Igen, hajlamos voltam zsémbes öregember módjára viselkedni, de az oka legtöbbször ő volt a viselkedésemnek. Eltartottam, egy darabig, mintha legalább az apja lettem volna, bár a korkülönbség az én javamra volt, elfelejtette, hogy ez így van. A volt segítségem eltűnt, helyére ő passzolt, bár a vendégeim nem egyszer szóvá tették, hogy a kisasszony modora ugyan páratlan, tartsam rövidebb pórázon, mielőtt túlnő rajtam. A rövid póráz viszont megnyúlt, rendszerint azért, mert eltűnt pár órára esetleg napra, vagy mint jelen esetben csak úgy. Azért örültem volna, ha holmi halálomon vagyok telefonhíváson túlmenően egy posztitot kapok arról, hogy majd jövök, ne aggódjon. De ez túl nagy kérésnek bizonyult, naiv gondolat volt hát tőlem, hogy épségben hazatér majd, ha úgy érzi. A taxisofőr szerepe viszont ismételten rám esett. Állkapcsom megfeszül, fogaim csikorogva állnak ellen az őket ért nyomásnak, de ahogy a nevemen szólít és szóvá teszi pillanatnyi zavart gondolatnak köszönhető mosolyom, szinte felrobbannék. Ez nem a düh, inkább valamiféle sértettség jele, mert szerettem éreztetni vele, hogy senkinek számít egy nagy világban, ahogy mindenki más is, s amit szinte mindenki úgy fog föl, hogy önmaga a világ közepe. az emberekben valami újféle világnézet alakult ki, és annyira elhitték ezt, hogy ha nem ezt a hozzáállást tapasztalták mástól, vérig sértve érezték magukat. -Tulajdonképpen tud járni, a saját lábán is, és ha újabb mosolyt akar, akkor nézzen a tükörbe és virítson egy fogkrémreklám szerűt magának.-javaslom, olyan szobor képpel, hogy az már az arcizmaimnak fáj. Kis híján elérte, hogy újra elmosolyodjak, ehelyett viszont csak vállrándítást kapott tőlem, mert tetszik vagy sem, igaza volt. Ha megfutamodott volna, valószínűleg azt a kérdést firtattam volna, hogy miért nem küzdött az életéért. Furcsa, milyen ellentmondásos alak vagyok, de teszek rá, hogy mennyire hiszi, hogy ismer e vagy sem. A szánalomra méltató tekintetet viszont ahogy felhozta, úgy vettem elő, és néztem le rá. -Erre gondolt? Csak kérnie kell.-nézek rajta végig, szenvtelenül, mintha nem lenne elég nyilvánvaló, hogy a kelleténél többet mutat magából, vagy inkább takar el a póló, ami nem az ő mérete volt. Ezt a kérdést viszont nem állt módomban firtatni, nem érdekelt, hogy kivel osztja meg az ágyát, vagyis jelen esetben inkább a pólóját, vagy hogy is mondjam .... Bármi is volt a célom, ha a tekintetemmel már tudtam annyira irányítani, hogy legalább megfontolja, amit mondani akarok, már elértem valamit. azt pedig láttam rajta, hogy kíváncsi, mégis mi a fenéért vagyok képtelen csak úgy itt hagyni, és agyon égni. Az esélyem, melyet már elszalasztottam, hogy újabb szerencsétlent találjak, aki elég kitartó ahhoz, hogy bírja a kiképzést, a nullára csökkent, legalábbis a jelek szerint. Már vártam az alkalmat, hogy a húgom megjelenésével ez az esély a meglévő ellenében is a nullára csökkenjen. Nők... Mivel az idegeim tűrőképességéhez közeledett, levettem a pólót és a nadrágot, majd felé nyújtottam és felvettem a bűzös, izzadtságszagú és mellé még kinyúlt, kínai melegítőnadrágot. Aztán vártam, hogy mozduljon, mire inkább megfordultam, és vártam, hogy felöltöttön. Férfiúi kíváncsiságom, mindannak ellenére, amit már eddig láttam belőle, óvatosan hátrapillantva a vállam felett, mosolyra késztetett. Azon kapom magam, hogy gondolataim között megjelenik egy, ami határozottan arra irányul, milyen szépség, még ha idegesítő fajta is. -Vegyen vissza, és kapcsolja magát takarékra, mielőtt az utcán találja magát ruha nélkül.-lépek el mellette, és kivágva magam előtt az ajtót, a kormány mögé ülök, kezemmel szorosan megmarkolva a kormányt. Megvárom, hogy beszálljon, a gázra taposok és egész úton csendben vagyok, a kedvenc számaim tartalmazó cédét játszva gondolataim a hangos zenére nyugszanak le. De olyan érzésem van, hogy a jónak még nincs vége, sőt csak most kezdődik.
Van egyáltalán olyan hely, ahol első körben nem érzem magam elveszettnek? Minden egyes percben azt érzem, hogy átlépem a komfortzónán határait a küszöböm átlépésének szimpla mozdulatával. De ki kell jönnöm a házból, érzem, hogy szükségem van a friss levegőre, ugyan társaságra nem, de környezetváltozásra mindenképp. Ha egyedül maradok, akkor nem tudok mit kezdeni magammal, még egy szimpla tévénézős délután sem jöhet szóba, mindig csinálnom kell valamit, hogy a gondolataim ne kalandozzanak veszélyes vizekre. Vagy a Chantele-el közös ötletünk töröm a fejem, vagy festek, esetleg lekötöm magam egy könyvvel, mégsem elég semmi. A terapeutám szerint nem igyekszem eléggé... persze, mert ő nem éli át azt, amit én. Azt hiszi elég heti ötven perc és rögtön a fejembe lát? Nem. Nem haragudhatok rá is, csak segíteni próbál, de sem a kedélyjavítókkal, sem az igyekezettel nem megyek sokra, talán emiatt csillant fel a szemem, amikor a lakásom ablakán kipillantva megláttam egy kocogó nőt. A mozgás! A lehető legjobb stresszoldó és feszültségvezető, amit eddig nem jutott eszembe. A gondolkodásomra is kihat az, hogy mindennél bonyolultabban próbálom látni a saját helyzetemen és javítani rajta, pedig mindenki - Chantele és az orvosom jelenti számomra ezt a hatalmas tömeget -, csak˙pozitívan kellene az újrakezdéshez állnom. Mit tehetnék, ha néha az ágyból sincs kedvem kikelni? Reménykedek, hogy elmúlik, mert abba az országba, amit eddig az otthonomnak tekintettem már soha nem fogok visszamenni és a jogi karrieremnek is befellegzett, szóval... tényleg nem marad más, mint a reménykedés. Az edzőterem nem volt zsúfolt, az átöltözés után azt a sarkot vettem célba, ahol aztán a madár sem járt. Egyetlen egyszer nem kezdtem komolyabb sporttevékenységbe életem során, nem voltam és nem is vagyok sportember, de a bokszzsák láttán úgy éreztem, muszáj elköteleződnöm mellette. Mély levegő, orron be, szájon ki, kikapcsolni az agyam annak részét, ami foglalkozik a többiek véleményével és esetleges röhögőgörcsével a kezdő okozta szerencsétlenségen, pár pillanatra lehunyt szemhéjak és ütés. Még én is észrevettem, hogy harmatgyenge vagyok. Még egy. Aztán újabb. Nem akartam rögtön a Hihetetlen Hulk lenni, de jólesett volna, ha legalább kicsit megmozdul a zsák. Ez a bajom, mindig azonnal a végére akarok érni annak, amit éppen csak elkezdtem, méghozzá úgy, hogy tökéletesen teljesítsem a feladatot. Ám mostanában kezdtem megtanulni, hogy ez nem így működik. Hosszú, rögös utak, megpróbáltatások, gyógyulások. Ezek várnak rám, de előtte egyszer le kell majd győznöm ezt a még tőlem is makacsabb zsákot.
