Mystic Falls. Azt hiszem kezdem megszeretni ezt a helyet. Nem elég hogy egy percig sem engedhetem meg magamnak azt, hogy unatkozzak, még össze is hoz a rég nem látott - de nem mondom hogy hiányoztak is - ismerőseimmel. Ugyancsak fájó pont, de mégis kell az idő míg egyáltalán magammal is rendezem a dolgaim, nem hogy Bry-vel. Természetesen amint eljön a pillanat ahogy ismerem magam, egyáltalán nem fogok túlzásokba esni, hiába is akarok meglepetést okozni, tervezgetni, ha tettekig nem jutok el. Ráadásul, hogy még sajnáltassam továbbra is magam kaptam egy fülest, miszerint drága s egyetlen húgom nem elég hogy bepasizott, már férje is van. Komolyan, Shan? Kezdek kételkedni abban hogy tényleg testvérek lennénk.. nem tudom hogy lehetünk ennyire különbözőek, de ettől függetlenül még mindig az én kicsi húgomról van szó, és ezt nem fogom nem hogy szó nélkül, tettek nélkül sem hagyni. És, ezért vagyok itt. Ebben a kisvárosban nem marad túl sokáig titok egy titok. Nem tisztelném meg a jelenlétemmel a helyet a már undorítóan verejtékező pasik körében, akik még ha titkon is de verik a nyálukat a tanulni vágyó hölgyekre, ha Ő nem lenne itt. Az öltözők előtt várok a pillanatra a megszokottnál talán kicsit mogorvább képemmel, alul öltözve, ahogy azt kell egy edzésre. Nincs kedvem leállni az itt lévő nyomoroncokkal, de mégis, van egy bátor elme aki megzavarja békémet. Csak hallgatom és hallgatom a hülyeségeit, míg nem megelégelve az egészet vágom hozzá a cuccaimat hogy kussoljon már el, s elveszítve egyensúlyát a célpontomba botlik. - Jocelyn! Micsoda véletlen! - Félmosolyra húzva számat teszem a meglepetett, mint aki tényleg nem számított volna a nőre. Nem hiába, ő egy egészen más oldalamat ismerte meg, és szeretném ha ez így is maradna, ugyanis, kulcsfontosságú a tervemhez. - Hoznád a cuccom? - Mutatok a földön fekvő férfin pihenő edzőcuccomra, s közben a kezemre tekerek egy ruhadarabot, védőfelszerelésként. Nyilván nincs rá szükségem, de magabiztosságommal azt a látszatot kell keltenem, hogy egy jó ideje itt dolgozom. Muszáj, hogy bízzon bennem. Nem tűnhet fel neki már az elején, hogy akarok tőle valamit, nyilván a jelenlegi, s azonnali csicskáztásán kívül.
Örültem végre annak, hogy magam lehetek. Bár lassan a könyvesboltban se tartózkodik más, csak én,de ennek ellenére úgy éreztem, hogy itt az ideje kicsit kiszabadulnom és kiszellőztetni a fejemet. Túl sok minden történt az elmúlt hónapban és talán még az egyik sokkból ki se jöttem, de a másikban már benne is voltam. Egyszerűen nehéz volt elfogadnom azt a tényt, hogy az egész eddigi életem hazugságra épült. Nem tudom, hogy miért kellett így lennie, de talán ennek köszönhetően még könnyebben felejtettem el az igazi nevet és hazudtam mindenki képébe az új nevemet. Lehet törvényileg nem ez volt a nevem, bár hamis papírokon ez szerepelt, ha meg elkapnának a rendőrök, akkor előadnám az ártatlan Wheller lányt, aki elfelejtette, hogy ki is ő és ezt kapta valami ismeretlentől és buta módon elhittem. Ohh, igen az emberek szeretnek mindenben hinni, még akkor is, ha pontosan tudják azt, hogy egyáltalán nem lappang semmi igazság a kimondott szavak mögött vagy a tettek mögött. De az is igaz, hogy senkit se ítélhetek el, mert ahogyan az eddig életem volt számomra hazugság, annyira vagyok én most hazugság mások számára, de nem érdekel. Életben akarok maradni és ezen semmi se változtathat. Mikor felemelem a fejemet, akkor újra itt állok. Nem tudom, hogy mit keresek itt. Tudom, hogy sok farkas azért jár ilyen helyekre, mert le akarja vezetni a fölösleges feszültséget, de én nem ezért. Egyszerűen csak ki akarom adni magamból azt a haragot, amit a világ ellen érzek. Meg az se mellékes, hogy szeretem azt, ahogyan a férfiakat a szőnyegre tudom kényszeríteni. Talán törékenynek hisznek és esetlegesen majd kiesik a szemük a helyéről, amikor végig lejtek, de ez mára már nagyon is hidegen hagy. Nem érdekelnek ezek a pillantások, sokkal inkább az a pillanat érdekel, amikor ők kerülnek alulra a ringben. Habozás nélkül bemegyek és átöltözöm, majd amikor elindulnék, akkor valaki a régi nevemen szólít. Ismerem a hangot és amikor megfordulok, akkor megpillantom azt a személyt, akihez semmi kedvem nincs. Egy kisebb mosollyal az arcomon nézek rá. Nem ismerek semmilyen Jocelyn-t, de biztosan szerencsés lehet, ha egy magad fajta keresi. - mondom neki egy kisebb irónia keretében, majd a táskájára siklik a tekintetem. Megforgatom a szemeimet és újra megszólalok. Szerintem elég nagyfiú vagy ahhoz, hogy a saját cuccaidat vidd, mert én nem vagyok a kisegítőd, szóval ezt bebuktad kis-apám. - mondom neki egy fintor keretében, majd megfordulok és kilököm az ajtót, ami a terembe vezet, de még mielőtt becsukódna megfordulok és mosolyogva megszólalok. - Vagy esetleg azok az izmok csak lufik? - de már nem látom az arcát, illetve a reakcióját se. Nem is akarok a közelében lenni, mert túl nagy a veszély. Egyszerűen csak tovább kell játszanom a hülyét és az új énem szerint kell viselkednem, ami egészen jól megy. Soren-hez elég érdekes pillanatok kötnek a múltamban, de ez így van jól. Az a múlt volt és a jelenemben már nem kell benne lennie.
Egyszóval, meglepett. Most vagy nagyon rossz a memóriám és keverem valakivel a csajt, vagy távollétemben teljesen kifordult magából, ami nekem csak közrejátszik igazából! Teszi a kemény csajszit, legalábbis szavaiból ez jön le, de kíváncsi lennék éles helyzetbe mennyire tudna helytállni, ha már annyira lesüllyed, hogy ilyen helyekre teszi be a lábát. Könyörgöm, farkasról beszélünk, és mégis itt pazarolja idejét, a gyenge, mit sem érő emberek társaságában. De, szerencséjére itt vagyok én. Ezek után szívesen megszorongatnám, így vagy úgy. De jön egyel. Vagy kettővel.. az én segítségem idővel hajlamos kamatozni. - Hihetetlen, ugye? - Célzok itt tökéletességemre egy mosoly kíséretében. Jól beszél a leányzó, természetesen igazat adok neki, s egy pillanat erejéig el is kerüli figyelmemet a többi, nekem szánt szava. - De, nem szoktam tévedni. - Elkomolyodok, az iménti bizonytalanságom 100%ig tovaszállt, és erőteljesen megragadom csuklóját. Hiába, hozhat össze millió meg egy emberrel a sors, nem szokásom mindenkinek segédkezet nyújtani, az arca, mindene, örökre az emlékezetembe véste magát, balszerencséjére. Gyors lerázás.. nyilvánvalóan nem szívesen lát, amit tulajdonképpen egyáltalán nem értek meg, már csak ha azt is nézzük mennyire szemrevaló vagyok. Ráadásul, ő csak a túl jó színész Ren-t ismeri.. mi lesz ha szembesül az igazi énemmel? Vállat rántok. Mire reagálnék, sehol senki, s kénytelen vagyok magam bevinni a táskámat a terembe. A büszkeségem ezt normális esetben nem hagyná, de talán.. most sem tesz kivételt. A táskámba nyúlok.. mindenféle finomság rejlik benne. Egy tőr, két pisztoly, verbéna, farkasfű.. A választásom meglepő módon egy tőrre esik, ami egészen véletlenül farkasfűvel van átitatva.. Előhúzom a táskából. Mivel, önvédelemről van szó hasonló bár mű fegyverekkel gyakorolnak, így senkinek nem tűnik fel a különbség. Mindenféle gondolkodás nélkül a lány felé hajítom, nem érdekelve hogy eltalálom - e, avagy sem. Csak megbénulna tőle, azzal pedig csak jól járok igazából. - Nem ismerős a helyzet? - Közeledek felé, újra megszólítom. Nem érdekel hogy van e párja, vagy nincs, ma mindenképpen én leszek. A múlt csak kísért. Vagyis, én mindenképp.
