Mindenkinek van olyan ember, akit szeretne egy koporsóban látni, ahogy felemészti őt az idő, ahogy elrohad a teste, és a bőre alatt bogarak tanyáznak … na, nekem ilyen Karen. Semmi sem tenne boldogabbá, minthogy ezt a némbert végre egyszer és mindenkorra eltemessem a föld alá. Valamiért a nőknek mindig nehezükre esik meghalni. Rohadt feministák. -Négyszáz éves vagyok, te pedig nem tegnap támadtál fel, úgyhogy … ha akarnál, tudnál valamit tenni ellenem, akkor nem egy ilyen helyen szórakoznál ezzel a ministránsfiúval. – böktem a fejemmel a köcsög felé, akit sörért küldtem el. Szinte fáj, hogy ilyen lecsúszottnak látom Karen-t. Éjszakai klubba járni egy kis vérért? Idáig még én sem süllyedek. Csak mellekért és seggekért járok ide, ha épp látni akarok néhányat energiapazarlás nélkül. Éljen Amerika! – Ez cuki. – vigyorodom el, mikor a bátya védelmére kell. Lehet, hogy még nem is találkozott a bátyával? Ha látta volna egyetértene. – De úgy látszik, hogy nem találkoztál még a bátyáddal. – ha jobban belegondolok … az egyik egy hülye picsa, a másik meg egy idegesítő, gyíkfejű pöcs. Jól kiegészítik egymást, még szerencse, hogy a szülőket nem ismertem, ennyi trauma egy életre talán pont elég is. Az én esetemben egy örök életre. – Ne aggódj, azóta egész sokat fejlődtem. Gyakoroltam a kommunikációt is … vontam meg a vállam, mikor megérkezett végre a söröm is. A fickót viszont egy intéssel elküldtem, aki most jól döntött és nem próbált meg ellenkezni. … szóval, hogy öljelek meg? Kitépném a szíved, de nem hinném, hogy találok ott bármit is … szóval a fejed? Gyújtsalak megint fel? Esetleg … kötözzelek meg és nézzük végig az Alkonyatot? Imádnád. – vigyorgok rá, mielőtt a számhoz emelném az üveget. – Hol hagytad a gyűrűd, szívem? – kérdezem, mikor a kezére siklik a pillantásom. – Ennyire bejött az éjszakai élet? – pillantok rá mosolyogva. Alapszabály, hogy tartsd magadon a gyűrűd. Különben, már abba is belehalsz, hogy reggel kimész egy kávéért. Úgy látszik Karen elfelejtette, hogy ő is megtud halni … ideje rá emlékeztetnem.
Düh, elégedetlenség, bezártság, csupa frusztráció... Szórakozni akarok, ismét napfényben sütkérezni, de Cain nem enged. Beszámíthatalan vagy. És ez még cask most tűnt fel neki? Lassan már a hatodik évszázadot tapossuk együtt, mégsem értette meg. Pedig ő tanított erre, ő mutatta meg, hogyan zárjam el az érzéseimet. - A mai este... - Már villanak a szemeim, előre dölök, hogy ismét egy aprót haraphassak a nyakába, amikor betoppan ő, az öngyilkos jelölt. Szinte reflexből fintorra húzódik a szám, legszívesebben szemközt köpném. - Meglepően bátor vagy, amikor tudhatnád, hogy te jössz a sorban... - kivillantom szemfogaimat, majd kiropogtatom az ujjaimat, de ahogy Eliast szóba hozza, egyelőre leengedem a kezeimet. - Elias a bátyám, és nem gyíkfejű. - Megvédeném? Engem is meglep, de ha választanom kell, hogy jelenleg melyikükre vagyok dühösebb, akkor Darius sokkal vezet. Nem mellesleg, a saját testvéremet nem ölném meg, ellenben vele. Őt szíves örömest, akár többször is. - Természetesen nem, te viszont elég gondatlan munkát végeztél, mintha nem is én képeztelek volna ki... - Elégedetlenül ciccentek, miközben megforgatom a szemeimet. Végül is ő is csak egy újabb kudarc volt, de hát annyi lehetőség áll még előttem. - Viszont merem feltételezni, nem azért jöttél, hogy korrepetáljalak, vagy, hogy térdre borulva a bocsánatomért esedezz, szóval térjünk a lényegre. Miképpen szeretnél meghalni? - Megcsillanak a szemeim, lágyan végigsimítom az arcán, mintha nem is azon gondolkoznék, hogy miként fogom megkínozni, hanem, hogy miként is csábítsam fel magamhoz.