Az igazat megvallva, még sosem gondolkodtam azon, vajon miért is járok én edzőterembe, ha egyszer képes lennék egyetlen ütésemmel hazavágni valakit. Vajha miért kell minden egyes napon, hosszú órákat azzal töltenem, hogy az elképesztően könnyű súlyokat emelgetem? Mondjuk választ sem akartam kapni eme kérdésekre, így senkivel sem osztottam meg eme nézeteimet. Hiszen úgyis csak veszekedéssé fajulna a dolog, ami abban összpontosulna, hogy felülkerekedem... Tudom, ismét a hatalmas egoista nézetem, no de mióta ilyenné váltam, egy egészen kis mértékben megváltoztam. Majdhogynem mint a folyó, mi napról napra, évről évre egyre mélyebb és mélyebb medret ás magának. Miközben apró gunyoros mosoly jelent meg arcomon, míg az előttem elvonuló izomagyú többséget szemléltem, végigfutott elmémben a gondolat, vajon mi sülne ki ebből, ha egyszer magammal hoznám a Húgomat is. Vajon itt is akadnának olyan fenomenális ötletei? Magamban vállat vontam, majd visszatéve helyükre a súlyokat, utam a zsákok felé vezetett. Igaz, már vagy hármat tönkretettem -még úgyis, hogy visszafogtam magam- még mindig vészesen vonzott maga felé a gondolat, hogy így... igaz csak elméletben, de valakinek hosszú idő után első ízben szétverhetem a fejét. Nem telt bele sok idő, mire odaértem a zsákokhoz, ám a hely meglepő módon nem volt üres. Egy nő állt előtte, és viccesen aprókat, és gyenge erejűeket „ütött” a zsák oldalába. Karba font karokkal álltam meg, és dőltem neki az ajtófélfának. Benedvesítettem alsó ajkam, majd megvillantottam egy apró halovány mosolyt, mi szép lassan lehervadt onnan. Furcsa illata volt. Más mint az eddig itt látott egyéneknek. Talán egy cseppet ismeretlen, és még is ismerős. Mikor meguntam annak szemlélését, miképpen szenved egymagában, ellöktem magam a faltól, magam mellé ejtettem karjaim, majd odaléptem a zsák mögé, finoman megfogtam, s megtartottam. Tudtam, akár el is küldhet a sunyiba, vagy épp be is moshat egyet, de mit mondjak... szeretek veszélyesen élni. Meg aztán ha Krista megtudja, hogy bemosott nekem egy nő... talán még el is vigyorogja magát. Sosem tudhatom. Mellesleg, ha nem próbálkozom, sosem jutok előrébb. Egy helyben topognék, mint a fához kötözött teknősbéka. -Sokat segít, ha közben olyasvalakire gondolsz, aki piszkálja a csőröd... Jelen esetben Én!- szólaltam meg kéretlenül, miközben kicsit jobban megfogtam a zsákot.-Kicsit állj nagyobb terpeszben... Ha elhajt, akkor sem fogok megsértődni, pusztán eloldalgok, s egy másik zsáknál próbálom ki, vajon mennyire tudom visszafogni magam. Ha sikerül egy zsákot megkímélnem, nyerek vele 100 dodót, és nem nekem kell tejelnem. Fura, mikre nem vehető rá az ember, némi jól kiválasztott ösztönzéssel.
Semmi értelme ennek az ütögetésnek, teljes időpocsékolás, amit csinálok. Haza kellene mennem. De ott mit csinálnék, ami értelmesebb? Semmit. Komolyan, kezd elegem lenni saját magamból és most még Chantele sincs itt, hogy panaszkodhassak neki. Lefogadom, hogy az intézetben ül és fogja a fejét, mert nem tudja, mivel lehetne jobbá tenni az ötletünket... a baj az, hogy én sem tudom és azt reméltem, hogy az ittlétemmel kiszellőzik a fejem és ötletek hada fog megjelenni az agyamban. Régen nem történt már ilyen, úgyhogy nem tudom, miért vártam ezt a csodát... talán vissza kellene mennem az egyetemre, az legalább mindennapos elfoglaltság lenne és nem csak a könyvtárból kivett könyvekből gyarapíthatnám az ismereteimet, hanem megemberelve magam végre megszerezném a hőn áhított diplomát valamiből, ami természetesen messzire elkerüli a jogi kart és nagyobb köze van ahhoz, amit most kellene csinálnom. De az egyetemen emberek vannak... sokan... mikor fogok már eljutni arra a szintre, hogy ne viszolyogjak egy nagyobb tömegtől? Úgy érzem, sehová nem haladok, előre meg főképp nem. Észrevettem, hogy a gondolataim hatására kissé erősebben püföltem a zsákot, pedig nem volt szándékos, hogy előcsalogassam magamból a mérget, ami bennem volt. Azt hittem nem vagyok rá képes, hiszen soha nem voltam egy dühös típus, agresszív meg pláne nem... vagyis kívülre nem mutattam. És mielőtt fejben ismét visszakanyarodtam volna az eredeti problémámhoz egy férfi tűnt fel a zsákom mögött, akire nem tudtam máshogy nézni, mint összevont tekintettel. Nem én vagyok az egyetlen, aki ezt az eldugott sarkot választja? És rögtön interakcióba kell lépnem azzal, aki szintén a bokszzsákok meglátogatása mellett döntött? A felismerés miatt sóhajtanom kellett. - Miért kellene, hogy bosszants? - Kérdeztem hátrasimítva a lófarkamból kiálló szálakat. Soha nem láttam még ezt az embert, ami nem meglepő, mivel mióta Mystic Fallsba költöztem nem sok barátra tettem szert. Mostanában nem vagyok ilyen kedvemben és ezt általában látják is rajtam, csak olyanok próbálkoznak a megszólításommal, akik vagy nagy elvetemültek vagy nincs más dolguk. - Talán ismerlek? - Kérdeztem rá a biztonság kedvéért és a tanácsát sem engedtem el a fülem mellett, növeltem az általa gyatrának nyilvánított terpeszem nagyságát. Nekem semmi bajom nem volt vele, de ha emiatt sikerül jobban elengednem magam, hát legyen.
