Eltelt egy újabb nap... valójában már régóta nem tartottam jelentőségteljesnek, hogy mikor milyen nap is van, valamiért elveszítette az értelmét mind az idő, mind az, hogy mikor milyen napra virradtunk. Nem is tudom, az idő múlása olyan lassúnak tűnt. Nem volt benne valódi tartalom. Mindig találtam magamnak szórakozást, annak ellenére, hogy ami nekem az volt, másoknak nagy eséllyel nem. Ezúttal viszont... nem is tudom. Volt miért várnom a másnapot. Ez nem túl gyakran történik meg. Igen, egy senkiházi árnyék vagyok ebben a kisvárosban. Az életem ebből kifolyólag nem leányálom, mindig utáltam, ha valaki látogatott, vagy kérdezősködött, mit csinálok én az erdő mélyén késő délután, kora hajnalban... nem bírtam elviselni a kíváncsi szemeket, és nem egyszer vált a kíváncsiskodásuk útvonala életük utolsó útjává is. Ez nem álom volt. Inkább rémálom, a sajátos, személyre szabott poklom. Én teremtettem meg magamnak sok-sok évvel ezelőtt. Konfliktus és düh érzése tölti ki az életemet, mert... egykoron úgy döntöttem, hogy ennek szentelem minden időmet. Ez akartam lenni. Egy érzéketlen senki, aki csak el tud tűnni a világ szeme elől. Ha társaságra vágytam sem barátkozni mentem az emberek közé, inkább valakit keresni, aki van annyira jó kondiban, hogy verekedni tudjon velem. Kizártam azokat a gyerekes érzéseket, melyeket egykoron, még kisgyermekként kergettem. Talán ezért van ennyi ellenségem. Talán ezzel érdemeltem ki ezt az életet. Nem akartam magamnak jót. Mikor igen... katasztrófa lett a vége. Az apám meghalt... az anyámat szívből gyűlölöm, Emma pedig... az egyetlen fénypont az életemben. De nem tudtam, mikor jön el az a pillanat, amikor már nem is érdeklődik majd irántam... amikor már nem kedvel engem. Amikor úgy dönt, hogy ha tehetné, megtagadna, letagadná a nevét, vagy azt, hogy bármi köze van hozzám. Eddig nem tette meg... miért nem? Gondolataimból éles hallásomnak köszönhetően ébredek fel. A teraszon üldögéltem, kezemben egy vékony kis könyvvel. Nem szerettem olvasni, de ez nem is irodalmi alkotás volt, hanem egy régi napló. Én írtam, mikor még volt bennem annyi érzés, hogy volt mit papírra vetni. Azóta már... A szőke hajú nő érkezésére nem számítottam. Rögtön össze is szűkült a szemem, ledobtam a deszkákra a kis könyvecskét, majd felálltam, és elindultam felé. - Ki maga és mit akar itt? - kérdeztem, tekintetem szinte parázslott. Utálom a hívatlan vendégeket.
Hosszú évekbe telt mire eljutottam idáig, és most, hogy végre ennyire közel járok a vőlegényem gyilkosához, nem fogok meghátrálni. Még akkor sem, ha tudom, hogy veszélyes az, amire készülök. Úgy érzem, hogy eléggé felkészültem már mindenre, és még az a gondolat sem rémíszt meg, hogy talán ez az utolsó napom. Kegyetlen éveket hagytam magam mögött, a gyász napról napra fájdalmasabb lett, és semmi más nem tartott életben csak a harag és a bosszúvágy. Talán a halott vőlegényem nem ezt akarná, lehet, hogy boldognak szeretne inkább látni, de én képtelen vagyok a tovább lépésre mindaddig, amíg nem kapok válaszokat a kérdéseimre. Miért kellett elvenni Őt tőlem? Vagy tényleg van olyan, hogy valaki csak unalmában veszi el egy ártatlan ember életét? Hiszen Jack jó ember volt, Ő soha nem ártott senkinek. Nem ilyen halált érdemelt, és főleg nem ilyen fiatalon. Terveink voltak az életre, és mindent egy pillanat alatt vettek el tőlem. Vajon szenvedett? Harcolt az életéért? Kérdések sokasága rajzolódik meg a fejemben, sírni támad kedvem. Mégsem tehetem, erősnek kell lennem. Nyelek hát egyet, ezzel vissza fojtva a könnyeimet, aztán egy pillanatra megállok és a kezemben lévő térképre figyelek, ami szerint itt, nem messze van az a ház, amit keresek. Remegő kezekkel pakolom hát be a kis hátizsákomba a gyűrött papírt, aztán elveszek egy kis fekete üveget, ami olyan, mint valami paprika spray, azonban valami más van benne. Valami, ami a farkasoknak árt. Elég nehéz volt megszereznem, de mégis csak összejött. Elrejtem a fekete kabátom ujjába, hogy könnyen kéznél legyen, majd ismét a táskámba nyúlok és kiveszek egy kést, amit a fekete csizmámhoz rögzített tartóba helyezek. Ráhúzom