note: sajnálom a csúszást, igyekszem összeszedni magamat | music: One Eye Open ♡
Vámpír •• a legrosszabb rémálmod vagyok egy sötét utcasarkon...
Elültették a bogarat a fülemben. Az a rohadt varangyképű sápadt … ajánlom, hogy ne legyen igaza. Nem különösebben mutattam az első napokban azt, hogy felzaklatott volna a hír, miszerint valahogy mégsem éget porig az a ribanc, aki mellesleg a nővére. Utána viszont elkezdett motoszkálni a fejemben a gondolat, hogy … ha mégis van egy kis esélye, hogy túlélte, jobb, ha én ölöm meg, mielőtt ő próbálna meg engem. Szerencsére értek az emberek meggyőzéséhez, és néhányan tartoznak kisebb-nagyobb szíveségekkel a múltból, miután elintéztem nekik a problémáikat. Így jutottam Seattle-be is. Mostanában kissé megnőtt a hullák száma, ami nem kéne jellemző legyen Karenre. Szó se róla, kegyetlen egy picsa, de több esze volt annál, minthogy hullákat hagyjon szanaszét. Talán megőrült, nem csoda, rohadt nehéz lehet elviselnie saját magát. A szórakozóhelyhez érve már léptem is volna át a küszöböt, mikor az egyik hústorony a súlyát meghazudtoló gyorsasággal ugrott elém, hogy utamat állja. – Gyors leszek. Keresek valakit, megölöm, és jövök is ki. – ezt hallva viszont az arckifejezése nem lett megengedőbb. Így legyen őszinte és lényegretörő az ember, mi? – Ha gondolod megpróbálhatod megvédeni … ahogy jólesik. – rántom meg a vállam. Oly mindegy, hogy Karen-t a saját, vagy a biztonsági őr beleivel fojtom meg, nem? – Gyökér. – sóhajtok fel, ahogy lökök egy kicsit rajta a mellkasánál, mire néhány lépést hátra csúszik, de mire visszanyerné az egyensúlyát, én már rég beljebb vagyok és a helyet pásztázom a szemeimmel. Az a szerencse, hogy Karen minden bizonnyal ugyanúgy néz ki, szóval nem lehet olyan nehéz megismerni. Már éppen mennék kifelé, a következő klubban keresni, mikor megpillantom az egyik sarokasztalnál valami fickóval. Első blikkre lefagyok, reméltem, hogy a madárijesztő öccse csak vicces kedvében volt, de ezek szerint … rohadna meg. A nővérével együtt. - Hozz egy sört! – mondtam a srácnak, ahogy odaléptem hozzájuk és a vállára tettem a kezemet, kissé erősebben megszorítva, hogy érezze: jobban jár, ha felemeli a seggét. – Meglepően élő vagy, ahhoz képest, hogy meghaltál. – mondom aztán Karen-nek, ahogy a fickó hűlt helyére ülök. Na persze, ez rólam is elmondható lenne … de ő kétszer kellett volna, hogy meghaljon. – A gyíkfejű öcséd mondta, hogy élsz … - kezdtem aztán bele, miközben rágyújtottam egy cigaretta szálra. … reméltem, hogy kamuzik, de őszintén szólva, kinézem belőle, hogy volt olyan hülye és nem hagyott elégni. – ahogy azt olyan aranyosan el is mondta. Az összes Syden-ben bele van kódolva genetikailag a hülyeség.