Valami egyszer talán megváltozott bennem. Valami egyszer talán összetört, s nem maradt más, csak a szenvedés, és kín, mi aztán körbeölelte a mindennapokat. Vajha mi lehetett az, mi egyre jobban magával ragadott, s a végén már nem érdekelt más, csak az, hogy senkit se engedjek közel magamhoz. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd arra kell ébrednem, hogy körülöttem minden ugyan olyan maradt, s csak én változtam. Valami olyanná, ami talán sosem szerettem volna lenni. Legalább is önmagamtól nem. Most, még is egy olyan helyen vagyok, ahová talán el sem jöttem volna. De ki kellett szellőztetnem a fejem. El kellett üldöznöm magamtól azokat a rémesen kusza gondolatokat. Mikor Krista előállt azzal, hogy van egy ikertestvére, első ízben nem kaptam szikrát sem… de most, hogy alkalmam nyílt egy kis „magányra” felkerekedtem, és idejöttem. Nem néztem milyen messze visz el az utam, csak az volt a lényeg, hogy kifújja a szél a furcsábbnál furcsább gondolatokat belőlem. Miközben ott álltam a zsák mögött, és vártam a nő reakciójára, kicsit erősebben fogtam meg a zsákot, hiszen meglepetésemre nem zavart el, hanem inkább megfogadta tanácsomat. -Nem szándékosan… -villantottam meg egy halovány mosolyt felé. –Ütés közben a lábad mozogjon együtt a karoddal… ha összhangban mozogsz, jobban sikerül majd az ütés. Több energiát bele tudsz vinni, mintha csak egyhelyben állsz. –adtam a kéretlen tanácsot, miközben még mindig ellentartottam a zsáknak a nő ütéseit várva. Igaz nem lett volna kellemes, ha a zsák helyett engem akarna megpüfölni, de szerencsére nem okozott volna hatalmas fájdalmat. Maximum csak egy jót vigyorogtam volna rajta, amitől bizonyára csak még jobban feldühödött volna. Legalább is ez Krista esetében mindig beválik… bár ő szinte mindig zabos… Gondolataim mintha megakadtak volna egyhelyben topogott az egész. Kikapcsolt. Talán csak tényleg ez kellett ahhoz, hogy képes legyek elvonatkoztatni a problémától, és attól a ténytől, hogy talán Krista nem éppen a leghumánusabb módon közli majd az ikrével, hogy mi igen is vagyunk neki, és meg akarjuk ismerni. Igaz ami igaz, részemről ellettem volna így kettecskén is… de ő… makacs… Tekintetem a nőre szegeztem. Képem elkomolyodott miközben az ütéseket vártam, s tartottam a zsákot. -Nem hiszem... csak egy idegen vagyok... Kicsit később, miután már úgy gondoltam, eleget mutattam a számára, egy birtokos nélküli zsákhoz léptem a nő közelében, s bevittem pár ütést én magam is. Igaz kicsit megcifráztam, s párszor rárúgtam a zsákra, hogy némi porfelhőt köpött ki magából, pedig annyira nem is ütöttem meg erősen. Ennek most tétje van… nyerek vele, ha most nem teszem tönkre.
Régen elszoktam magától a gondolattól is, hogy szimpatikus legyek az embereknek és hogy mások is ugyanezt érezzék irántam. Nem gondoltam volna, hogy társaságot szerzek, a bokszzsák az én fogalomtáramban egyébként sem tartozik a bizalomgerjesztő dolgok közé, bár egy edzőteremben egészen megszokottnak tekinthető és nagy valószínűséggel én voltam az egyetlen, aki tapasztalat és konkrét cél nélkül döntött úgy, hogy itt üti el a délután hátralévő részét. Hogy mire alapoztam ezt a feltevést? Körbenézve nem láttam olyan személyt, aki ne mozgott volna magabiztosan, ne emelgette volna kitartóan a súlyokat vagy csinálta volna azokat a gyakorlatokat, amelyeknek ha valaki megpróbálta volna leírni az elvégzési módját inkább választottam volna, hogy egyben lefutok ötezer kilométert. Nem vagyok sportember, egy apró sóhajtással kellett megállapítanom ezt a szomorú tényt. Az én kincsem a logikám, a memóriám és a kreativitásom. Elvileg. - Nem tudtam, hogy egyenesen Rocky-val fogok ma összefutni. - Csúszott ki a számon. Nem akartam a gondolataimnak hangot adni és úgy döntöttem, hogy követem az utasításait, ha már itt vagyok. Káromra nem válhat, legfeljebb a nagyobb energiabefektetéstől izomlázam lesz két napig és bizonyítékokkal tudom majd alátámasztani, hogy nem mehetek az utcára akkor sem, ha Ele a lábaimnál fogva akar majd kivonszolni. Nem mintha akkorákat ütöttem volna, hogy meg kelljen tartania a zsákot, de már én is éreztem, hogy haladok. Az apró, egy kecskétől is siralmas ütéseimet fejleszteni kezdtem és ugyan a falat még nem tudtam volna átvinni, kifejezetten jó érzés volt látni, ahogy a zsák mocorogni kezdett. Az első gondolatom az volt, hogy kár, amiért ezeket a gondolatokat nem tudom összehangolni a beszédemért felelő rendszeremmel és nem tudok úgy viselkedni, mint egy korombeli. Tisztában voltam azzal, hogy ez belőlem jön és az én hibám, dolgoztam rajta, hogy jobb legyen és talán... itt lenne az ideje jobban meggyötörni magam ezen a téren is. Mire levegőt vettem, addigra a férfi egy közeli zsákhoz lépett és hogy oktatási célból vagy nem, de megmutatta ő mit tud. Az emberiség és evolúció számár érthető okokból meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer én is képes lennék egy ilyen mutatványra, ám úgy döntöttem, hogy amint pihenőt hirdet magának megszólalok. - Nem bírom az idegeneket. - Megköszörültem a torkomat, amikor rápillantottam. - Nem jövök ki velük túl jól... de ez elég király volt. - Vallottam be kissé összepréselt ajkakkal, miközben a szervezetem a megnövekedett pulzusszámommal jelezte, hogy eltértem a megszokott, nyugodt hallgatástól.