a nadrágom szárát, hogy véletlenül se lehessen észre venni. Nem szeretnék lebukni. Hátizsákomat a hátamra veszem, egy kicsit össze borzolom a hajamat, hogy hatásosabb legyek, veszek egy mély levegőt, és tovább haladok. Pontosan úgy ahogy a térkép ábrázolta nekem, alig 10 perces séta után, már ott is áll előttem a vőlegényem gyilkosának a háza. Lelassítom lépteimet, közben pedig érzem, ahogyan a szívem egyre hevesebben ver. Nem csupán a félelemtől, hanem az izgalomtól is, oly régen vártam már ezt a napot. Bár konkrét tervem még nincs, sőt fogalmam sincs, hogy mivel kéne kezdenem, de annyi biztos, hogy csak lassacskán fogok rátérni a lényegre. Megállok, ahogyan megpillantom a felém közeledő alakot. Minél közelebb ér hozzám, annál nagyobb bennem a gyűlölet, amit iránta érzek. - Új vagyok a városban, és azt hiszem, hogy kicsit eltévedtem. - felelem barátságosan, bár szívem szerint, már most elvágnám a torkát azzal a késsel. Mégsem tehetem, mert nem hibázhatok. Abban azonban biztos vagyok, hogy a mai nap valamelyikünknek az utolsó lesz. Azért pedig mindent el fogok követni, hogy ne az enyém legyen. - Esetleg kérhetnék egy pohár vizet? Már órák óta bolyongok itt a környéken, kicsit elfáradtam. - egy barátságos mosolyt küldök felé, bár valahogy van egy olyan érzésem, hogy semmi jóindulat nincs ebben a férfiben.
Egy pillanat alatt szaladt fel mindkét szemöldököm. Eléggé érdekes volt az, hogy egyesek csak úgy öntörvényűen belépnek erre a helyre, holott mióta az eszemet tudom, enyém ez a placc. Nem is adtam át a lehetőséget senkinek, hogy eltulajdonítsa, sőt. Bérbe sem adtam soha még öt perc mámorító szórakozás erejéig sem. Elég gyakran fáztak rá azok, akik azt hitték, hogy itt szabadon szórakozhatnak. Nem. Ez magánterület. Az én területem. És aki belép ide az engedélyem nélkül, esélyes, hogy többé nem tér vissza oda, ahonnan jött. Ezt hajlamosak voltak elfelejteni azok, akik turistaként érkeztek ide. Nem ismerték a város szokásait. Azt, hogy itt mindennek megvan a maga helye, én pedig ki nem állhatom a betolakodókat. Ha meglátok egy szimatoló orrocskát, rögtön azon gondolkodom, hogyan repesszem szét a csontokat, majd ássam el a felszín alá. Persze nem mindig vettem a fáradtságot, hiszen gödröt ásni eléggé fárasztó meló volt. Egyik sem ért annyit, hogy a kezemet mozdítsam értük, miután kilehelték azt az önző lelküket. Azt imádtam, amikor az életükért könyörögtek. De ostobaság volt azt hinniük, hogy egy másodpercre is elgondolkodom a kegyelem lehetőségén. Nem abból a fából faragtak. Talán ideje lenne kihelyeznem egy táblát a telekhatárra, hogy tízből kilenc nem hagyja el élve ezt a földet. De mindent a saját bőrükön tanulnak meg. - Á, vagy úgy. Eltévedt - bólintottam kétkedve, majd elindultam felé. Nem voltam csevegő hangulatban, egy pillanat kellett volna ahhoz, hogy eltörjem a nyakát. Főleg most, hogy kicsit sem akartam barátkozni senkivel. Még saját magamat is nehezen viseltem el, nemhogy az idegeneket. És nincs itt Emma, hogy megvédje az indulataimtól. - Eléggé le kellett térnie az útról, hogy itt kössön ki. Tényleg ennyire szőke? - kérdeztem kíváncsian, miután ismét megkerestem a szemeit. Csak erről lehetett szó. Nem törődtem mások érzéseivel, azzal sem, ha egy hozzá hasonló virágszálat egyszerűen csak eltiprok. Vagy éppen megbántok. Vajon melyiket nehezebb először elkövetni valaki ellen? Talán a megbántást... sokan csak eltiporhatónak tűnnek, amúgy meg... hát, nem azok. Összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. Már megint a homlokomon volt mindkét szemöldököm. - Hm - nyúltam végül a saját állam alá, és megdörzsöltem azt, mintha gondolkodnék. Nem mintha nagy erőlködés kellett volna ahhoz, hogy azt mondjam, tőlem még egy pohár vizet se kérjen. Volt értékrendem... valahol, mélyen. És nem szoktam nagyon mutogatni mások előtt. Végül szó nélkül indultam vissza a házba, tőle függött, követ-e vagy sem. Valószínűleg ez dönti el, hogy adok-e neki pár korty vizet vagy sem. Elvégre utána szaladni nem fogok, ha közben inkább hátat fordít. A jelenlétem nem túl megnyugtató a legtöbb halandónak.
Kezdőlap
• 
■ ■