Az eddig lezajlott egész jelenetet nevetségesnek tartom, de magamban már azon gondolkozom, hogy vajon ez is Berenice egyik aljas csapdája-e. Legutóbbi találkánk gördülékenysége és hozadéka is hagyott némi kívánnivalót maga után, felteszem ezek után megrendült a bizalma bennem vagy a velem való üzletelésben. Ebből a szemszögből nézve viszont a kettő egy és ugyanaz. Azt viszont közel sem magyarázza meg, miért küld valaki egy tejfölösszájút, hogy törjön az életemre. Különben is elég rosszul csinálja, ha a célja valóban az, hogy a föld alá kerüljek. Az viszont meglepő fordulat, hogy a nő még Seattle-ben is rám talál. - Nos, ha takarítani jöttél, valószínűleg nem kell emlékeztetnem téged, hogy elég fontos személy vagyok.. - forgatom meg a szemeimet, miközben a hozzánk sétáló pincérnőnek leadom a rendelést, és a szemem sarkából látom, hogy mégsem vagyok annyira egyedül, mint ahogy terveztem. Az új falka az oka mindennek, még nem igazán tudtunk egy hullámhosszra kerülni, de ha minduntalan szembemennek a kéréseimmel, ez egyhamar nem is fog bekövetkezni. - Andrew, Andrew.. Az a büdös kis patkány... - nevetek fel ismét. Nem érzem veszélyben az életem, hisz az életem során megszámlálni sem tudom, hányszor kerültem szorult helyzetbe. Ez itt most nem az. Andrew Winter egy helyi képviselő, aki nemhogy a politikához nem ért, de azt hiszi miattam nem került be a szenátusba sem, pedig biz' isten, nem fáj nagyobb babérokra a fogam, csak a saját házam tájékán akarok sepregetni.. Meg olykor New Orleansban, de az más lapra tartozik. - Szóval indokot akarsz vagy magasabb fizetséget? Hallgatlak.. - dőlök hátra kényelmesen, míg várom, hogy megérkezzen a whiskym. Közben sanda gyanúm támad, hogy esetleg lebecsülöm őt, de emiatt még sosem zavartattam magam. Ez sem az a pillanat.
Tulajdonképpen semmi sem motivál a ma estével kapcsolatban, a megbízóm, ha nevezhetem így azt a beszari alakot, semmit sem képes adni azért, hogy megteszem neki ezt az aprócska szívességet. A klub mindenre alkalmas helynek bizonyul és két héttel később pont ide rendelem az "áldozatot". Örömmel konstatálom, hogy a fizimiskája egy fokkal elfogadhatóbb, mint a másiké, azé a Mr Winteré. A kézfogás udvarias, a mosoly hamis, a beszélgetés terelés. -Engem semmi, de időben mindenre rátérek, türelem. - villantok mosolyt és elfoglalom helyem a boxban. Winter itt van a klubban, pár perce éreztem meg a jelenlétét, nem bízik abban, hogy elvégzem a munka rám eső részét, talán nem is olyan hülye, mint amilyennek elsőre tűnt. -Nos, látom magán, hogy annyira sem vesz komolyan, mint egy nyolcéves gyereket, én se magát, sőt, nem látom Önben a veszélyességi faktort sem, amiért fel kellett külön bérelni engem. - vonok vállat, fiatal külsőm ellenére a hatalmam nagyon is ősi és a korommal együtt egyre erősebb és veszélyesebb lett. Sokan hajlamosak semmibe venni, de ezt hamar megszoktam változtatni. -Nem tudom mennyire jártas a dologban, de gondolom nem mondok újat az Andrew Winter névvel, vagy igen? Két hete felbérelt, hogy öljem meg magát, indok semmi, fizetség elenyésző, ergo nekem semmiért sem éri meg megölni magát, alkut ajánlok. - hajolok előre és az asztalra támasztott kezeimbe hajtom a fejem és így pillantok a farkasra. Nem mindig alakul úgy, hogy én kötök alkut, velem szoktak, fordítva kevésbé, érezze megtisztelve magát a vérfarkas. Winter valahol a VIP szekcióban lehet, nem tartom kizártnak, hogy figyeltet pár emberével, épp ezért gondoltam egy egyszerű kis beszélgetős szituáció kialakításában, így kevésbé vagyunk feltűnőek. Ismét a vérfarkasra nézek, olyan tűnik, aki képes teljesíteni egy egyszerű kérést, nem tehetségtelen, na persze veszélyesebbnek se mondanám jobban, mint más farkasokat.