Lehet, hogy hálásnak kellene lennem neki, de nem tudok. Úgy gondolom, hogy még maga az ördög is piskóta hozzá képest, de az is lehet, hogy csak rémeket látok és beleképzelek dolgokat a valóságba. Nem érdekel, hiszen teljesen másik énemet ismerte, azt a lányt ismerte, aki az elkényeztetett elit egyik körébe tartozott, de azóta sok minden történt. Mindig mindenki úgy gondolja, hogy egy ember nem képes igazán megváltozni. Azt hiszem ők nagyon is tévednek, mert most kezdtem csak igazán azt érezni, hogy végre megtalálni az igazi önmagamat, azt akinek nincs szüksége egy olyan személyre, mint amilyen Ren. Nem kell többször megmentenie és jobb lenne, ha távol tartaná magát tőlem, mert nem akarom, hogy a múltam bármelyik darabkája újra rám találjon. Azt hittem eleinte, hogy nehéz lesz eljátszanom a dolgot, hogy nem ismerem, illetve a többit is, de minden csak úgy jött magától, mintha mindig is ilyen lettem volna. Nem érdekelt az se, hogy mennyire tartja magát nagyra, mert egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy távol akarok tőle lenni. Persze, azért meg kell hagyni, hogy eléggé helyes volt, de minek növeljem tovább az egóját, ha már most is az egekben jár. Egyetlen választásom volt, még pedig az, ha pontosan olyan gyorsan magára hagyom, amilyen gyorsan belebotlottam. De miért is ment volna könnyen? Hallottam a lépteit, majd azt ahogyan kinyílik az ajtó. Remek, ezt már nem hiszem el. Még talán egy bolhát és egy piócát is könnyebb lerázni, mint őt. Mit nem értett meg abból, hogy nem ismerem és végre lekophatna azzal a hatalmas egójába és izomtömegével. Érzem, hogy itt még bajok lesznek, de könnyedén hajolok el a kés elől. Nem egyszer kerültem már ilyen szituációba,így pontosan tudom, hogy mire kell figyelnem. Lassan elveszem a kést, de figyelek arra, hogy hol fogom meg, mert ismerve a vámpírok tuti valami turpisság van a dologba. Szemügyre veszem az újonnan szerzett tárgyat, majd elismerően bólintok. Szép csecse-becse. - mondom neki mosolyogva, majd visszadobom neki. Sóhajtok egyet, majd úgy teszek, mintha elgondolkoznék azon, amit mond. - Hmm, már emlékszem. Biztosan te vagy az az örült késdobáló, aki eltűnt a cirkuszból, vagy tévednék? - kérdeztem tőle egy újabb unott mosoly keretében, majd hamarosan elindultam a sarok felé, ahol szinte senki se lát és kedvemre püfölhetem a bokszzsákot minden felszerelés nélkül. Egy-két lépés után megálltam, majd ránéztem. - Figyi, tényleg nem tudom, hogy kit keresel, de az tuti, hogy nem engem. Én nem vagyok Jocelyn vagy ki, engem Mac-nek hívnak és ne vedd sértésnek, de nem vagy az esetem se. Egyszóval fel is út és le is út! - mondtam neki komolyan, majd még pá-pát is intettem hozzá.Remélem most már képes lesz lekopni, mert ha újra a közelembe jön, akkor tuti, hogy fel fog ismerni még eme szőke hajzuhatag ellenére is. Soha nem volt hülye és szerintem ez még az évek alatt se változott.
Egyszerűen, nem fér a fejembe az, amit most leművelt velem. Régen mutattak ily bátorságot irányomban, ami őszintén szólva még ha meglepő is, de jó. Mert, ez csak egyet jelent.. Meg kell nevelnem a leányzót, mert tudnia kell hol a helye. Senkinek nem tűröm el, hogy ennyire semmibe vegyen. Hiába a közös a múltunk, hiába mentettem ki a rosszból, hiába köszönhet milliókat nekem.. mert, a lábaim előtt kéne esedeznie.. abban a pillanatban amint meglátott.. s helyette, úgy tesz mintha fel sem ismerne, mintha egy teljesen más személy lenne. Aminek egy része igaz, mert régebben.. könnyű volt betörni, nagyon lehetett rá hatni, most meg.. igazából, ha nagyon akarnám most sem jelentene akadályt, de egyelőre.. nagy nehezen, de a jó fiút játszok. Persze ha továbbra is folytatja ezt a játékot, kénytelen leszek változtatni. Félreértés ne essék, nagyon is remélem hogy így alakul, de most nem ezért jöttem. Megtisztelve kellene hogy érezze magát, hogy egy nagyobb dolognak a részese lehet, és nem menekülni előlem. Vérig lennék sértve, ha végül sikerült volna eltalálnom ezzel a hirtelen jött dobásommal. Félmosolyra húzva számat közeledek felé, s felemelve kezemet várom vissza a kis játékszeremet. - Benned szebben mutatna. - A mutató és középső ujjam között landol, s kissé fenyegetően válaszolok dicséretére, végighúzva ujjamat a tőr élesebbik oldalán. - Cirkusz? Késdobáló? - Hihetetlen! Már maga az elképzelés is vicces. Én meg a cirkusz.. maximum, az általam összegyűjtött söpredékek szórakoztatnák a még nagyobb söpredékeket, én pedig ülve a kis székemben gazdagodnék meg. Komolyan, még nem is adott rossz ötletet.- Már értem a sok ostoba szőke nős viccek eredetét! - Nézve a lány szőke fürtjeit hülyézem le kissé kódolva. Tisztában vagyok azzal hogy ez csak egy álca, amivel nem fog tudni lemosni magáról. Továbbra is követtem őt, mint egy levakarhatatlan kis kullancs, aki akkor szívja a vérét, talán szó szerint is mikor kedve tartja, vagy éppen éhes. - Először is, én mindenkinek az esete vagyok! - Idegesít hogy ennyire próbál lerázni, de pont leszarom. Közeledek felé, majd amelyik kezével integet megragadom, és magamhoz rántom a lányt. - Másodszor pedig.. te tényleg azt hiszed ezért vagyok itt, Mac? - Felhúzva szemöldökömet bámulok a lányra és sejtelmesen ejtem ki a nevét, majd hosszas magamba történő kántálás után hogy nem bánthatom, elengedem őt. Tudom, hogy nem tévedek és tudom, hogy jó helyen járok.
Feszült voltam és ideges, de még se téphetek szét minden egyes embert, aki idegesít. Bár történetesen most egy idegesítő vámpírba botlottam, akinek szívesen megmutatnám, hogy elegendő egyetlen egy harapás és ő máris megtudja azt, hogy milyen a halál, de nem tehetem meg. Nem buktathatom le, de egy dolgot már most is tudok, hogy még mindig annyira nagy az egója, mint egykoron volt. Semmit se változott, de mégis egy dologban másabb. Bűzlött a farkas szagtól és ez már merőben gyanús volt. Felismerem a fajtársam szagát, de az még meglepőbb, hogy valószínűleg egy nőstényről van szó. Nem értem, hogy mit eszik rajta a bige, de lehet az a baj, hogy még nem igazán ismeri. A szavai szint leperegnek rólam, hiszen ebben már zsenilás lettem a hónapok alatt, hogy semmit se tudjon elárulni a tekintetem. Egyszerűen olyan volt, mintha éppen pókereznénk és nem akarnám elárulni a kártyám járását. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, amikor szőke nős dolgot hozta fel. Én meg legalább most már tudom, hogy van alapja annak, hogy ahol hatalmas izmok vannak, ott nincs ész és még talán az se olyan nagy. - mondtam neki sejtelmesen és gúnyolódva, hiszen ezt sokszor lehet hallani a testépítőknél és Soren-re pontosan illettek a dolgok. Izmos volt, magas és most olyan volt, mint egy idegesítő légy, akinek semmi esze sincsen. Komolyan mit vár, hogy eldobjam magamat a földre és körbe imádjam? Lehet régen megtettem volna, de az a múlt és ez pedig a jelen és most per pillanat csak idegesít. Kiknek is vagy az esete? - kérdezem tőle kíváncsian, majd egy pillanatra úgy teszek, mint aki nagy gondolkodásba kezd és közben összefonom magam előtt a karomat. - Ohh már tudom. A plaza cicák társaságának, meg talán a "művész" lányok társaságában. - mondtam neki még mindig gúnyos hangnemben, majd lemondóan sóhajtok egyet és elindulok tovább, de amikor hirtelen magához ránt, akkor kissé felhúzom magamat és megmutatom neki a szép fehér fogaimat. Talán érti a célzást, hogy gondolkodás nélkül kóstolnám meg őt, majd kirántom a kezemet és rántok egyet a vállaimon. Fogalmam nincs, hogy miért vagy itt és őszintén szólva egy ilyen pojáca dolgai rohadtul nem érdekelnek. Szóval igazán lekophatnál, mert edzeni akarok és nem arra vágyom, hogy mindenki azt higgye, hogy valami szappanopera zajlik itt. Remélem érthető voltam, mert tényleg nem tudom ki a franc vagy. - mondtam neki komolyan és teljes meggyőződéssel, majd miután kiszabadul a kezem pár lépés után birtokba vettem egy bokszzsákot és azt kezdtem el püfölni. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy leszakítsam a helyéről, de próbáltam nem mutatni a bennem tomboló farkast másoknak és minden egyes ütés és rúgás után abban reménykedtem, hogy végre lelép, mert azt várhatja, hogy én bevalljam neki, hogy pontosan tudom ki ő és én ki vagyok. Szerintem ahhoz még az se lenne elég, hogy piros hó hulljon.
