is lehet, hogy inkább előlem hátrált. Bár nem értem miért. Nem szoktam embereket vagy éppen boszorkányokat reggelizni. Nem közelítek felé, mert nem tudhatom, hogy mégis hogyan reagálna. Valószínűleg azért távolodott el tőlem, mert zavarja a közelségem. Meg mindegy is. Nem két kilométerre van, hogy ne halljam mit mond. Felesleges közelíteni. Ez a távolság engem nem vág földhöz. Ha ő pedig kényelmesebben érzi magát miatta, hát legyen.
– Az lennék. – Bólintok, de továbbra sem közelítek. Gyönyörű nő, de mégis olyan elveszettnek tűnik.. Határozott, de ugyanakkor nem is. Igen.. A nők legtöbbje ellentétes tulajdonságokból van összerakva, hogy még véletlenül se találhasd ki mégis mit akarnak vagy milyenek. Folyamatosan kétértelmű jeleket küldözget felém. Büszke arra, hogy boszorkány és olyan határozottsággal mondja, de mégis.. Olyan, mintha fogalma sincs arról mit is jelent úgy igazán ez a szó. Vagy inkább mivel is jár ez az egész. – Ezt elmagyaráznád bővebben? Hogy érted, hogy nagyon új a számodra? – Ha nem most tért vissza az ezer éves szellemlétből, amit kétlek, hiszen elég jól tud harcolni.. Bár lehet, hogy szellemként sajátította el a dolgokat.. Már semmin sem lepődnék meg. Viszont nem találkozott még hozzám hasonlóval, szóval ezt kihúzhatom a listáról. Ismételten egy remek elmélettel sikerült előállnom, aminek igazából semmi értelme nincsen. Akkor viszont nem tudom mégis, hogyan gondolta ez az egész új neki a dolog meg nem találkozott még hozzám hasonlóval.. Soha nem fogom megérteni sem a nőket sem pedig a boszorkányokat. Annyira sok szabályhoz kötötték őket, amiket szerintem ők maguk sem értenek. Meg mivel nem büszkélkedhetek egy tapasztalt boszorkány ismerőssel sem, hát nem tudom megmondani most éppen mi zajlik le ebben a gyönyörű nőben.
Elgondolkozva nézek a férfire. Nincs benne semmi különös, mégis vonz, húz magához, anélkül, hogy akárcsak egyszer is mozdulna. Olyan rohadtul élő, az érintése szinte már égő de ezt a harc hevében észre sem vettem csak most, hogy hátrébb lépek és elszakadok, sőt, kiszakadok ereje öleléséből. Miért ne mondhatnám el? Miért ne beszélhetnék végre arról, aki vagyok? Miért ne lehetne csak egyszer engedni a kísértésnek? - Boszorkánynak születtem de az erőmet elvették tőlem még csecsemő koromban. - nem vonom el pillantásomat tőle, nem lépek közelebb, nem mozdulok. A tekintetét kutatom, keresem benne a szándékot, legyen az akármilyen is. - Két hete egy boszorkány, aki távoli rokonom, az életét adta azért, hogy visszakapjam az erőmet. Én pedig visszahoztam őt az életbe. - nem nagyzolok, a hangomban nyoma sincs fenhéjazásnak. Nem tudom, milyen ritka dolog ez. Nem ismerem a boszorkányokat. Új világ ez és nekem egy már meglévő életet kell körépítenem, ami nem olyan könnyű dolog. - Azért jöttem, hogy megtanuljam megvédeni magam. - szorongatom a kezeim között továbbra is a törülközőt. - Azt hiszem jobb tanárt nem is találhattam volna egy vérfarkasnál. - dobom felé az anyagot végre fellazulva és elmosolyodva intek fejemmel az edzőterem felé. - Akkor folytatjuk vagy mi lesz? Időm az van bőven. - érezhetően csökkent bennem a feszültség. Hogy a jelenléte okozza-e vagy az, hogy végre elmondhattam valakinek ki vagyok és mi történt velem, nem tudom. Mindenesetre azt igen, hogy nem lépek vissza az öltözőbe. Kibújok a pólóból mert tudom, hogy a sportmelltartó mindent takar amit kell, azt pedig kötve hiszem, hogy ez az első női has amit látna, szóval nem hiszem, hogy zavarná. A melegítőnadrág rajtam marad és elfordulva tőle indulok vissza a küzdőtér fele. Meglep a tény, hogy már csak ketten vagyunk. Ennyi ideig ragadott volna el amit én csak egy pár percnek éreztem? Megtorpanok és visszapillantok. - Már persze ha neked is van időd. Ahogy látom, közben lejárt a nyitvatartási idő.