Enyhén szólva is húzósak voltak az elmúlt napok, de legalább haladást sikerült elérni. A zsaruk... komolyan totál zakkantak, képesek azért gyanúsítottként kezelni fél nap, mert véres a kezed, pedig szimplán csak segíteni akartál szegény nyomorult áldozaton, mert átharapták a torkát. Na ja... ezt nem mondhatod, de attól még bizonyíték nincs rá, hogy te tépted fel azt az ütőeret és azért spriccelt rád a vér, szóval... marhák, mind egytől egyik. De legalább úgy egy nap alatt rájöttek, hogy mivel bizonyíték nincs, így igazából nem kiálthatnak ki bűnösnek csak azért, mert épp olyan kedvük van, tehát nem... nem csináltam semmit! De persze maradnom kell a városban, mert mint tanút még bármikor újra kihallgathatnak, hiszen mégis csak egy szenátor fia halt meg, mégis csak jelentős és gazdag emberekről van szó. Ha egy utolsó csöves lett volna az áldozat már rég elfelejtették volna az egészet... elég szánalmas, hogy mit ne mondjak, de tudjuk, hogy a világ így működik, miért is változott volna meg? De nem izgat, amíg nekem nincs közöm hozzá, aztán ha végeztem itt, akkor megyek vissza, bár igazán akkor végeznék csak, ha elértem a célomat. És hogy miért vagyok itt? Végül is a szabadságomat töltöm, vagy mi a fene és egyelőre felettébb unom magamat, az pedig nem célravezető, ha egész nap csak a városban járkálok, főleg hogy a legutóbbi alapján több erő kell, több gyorsaság és nem utolsó sorban több lélekjelenlét. Jó még ez utóbbinak a csiszolását nem tudom, hogyan kezdjem el, de a fizikai edzést meg tudom tenni, időm most amúgy is, mint a tenger. Tudom-tudom, ha sikerül összefutni egy veszélyes vámpírral, akkor nem lesz elég pár önvédelmi fogás, de kezdetnek talán azért ez is megteszi, mást meg amúgy se nagyon tehetek, mint hogy legalább próbálkozom. A fene tudja, ha mondjuk tényleg fájdalmas pontra ütök azzal is nyerhetek időt igaz? Aztán a többit majd kitalálom helyben. De minden jobb, mint hogy én is úgy végezzem, mint a pasas... na azt nem akarom. Pont az a cél, hogy értelmesebb életet éljek végre és nem pedig az, hogy gyorsan meghaljak. Jó... mondjuk a rám váró leépülésnél még a gyors halál is jobb, ez igazából tény és való, de akkor sem akarom, hogy ez legyen a vége. Eltökélt vagyok és amúgy is kitartó és harcos típus, szóval valahogy megoldom, hogy az legyen, amit én akarok, hogy sikerüljön ez az egész átváltozás dolog. Most viszont az edzésen van a hangsúly, úgyhogy jelenleg épp ezzel foglalkozom, erősítés mondjuk első körben, mert nem vagyok valami izmos típus. Szálkás igen és szoktam én futni is időnként, de a karom olyan, mint egy öt évesé, nem sokat érnék el még azzal sem jelenleg, ha megütnék valakit, úgyhogy ezen is javítani kell és javítani is fogok.
Éppen ebédszüneten voltam, amikor az egyik kolléga levágódott az asztalomhoz velem szembe. Tapasztalatból tudtam, hogy ez nem jelent semmi jót. Valószínűleg megpróbál rám sózni valami plusz feladatot, amivel nem boldogul. Kezdte a szokásos körítéssel, de rászóltam, hogy csak a lényeget. Erre elém tolt egy aktát, amiben kemény két lap volt. -Elég vérszegény anyag. - jegyeztem meg, erre csak annyit mondott vállrándítva, hogy a többi 'elvesződött". A papírokból rögtön tudtam melyik ügyről van szó. Ezzel volt tele a sajtó. Donovan szenátor zűrös életű fiának halálával. Miután megebédeltem, elindultam arra a címre, ahol a lány jelenleg tartózkodott. A rendőrfőnök ráállított egy kollégát a lányra, így minden lépéséről tudtunk. Ő volt az egyetlen gyanúsított, de mivel nem volt olyan terhelő bizonyíték, amivel bent tarthattuk volna, el kellett engednünk. A liftnél találkoztam Richarddal és a zöldfülűvel, akik éppen edzeni mentek. Pont abba az edzőterembe, ahová én is igyekeztem. -Ráfér a zöldfülűre egy kis kondi. - csapott bele a kölyök hátába. Majd közelebb hajolt és bizalmasan megsúgta, hogy az újoncnak nagyon bejött a múltkori kis vörös, akit kihallgattam. -Emlékszel, a kislány megharapta, na azt felhívásnak vette. Azon pörgött egész nap, hogy Miss Noiret őt kiválasztotta, akár egy szendvicset, amint beléharapsz, onnastól a tiéd. - magyarázta. -Na ne már. - gondoltam magamban, itt fárasztanak, pedig nem rég kezdtem meg a műszakomat. Richard közben rápillantott az aktára és amikor meglátta milyen név áll rajta, morogni kezdett. Elárulta hogy ő kérdezte ki a lány, akire véres kézzel találtak rá a szenátor fiának hullája mellett. A férfi meg volt győződve arról, hogy a lány tette. Menet közben hozzájutottam a halottkém jelentéséhez is. Mi tagadás, elég rondán elbántak a szenátor fiával. Az edzőterembe érve a kollégák betámadták az első kondigépet, én pedig megkerestem a fotón szereplő nőt. -Miss Harper?! - léptem mögé. -Kramer nyomozó vagyok a rendőrségtől. Lenne pár kérdésem.