Kezd elszállni magától, túl sokat képzel magáról.. ami zavar, mert lassan kezdem magamat látni benne csak nőként, farkasként. Bár még közel sem olyan tökéletes mint én, van még mit tanulnia, de az ha két hasonló személyiségű ember van összezárva egy helyen nem mindig vezet jóra. Tudom. Mert belőlem már egy is sok. Csak fejezné már be ezt az idegfeszítő játékot hogy nem ismer fel. Az illata.. a hangja.. örökre az eszembe véste magát. Nem veszem magamra szavait, újabban elmosolyogtat. Vártam valami visszavágásra, de ez egyszerűen nevetséges hogy ilyen közhelyes dologgal jön. De ám, legyen. Ezt most egy kihívásnak vettem. - Hát legyen, tudtam hogy érdekel mit takar a ruházat! - Idegesítően pajzán mosolyra húzom számat , s a testemet takaró kevéske ruhától kezdem szabaddá tenni testem. Izom trikó? Volt nincs rajtam, Mac-en landol. Majd lassan a nadrágomhoz nyúlok, az alá is.. kicsit elidőzök, játszom a lány idegzeteivel. Talán nem ez a megfelelő hely a kis magán bemutatómra, de ő harcolta ki, én pedig ám legyen, teljesítem kérését. Mit sem törődve a körülöttünk lévőkkel. Kitartóan hallgatom a próbálkozásait.. várok, nem vágok közbe úriember módra. Hagyom hogy azt higgye ezzel most sikerült megfognia, közbe pedig nem.. mindig mindenre van egykét szavam amivel visszaszúrok, néha kicsit talán jobban is a kelleténél, de előszeretettel gázolok az emberek lelkébe. Néha úgy, hogy még észre sem veszem. - Végeztél? - Unottan szólalok fel, majd újabban közelebb megyek hozzá. - Segítsek kitisztítani a füledet? Mindenkit mondtam. Aki nem a nőket, és a kisfiúkat szereti. - Komolyan, ha lenne nálam valami fülpiszkáló már rég a fülében turkálnék, azt tisztogatnám teljesen jó lelkűen. De nem elég ez még a fogát is elkezdi mutogatni nekem. Csak mosolygok nevetséges tette miatt, majd hagyom hogy szabaduljon fogásomból, hagyom hogy azt higgye sikerült megfélemlítenie. Nem becsülöm alá, csak nem most van először dolgom farkasokkal. Kezd idegesíteni.. de már nem az hogy folytatja ezt a nem tudom ki vagy játékot, hanem hogy ennyire figyelmen kívül hagy. Szóval meg is elégelem az egészet. Eltorlaszolom az ajtó sebességem kihasználva, majd a villanyt is leoltom, s sorjába kényszerítem térdre a helyszínen lévő embereket egymás mellé pakolva őket. - Vagy azt csinálod amit mondok, vagy sorjában ölöm meg őket. Válassz. - A nő felé fordulok, majd kezembe veszem az imént használt tőrt. Egy kisebb vérrontás.. ez nélkül nem is lenne az igazi.
Nem akartam elhinni, hogy ez most komoly. Ez már szinte szánalmas volt és legszívesebben jól fejbe vertem volna, hogy térjen már észhez, de úgy éreztem ez is fölösleges lenne, mert nála szerintem már gyárilag valami defektes.... Kíváncsi lennék arra, hogy mindig ilyen vagy ezt azt egészet csak az én kedvemért teszi vagy mindenkit ilyen "felejthetetlen" élményben részeit. Nem nagyon érdekelt, hogy mit mond vagy tesz. Minél inkább próbáltam minden dolgot kizárni, ami hozzá kötött. Egyszerűen csak szerettem volna neki egyet bemosni és már tényleg az idegeim táncolt. Talán ezért is képzeltem őt a bokszzsák helyére. Nem érdekelt mit mond vagy tesz egy bizonyos pontig. Hirtelen minden sötét volt és valami megfoghatatlan rossz érzés kerített hatalmába. De hamarosan olyan történt, amire még talán a legrosszabb rémálmaimban se gondoltam volna. Pontosan láttam őt a sötétben és minden egyes szavát kristálytisztán hallottam. Tettem felé egy-két lépést, majd válasz helyet hirtelen farkassá változtam és úgy rontottam neki. Figyeltem azt, hogy a kést kikerüljem, ami hamarosan hangos csattanással landolt a földön Soren mellett, hiszen őt is ledöntöttem a lábáról, majd arrébb ugrottam. Hátra pillantottam, majd az öltöző felé böktem a fejemmel és farkas énemmel együtt elhagytam a termet. Soha nem tudtam volna megbocsájtani magamnak, ha miattam esik baja bárkinek is, illetve pontosan láttam a szemében, hogy nem csak blöffölt. Simán árthattam volna neki, mert ritka az olyan farkas, aki nem függ a holdtól, de én egy voltam közülük. Hamarosan visszaváltoztam a normális, emberi alakba, de az egyik szekrény takarásába elbújtam. - A trikódat most azonnal! - mondtam neki, amikor belépett az ajtón. - Jobb, ha megteszed, amit kérek, mert különben bántani fogom azokat, akik fontosak számodra. Hidd el képes vagyok rá és egyáltalán nem ismersz már. - mondtam neki komolyan és türelmesen vártam, hogy odaadja azt, amit kérek. - Ideadnád végre azt a fránya trikót? - kérdeztem tőle kissé ingerülten, amikor még mindig nem kaptam meg, majd egy kisebb sóhaj is elhagyta az ajkaimat.
Tettem felé egy határozott lépést azzal hogy válaszút elé állítottam. De ezzel is azt akartam kifejezni mennyire ne játszadozzon velem, engem komolyan kell venni, félni kell tőlem, tisztelni kell engem. Mert ezt amit ő megenged.. nem sok mindenkinek nézem el, én pedig a tudtára adtam világosan a helyzetet, mert ahogy észre veszem a szavak nem használnak esetében. De mindegy is, mert jobban szeretek bizonyítani, hogy nem csak üresen fenyegetőzök. Szép sorjába rendeztem el az embereimet a földön, már a csak a lányra vártam tulajdonképpen. Már kész voltam véresen komollyá változtatni a helyzetet, mikor egy kicsit meglepő fordulatot vettek a dolgok. Az irányítás ott csúszott ki a kezem közül, hogy hirtelen farkassá változott. Egyáltalán nem féltem tőle annak ellenére sem, hogy egy harapása végzetes lehet számomra. A földre dönt. A tetteivel bizonyítja hogy mennyire törődik mások biztonságával, ami.. számomra nem igazán jelent jót, ha a beakarom vonni a tervembe. Természetesen újabban utánamentem, követtem az öleb szagot, ami egyenesen az öltözőkhöz vezetett. A látvány ami fogadott, hogy egy szekrény mögött bújt el természetesen nagyon megnevettetett, figyelmen kívül hagytam kérését. - A fejemben olvasol! Szóval? Megteszed? - A fenyegetése egyáltalán nem ért célba, legalábbis úgy nem ,ahogy azt ő szerette volna. Inkább felcsillant a szemem, hogy végre a tárgyra értünk s így talán hogy ennyire ellenszenves velem szemben szívesen megcsinálná a piszkos munkát. - Ha idejössz érte megkapod. - A trikóm a kezemben pihen amit nyújtok felé. De majd biztos én fáradok azzal hogy odamegyek, mikor neki van rá szüksége? Meg aztán.. egy ilyen látványt sem szívesen hagynék ki, ha már lehetőségem adódik rá.
Sok ember átvert már a korábbi életemben. Sok mindenki halt már meg miattam és talán pont ezért cselekedtem így. Nem akartam, hogy az életemet még több hulla kísérje egészen addig, amíg végül engem el nem kap a halál angyala. Lehet ostoba dolog ilyennel foglalkozni vagy a halál angyalára gondolni, de valahogy soha se féltem ettől a dologtól. Maga a halál szele se tudott megijeszteni. Már kétszer majdnem meghaltam és ha annyira akarna engem, akkor már megfosztott volna az életemtől, de nem tette, így nem fogok a sarokba vonulni és rettegve élni. Erősebb lettem, mint valaha azt gondoltam volna. Megváltoztam pár hónap alatt és az a legfurább, hogy a mostani énemet sokkal inkább magaménak érzem, mint a korábbit, amiben több mint 15 éven keresztül éltem. Menj a pokolba Soren! - mondom neki teljes megvetéssel, majd teszek felé egy lépést, de még mindig takarásban maradok. Lassan kiugrom újra farkas alakban a rejtekhelyemről és elveszem a számmal a trikóját és amilyen hamar megjelentem, olyan hamar tűnök el újra. Lassan belebújok és még pont jó is rám, hiszen a combon közepéig ér. Lassan lépkedek vissza úgy, hogy lássam őt és közben megigazítom a szőke hajkoronámat. Figyelem őt és összefonom a karomat magam előtt. A padló hideg köve se zavar, sőt segít abban, hogy megőrizzem a hideg véremet. Ajkaim mosolyra húzódnak. Nem tudom, hogy mit akarsz tőlem, de jobb ha elfelejted, mert nem leszek soha se a kutyád! - mondom neki mosolyogva, majd még mielőtt bármit is mondhatna, egy ördögi mosoly jelenik meg az arcomon.- És az előbb a drága kis farkasra gondoltam, akinek a szagától csak úgy bűzles. Vámpír létedre és a beképzeltséged ellenére pont egy farkasba szerettél bele? Milyen ironikus.- kérdeztem tőle egy kisebb nevetés kíséretében és lassan neki dőltem az egyik szekrénynek és úgy figyeltem őt. Általában kedves voltam, de neki elég volt pár perc ahhoz, hogy a rosszabbik énem kezdjen felszínre törni.