Azt határozottan kijelenthetem ilyen rövid ismertség után, hogy Belle nem egy átlagos nőszemély. Bár a természetfeletti sosem átlagos. Kivétel, ha Mystic Falls-ról van szó. Akkor lepődik meg valaki, ha egy emberbe fut bele. Vagyis inkább olyan emberbe, akinek fogalma sincs arról, hogy mégis milyen szörnyetegek és borzalmak veszik körül. Én magam sem vagyok egy simogatni való kiskutya. Szívesebben tekintenek rám is úgy, mint egy szörnyetegre, de ezért senkit nem hibáztatok. mégis milyen jogon tennék ilyesmit? Mindenkinek megvan a maga véleménye. Én a vámpírokat tépném darabokra egytől-egyig, bár az utóbbi időben elég bonyolulttá kezdenek válni a dolgok. – Ez eléggé kellemetlen lehetett.. Szóval egész életedben úgy nőttél fel, hogy nem volt semmilyen erőd és még csak fogalmad sem volt róla arról, hogy mi is szunnyad benned? – Azért kíváncsi lennék, hogy mégis mi vett rá arra egy boszorkány családod, hogy ezt tegyék az utódokkal. Mondjuk nem, mintha az én dolgom lenne ez az egész. – Várjunk csak.. Megkapod az erődet, ami egész életedben el volt nyomva benned, de képes vagy rögtön visszahozni valakit az életbe? Hát te nem vagy aztán kispályás. – Természetesen lenyűgözött a leányzó, hiszen visszahozni valakit nem olyan egyszerű, mint amilyenek tűnik. Többnyire következményekkel jár. Legalábbis mindig ezt hajtogatják a boszorkányok nem, mintha olyan sok boszorkány ismerőseim lennének.
– És jól vagy? Meg az is, akit visszahoztál? Mert többnyire vannak következmények. – Teszem fel a kérdésemet, mint valami nagy boszorkány szakértő. Aztán egyáltalán nem konyítok én ezekhez a dolgokhoz. – Hát nem akarok hencegni, de határozottan jobb az erőnlétünk, mint egy embernek. Én pedig nagyon szívesen tanítalak. – Válaszoltam egy mosoly kísértében. Örülök, hogy tisztáztuk a dolgokat ezzel is elkerülve a jövőbeli kellemetlenségeket. Most már kezdem érteni, hogy mégis miért rohant el előlem. Ez az egész mindent megmagyaráz. Követtem őt visszafelé a küzdőtér felé. Észre sem vettem, hogy ennyi idő eltelt volna már. Az egész hely kihalt. Hát ezek szerint elérkezett az a sokak által várt bizonyos záróra. – Időm, mint a tenger, szóval szeretnél még egy kicsit improvizálni vagy van valami, ami rendkívül érdekelne?
Úgy nőttem fel, igen. Tekintetét kutatom azonban mielőtt válaszolnék és végül csak bólintok, nem erősítek rá verbálisan. Lélektükreim az övébe mélyednek. Mi vonz benne ennyire, miért akarom, folyton megérinteni, miért akarom érezni azt az erőt, amit a küzdőtéren is éreztem? – Nem veszthettem el. – mondom hirtelen, kicsit talán meg is ijedve attól amit mond. – Nekem egyedül ő van. Az életét adta értem és ezt én is megteszem érte, akármikor. – rántom meg a vállam de következő szavaival ismét felvonja a figyelmem valamire, amit Samantha elfelejtett. – Miféle következmények? – kérdem talán erősebben, mint szeretném de nem hiszem, hogy megriasztaná hirtelenségem. Temperamentumos nő voltam egész életem során, szenvedéllyel éltem, lélekkel, nevetéssel, élni akarással és ez most sem változott, csak talán egy leheletnyivel tüzesebb vagyok, mint voltam. Végül megszelídülnek vonásaim. – Nos, mint láthatod, még sok mindent nem ismerek. – rázom meg fejem, tincseim előre hullanak, ajkamba harapok. Végül ismét rápillantok. Megmosolyogtatnak szavai és ez jó érzés. Ez már hiányzott. Jobban is, mint azt bevallanám magamnak. – Azt én is látom. – bökök fejemmel mellkasa felé, min