Nehéz helyzetben vagyok, sosem gondoltam volna, hogy egyszer így fogok kikötni egy nő mellett, erre tessék. Gyerekem lesz. Innentől kezdve viszont a helyzet bonyolódik. Mindig is szerettek a hátamra céltáblákat ragasztani, azt viszont teljesen biztos, hogy a jövőben minden erőmmel azon kell ügyködnöm, hogy ez többé ne történjen meg. A városnak nem lenne jó, ha elveszítené a polgármesterét, Fayenek meg, ha a gyereke apját. A kis üzenet, ami fogad, nem túl biztató, de még így sem rettent el. Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamelyik múltbéli félresikerült üzlettársam kacsint vissza rám, én meg hagyom, mert szeretném a lehető legrövidebb és leggyorsabb módon rövidre zárni az üzleti ügyeimet egy időre. Ha lehet, akkor vérontás nélkül. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy pálfordulás történt és többé nem fog vér tapadni a kezemhez, de jobb szeretnék úgy nézni majd a születendő gyerekemre, ahogy azt egy normális apa teszi. Ez a klub nem az én terepem, nem igazán ismerem ki magam, de nem firtatom az udvarias invitálást. Üzleti ügyekben sosem lépek elhamarkodottan, most is komótosan sétálok be, és meglepetten konstatálom, hogy pillanatok alatt megtalál az ügyfelem. Automatikusan nyújtom felé a kezem köszönésképp, majd le is hanyatlik testem mellé, amint meghallom, hogy nyugodt hangon, mintegy tényként közli velem a tervét. Aztán nemes egyszerűséggel elröhögöm magam. - Azt megtudhatom, mi vitt rá erre a merész lépésre? - nevetek tovább, és bevágódom az egyik bokszba. Egyértelmű, hogy nem veszem őt komolyan. Csak rá kell nézni a kis ficsúrra, mit tehetne ő ellenem? Ha pedig elsiklottam néhány részlet felett, képes vagyok lemondani a tervemről, hogy mindent szép szóval intézek el.
A zene olyan förtelmes decibellel üvölt és a kéjes nyögések amelyek az én boxom mellettiből áthallatszanak épp annyira tetézik a hangulatom, mint a rám váró újabb semmit mondó üzlet. Tisztában vagyok azzal, hogy semmi ígéreteset nem tudnak felajánlani a szolgálataimért cserébe. Ha pedig Én szabok meg feltételeket az felháborodást kelt és elhúzzák a csíkot, majd, mint a pincsi kutyák újra bekönyörgik magukat hozzám azzal, hogy átgondolták és megfelelnek a paraméterek és a feltételek. Mulattat az e fajta viselkedés, mert Én tisztában vagyok vele míg Ők nem, hogy Én vagyok az egyetlen, aki elvállalja a piti kis bűnök eltakarítását vagy elvégzését. -Magnus Valentine? -Attól függ ki kérdezi. - Villantottam fel egy ezer wattos mosolyt a köpcös férfinek. -A megbízója, Clark Winter. - Foglalt helyet velem szemben és piszkálni kezdte a körmeit. Látszott rajta, hogy ideges és a félelem szagát is érezni lehetett rajta, elégedetten dőltem előrébb és összekulcsolt kezeimre fektettem az állam. -Mr. Winter, nincs sok időm, hagyjuk a formaságot, mit akar? Reszkető kézzel vett elő egy fényképet és elém tolta, sóhajtottam egyet, tipikus. -Azt akarja öljem meg, miért? -Útban van. – Dörmögte Én pedig felkacagtam. -Csupán ennyi? Útban van? -Maga az a fajta, akinek indokok kellenek ahhoz, hogy öljön? -Ne sértegessen, dehogyis, egyszerűen csak szeretem tudni az indokokat, szórakoztatóbb, de ha nem hát nem. – Fogtam és alaposan megnéztem a fényképen szereplő férfit. -Vérfarkas. -Jó tudni, nem mintha számítana. – Vigyorogva zsebre süllyesztettem a képet. – Most akkor jöjjön az alku Önre eső része. Azt akarom, hogy hozzon nekem egy liter vért egy ősi vámpírtól. A férfi arca egyszerre játszott lilában, kékben és zöldben. Csak bólintott, de tudtam ehhez nem elég bátor, hogy megtegye, megölöm a farkast és, ha az alku rá eső része nem teljesül, akkor Őt is, mi sem egyszerűbb.