Nézzük csak.. nagyon próbál ellenállni a leányzó a rosszra való csábításomnak, már pedig én elhatároztam magam, és ezen nem fogok változtatni. Itt vagyok, ide fáradtam erre az izzadságtól bűzlő porfészekbe, csak miatta. Nyilván, célszerűbb lett volna egy olyan személyt választani aki még jobban kapható egy ilyen feladatra, de számára eddig tartott a türelmi időm, most van szükségem rá, ideje viszonoznia a múltban kapott nem mindennapi segítségemet. Akkor kellett volna gondolkoznia, hogy elfogadja, avagy sem. Amennyire vallottam az elején hogy próbálok kedvesen hozzá állni, annyira gyorsan változott is a véleményem. Egyszerűen képtelen vagyok a kedvességre, törődésre, főleg ha a másik személytől is az ellenkezőjét kapom. Nem reagálok semmit sem, csak várom mitévő lesz. A trikót továbbra is nyújtom, hallom a felém tett lépését. Káromra sikerült ebből a helyzetből is kibújnia, újra a farkas énjével szemezek, s el is viszi felé nyújtott felsőmet, amiben nem sokkal utána belebújva meg is jelen. -Meg kell hogy mondjam.. kevésbé szőrős látványra számítottam.- Természetesen nem hagyhattam szó nélkül, már csak a magabiztos mosolya miatt is kijött belőlem. -Viszont.. gondolkodtam azon hogy eldobok valamit, hátha visszahozod.. annyiszor jelensz meg így előttem, hogy kezdem tényleg úgy érezni mintha a gazdád lennék.- Lassan többet látom a farkasformájában, mint emberként, ami számomra mondjuk zavaró, de ugyanakkor előny is lehet a későbbiekben, hogy nincs holdhoz kötve ez az egész, szóval természetesen ebben is csak a jót látom, és egy kicsit sem félek. -Látod? Mégsem vagyok annyira szívtelen!- Hevesen válaszolok, röviden, tömören. Természetesen nem igazán akarok belemenni ebbe a témába, mert ez csak az én dolgom, és rohadtul nem tartozik rá. -De ne hogy már egy fajtársadat előbb bántsad, mintsem egy vámpírt. Vagy kettőt.- Lassan közeledni kezdek felé, és hajlok vissza a témára amit annyira próbált elterelni, de amíg itt vagyok addig ez nem fog menni.
▲ music: can't stop me▲ ▲Words: xx▲ ▲Note: beadhatnád már a derekad ▲
Nem értettem, hogy miért várja el azt, hogy megtegyem amit kér. Rájöhetett volna már pár perc alatt, hogy annyira vágyom a társaságára, mint egy púpra a hátamon. Bár még talán egy púp is kedvesebb társaság lenne, mint ő. Meg ott volt az a tény is, hogy eleinte úgy tettem, mint aki meg se ismeri őt. Egyszerűen tényleg nem értem, hogy miért nem fogja fel már a dolgokat. Nekem ez túl magas. Lehet, hogy ő maga a romlottság mintaképet, de köszönöm én nem kérek belőle. Láttam, hogy mire képesek a sötét lelkűek és ezt még saját magamon is tapasztaltam, mert az apám se volt másabb. Ő miatta több évig hazugságban értem, de ennek már vége. Erősebb lettem, mint azt valaha gondoltam volna és ezt részben az apám által nyújtott hazugságoknak köszönhetem, így részben még hálás is vagyok a megvetés kíséretében. És vajon a drága kis farkas barátnőd mit szólt volna ahhoz, hogy más lányok fedetlen testén legelteted a szemedet és csorgatod a nyáladat? – kérdeztem tőle gúnyosan, majd kellő távolságban megálltam tőle. Reménykedtem abban, hogy nem fog semmi ostobaságot tenni, mert már ő is láthatja, hogy engem nem ural a hold, így könnyen átszabhatom az arcát. – Eldobhatod, de akkor utána te fogsz menni, mert nem vagyok kutya. Farkas vagyok és amint láthatod még a hold se uralja az erőmet, így jobb ha megválogatod a szavaidat. – mondom neki komolyan és minden viccet félretéve. Biztos vagyok abban, hogy nem fogja túl komolyan venni a fenyegetésemet, de nagyon nem ismeri, hogy mire is vagyok képes. A szavai hallatva egy kisebb nevetés hagyta el az ajkaimat, majd neki dőltem az egyik szekrénynek. – Csak nem kiderül, hogy a híres neves Soren-nek van szíve és vagy egy olyan farkas, akit képes megvédeni? – kérdeztem tőle mosolyogva, hiszen a reakcióját halva bizonyságot nyert az, amiről eddig csak tippeltem. – Nem érdekel az örült bosszúd és nem leszek az a személy, aki vámpírokra támad ok nélkül, s ha az kell ahhoz, hogy levakarjalak magamról akkor, igen, képes leszek bántani egy fajtársamat. – mondtam neki komolyan és közben végig a tekintetét néztem. Nem különösebben érdekel addig egy farkas, amíg ő jelenti számomra a menekvést maga az ördög elől.
Vicces az ahogy elvan telve magától. Az én esetemben ez mondjuk teljesen érthető, na de ő.. ráadásul velem szemben.. hát én a helyében nagyon is visszafognám magam és ugranék az első parancsomra farkamat csóválva. Sőt, már annak örülnék hogy a segítségemre lehetek.. de hát.. idővel talán majd erre ő is rájön és változik a hozzáállása. A vak is látja hogy nem vagyok számára egy alig várt társaság, de rájöhetne már a kis porszemnyi eszével ha segít már régesrég nem lennék itt. -Hogy is mondják ezt a halandók? Hűséget fogadtam nem vakságot?- Nyilván nem fogok regényekbe kezdeni a nem túl harmóniás kapcsolatunkról Bryvel. Lenne min javítani.. vagyis rajtam, a hozzáállásomon, ennél nagyobb dolgokat is eltűrt már minthogy CSAK nézem az éppen kiszemeltemet. Ez esetben Mac-et. Meg aztán, amiről nem tud az nem fáj. Nem vagyok a hűség jelképe, nem is leszek. -És ezért is kellesz nekem!- Szinte be sem fejezi mondandóját és egyszerre rávágom ezt a kétértelmű szót. Kicsit elterelődtünk ismételten egy egészen más irányba, a félemlítése nálam pedig nem jön be, még mindig csak a lehetőséget látom benne hogy nem függ a holdtól. Így csak minél gyorsabban véghez tudjuk vinni a kis tervemet. -Lebuktam.- Amolyan meglepetten, ijedten a szám elé kapok kezemmel, mintha teljességgel véletlenül csusszant volna ki a számból ez az egész, és mintha sarokba szorított volna ezzel, közben nagyon nem. Szimplán csak újabb színészkedés, amin nagy eséllyel átlát. Legalábbis remélem. Ez egy zárószó volt tőlem, nem a szerelmi életem kibeszéléséért és tanácsért vagyok itt. -Ugye tisztában vagy vele mekkora hülyeségeket beszélsz?- Kicsit elborul az agyam, a tekintetem elsötétül. Én vagyok a rossz, meg a szörnyű ha ő előbb bántaná fajtársát mintsem egy vámpírt? Vicc. Az egyik szekrényhez szorítom a lányt, és egyáltalán nem fogva vissza magam a feje mellett beleütök, így beszorul a kezem. -Vámpírokra nem támadsz ok nélkül? De farkasra igen?- Most akkor hogy is van ez? Egyáltalán nem értem ezt, és már csak azért is ragozom ennyire túl hogy meggyőzzem az egészben.