volt alkalmam alaposan ellenőrizni az izmokat. Mosolyom még szélesebb válik. – Előre szólok, kegyetlenül makacs tanítvány vagyok. Igazi kihívás. – kacsintok rá és visszatérek z edzőterembe. Kérdésére hirtelen ötletem támad, ami nem biztos, hogy el fogja nyerni a tetszését. Belegondolva talán még butaság is de annyira magával ragad a gondolat, hogy tudom, előbb vagy utóbb úgy is sor kerülne rá. – Van, de még mennyire. – nyújtom meg tagjaimat, mint egy lusta macska majd következnek a lábaim. Ráhajolok combomra, szinte teljesen egyenes less a hátam. Nem hiába, a sok évnyi táncnak, jógának és még ezer féle sportnak hála igenis formában vagyok. Sosem tartoztam azok közé akik szeretnek otthon ülni. Nem is tudnék. Megőrjítene a mozgás utáni vágy. Sean felé pillantok. – Nem biztos, hogy tetszeni fog az ötlet és nyugodtan mondj nemet de… - lépek közelebb és ujjaim vállára futnak – nem, nem úgy – és alatta szikrák lobbannak fel. – Mit szólnál ha nem emberként edzenénk? – kérdem és oldalra ejtve fejemet magyarázok tovább még ujjaim mellém hullanak. – Mi lenne ha megtanítanál harcolni, mint boszorkány? – tudom, hogy ő nem az. Tudom, hogy nemet is mondhat, sőt, igazából elküldhet a fenébe ha akarja. Ő vérfarkas… meglehetősen, nos, vonzó vérfarkas de ettől még segíthet nekem. Megtaníthat védekezni és támadni az erőmmel. Aminek azonban fájdalom az ára. Gondolom, mindkettőknek.
Nem igazán volt még lehetőségem olyan boszorkánnyal találkozni, aki nem birtokolta az erejét a kezdetektől fogva. Nálunk vérfarkasoknál ez természetes és tulajdonképpen ennek egy átoknak kellene lennie, de számomra áldás. Szeretek vérfarkas lenni és nem forgatnám vissza az időt, hogy megváltoztassam maximum csak annyit, hogy jobban vigyáznék a szeretteimre. Az egyik barátnőmet azzal sodortam veszélybe, hogy vérfarkas voltam és nem adtam kellő magyarázatot arra, hogy miért maradjon távol tőlem és, hogy nem világosítottam fel. Lehet, hogy elhagyott volna, de legalább még mindig élne. – Nem akarok pánikot kelteni benned meg semmi, mert nem értek ehhez az egész boszorkányos csiribu-csiribához, de nem hiába szoktak elég nagy árat kérni a boszorkányok azért, ha valakit visszahoznak. Ez az egész rendkívül veszélyes és bármikor lehet hátulütője a dolognak. Ha neked nincs bajod az jó, de azért a helyedben felkeresném ezt a bizonyos rokonod, hogy ő hogyan érzi magát. Lehet, hogy téged jó szándék vezérelt, de ez még nem jelenti azt, hogy őt nem büntethetik meg. Elég furcsa gondolkodásuk vannak a boszorkányoknak. – Nem igazán mondhatom, hogy közelről ismertem már boszorkányt. Na, jó Juliette. De akkor sem vagyok a szakértőjük. Egy vérfarkast számomra sokkal könnyebb lenne felvilágosítani arról, hogy mégis mi zajlik körülötte, mint ezt az egészet itt és most végigcsinálni. Nem tehetek úgy, mintha mindennel tisztában lennék, mert nem vagyok. Egyszerűen csak annyival okoskodhatok, amit tudok. – Szeretem a kihívásokat. – Mondtam vigyorogva immár visszatérve valami olyasmihez, amihez valamennyire azért konyítok. Az önvédelem. Ha nem így lenne, akkor valószínűleg nem lennék itt. Nekem farkasként sokszor ez már ösztönös, szóval nehezebb oktatni, de nem hazudtam, mikor azt mondtam, hogy szeretem a kihívásokat. Többnyire a nők csak azért jönnek ide, hogy pár kigyúrt alakon lóghassanak. Ezt sajnálatos módon tapasztalatból tudom s míg más munkatársaim ezt élvezik én nem nyilatkozhatok ugyanígy erről az egészről.