Néha jó egy kicsit csak úgy kikapcsolni és akkor azt reméled, hogy nem fog majd közben senki sem rád törni lehetőség szerint. Hát igen... szép álmok, csak azok nem mindig jönnek be. Eleve úgy indul, hogy ha olyan helyre mész, ahol túlteng a tesztoszteron, akkor nem úszod meg, hogy ha még az alakod is jó mellé, hogy minimum ne kapj pár pillantást. Mondjuk ezt még elviselem, mert igen megtehetném, hogy valami laza mackónadrágban jövök, nem pedig testhezállóban, ami szépen kiemeli az alakomat, meg a formás hátsómat. Azért azt már nem szeretem, ha még megjegyzéseket is kapok, azért tudok csúnyán nézni. Én is megnézek egy-egy szebb férfi feneket, vagy épp kidolgozottabb felsőtestet, de nem kell ezt szándékosan szóvá is tenni, hogy a másik még kellemetlenül is érezze magát az egész miatt igaz? Egyelőre szerencsére megjegyzéseket nem kapok, ez már mázlinak mondható, ellenben persze a pillantások megvannak, főleg miközben a kezdő nyújtásokat végzem el. Komolyan nem gondolnak rá, hogy ott a tükör és abból pontosan látom, hogy mit csinál más? Áh... férfiak! És még az edzést se tudom igazán persze elkezdeni, mert közben meghallom a hangot a hátam mögül, amire egy sóhajjal fordulok meg. Milyen szép is lenne hirtelen eltűnni most és hagyni végre ezt az egészet. Pár nap múlva el szeretnék húzni a városból, főleg ha nem jutok előrébb ebben az egész vámpírkeresés ügyben, de ez csak akkor valósulhat meg, ha a zsaruk végre lekopnak rólam. Oké meghalt egy szenátor fia, de csak én érzem úgy, hogy már kissé túllihegik a dolgot? - Kramer nyomozó... egészen fiatal nyomozónak, de persze szép napot, örülök a szerencsének. - mosolyt varázsolok az arcomra, de nagyon átlátszó a dolog. Annyira azért nem élvezem a helyzetet, sőt... határozottan nem. Edzeni akartam és helyette most válaszolhatok majd újabb kérdésekre, pedig igyekeztem én a nagy részét elmondani annak, amit legalábbis lehetett, mert a teljes igazat nem mondhattam el igaz? Azt úgy se hitték volna el. - Gondolom nem akarja megvárni, amíg befejezem az edzést és utána jönni a kérdésekkel, szóval öltöző, vagy büfé? - gondolom az öltő a nyugisabb, maximum félre kell vonulni, mert kétlem, hogy örülnek, ha besétál a nőibe. Vagy marad a büfé, ahol meg bárki hallhat minket, vagy a fickó a komolyabb és szigorúbb fajta, aki majd kötelez arra, vagy szépen megkér, hogy gyorsan kapjam a cuccaimat és menjek vele... Azt azért nem értékelném, már amúgy is beperelhetném az egész kócerájt, ahogyan az első alkalommal bántak velem. Még csak a mosdóba se mehettem ki, a kezeimre és a ruhámra száradt vérrel ültem vagy két órát a kihallgatóban, mire rájöttek, hogy nincs ellenem az ég világon semmi, szóval talán végre elengedhetnének. Igen... komolyan oda vagyok a rendőrökért. Biztosan vannak kivételek, akik kedvesek, vagy... figyelmesek legalább, de valahogy kétlem, hogy olyan sok lenne, eddig még nem tolongtak.
A terembe érve a kollégák betámadták a súlyozókat. Még meg sem szólítottam a lányt, mikor már jöttek a megjegyzések. -Nézd meg. Kramer megint kifogott egy csinibabát. Bezzeg nekünk a bányarémek, az elmebetegek és a vén szatyrok jutnak. - morgott Richard a zöldfülűnek. -Nincs igazság. - sóhajtott, aztán nekikezdett az edzéstervének. A kölyök is nagyon igyekezett, mert imponálni akart a vörösnek. A lány éppen csak elkezdett bemelegíteni. Rájöttem, hogy nem a legjobb időpontba zavarom. De ha már itt voltam, jobb gyorsan túlesni rajta. -Nem fogom sokáig rabolni az idejét. - ígértem meg. Szerencsére a nő készséges volt. Megkérdezte, hogy büfé vagy öltöző. Mielőtt felelhettem volna egy hangos ordítás hallatszott a súlyzók felől. Hát persze, hogy megint az újonc szerencsétlenkedett. Első megmozdulásával harminc kilót küldött a lábfejére. Az egyik ott edző megkérdezte tőle, hogy fáj-e? De az újonc kemény akart lenni. -Meg sem éreztem. - mondta bekönnyezett szemekkel és magára erőltetett egy vigyort. Nem volt őszinte a mosolya és a lapos lábfeje is egészen másról árulkodott. Közben falfehér lett, majd elvágódott a parkettán. Mindenki odarohant, és elég nagy lett a hangzavar. -Azt hiszem az öltöző tökéletes lesz. - válaszoltam, majd elindultunk az épület hátsórészéhez. Közben megjegyeztem, hogy csak nagy vonalakban hallottam az esetről, ugyanis az akta, ami jelenleg is a kezemben volt elég hiányos. A tanúvallomása, amit a rendőrségen tett két órás faggatózás után, illetve a feljegyzések szőrén szálán eltűntek. Hozzátettem, hogy azért küldtek ide, hogy újra meghallgassam a sztoriját. Bementünk a női öltözőbe, ami szerencsére üres volt. Megvártam, míg helyet foglal. -Akkor kezdjük az elején...mit keresett azon a környéken, abban az időben? - tettem fel az első kérdést.