Kíváncsian figyelem őt és még kicsit fel is vonom a szemöldökömet, miközben arra várok, hogy végre kinyögje azt, amit akar mondani. Biztos vagyok abban, hogy jobban örülne annak, ha már réges-régen beadtam volna a derekamat, de talán hamarabb adnám el a lelkemet az ördögnek, mint neki. Egy szóval ez veszett ügy, amíg nem fog találni olyan indokot, ami miatt mindenképpen kénytelen lennék megtenni neki azt, amire próbál rávenni. De úgy érzem erre még várnom kell, hogy sikerüljön olyan dolgot találnia az életemben, amivel sakkban tudna tartani. - Tipikus.. - mondom neki egy kisebb gúnyos nevetés kíséretében. Ez annyira a férfiakra vall, hogy csak na. Nem csak azért, mert ő eleve egy tuskó, de pasiból van, ami talán nekem még jól is jöhet. Lehet nem vagyok olyan nagy játékos, mint ő, de azért én is jó párdolgot megtanultam az elmúlt időszakban. Nincs az a pénz Soren, amivel rá tudnál venni, hogy segítsek neked. Tudod hamarabb adnám el a lelkemet az ördögnek, mint neked segítsek. - mondom neki komolyan és ellököm magamat a szekrénytől és továbbra is őt figyelem. A következő válaszára csak egy kisebb morgás hagyja el az ajkaimat és még mindig nem értem, hogy mivel érte el azt, hogy az a farkas szeresse őt. Szemmel láthatóan nála minden pasas is hűségesebb és ott van az a tény is, hogy egy zsarnok és magának való személyről beszélünk, de egy dolgot már sikerült nekem elárulnia, hogy az a lány fontos neki. Ennek köszönhetően pedig egy kisebb fajta biztosítékot is kaptam a kezembe. Ez eddig nagyon is tetszik. A kérdésére egy gonoszkás mosoly jelenik meg az arcomon, de hamarosan a hátam az egyik szekrénynek csapódik és ennek köszönhetően egy kisebb szisszenés hagyja el az ajkaimat. Átváltozhattam volna pillanatok alatt, de nem akartam. Csak mosolyogva figyeltem őt és szinte meg se rezdültem, amikor a fejem mellett csapódott be az ökle. Fogalma nincs arról, hogy mit éltem már át és hogy tényleg nem vagyok az a nebáncsvirág, akit egykoron ismert. De amikor nem enged el, hanem csak újabb kérdéssel halmoz el, akkor a lábamat meglendítem és pontosan a legérzékenyebb pontját találom el, a kezem a nyakára siklik, kibújok a másik keze alatt és a fejét a szekrénybe verem. Nos, lehet nem éppen volt a legjobb megoldás de legalább szabad vagyok. Egy-két lépést hátrálni kezdek, mert biztos vagyok abban, hogy nem fog az örömtől szétcsattanni, de nem igazán izgat. Pontosan, ahogyan mondod. Te mennyi vámpírt öltél már meg, hmm? Inkább ne is válaszolj. - rázom meg a fejemet, mert nem igazán izgat. - Ha annyira fontos az a lány, akkor jobb lesz, ha békén hagysz és nem próbálsz meg bevonni a piszkos kis ügyeidbe, mert ismerem az illatát és könnyen megtalálom. Akkor nem fogok habozni, hogy felhasználjam ellened a barátnődet. - mondom neki még mindig véresen komolyan, majd összefonom magam előtt a karomat, mintha ezzel képes lennék visszaszorítani a bennem lakozó bestiát.
Elképzelni sem tudja hogy szavai mennyire jól esnek. Szinte már borsózok tőle. Annyira erőszakosan próbál visszavágni, de fel sem tűnik neki hogy szavaival csak az egomat táplálja, de nem is akárhogyan. Valamit túl jól csinálhatok, ha az ördöggel előbb leállna, mint velem. Arcomra hatalmas, elégedett vigyor kerekedik. -Ez hízelgő. Köszönöm!- Ez talán az első őszinte szavam hozzá, és látszik is rajtam hogy mennyire jól esett az amit mondott. De mit várt? Azt hitte hogy ezek után magamba zuhanok? Vagy csak ennyire nem lehet kiigazodni rajtam? Mindenesetre, most minden nekem kedvez. Az sem érdekel hogy nem akar beleegyezni a tervembe, mert ez idővel akkor is változni. Ha más nem, erőszakkal fogom elérni. A szekrényhez szorítom, ököllel bele verek, de még csak az arca sem rezzen rá. Mondjuk ez semmiféleképpen nem nevezhető erőszaknak, csak egy lazább fajta közeledés volt, szóval nem esek kétségbe. Sőt. Imádni fogom betörni a lányt, habár ezúttal nem szó szerint értve, sajnálatomra. Kicsit talán felhúzott ezzel az előbb bántok farkast dolgával, de vissza kell fognom magam. Vártam valami visszavágást. Érzékeny pontomat találja el, ami után ösztönösen összehúzom magam, és beveri a fejemet a nem túl rég betört szekrénybe, és kicsit felsérti tökéletes arcomat. Egy darabig csak mozdulatlanul állok hátat fordítva neki, majd a sebhez nyúlok és lassan megfordulok. Üres tekintettel nézek rá, szótlanul. Majd a telefonom töri meg a nyomasztó csendet, jött egy sms. Előveszem, és ismételten elégedett vigyorra formálódik a szám. -Idő van.- Mit sem foglalkozok fenyegetésével, úgy teszek, mintha nem mondott volna semmit, és csak teszem a dolgomat, várok. Várok a tűzjelzőre, ami pár másodpercre rá hogy elraktam telefonomat beriaszt, és az egész helyet belepi a víz. Ami kicsit fel van turbózva farkasfűvel. Kinyújtom a kezemet, a lányra nézek és újabban közeledek felé. -Ugye te sem gondoltad hogy innen csak úgy távozhatsz?- Azért én sem gondoltam hogy minden simán fog menni, szóval nem jöttem felkészületlenül. -Szóval? Mi a válaszod?- A szenvedő lány mellé állok, és lenézek rá válaszára várva. Minden attól függ. Ha segít nekem, hát én is segítek neki.. ha nem.. akkor sok szerencsét kívánok a túléléshez.
Sejtettem, hogy a szavaimon nem igazán fog elgondolkozni, hanem sokkal inkább az egója fog nőni. Komoly nem értem, hogy valaki miként volt képes ennyi időn keresztül élni ekkora egóval. Sok embert az egója juttatja a sírba, de nála másképpen volt, hiszen ő még mindig élt, viszont változatlanul csak saját maga érdekelte. Legalábbis a tettei alapján erre tudtam gondolni. Nem is értem, hogy miként volt képes régen megmenteni, amikor szemmel láthatóan belőle minden fajta jóség hiányzik. Még abban is kételkedtem eleinte, hogy tényleg képes szeretni egy farkast, de a reakció alapján nagyon is igaz. Valakinek sikerült elcsavarnia a fejét és ez még számomra is jól jöhet. Főleg akkor, amikor véletlenül a múltam a veszedelmeit akarja majd a nyakamra hozni. Miután sikerült kiszabadulnom a fogságából, akkor próbáltam minél távolabb kerülni tőle. Nem akartam a közelében lenni, mert jóval idősebb lehet nálam. Legalábbis a szaga ezt sugallja, de valószínűleg ő se számított ekkora ellenállásra, amikor hosszú idő után újra megpillantott. Követtem őt a tekintetemmel, de egy idő után már nem mozdultam. Biztos voltam abban, hogy nem ez lesz az utolsó találkozásunk, de talán legközelebb nem is lesz ennyire kegyes hozzám. Nem értettem, hogy miért mondja azt, hogy idő van, de mielőtt bármit is mondhattam volna megszólalt a tűzjelző, de persze nem egyszerűen a szokásos dolog folyt belőle. Ohh, dehogy. Annál inkább fakasfűvel kevert víz. Éreztem, amint marni kezdi a bőrömet és még rá is vicsorogtam, de hamarosan már a földön voltam és próbáltam felmérni a terepet, hogy hol is találhatnék magamnak fedezéket, mert ha ez így fog folytatódni, akkor hamarosan nem marad semmi se. Egy pillanat megszabadultam volna még a fölsőtől is, de még se tettem. Nem akartam még inkább kedvezni neki. Egy darabig még némán tűrtem, majd néhány nyüszítés is elhagyta a hangomat. Menj a pokolba Ren!!! - mondom neki vicsorogva, mert nem akarok tőle szívességet kérni. Ki fogok innét jutni nélküle is, bár fogalmam sincsen, hogy miként, mert egyre jobban éreztem a fájdalmat és azt ahogyan a farkasfű marni kezdte szép lassan a bőrömet.
Igazság szerint ez a tűzoltó rendszeres dolog olyan annyira csak pótterv volt, hogy az elején nem gondoltam volna hogy idáig fajulunk, és tudok rá olyan szinte lelkileg is hatni mint ahogy azt képzeltem, de nem így lett. Terveim szerint már rég le kellett volna lépnünk a helyről, de a makacssága, és a próbálkozásai meggátoltak, keresztbe tettek rendesen, de hát ez van. Akkor vessen magára. A rendszer mindenképpen bekapcsolt volna, csak hogyha hallgat rám, nem kéne most ezt átélni. Egy újabb tanulság.. nekem senki ne álljon ellen, jobban teszik az emberek ha hallgatnak rám. Bár így is - úgyis ő a szenvedő alany, s bár jobban örültem volna hogy beleegyez a kérésembe, ezzel is megelégszem. Látva ahogy a padlón vergődik boldogsággal, elégedettséggel tölt el. Késve bár, de törve nem, előkapok a kis kellékes táskámból egy kis esernyőt, hogy még véletlenül se rontson bele tökéletes külsőmbe a helyet elárasztó víz. Kinyitom, magam fölé emelem, és a lányhoz sétálok, majd leguggolok tőle akkora távolságra hogy még csak egy pici részét se takarja ki az esernyő. -Majd ott találkozunk, kedvesem.- Rákacsintok a lányra, majd felállok és szép lassan indulok kifele a helyszínről. Mivel ez a válasz nem volt válasz, nem méltatom tovább társaságommal. -Ja, és a trikómat kérem visszaszolgáltatni.- Egy utolsó megvető pillantást vetek rá, és szépen továbbállok.