Kérése meglepett és jó ideig gondolkoztam is. Ez valószínűleg nekem fog jobban fájni. Még akkor is, ha nem egészen van tisztában az erejével. Ó, a fejem már most belesajdul ebbe az egészbe. Furcsa, de tisztán emlékszem arra, mikor elveszítettem az emlékezetem pár hónapra. Az a fájdalom valami elviselhetetlen volt. Ott van az elmém eldugott egy részében még akkor is, ha valamennyire eszméletlen voltam, mikor megtörtént az egész. – Legyen, de akkor beszéljünk meg egy biztonsági szót, amit ha valamelyikünk kimond, akkor vége. Rendben? – Ahogy számomra ösztönös a védekezés fizikai módon úgy talán az ő számára is az lesz és nem szívesen kínoztatom magam halálra egy boszorkánnyal. Pedig megérdemelném a fájdalmat. Azok után a hibák után, amit elkövettem az életemben.
Elégedett vigyor kúszik az arcomra, mikor rábólint a dologra. Szóval szereti a kihívásokat... ha valaki, én biztos az leszek. Nem csak mert makacs vagyok, mint egy öszvér vagy mert konok és hajthatatlan, hanem azért is, mert egy erejét nem ismerő boszorkány vagyok, aki mindennél jobban vágyik arra, hogy megismerje a mágiát, minek magját ellopták tőle, belőle. Most viszont újra bennem él, virágzik és én tudni akarom a határait, ismerni minden velejáróját. Javaslatára bólintok. - Legyen Piroska... - mondom végül elgondolkodva, pimasz mosollyal az arcomon... ha már egyszer ő a nagy farkas, akkor miért ne lehetne? Nem kell az életet túl komolyan venni és épp elég kegyetlen téma mertül már ma fel ahhoz, hogy megérdemeljünk némi lazítást. Ha belemegy a jelszóba, vagy ha nem és javasol másikat, én belemegyek hezitálás nélkül. Amint megegyezünk, rápillantok. - Kezdhetjük? - végigpillantok rajta. Kissé megrázom magam, hogy ledobjam a feszültségemet és tekintetébe pillantok. Ha bólint, hátrálok egy lépést és arra koncentrálok amire Sam tanított. A férfi meg fog támadni és hiába vagyok jó formában. Sean vérfarkas, ebből eredően gyorsabb, erősebb és szívósabb is, mint én, arról már nem is beszélve, hogy érzékei is élesebbek és jóval gyakorlottabb harc terén, mint én. Nekem most az a feladatom, hogy arra koncentráljak, hogy fájdalmat okozzak neki. Tekintetem elemelem, már nem csak lélektükreit figyelem, hanem minden mozdulatát, minden rezdülését. Koncentrálok a fájdalomra, a kínra, mit éleszteni képes vagyok de nem látok a férfin változást, nem látnám, hogy bármit is érezne abból, amin igyekszem.
Nem tudom miért mentem bele ebbe az egészbe. Egy boszorkány ellen csak akkor lenne esélyem, ha a meglepetés erejével támadnék. Egy kezdő boszorkány ellen viszont talán erre sincsen szükségem. Fájni fog ez még nekem tudom, de azért vagyok, hogy az embereket megtanítsam az önvédelemre. Ha ez most már a természetfeletti önvédelmet is magában foglalja, hát legyen. Szeretem a kihívásokat és eszem ágában nem volt meghátrálni. Csak kell egy szó, amikor mind a ketten tudjuk, hogy abba kell hagynunk, amit éppen csinálunk. – Piroska? Hmmm.. Hát remélem sok finomságot hozz magával a kis kosárkájában. – Mondtam mosolyogva. Semmi bajom nem volt a jelszóval, de most, hogy beleegyeztem kezdett ez az egész kissé valóságossá válni. Nem tudom, hogy képes lennék-e őt komolyabban bántani, de ha már beleegyeztem nem most fogok visszatáncolni. Pedig szívesebben edzenék vele úgy, hogy tudom milyen sebeket ejthetek rajta és, hogy nagyja olyan gyorsan begyógyul, hogy csak na. De így.. Sokkal nagyobb kockázatokkal egy kicsit feszültebben állok hozzá a dologhoz. Kérdésére egyszerűen csak bólintottam, hogy készen vagyok. Nincs meghátrálásra lehetőség. Egy darabig csak ácsorgok egy helyben, mert felesleges nekirugaszkodnom, ha a következő pillanatban már pofára is esek a fájdalomtól. Mikor megkönnyebbülten észlelem, hogy még nem érzek semmiféle sajogó fájdalmat egyetlen egy testrészemben sem elrugaszkodott egy átlagos embernél gyorsabban, hogy könnyedén a földre teperhessem. Ha nem sikerül, mert varázslattal kizökkentett a támadásomból akkor egyszerűen csak a földre hullok, mint valami rongybaba.