Félfüllel azért persze eljut hozzám, vagy legalábbis jó eséllyel, amit a két kolléga beszél le egymás között... rólam. Nem mondom magamat csinibabának, bár lehetséges, hogy erről mindenkinek más fogalmai vannak. Azt azért már mondták, hogy nem vagyok kifejezetten bányarém típus, de mondhatnám meg van a magam baja, hogy azzal foglalkozzam, hogy kimereszt rám nagy szemeket és ki nem. - Azt remélem is, mert nem követtem el semmit és... már igazán fárasztó ez a folyamatos kihallgatás. Tudja, hogy az első alkalommal szinte emberszámba sem vettek? Csak mert nem vagyok elég gazdag és nem szenátor az apám... persze félre ne értse, sajnálom én azt a fickót, de... akkor is. - nem tehetek róla, van amikor az emberből csak úgy akaratlanul is kibukkannak a sérelmek, ha nem is kérdezték, hogy mi az, ami esetleg bántja vagy zavarja, de attól még... igenis baromira nem emberi módon bántak velem első alkalommal, amikor bevittek az őrsre és ezt nem tudom csak úgy simán szó nélkül hagyni. Simán lehet, hogy ez a fickó nem olyan, de... sose lehet tudni. Arra viszont még én is majdnem felszisszenek, amikor a nem túl könnyű súly ráesik szerencsétlen pasas lábára. Úgy fest hősiesen tűri, de igazából nem tudom, hogy csinálja, én tuti, hogy minimum visítanék fájdalmamban. Nem volt semmi, főleg így utólag látva a lábát, kész csoda, ha maradtak benne ép részek is... kétlem, hogy tényleg semmit sem érzett meg belőle, ha nincs szerencséje akkor a továbbiakban nem izmokat fog növeszteni, hanem inkább a kórház felé állhat tovább, aztán ha már újra lábra tud állni, na majd akkor foglalkozhat az erősítéssel. - Rendben van, akkor öltöző. - maximum neki lesz kellemetlen, ha ki akarják tenni a szűrét, bár mázlija van, ha jól láttam akkor jelenleg jóval több itt a férfi, mint a nő, tehát jó eséllyel lesz egy kis időnk lezavarni ezt az újabb kikérdezést a nélkül, hogy valaki pont most akarna átöltözni és, hogy morcos legyen, hogy ehhez nézőközönséget is kap. Amikor beérünk ledobom magamat szépen a padra, aztán csendben figyelem, hogy vajon mi is lesz az a néhány kérdés. Gondolom kb. ugyanazokat teszi majd fel, mint legutóbb. - Azt egyébként megkérdezhetem, hogy miért van erre újra szükség? - persze, ha hajlandó elmesélni és nem titkos információ, vagy a jó ég tudja. Oké-oké lehet hogy legutóbb nem voltam a legjobb hangulatomban, amikor a válaszokat adtam, de azt hiszem érthető, nem is voltam épp úgy kezelve, ahogyan egy ember normális esetben illik, még ha gyanúsított voltam is, nem mutattam ellenállást, nem volt ellenem bizonyíték sem, hogy úgy bánjanak velem, mint egy kutyával. - Sétáltam, ahogyan azt legutóbbi elmondtam. Egy hétre jöttem csupán a városba, a szabadságomat töltöm itt és pont mondhatni rosszkor voltam rossz helyen. - ilyesmi pedig bárkivel bármikor előfordulhat. Azt nem mondhatom, hogy épp kósza vámpírokat kerestem a városban, hátha találok egyet, aki hajlandó valami jót tenni egy embertársával... nem hiszem, hogy bárki is érdemben hitt volna nekem.
A lánnyal elvonultunk egy csendesebb helyre, ahol nyugodtan beszélgethetünk. A női öltöző szerencsére üres volt, ezért azt foglaltuk be. Kérdesemre azt felelte, hogy csak arra sétálgatott és csak a véletlennek köszönhető, hogy belebotlott a hullába. A kollégák egy szavát sem hitték, ahogy a véletlenekben sem hittek. -Azt hiszik maga az elkövető - jegyeztem meg bár ezzel valószínűleg nem mondtam újat. Az őrsön kellően a tudtára adták a kihallgatótisztek az álláspontjukat. Belepillantottam a halottkém jelentésébe, aztán észrevettem valami érdekeset. -Én nem hiszem, hogy maga volt. - tettem közben hozzá némi hallgatás után, majd lapoztam párat és néha a nőre pillantottam. Magas volt, de nem tűnt valami erősnek. Legalábbis annyira nem, hogy egy majd két méter magas, több mint száz kilós embert legyűrjön és így elbánjon vele. Hacsak nem rendelkezett valami természetfeletti erővel, de ránézésre egészen emberi volt. -Az erőviszonyok miatt kételkedem. - magyaráztam tovább. Bár ha nem egyedül követte el, hanem volt segítsége, akkor az megint más helyzet. Viszont nem találtak arra utaló nyomokat a helyszínen, hogy többen lettek volna. Ezt azt hiszem kizárhattuk. -Van esetleg még valami amit látott, és korábban nem mondott el? - kérdeztem a lányt. Az egyik sérülésről készült képen viszont találtam még valamit, ami szokatlan volt. A sebeket nézve nem igazán jutott eszembe egyetlen olyan eszköz sem, amivel ilyen sérülést lehet okozni. Nála sem találtak semmit, ami hasonló sebet okozhatna, pedig rendesen megmotozták. -Ez érdekes. - jegyeztem meg halkan magamnak. Néztem a fotót, és jobban hasonlított a nyaki sérülés egy harapásra, mint vágásra. Hirtelen nyílt az ajtó és két izzadt testű aerobiklady toppat be az öltözőbe. Elég meglepett arcot vágtak, amikor megláttak minket. -Hölgyeim, itt nyomozás folyik. Jöjjenek vissza később. - szóltam hátra gyorsan a tudtukra adva, hogy a fürdőzéssel még várniuk kell.