A múltbéli tette után nem gondoltam volna azt, hogy ennyire gonosz szerzett. Semmiben sem volt különb annál, mint akik elraboltak és lemészárolták az apámat. Nem tudnám azt mondani megölték, mert az minden volt, csak nem kegyes halál. Lehet az apám se volt éppen valami jó fiú, de attól még az apám volt. Nem tudom, hogy még mennyi sötét titkot vitt magával a sírba, de per pillanat nem is akarom tudni. Egyszerűen csak végre szabadulni akarok a démonaimtól, de ehelyett egy újabb démonba ütköztem. Nem értettem, hogy miért nem lehet normális életem, mint a legtöbb velem egykorúnak. Az én életemben semmi se volt normális és ebből már kezdett elegem lenni. Éreztem, amint a farkasfű marni kezdi a bőrömet és egy idő után ennek hangot is adtam egy kisebb nyüszítés keretében. Nem értettem, hogy mivel érdemeltem ki. Lehet egyszer megöltem valakit, de az baleset volt és most mondtam nemet valószínűleg újabb gyilkosságra, így végre Fortuna igazán a kegyei közé fogadhatna. Amikor láttam a tettét, hogy magát védi az"esőtől", akkor még biztosabb lettem abban, hogy egyszer elkapom és megölöm őt. Soha senki iránt nem éreztem még ilyen erős megvetést és gyilkossági vágyat, mint Soren iránt. Amikor meghallom a szavait, akkor egy újabb morgás hagyja el az ajkaimat és fogalmam sincsen, hogy vajon melyik alakom lenne a jobb, de hamar rájövök, ha még sokáig fogok érintkezni ezzel a "vízzel", akkor lassan nem marad bőröm. Álmodozz csak, mert sokkal inkább én leszek az, akit a halálod előtt látni fogsz. - mondom neki minden erőmet összeszedve, majd figyelem a távolodó alakját. Amikor teljesen eltűnik, akkor lassan előrébb kúszok és kiborítom a táskámat, amit a padon felejtettem korábban. A telefonomat próbálom megtalálni, mert az ajtó túl messze van. Esélyem nem lenne eljutni odáig. Gyorsan megnyomok egy gombot remegő újakkal és érzem, amint a méreg szinte a csontomig hatol. Végül hallom, amint valaki felveszi és egyetlen egy szó tudja elhagyni az ajkaimat. Jericho... - majd pedig hamarosan kicsúszik a telefon a kezeim közül, hangosan koppan a földön és csúszik a vízben, majd hamarosan a testem is a földön landol és elnyel teljesen a sötétség. Soha nem hívtam még, vagyis talán életemben egyszer. Mindig is Mr Barrons volt, de most valahogy nem tudtam volna ilyen hivatalosan nevezni. Reménykedtem abban, hogy időben fog érkezni, min mindig. Mert ha nem, akkor hamarosan talán csak egy félig aszott és égett hulla fog maradni hála a rengeteg méregnek, ami még mindig nem akart szűnni.
Messzemenően alulmaradt az elmúlt napokhoz képest a forgalom, de betudtam annak, hogy az összes ügyfelem elégedett a kapott áruval. Így hátradőlve a karosszékemen, elmerültem az olvasás birodalmával. A furcsa érzésemmel viszont nem sokra mentem, mégis alaptalan gondolatnak tartottam, hogy épp ma kell engednem a kísértésnek és hallgatni rá. A csendes magány jobban vonzott, mint a zajos város, amikor megszólalt a telefonom, a gondolataim közül úgy rántott vissza, hogy majd kiborultam a székből. Felmordulok, felállok és a készülékhez sétálok, amit a pulton hagytam, mondván úgy sem fog senki zaklatni. A senki viszont mostanság leszűkült egy személyre, ezért még egyszer felmordultam, és nem túl kedves hangon szóltam a telefonba. -Mi a...-hallom a nevem, majd mintha a túloldalon telefont a földre dobnák, és ez elég, hogy tudjam, valami nincs vele rendben. Felmordulok, ma már sokadjára, felkapom a kabátom, a telefonomon pedig igyekszem megállapítani a telefonjába szerelt nyomkövetővel, hogy mégis merre kószál és hol volt képtelen normális telefonbeszélgetést lezavarni. Arról nem is beszélve, hogy bár nem szokása így hívni, most mégis a keresztnevemen szólított. Még egy ok a jogos aggódásra. Kezdtem úgy érezni, hogy az apja vagyok, leszámítva persze, hogy én nem lógatok fel senkit az első fára, hogy életéért könyörögjön, mielőtt széttépnék, vagy agyonégetné a tűz. Én jobb szerettem a két kezemmel leintézni, vagy mást megkérni, hogy mocskolja be az ujjait. A fehér ingre felkapott dzseki nem túl meleg, a hűvös idő nem akadály számomra. A telefon egyértelmű jelet sugároz, és az út hiába gyorsan megtehető, köszönhető az autónak, ha még így is messzebb van, mint terveztem, hogy engedem. A szobafogság bár gyerekes, legalább hasznos volt, a többi leckével ellentétben. Az edzőterem felirat alatt található bejáratot szinte betöröm, mikor belépek, és a meglepő üresség, ami fogad, kissé meglep. Ez egy edzőterem, még ha nem is kocsma, azért többen kellene, hogy legyenek itt. A szőke lány szaga a levegőben terjeng, ahogy másnak a szagát is érzem, egy vámpírét. Újabb morgás hagyja el a szám, mintha rühes dög lennék, hiába vagyok az, az egy más kérdés. A nyakamba zúduló víz viszont kevésbé tetszik, legyen szó az ember vagy a kevésbé ember énemről. Gyűlölöm a vizet, gyűlölök elázni, legalábbis ebben az értelemben, még ha a másik értelme az elázásnak nem is annyira jellemző rám. A farkasfüvet meg melyik épeszű farkas ne utálná? -Hééé, maradjon ébren-szólalok meg, mikor mellé érek, és leguggolok mellé, de az üveges tekintet egyértelművé teszi, hogy közel se távol nincs magánál. Feje alá gyűröm a kabátom, hogy megtámassza fejét, míg megkeresem és kikapcsolom a tűzjelzőt, mert a jelek szerint a víz sem szereti a farkasokat.. A minimum, hogy ha magához tér, előrukkol valami magyarázattal. -Drága jó istenem, mi lenne velem, ha csak egyszer hallgatna rám a makacs feje.-mormogom, és ahogy eláll a víz zubogása, úgy remélem, hogy lassacskán magához is tér annyira, hogy kiszedjem belőle mi baja. Így ugyanis nem sokra jutok vele. Égeti a bőröm a víz, így felkapom, és száraz helyet keresve leteszem egy padra, megrázom magam, hogy és egy száraz törülközővel végigtörölve kezem, majd övét, megszabadítom a felesleges égetéstől. A többi bajára pedig még nem derült fény.
Biztosa voltam abban, hogy már elege van abból, hogy állandóan pesztrálnia kell, meg abból is, hogy annyiszor mondok neki nemet. Emlékszem arra is, hogy valami fura tetoválást akart rám tetováltatni, ami szerinte valami boszorkány dolog lenne és bárhol képes lenne megtalálnia. Na még csak az kellene, mert akkor biztosan még ennyi magánszférám se lenne. Nem mintha annyira utálnék vele lenni vagy a közelében lenni, de azért néha már igazán bosszantó tud lenni. Egyszerűen egyszerre taszít és talán kicsit vonz is magához. Van benne valami megfoghatatlan és leírhatatlan dolog, ami elegendő ahhoz, hogy elérje azt amit akar. Eleinte talán jobban idegesített a parancsolgatásai, de mára már megtanultam leplezni, de persze az ő figyelmét semmi se kerülheti el. Számára én olyan vagyok, mint egy nyitott könyv, de ő meg számomra olyan, mint egy lakattal lezárt könyv. Rejtélyes és idegesítő. Most viszont nem volt más esélyem arra, hogy életben maradjak, hiszen a farkasfű rendesen marta a bőrömet. Kész csoda, hogy egyáltalán sikerült felhívnom őt és legalább egy szót mondanom. Tudom, hogy utálja azt, ha a keresztnevén hívom, de talán ebből még inkább tudja azt, hogy égető szükségem van rá. Vagyis nem is az, hogy utálja, hanem sokkal inkább szereti, ha tiszteletteljesen szólítom őt vagy ki tudja.... Mintha a sötétség se lenne képes teljesen magába szippantani, mert még mindig érezném azt az iszonyatos maró érzést, pedig már semmi sem létezik számomra. Minden sötét és fogalmam nincs arról, hogy mi zajlik körülöttem, ezért csak reménykedni tudok abban, hogy ő fog rám találni és nem azok az emberek, akik a teremben voltak vagy esetleg a tűzoltók. Nem tudom, hogy mennyi ideje lehettem már kiütve, amikor meghallok egy ismerős mély hangot, de fura módon most nem idegesít, hanem sokkal inkább megnyugtat. Lassan nyitom ki a szemeimet, mert félek attól, ami rám vár. Barrons? - kérdeztem alig hallhatóan, mert per pillanat úgy érzem magamat, mint akit egy vödör savba mártottak és ennek köszönhetően tele lenne sérülésekkel. Egy darabig még nem mozdulok és nem is mondok semmit se, mert próbálom megszokni a fényt. Mi... mi történt? - kérdeztem kissé kábultam és fájdalomtól eltorzult arccal, majd rájövök arra, hogy rajtam meg semmi más nincs, mint Soren hatalmas trikója, így az éget kezemmel gyorsan még lejjebb próbálom tornázni az így is a combom közepéig érő fölsőt. Egyszer nem tudna végre nem ennyire hivatalos lenni? Majdnem meghaltam.. - mondom neki még mindig nyöszörögve, majd belekapaszkodok a kezébe és felülök. Egy darabig csak nézem őt és próbálok nem arra gondolni, hogy mennyire pocsékul is festhetek. Lassan felállok, de még a teremben álló farkasfűvel fűszerezett víz újra marni kezdi a talpamat, így hamar rá kell jönnöm, hogy ennél nagyobb ostobaságot nem is követhettem volna el. De ahelyett, hogy sikerülne visszaülnöm a padra és összehúzni magamat minél kisebbre, sikeresen összesek a fájdalomnak köszönhetően és hamarosan a karjaiban landolok... Én.... - kezdek bele a mondatba, de ennél többet nem tudok kipréselni magamból. Mert talán most először a találkozásunk óta elveszek abban a szempárban.