2 héttel később…
-Üdvözletem Kevin. – Léptem a farkas elé és vigyorogva köszöntöttem. Mindig jó látni, ha a potenciális áldozat halvány lila gőzben tapogat, mert fogalma sincs ki áll előtte. -Milyen faragatlan vagyok még be sem mutatkoztam. Magnus Valentine vagyok, Én fogom megölni magát. – Vigyorogtam továbbra is mintha ez természetes volna. Direkt ugyanabba a klubba invitáltam meg a farkast, mint ahol az üzlet kötettett. Nagy a zaj, senki sem lát az orránál tovább így egy haláleset is csak később lát napvilágot. -Nem ajánlom, hogy sikítson, rohangáljon és fenyegetőzzön, hasztalan, üljön csak le abba a boxba ott a sarokban mintha csak régi cimborájával találkozott volna. – veregettem meg a vállát és ekkor egy kisebb szikra rázta meg a testem, Warlock, mintha ez a szó lenne a levegőbe írva. Nocsak, nocsak, ez érdekes lesz.
Olyan rettenetesen furcsa egy teljesen új kultúrát elsajátítani ennyi idő elteltével, hogy az szinte már lehetetlennek bizonyult. De az igazság az, hogy csak kényelmetlenül érzem magam a bőrömben, mert egyetlen egy ismeretlen arc sem vesz körül. Az ismeretségem nagy része, vagy egyáltalán nem kíváncsi rám, vagy pedig halott. Szóval itt vagyok én.. Mindössze azért, hogy a régi ügyeimet intézzem. De valahogy már ez sem jelent annyit a számomra. Mintha megváltoztam volna. Nem csak a kultúra lett más, hanem én is. Ebben a világban azért nem olyan könnyű megúszni egy gyilkosságot. Csak, ha nem találsz egy jó balekot, akit bemárthatsz. De mivel még mindig szokom az egész helyzetet egyelőre próbálom a lehető legjobb alakításomat hozni, amin láthatóan fellelhető pár hiányosság, de idővel azt hiszem tudnék ezen javítani. - Ennek pedig igazából azaz oka, mert az életünk folyamatosan szerte ágazik ezzel együtt pedig újabb rejtélyek bukkannak fel, amik megfejtésre várnak. Példának okáért az én életemben most egy újabb ág nyílott rajta a te neveddel. Ha pedig azelőtt véget érne a kettőnk beszélgetése, hogy megfejtenélek, akkor úgy gondolom, hogy az életem hátralevő részéig nem maradnál más, mint egy megfejtetlen rejtély, amit idő előtt kidobtak a kukába. - Lehet, hogy ez egy elég kegyetlen utalás arra, hogy valószínűleg ő is a kukában fog landolni valahol hamarosan. Bár a legegyszerűbb az lenne, ha teljes mértékben el tudnám tüntetni a holttestét. Azt hiszem valamilyen savban akarják megsemmisíteni a hulláját. Bár, akkor nem is értem, mégis miképpen bizonyosodnak meg arról, hogy tényleg meghalt. Bár talán elég fontos személy ahhoz, hogy híre menjen. Tudom is én. Amíg fizetnek, nem fogok háborogni. - Én pedig megmondom neked, hogy miért. Túl sokat agyalsz. Azért vagyok még itt veled, mert éppenséggel nem úton vagyunk valahová máshová, mert neked beindultak az agytekervényeid és nem vagy hajlandó felállni a helyedről, hogy kettesben lehessünk. Inkább szívesebben töltőd az idődet itt, ahol több a férfihormon a levegőben. Hm.. Talán a rejtélynek ezt a részét rosszul vettem ki, mert akkor bocsáss meg, hogy raboltam az idődet. - Azzal már fel is álltam az asztaltól, de tudom, hogy nem fogja annyiban hagyni. Azt hiszem minden férfinak a gyengesége az, ha magát a férfiasságát kérdőjelezi meg valaki. Főleg, ha az illető egy nő.