Utáltam ígéreteket szegni. De aki ismert, már alapból tudta, hogy az én nevem mellé nem feltétlenül a szavahihetőséget kell párosítani. Így alakult ki a személyiségem, apám mindig arra tanított, hogy amire én is rátehetem a kezemet, azt ne adjam fel csak úgy. Ez az eszme már többször keresztül húzta a számításaimat. Sőt, voltaképpen haltam már meg miatta. Jót sem tudtam magamról mondani, vagy kiemelni. És ezt is tudja az, aki elmondhatja magáról, hogy ismer. Volt egy sötét múltam, amire hol büszke voltam, hol nem. Egy nő, akit hol gyűlöltem, hol nem. És a jelenlegi életemet egyetlen nő köré építettem, aki mindennél fontosabbnak bizonyult, mégsem hagytam neki teljes egészében, hogy a bőröm alá másszon... miért voltam ennyire önző? Talán mert ez vér alapján működik így. Ez van, a Lockwood-ok elvben mások, mint a többiek, és az egész már abban gyökeredzett, hogy mindannyian taplók vagyunk és voltunk. Próbáltam tartóztatni magam... vagy inkább tűrtőzteni? Abban, hogy ne avatkozzam olyan ügyekbe, melyek valójában nem az én hatáskörömbe tartoznak. Régóta szerettem volna megismerni legifjabb utódomat, de eddig ez mindig elmaradt. Most azonban talán a vérség alapján is, de kötelessége lenne nekem segíteni. Tyler Lockwood még nem találkozott velem, de kevés kell hozzá. Nem tudom, hogyan viszonyul Klaus Mikaelsonhoz vagy éppen Elena Gilberthez, akik jószerével a halálomért felelősek. Őket akarom megbüntetni. És meg is fogom. Ennek a kettőnek - isten a tanúm, hogy befellegzett! Sokat gondolkodtam Tyler-en. Tényleg segíthet nekem. Miután picit... összemelegszünk. Egyértelmű, hogy nem vagyok az apja. Túl fiatal és jóvágású vagyok ahhoz. Legalábbis a külsőm az. Ki mondaná meg rólam, hogy valójában hány éves vagyok? De talán elsajátíthatunk egy bizalmi viszonyt, amire mindkettőnknek szüksége lehet. Neki is, és nekem is. Egy ideje az edzőteremben ütöttem a zsákot. A verejtékemet már többször a pólómba töröltem. Pár hete már ide jártam, hisz Kate az ideje nagy részét az egyetemen töltötte, én pedig... unatkoztam. De borzalmasan. Kellett valami, amivel levezettem magamat, és ugyan lett volna mit megismernem a való világból több, mint száz év alvás után, de tlúl szokatlan volt nekem ez a világ. Az internet világát például jó ideig nem fogom megszokni. Várni viszont elsőrangúan tudok, és vártam is, hogy az a barna hajú nőszemély besétáljon ide. Egy ideje már figyeltem őt, habár meglehetősen nagy ostobaság volt azt gondolni még hetekkel ezelőtt, hogy egyszerű lesz beszélgetésbe elegyedni egy hibriddel. Engem nem is a hibrid mivoltja érdekelt, tekintve, hogy én is voltam az, tudtam milyen az élet félvérként. Ő is idejárt, bár nem napi gyakorisággal. Beletelt egy időbe, míg kiderítettem, hogy nyomozó. Aztán némi beszélgetés után megtört a jég. Már tudtam hogy Bethany-nak hívják. És hogy jó a szakmájában. Ennél többet jelenleg kívánni se tudtam volna. Bár nyilván nem a természetfelettiek után nyomozott, még ha erről nem is ejtettünk szót. Elég nyilvánvaló volt, hogy tudta, én mi volnék, a farkasok megérzik egymást. Ahogy megpillantottam őt, el is mosolyodtam. Nagy levegővétellel leeresztettem a kezeimet, hogy megpihenjek. - Így végignézve rajtad... talán beosztottak tegnap éjszakára? - kérdeztem némi kíváncsisággal. Még eléggé a délelőttben jártunk, de még ehhez viszonyítva is fáradtnak tűnt. - Gondolom az sem ébresztene fel teljesen, ha engedném, hogy képen törölj - nevettem el magam. Párban mindig egyszerűbb volt edzeni, főleg ha önvédelemről volt szó. Nőként pedig szüksége is volt rá, bár amúgy se volt piskóta. Nekem viszont alkalmazkodnom kellett, nem törhettem ajtzóstul a házba. Végig kellett járnom egy udvarias utat ahhoz, hogy majd a segítségét kérjem. Kate bizonyára büszke lenne rám, ha tudná, hogy életemben először türelmesen várok a soromra, és nem zsarolással próbálok rávenni valakit arra, hogy segítsen.
Az anyámmal való találkozásnak hála nem voltam nyugodt. Mellé Anubis és a meló, már szinte sokkolt. A tegnapi nyomozás lefárasztott, és mivel három napig szinte egyfolytában talpon voltam, és hol az irodában, hol terepen róttam a köröket, elfáradtam, és a kialvatlanság enyhén túlzó kifejezés lett volna rám. Mégis, a szabadnapom is inkább töltöttem házon kívül és tartottam magam karban, mint alvással. Ez, úgy kilenc óra alvás után sem változtatott rajtam, a karikáim ott csücsültek szemem alatt, és hiába a reggeli tuning koktél a hűtőből, egy zacskó vér képében, még mindig zombiként léteztem. Futással indítottam, úgy az edzőteremig, ahol aztán lepakoltam és a vizes palackommal meg a törölközőmmel karöltve léptem a reggeli órákban is nyüzsgő terembe. A srácok megszokták a jelenlétem, nem sok nő járt ide ilyenkor, azok jellemzően este, amolyan munkalevezetésre érkeztek. Ellenben én, aki a napi rutinjából nem akart kiesni. Voltak itt farkasok, boszorkányok, egy rakat faj, s én, a hibrid. Na, belőlünk nem sok rohangált errefelé. Egyszer összekerültem egy sráccal. Túlzás, hogy srác volt, inkább egy kissé idegesítő pasas, aki minden áron meg akart rólam tudni mindent. Mivel rájöttem, hogy úgy sem fog békén hagyni, s hozzám hasonlóan jellemzően napközben jár erre, elengedtem egy-két infót. Bár róla nem sok mindent tudtam meg, a neve eleget mondott és kicsit talán még keresgéltem is róla a nyilvántartásban. A biztonság kedvéért. Ahogy meglát, és abbahagyja a zsák ütlegelését, elmosolyodom és ledobom a törölközőm a vízzel együtt a földre. -Te csak ne nézegess engem végig.-ütöm vállba, és fogom össze hajam ismét, ami már a futástól kicsit nedves, ahogy ruhám is. Megmozgatom a nyakam, és nyújtózok párat, hogy a bemelegítésnek szánt rohanás hatása megmaradjon, s két mozdulat között folytatom tovább a társalgást.-Tegnap? Inkább az elmúlt három napban folyamatosan. Van, amin se a kávé, se más nem segít-én tudtam, hogy ő farkas, ő nyilván érezte, hogy én meg hibrid vagyok. Egyszerű a kémi ezen része. Pláne a farkas én, aki szinte mindent képes kiszagolni. -Egy próbát azért megérne.-vigyorodom el kirívóan és a kesztyűmért nyúlok.-Vagy félsz, hogy alulmaradsz?-ezeket a köröket már párszor lefutottuk, és valahol a döntetlenben megállapodtunk útközben, így igazán nem volt tétje a dolognak.-Bár, ha ennyi felesleges energiád van, biztos a te napjaid is nagyon fárasztóak voltak.-csípek vissza, míg a kesztyűt felhúzom és megállok vele szemben.-Na mi van szájhős? Ha a tettek mezejére kell lépni, alábbhagy a lelkesedés?-vonogatom szemöldököm, ha ennyire ki akarja próbálni az erejét, én nem fogom azt mondani, hogy ne tegye. Sőt. Kifejezetten vágyom rá, hogy valakit elverhessek egy kicsit úgy, hogy azt sem a jelvényem, sem a munkám nem fogja bánni.