A tervemhez elengedhetetlen szükségem volt rá, bár egyenlőre a kapcsolatunk olyan volt, mintha felvigyázó lennék egy örökmozgó gyerek mellett. Nem akartam szorosabban kiépíteni ezt, de azért jobban örültem volna, ha nem kellett volna nyakába csengőt kötni, hogy tudjam merre van. Egyszerűbb lett volna, holmi tetoválás, ami számomra biztosíték lett volna arról, hogy nincs semmi baja, na meg persze tudhattam volna, mire készül, mielőtt léphetett volna. Ő viszont hajthatatlan volt, így egyenlőre maradt a telefon és az örökös bébiszitteresdi. Míg emlékeztetem magam, hogy nem vagyok az apja, addig a kevésbé mosolygós énem mormogva veszi tudomásul, hogy ismét akcióba kell lépnem, ha életben akarom még látni. De már magam sem tudtam, hogy akarom e egyáltalán. Azt viszont, hogy keresztnevemen szólít, készpénznek vettem arra, hogy nincs jól. Az edzőterem úszik a vasfüves vízben, ami még nem égetne agyon, ha óvatosan sétálnék a vízben, hisz a bőr cipő egyik előnye, hogy nem ázik be, de mivel a plafonól lógó tűzoltókészülékekből is zubogott, az esélye, hogy nem marja meg bőröm, szinte a nullával lett egyenlő. Első dolgom, hogy fejét kicsivel magasabbra tegyem, mint ahogy teste van, majd leállítom a vizet és kicipelem egy száraz padra, és leteszem rá. -Az lennék...-dünnyögöm sértődött módon, és legbelül elmorzsolok egy mosolyt, amiért magához térve a pólóját kezdi húzogatni, ami nem éppen utal edzésre, de nem faggatózom, erről nem. Azért vannak határok, amiken belül még én sem terveznék tudni a dolgairól, annak ellenére, hogy szinte nyitott könyv előttem. Ezt pedig előszeretettel éreztetem vele. -Ezt inkább én kérdezhetném öntől.-vágok vissza karom összefonva, és megvillan szemem a méregtől, amit most kiváltott belőlem. A ledorgálása jogos lenne, de egyenlőre elég, ha megtűri hűvös hangom és kevésbé kedves modorom. Érzékeltetem vele, hogy jobb dolgom is lenne, mint nyomait kutatva koslatni a világban. -Nem lehetne egyszer, csak egyszer az életben, hogy vigyáz magára? Olyan nagy kérés lenne, hogy hasznosítsa a tudását, amit próbálok a fejébe verni? És a kérdésére a válaszom, nem, amíg nem nő be a feje lágya.-teszek célzást arra, hogy nem tervezem megváltoztatni a hozzáállásom a dolgaihoz és hozzá. A célzás viszont inkább szemrehányó jellegű, hogy jobb lenne, mielőbb felnőnie, különben végleg kihoz a sodromból, s bár most még nem ismeri ezt az énem teljesen, biztosíthatom, hogy ha megismerné még kevésbé örülne nekem. Nekidőlök a falnak, ahol száraz a föld, és figyelem, ahogy elindul a vízben, és mintha nem is az előbb kapartam volna össze eszméletlen állapotból, makacsul lépdel a vízbe. Már megszólalnék, de nem teszek semmit, inkább mögé lépek, hisz kezdem sejteni, a következő lépés inkább következő döntés lesz, vagyis dőlés, hogy konkrétak legyünk. A karomba zuhan, belém kapaszkodik, majd újra a lábára állítom, immár a száraz talajon, de egy percre a tekintete szinte zavaróan fürkészi enyémet. Hunyorogva engedem el, megfeszült állkapoccsal, kiverve minden kósza gondolatot agyamból és távolabb lépek tőle. A helységben hagyott kosárból, amin az "itt hagyott holmik" felirat állt, kikapok egy szagra férfias, külsőre inkább megállapíthatatlan méretekre készített melegítőnadrágot, és felé nyújtom. -Tervezi, hogy hazáig fut a kocsi után, ádámkosztümben, vagy fintorgás helyett felveszi ezt, és eltűnünk innen?-érdeklődöm, felkapva a kabátom, ami hajának köszönhetően vizes lett, s ahogy próbát teszek rá, hogy mennyire vészes a helyzet, az anyag megégeti kezem, mire elfintorodom, és tekintetem szinte bekövetkező gyilkolásról árulkodik, amit a Hercegnőnek szánok.
Kíváncsi lettem volna, hogy ő mit csinál volna a helyemben, amikor magával az ördöggel vagy még annál rosszabb személlyel akad össze. De ha tudná, hogy mit akart és mennyire küzdöttem, akkor talán nem szidna annyira össze. Nem is értem, hogy miért zavart az, amikor mondhatni gyerekként kezelt. Nem voltam már az, vagy legalábbis nem annyira voltam gyerkőc, mint ő azt hitte. Lehet nem a harcban edzettek és nem a háború istenének a gyerekeként láttam meg a napvilágot, de attól függetlenül szerintem már elég sokat változtam. És igenis harcolni szoktam, küzdeni az életemért, így nem értem, hogy mi a baja van neki. De egyszerre akartam azt, hogy itt legyen és ne legyen. Elegendő volt a sebeimnek köszönhető fájdalmat elviselni, nem vágytam még a bosszús szemeire és szavaira. Kellett egy kis idő, amíg minden teljesen tiszta lett és fel fogtam azt, hogy már nem marja a bőrömet az a fránya farkasfű. Egy darabig abban is kételkedem, hogy az ott egy mosoly volt az arcán. Szerintem az olyan ritka nála, mint a fehér holló az égen. Az elmúlt hónapok alatt soha se láttam mosolyogni és ha nem lennék ennyire ramatyul, akkor biztosan szóvá is tenném, de szerintem azzal a lendülettel le is tagadná dolgot. Lehet még azt is mondaná, hogy csak képzelődöm. Nem tartogathatná a mérgét későbbre? - kérdezem tőle még mindig alig hallhatóan és közben a kezem a fejemre siklik, mert eléggé fáj és amikor meglátom a megégett kezeimet, ujjaimat, akkor inkább úgy döntök, hogy nem nézek végig a testemen. Nem akarom látni a kárt, amit Sorennek köszönhetek. Mert maga biztosan sokkal jobban csinálta volna, ha az ördöggel vagy még annál is rosszabb személlyel fut össze, aki mellesleg szerintem olyan 900 év vagy fölötte lehet a szagából ítélve. - mondom neki kissé bosszankodva és egyáltalán nem érdekelnek a szavai és a rosszalló pillantásai. Eljön néha az a pillanat, amikor már nem bírok lakatott tenni a számra és visszaszólok neki. Nem érdekel, hogy szerinte megint elszúrtam, mert lehet ő nem büszke rám, de én az vagyok. Megmentettem jó pár emberi életet és még én is életben maradtam kezdő létemre. Azt már meg se merem neki említeni és talán soha nem is fogom, hogy a múltam egyik darabkája tért vissza kísérteni engem. Nem értem, hogy hova indult el máris és engem miért hagy ebben a vízben sétálni. Komolyan ekkora bajt azért még se okoztam, hogy még inkább szenvedni lásson. Nem elég neki az új ideiglenes tetoválásaim a testem minden egyes apró részén? Komolyan néha annyira szívesen bemosnék neki egyet, de attól tartok az sokkal inkább nekem fájna, mint neki. Még az is lehet, hogy eltörne a kezem. Na arra végképp nem akarok gondolni, majd amikor pedig összeesem és elkap, akkor egyszerűen nem tudok szabadulni a szemeitől. Olyan, mintha rabul ejtettek volna és soha többé nem akarnának elengedni. De amikor talpra állít, akkor észbe kapok és zavartam kapom el a tekintetemet. Vajon azt is tudja, hogy mit tettem egy-két hete, amikor eltűntem pár napra? Tudja, hogy megtaláltam a bátyámat és a közeli egyetemre csalogattam őt? Vajon meg fog állítani akkor, amikor találkozni fogok a testvéremmel? Nem tudom, de azt hiszem jobb lesz felkészülnöm mindenre. Amikor meglátom a ruhákat és megérzem a szagukat megrázom a fejemet és elnevetem magamat. Egy darabig csak figyelem őt, de nem nyúlok értük. Azt is mondhatnám, hogy szavak nélkül kommunikálunk. Én az mondom: - Én biztosan bele nem bújok ezekbe. - Mire ő: De, bele fog és ne merészeljen semmivel se próbálkozni. - vagyis gondolom ezt mondhatja a tekintete. Majd még jó pár percig nézzük egymást és beszélünk minden hang nélkül, végül kikapom a ruhákat a kezei közül és a farkasfűvel áztatott padlóra ejtem, majd egy ártatlan mosollyal nézek rá. Azt és azt kérem. - mondom neki komolyan miközben az ingére és a kabátjára mutatok. Felőlem még percekig maradhatunk itt, de nem fogok valami bűzös ruhába belebújni. Annyira meg már ismerem, hogy nem fog itt hagyni, attól függetlenül, hogy most per pillanat biztosan az idegein táncolok. - Szerintem jobb lesz, ha siet Mr. Barrons, mert a végén még ránk fognak találni. - mondom neki ártatlan hangon és közben arra várok, hogy megszabaduljon azoktól a ruhadaraboktól, amikre igényt tartottam.