Hogy bánom-e, amiért a fantáziámra bízza a munkáját? Normál esetben azt mondanám, dehogy! Amúgy is imádok fantáziálni lényegében...akármiről. Most viszont tényleg el lett ültetve a fejemben a kételkedés magva. Amilyen gyönyörű ez a nő, épp annyira titokzatos és van benne valami körülírhatatlan furcsaság. Mintha a közelében nem érezném biztonságban magam. Oké, sok nő mellett volt már, hogy szerencsétlennek tűntem, de ez más. Nem is igazán tudom megmagyarázni, még magamnak sem. Szélesen vigyorgok rá, persze csakis a normális keretek között, hiszen nem akarom egy perverz elmebeteg látszatát kelteni, de továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem árt nyitva tartani a szemem. - Az egész életünk egy kitöltésre váró rejtvény, amit szerintem sosem tudunk teljes mértékben megfejteni. Én jó ideje próbálkozom, de a negyedénél sem vagyok. - Ahogy így közelebb hajoltam hozzá, még furcsább érzés kerített hatalmába. Oké, nem vagyok egy Brad Pitt, de azért a nők többsége a csekély távolság hatására zavarba szokott jönni kicsit, Hazelnek viszont a szeme sem rebben. Ez különös. Vagy csak túl sokat gondolok magamról. A javaslatát hallva visszadőlök a helyemre, a mosoly még mindig ott bujkál a szám szegletében. Normál esetben kapva kapnék az alkalmon, hogy elvonuljak egy vonzó nővel oda, ahol nem zavarhatnak és csak kettecskén lehetünk, de most...nem is tudom. Talán jobban érzem magam a zsúfolt klubban? Mindegy, azt hiszem, inkább játsszunk nyílt lapokkal. - Tudod, mit nem értek? Az elmúlt kb. félórában nálam minden bizonnyal sokkal magabiztosabb és férfiasabb férfiak - bár ezzel az egoista énem vitatkozna - környékeztek meg, próbálták veled felvenni a szemkontaktust, te mégis csak velem foglalkozol. Félre ne érts, ez hízelgő...lenne, ha azt érezném, hogy komolyan érdekellek. De valahogy úgy sejtem, inkább vagyok számodra közömbös, mintsem olyasvalaki, aki iránt komolyabban érdeklődsz. És akkor visszakanyarodva a gondolatmenetemhez. Baromira nem értem, hogy ha ez tényleg így van, miért vagy még velem? - Ha a megérzéseim becsapnak, akkor most, hogy kvázi lepattintottam, totál elvesztettem a lehetőséget, hogy egy gyönyörű nővel töltsem az éjszaka maradék részét.