A sótlan nőket semmilyen formában nem tudtam elviselni. Arról persze nem érdemes vitatkozni, hogy az ilyesfajta nőknek is megvoltak az előnyei, de amit én ennek a dolognak a margójára fel tudnék még vésni, az az, hogy nemes egyszerűséggel elalszom az unalmas, egyhangú lányok mellett. Nem mintha Kate mellett sok időt töltenék azzal, hogy lányokkal flörtölök, hisz azt hiszem, túl sok mindenen mentünk már át Kate-tel ahhoz, hogy ilyen aljas módon szórakozzak a háta mögött. Még ha jól is esett volna, elvégre ezzel magamat, a saját tulajdonságaimat hazudtoltam meg. Volt egy életem. Régen és most is. Ebbe törvényszerűen tartoztak bele más, ellenkező nembe tartozó egyedek, és néha kiábrándultam saját magamból, hogy feladtam mindent, csak mert valami nagy és hatalmas szerelmet kezdtem érezni. Néha nem hittem ebben az egészben. Abban, hogy ebben van bármi megváltás is. Vagy... megbocsátás. Nekem az már régen nem járt ki. De igyekeztem megváltozni. Legalábbis próbálkoztam vele, de még messze volt az a bizonyos cél. Kate szülei nyilván nem ilyen férfit szántak a lányuknak, de a pénztártól való távozás után nincs reklamáció. Bethany egyáltalán nem az unalmas, sótlan nők közé volt sorolható. Igaz, vele kapcsolatban eleve az volt az elsődleges, hogy lehessen közös hangot találni, hisz ha nem sikerül, nem tudom nyélbe ütni azt, amit akarok. Szükségem volt hozzá egy nyomozóra, és az sem volt hátrány, hogy ő hibrid. Kicsit bántam, hogy én már csak holmi farkas vagyok, rengeteg előnye volt a hibridlétnek. Egy ideig. - Ó - biggyesztettem le az ajkaimat, de szinte rögtön el is vigyorodtam. - Szóval te olyan lány vagy, aki nem szereti, ha nézik? Azt kell mondanom, hogy... sajnos minden olyan vonulattal rendelkezel, ami elég ahhoz, hogy a férfiak tekintete rajtad ragadjon - nyaltam végig pimaszul az alsó ajkamat. Egyszer tényleg meg fog verni, de kicsit sem bántam. Na jó, talán mégis. Nőket viszont nem bántok, szóval akadt még egy előnye. - Dehogynem! Van, ami segít - kacsintottam aztán rá, majd széttártam a karjaimat. Eléggé nyilvánvaló volt, mire is gondoltam a fáradtság elleni megjegyzésemmel, de azt nem tettem hozzá, hogy ahhoz másik balekot kell keresnie, mert én már nem segíthetek a nők ilyesfajta frusztrációján. - Vagy nincs egy jóképű nyomozó társad, aki... öhm... megspékelne energiával? - billent oldalra a fejem. Hát igen. A modorom nem fog változni, de nem is lenne szórakoztató az élet, ha elkezdenék behódolni mások elvárásainak. Megvontam a vállam, majd felemeltem a kezem, és intettem saját magam felé. - Na, akkor gyere. Az első ütés a tiéd - tettem még hozzá, de ez eddig is így volt. Párosban szép az élet, legyen szó szerelemről, vagy éppen egy verejtékes edzésről. - De vigyázz. Utána már én is harapok.
Attól, mert Mr. tökéletesnek hiszem magam azt gondolta, hogy könnyen elbánhat velem, sosem tartottam. Még ha nem is használtam ki a vámpír képességeim, éreztem, hogy valami más van a dolog mögött, mint holmi kedvtelésből lejövünk ide és szétverjük a másikat parti. A mi még kérdés volt, de idővel mindenre fény derülhet. Minden esetre Anubis és az anyám után ez a hely amolyan rejtek volt, ahol kedvemre levezethettem a feszültségem vagy egy zsákon, vagy jelen esetben egy vállalkozó kedvű férfiún. És nincs az a pénz, hogy hagyjam magam elijeszteni bármivel is. Szükségem volt levegőre, dolgokra, amikre régen is volt időm, és ez, az edzőterem és a sport egy ilyen volt az életemben. Nem mellesleg, ha a munkámban nem is minden nap, de jól jött pár fogás, amit egészen máshogy tanítanak emberek az embereknek egy akadémián és máshogy gyapáljuk itt egymást olyanok, akikről a másik tudja, hogy így vagy úgy, de gyorsan gyógyul és nem kell különösebben félteni sem. -Azt hiszem neked a barátnőd kellene nézegetned, nem másokat. Mellesleg kösz a bókot, páran hajlamosak elfelejteni a... várj, nem jut eszembe minek hívnak minket fű alatt. De igen, hajlamosak a férfiak elfelejteni, hogy az egység egyik tagja nő. És fegyvere van. Szóval, én a helyedben...-mutatok itt végig magamon, majd ingatva fejem, kifejtem ismét, hogy ne nézegessen. Bár sosem fogtam volna rá pisztolyt, és ez is csak a másik cukkolása volt, mintsem valódi fenyegetés, igazság szerint abban volt valami, hogy sokan nem látták a fától az erdőt, és néha jó is volt, hogy nem nőként, hanem egyenrangú félként kezeltek. De olykor ez zavaró is volt. Fújok egyet, és fintort vágok a felvetésre, majd megforgatom szemeim, és megrázom a fejem. Pontosan tudom, mire céloz. De még ez sem ok arra, hogy valóban haragudjak rá. Ilyen volt, ezzel együtt kellett elviselni. -Éppenséggel van egy társam, mi tagadás, nem is néz ki rosszul. De...-kezdek el bemelegíteni még jobban, és bokámmal kőrözni kezdek, majd ugrok párat a levegőbe.-Házi nyúlra nem lövünk!-mondom határozottan, aztán mégis kijavítom magam.-Na jó, lövünk, de az nem is igazán házi nyúl. Még csak nem is nyúl. És ha kimondom, hogy micsoda, kiakadsz, szóval inkább megtartom magamnak.-rántok vállat, és nyelvet öltök rá, kicsinyes bosszúm, vagy inkább hallgatásom idővel úgy is felfedezésre kerül, de hagyom, hogy kicsit évődjön a mondottakon. Már, ha képes ilyesmire. Nem várakoztatom sokáig, a felajánlással élve, és sebességemmel kis előnyre szert téve ütök bordái közé, határozottan és nem kímélve csontjait. -Mit is mondtál? Most jön a harapós rész?-vonom fel szemöldököm, és állok vele szemben úgy, hogy kezeim felemelve védjem arcom, de tudom, hogy ennél rafináltabb és nem fog egyszerűen leütni. Ahhoz túl sokszor volt már hozzá szerencsém így vagy úgy.-Lássuk azokat a fogakat Mr. Lockwood.-mosolyodom el, figyelmem teljes mértékben rá szegezve, kizárva az edzőterem többi részét, ahol akadnak páran, akik kíváncsian kezdenek minket nézni. Nem is igazán értem miért. Igazán hétköznapi páros lehetnénk. Egy hibrid és egy túlkoros farkas.
Kezdőlap