Nem tudtam, mibe keveredett, vagy miért keveredett bele, nem is különösebben érdekelt, inkább bosszantott és a gyomrom nehezen fogadta be a tényt, miszerint ismételten én vagyok az ő segítségére és nem fordítva, ahogy a terveimnek mennie kellene. Azzal viszont tisztában voltam, ha magára hagyom, a tápláléklánc bedarálja őt is, és bármekkora erővel bír és küzdéssel, hogy élhessen, van amire ő sem képes. A szívének, ha nem erősíti meg, akárcsak a lelkét, hogy megtanulja a dolgokat, miket mások mondanak, elengedni a füle mellett, azt ő bánhatja csak, senki más. Amit megengedek magamnak előtte, az nem csak előtte egy álca, de a világ előtt is, magam előtt is, és eszem ágában sincs megszabadulni tőle. A mosoly, nem a gyengeség jele, de a boldogságra okom nem sok volt, van és nem is hiszem, hogy sok lenne a jövőben. Azzal viszont egyet kell értenem, hogy míg én egy gleccser erejével folytok el dolgokat, ő számomra nyitott könyv, melyet sokszor olvastam már, újra és újra, meglepetést már aligha képes okozni. Ugyanakkor látom rajta, hogy erősödik, de a dicséret nem mindig építő, mint inkább a hibák kihangsúlyozása, melyből könnyen tanulhat bárki. ehhez mérten kissé szemrehányóan szólalok meg először, és nem érdekel, hogy mi történt, vagy történhetett volna, csak azt akarom, hogy nyugtom lehessen végre. -Mérgem? Úgy nézek én ki, mint aki mérges? Tudtommal mindig így nézek ki. Vagy van valami ellenvetése?-vonom fel szemöldököm, hangom viszont nem a nyugalomról árulkodik. Tekintélyt parancsolóan lenéző viselkedésem, remélem észhez téríti, vagy legalábbis gyorsabb gyógyulásra ösztökéli, mert az együttérzést rég kiöltem magamból, semmit nem puszta kedvességből teszek. De ha már egyszer megmentettem az életét, kockáztatva a saját életemet is, akkor már a befektetésem úgy kezelem, hogy a lehető legtovább életben tudjon maradni. -Esetleg nem gondolkodott olyasmin, hogy megfutamodás? Nem mindig a legjobb módszer a támadás, mintha ezt nem érette volna meg. -kérem ki magamnak, és bár kezdem kapiskálni a helyzetet, nem áll szándékomban nyíltan igazat adni neki. Lehet, hogy nem kellett volna kihúznia másnál a gyufát, mert én sem tűröm már sokáig, hogy pöndöríti a cica bajszom. Elindulok némi száraz ruhát keresni neki, de előre látom, hogy nem lesz könnyű menet ez sem. Míg én már az apja bájos kedvességének köszönhetően élveztem a vasfüves tortúrákat, addig ő nem, de egyszer ebbe is bele kell tanulni, és a saját házam amúgy sem önteném el vízzel. Az ő tanulása ennyit nem ér nekem, hogy amit megszerezzem, azt szó szerint elúsztassam. Fogalmam sincs, hogy szándékosan e vagy sem, a karomba borul, és mintha a szemei a velőmig akarnának látni, úgy pásztázza arcom. Lábra állítom, mielőtt bárminemű gondolat megfogalmazódna bennem, és hagyom, hogy újra elválasszon minket pár lépés távolság. A vak is meglátja a szépségét, de a vak nem látja, amit én látok, vagyis nem tudja, amit én akarok. A ruhadarabot felé lendítem, hangom ugyan nem tűr ellentmondást, de ahogy arcára kiül a gondolata, állkapcsom megfeszül, kitáguló pupillákkal ösztönzöm, és néma beszélgetésünk újra elindul. Túl sok ideje volt már mellettem, hogy fél szavakból is tudjam, mit akar, ellenben ő mindig újabb és újabb kifogásokat és leszúrásokat kapott tőlem, tartottam magam a "fő a változatosság" dologhoz. Oldalra billentve felvonom szemöldököm, erőteljesen nézve őt, de csak nem hagyja magát, és amikor rám mutat, furcsa fintor ül ki arcomra, majd egy másodpercre gúnymosoly ül arcomra. Sok lesz a jóból, ez ma már a második, hogy mosolyszerű képződménnyel díjazom jelenlétét. -Ha egyszer csinálná azt, amit mondok, nem tudom...Biztos nehezére esne. De emlékeztetem, nálam lakik, lényegében eltartom.-mondom, kikapva egy fehér, izzadtságszagú atlétát és az előbb felé nyújtott nadrágot, majd mérlegelve, hogy lassan tényleg itt az ideje a távozásnak, lekapom a felsőm és felé nyújtom, felsőtestem fedetlenül fordul felé, de szememből süt, hogy kihúzta a gyufát.
Kíváncsian figyeltem őt és nem értettem, hogy még mindig mit keresek itt. Persze neki köszönhetően tudok dolgozni is, mert a volt pénztárosát én váltottam le. Így legalább nem neki kell állandóan rám költenie, de már néha igazán bosszantó, hogy egy-egy dolog miatt milyen ruhákba nem képes bújtatni. Néha úgy érzem, hogy még a cafkák is különcebb ruhákat viselnek, mint én. Mármint olyan alkalmakkor. Meg persze jó párszor igazán bosszantó tud lenni és ennek köszönhetően már jó párszor otthagytam és rácsaptam az ajtót. Néha tényleg képes lennék megfojtani őt, de máskor meg annak ellenére amiket tesz vagy mond a közelében akarok lenni. Ha nem ismerném magamat, akkor még annál is jobban félnék, mint mostanában. Lehet ez nem olyan fajta félelem, ami mindenkinek feltűnik. Lehet, hogy csak legeslegbelül rettegek, de félek attól, hogy valamilyen szinte a függője lettem. Mintha nem tudnék nélküle már élni, pedig én ezt soha nem akartam. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy néha szívem szerint megfojtanám, csak hogy érezze mennyire is szeretem őt és mennyire bosszantó tud lenni. A korábbi mosoly jobban állt Önnek, Jericho. - mondom neki egy ártatlan mosoly keretében és direkt figyelem a reakcióját, hogy vajon mit fog mondani vagy reagálni arra, hogy újra a keresztnevén szólítom őt. Tudom, hogy ezzel újra az idegein fogok táncolni, de talán én pontosan ezt akarom. Kíváncsi vagyok arra, hogy létezne e olyan nála, amikor ténylegesen elszakad az a bizonyos cérna és akkor vajon mit tenne. Persze, lehet nem kellene kísérleteznem vele, mer érezhető rajta a nyers vadság, de másrészről meg ott van az a finom, de hanyag elegancia. És akkor az Ön első szava az lenne, hogy gyáva vagyok. Akkor már inkább legyek összeégve, mint újra olyan szánalmasan nézzen rám, mint régebben. - mondom neki gondolkodás nélkül. Lehet nem sikerült még őt megfejtenem teljesen, de azért tudom, hogy mikor milyen pillantása mit jelent és ennek köszönhetően történik az is, hogy néha szavak nélkül beszélünk. Csak tudnám, hogy pontosan mit kar tőlem, de akár hányszor megkérdeztem ezt a dolgot, mindig kitért a válasz alól és ezzel még inkább felhúzott. Sejtettem, hogy nem gondolta volna azt, hogy ennyire messzire fogok menni és ennyire kísérteni fogom az ördögöt, de annyira már ismertem, hogy tudjam soha nem fog a magamra hagyni. Még akkor se, amikor a lehető legjobban a tudtára adom, hogy a hátam közepére nem kívánom és nem akarom, hogy itt legyen. Amikor megkapom a ruháit, akkor mosolyogva veszem el. Na, látja még se volt ez olyan nehéz. - mondom neki még mindig cukkolva és közben úgy nézek rá, hogy mi a francért nem fordul már el. - Nem fordulna el? Szeretnék felöltözni. - mondom neki kissé sietve figyelmen kívül hagyva a szavait. Amikor őnagysága végre megfordul, akkor kibújok a trikóból és felveszem az ingét, illetve valami normális ruhaszerű dolgot csinálok belőle, majd pedig belebújik a dzsekijébe és kiszedem a hajamat alóla, majd pedig mezítláb elindulok. Megyünk vagy van még valami dolga itt? - kérdeztem tőle kíváncsian és ártatlan arccal.
Kezdőlap
• 
• 
• 
• 
• 
• 