Nem szoktam bájcsevejt folytatni egyetlen áldozatommal sem, de valahogy most nem igazán láttam más lehetőséget arra, hogy megkaparinthassam magamnak. Habár sosem voltam az a típus, aki szeretett játszadozni a prédával. Én sokkal inkább a gyorsaság híre voltam. Belopakodtam, hogy aztán elvágjam egyszerűen a torkát és úgy sétáljak tovább, mintha nem is történt volna semmi. Most talán használhattam volna egyszerű mérget, amit szintúgy nem vezetnének vissza hozzám még ebben az újdonsült világban sem. Tisztában vagyok azzal, hogyan kell csinálni a dolgokat anélkül, hogy túlságosan nagy feltűnést keltenék. Az igazság pedig az, hogy minél tovább tartózkodtam itt úgy éreztem, hogy egyre többen látnak vele együtt és az pedig akaratlanul is túl sok kérdést vett fel magában. De még mindig ki tudom magyarázni a helyzetet azzal, ami ténylegesen igaz. Idejött, hogy bepróbálkozzon nálam és rettenetesen béna volt benne. Fura, hogy ez neki nem tűnt még fel. Bár lehet, hogy elkönyvelte az én érthetetlen és ismeretlen kedvességemnek. – Ha nem bánod ezt a fantáziádra bízom. – Halovány mosollyal az arcomon rákacsintok és lehet, hogy egy kicsit megrémítem, de nem igazán zavar. Mármint a félelmeivel előbb vagy utóbb mindenki szembe akar nézni. Azt pedig szerintem egyetlen egy férfi sem ismerné el szívesen, hogy volt egy nő, aki képes volt elérni azt, hogy valami megrezdüljön benne. Nem hiszem, hogy aki idáig eljutott szívesen mondaná azt, hogy most berezeltem és inkább nem csinálom tovább. Úgy vélem a külső alapján beletartozom abba a kategóriába, amiért megéri kockáztatni. – Hát.. Mindenki szereti a jó rejtvényeket, nemde? – Meglepett, hogy közelebb hajolt hozzám mégsem érzem úgy, hogy zavarban kellene lennem a helyzettől. Én játszadoztam rá arra, hogy erre az útra tévedjünk a legkevesebb, hogy elviselem. – De, ha már itt tartunk.. Nem megyünk egy kicsit kellemesebb helyre, ahol ténylegesen tudunk beszélgetni? – Elég rövid beszélgetés elé nézünk az egyszer biztos. De ezt neki nem kell tudnia. Hadd legyen meglepetés.
Nahát, komolyan azt hittem, hogy a lélektárulkozós monológommal Kínáig elüldözöm, ehelyett nem csupán itt maradt, de egy pillanatra halálra is rémített. A legdurvább, hogy bár tudom, hogy viccelt, mégis egytized másodperc erejéig hittem neki. Nevezhetjük belső hangnak vagy aminek akarjuk, kicsit nyugtalanító. Ráadásul ha jól sejtem a dolgot, jobb, ha nem érzem biztonságban magam a szépség mellett, ha viszont tévedek, nagy gáz van a megérzéseimmel, amiknek korábban sokszor hasznát vettem már. Most mindenesetre vetek egy megkönnyebbült vigyort a velem szemben ülő Hazel felé, ezzel mintha magamat is nyugtatni próbálnám. Úgy tűnik, sikerül, ugyanis kevésbé vagyok feszült. De azért nem tagadom, odafigyelek a körülöttem zajló eseményekre. Jobban, mint percekkel ezelőtt. Most még azt is hallom az átszűrődő zenén keresztül, hogy a terem túlsó végében valami ripityára törött és bőszen anyáznak. - Mi vagy te, valami kereskedő? Vagy magánnyomozó? - Mosolyogva találgatok a szavai alapján. Tényleg ötletem sincs, mi lehet a munkája. Baromi ködösen fogalmazott. Na nem baj, szeretek én a dolgok mélyére ásni. Így még izgalmasabb is a történet. Egy hirtelen ötlettől vezérelve áthajolok a köztünk lévő asztalkán, így csupán pár centi választ el tőle. A tekintetét fürkészve, mosolyogva szólalok meg. - Őszinte leszek. Látszik, mennyire nehéz téged zavarba hozni, nyugodt vagy, olykor mégis látszik rajtad valamiféle rejtett érzelem, amit nem tudok hova tenni. Talán...düh? Vagy ingerültség? Próbállak megfejteni, de azt már leszűrtem, hogy nem lesz egyszerű dolgom. Azonban...nem az a típus vagyok, aki egykönnyen feladja. - Egy féloldalas mosoly kíséretében - amiről azt hallottam, nagyon baró a nők körében - visszadőlök a helyemre és onnan mosolygok rá. Eskü, még engem is meglep, mennyire menő lettem így hirtelen. Talán egész éjjel nem viselkedtem feleannyira férfiasan sem, mint most. Lepacsiznék magammal, ha az nem rontaná vissza az összképet a lúzerségig.