Hosszú percekig állunk egymással szemben és nem történik semmi. Csalódottan rázom le magamról újra a feszültséget de semmit sem segít. Totál idiótának érzem magam, hogy itt állok vele szemben és próbálom rákényszeríteni a fájdalmat, ami csak nem sikerül. Ő azonban nem csak látja de bizonyára érzi is a bizonytalanságot. Támad de ez sem segít, inkább csak leblokkol. Hamar ledönt a lábamról. Mikor felém kerekedik, tekintetünk egy pillanatra összetalálkozik és az enyémben kétségbeesés csillan de nem szólalok meg, hagyom, hogy maga alá sodorjon az erő amivel ő született és akkor végre megérzem, hogy a mágia felcsap bennem és erőnek erejével támad neki a férfi elméjének. Szinte érzem, ahogy az idegek súlyos görcsbe rántják a másikat, érzem, ahogy elméje megtörik akaratomnak és kínozni kezdi a másikat a fájdalom, a pokoli szöges ostorok végighasítják koponyáját én pedig végre ki tudok mozdulni erős tartása alól és amint ismét szabad vagyok, a fájdalom is megszűnik, mintha csak elvágták volna. Zihálva pillantok fel a másikra és elvigyorodom. - Nem is rossz elsőre, ugye? - nyögöm ki és letörlöm a vércseppet ami kibuggyant ajkamból mikor letepert a férfi. Adrenalintól zsong a vérem és szinte égek a vágytól, hogy folytassuk. Izgatottságtól pirul ki az arcom, miközben megnyújtom tagjaimat. Mielőtt azonban újra támadnék, a férfihez lépek és aggodalmasan pillantok rajta végig. - Jól vagy? - kérdem mikor rádöbbenek, hogy miközben én izgatottan folytatnám, addig őt bizonyára elég komoly fájdalmak kínozzák... bár, most, hogy jobban belegondolok, az én bordáim is sajognak csak épp az adrenalin sokkal erőteljesebben dominál a szervezetemben.
Csak egymást néztük és nem történt az ég világon semmi sem. Vártam, hogy lecsapjon a támadása, de mikor ez nem történt meg könnyű szerrel indultam meg felé és döntöttem fel őt, majd mikor felette voltam éreztem egy pillanatnyi boldogságot a győzelmemnek köszönhetően, de hamar átvette a helyét a rettenetes fájdalom, ami az elmémbe mart. Olyan volt, mintha a koponyámat felnyitották volna és egy három éves kisgyerek nekiállt volna műteni, hogy mi történik, ha meghúzom ezt és mi történik, ha megvágom ezt itt, vagy ha kiharapok innen egy darabot. A fejemhez kaptam és hátrálni kezdtem. Nem adtam ki egyetlen egy hangot sem pedig legszívesebben sikítottam volna a fájdalomtól, de azt a jelenlegi helyzetben túlságosan nőiesnek véltem ezért inkább tűrtem a fájdalmat egész addig míg vége nem szakadt. Nem gondoltam ezt át. Tudtam, hogy fájdalommal fog járni, de azt nem, hogy ennyivel. Határozottan kijelenthetem, hogy nem vagyok normális, hogy ilyesmit bevállaltam. Bár a normális általában egyenlő az átlagossal, ami határozottan nem vagyok, szóval jó helyen vagyok. Térdemre rogytam és kapkodtam a levegőt, miközben a padlót bámultam. Próbáltam visszatérni önmagamhoz a fájdalom sötét bugyrai közül. – Nem.. Sőt.. Kifejezetten remek így elsőre. De meg kell tanulnod hamarabb használni. De nem én vagyok az, aki ezt meg tudja neked tanítani. – Nem vagyok boszorkány fogalmam sincs, hogyan működik ez az egész és nem is akarom kielemezni, mert mára ez bőven elég volt nekem. Nem kívánom tovább folytatni. Még egy ilyen erőhullám a fejem irányába és totális kiütéssel győzedelmeskedik. Nem hiába nem tettem még keresztbe egy boszorkánynak sem így ehhez az érzéshez nem vagyok hozzászokva. – Megleszek, de szerintem mára hagyjuk ezt az egészet, rendben? – Kérdeztem, miközben nagy nehezen talpra álltam. Ez bőven elég volt nekem és neki is. Bebizonyította, hogy meg tudja védeni magát, ha úgy alakul. Én pedig nem akarok továbbra is a kísérleti patkány szerepében díszelegni, hiába én voltam az, aki beleegyezett.
Kezdőlap
▲ music ▲ xxx ▲