Azt hiszem, hogy idegesítenie kellett volna mostanra már az, hogy valahogy anélkül hozza magát zavarba, hogy én igazából bármit is segédkeznék benne. De az igazság az, hogy az ügyetlenkedése egyszerűen csak felvetette bennem a kérdést, hogy mégis ki akarhatja őt holtan látni? Úgy értem nem úgy tűnik, mintha olyan könnyedén tudna az ágyába csalogatni egy-egy nőt, majd pedig másnap úgy tenni, mintha soha nem is találkoztak volna. Ezért a dühös szeretőt kizárhatom. Azonban annyira ügyetlen volt az elmúlt időben, amióta csak beszélek vele, meg tényleg nem is tudom, hogyan kellene őt jellemeznem jelen pillanatban, de az biztos, hogy volt benne valami furcsa. De egyáltalán nem rossz értelemben értem ezt. Viszont nem tudom meghatározni pontosan, hogy hova is kavarodnak a gondolataim. Az egyszer biztos, hogy teljes mértékben értetlenül állok azelőtt a tény előtt, hogy valaki meg akarja ölni. Úgy értem, mi értelme az egésznek? Ha békén hagyják, akkor egy idő után szerintem még arra is képes, hogy önmagával végezzen, mert belefut egy faágba, vagy esetleg elbotlik és pont egy giotinba esve végzi. Igazából bármi lehetséges. De az is lehet, hogy belehal abba, hogy teljes mértékben leégeti magát egy nő előtt. De ezért nem szoktam én közelebb férkőzni az áldozathoz, beszélgetni vele, mert ilyenkor beindít automatikusan egy gondolkodási hullámvasutat, ami igazából soha nem ér véget. Egyszerűen nem tudod leállítani. Pontosan ezért is volt egyszerű régebben, amikor csak belopakodtam és elvágtam a torkukat az embereknek. Csendes gyilkos. Precíz, gyors és hatásos. Azonban a technológia fejlődésével már semmi nem olyan egyszerű. Régebben nem találtak volna meg engem, de most már olyan könnyedén visszavezethetnek egy gyilkosságot hozzám, hogy az már valami hihetetlen. Mosolyogva hallgatom, ahogy szinte egy levegővétellel darálja le, hogy mégis mi mindent jelent neki az éneklés. Igazából valamilyen szinten megértem, hogy mit akar mondani. Míg az ő művészete a zene és az éneklés, addig én inkább megmaradok a gyilkosság adta természetes művészetnél. A halál mindig ott van körülöttünk, de néha mi magunk is a kezünkbe vehetjük az irányítást és kionthatunk egy életet. A halált kijátszani teljes mértékben, nem lehetséges. Mert lehet, hogy visszatér valaki a halálból, ahogyan Ryan is tette, de az igazság az, hogyha rövid ideig is, de a halál markában volt és tudja jól, hogy egyszer még találkozni fognak. – Igazából, ha nem csavarom, akkor egyszerűen levágom. – Apró hatásszünet után felnevetek, hiszen látszik rajta, hogy egy pillanatra azért ráhoztam a frászt. – Megbízásra dolgozom. Már jó ideje vagyok a szakmában és szeretem is ezt csinálni. A magam ura vagyok. A vevők meg megtalálnak, ha igazán akarnak. – Azt hiszem elég jól körbeírtam az egészet ahhoz, hogy beindítsam a fantáziáját. Ha minden jól megy, akkor igazából minden másra gondolni fog csak arra nem, amire ténylegesen utalni akartam. Vagy, akkor rettenetesen rosszul próbálok meg beilleszkedni ebbe a nyomasztó társadalomba, amitől borsódzik a hátam.
Már épp sarkon fordultam volna, mivel az ő helyében elküldeném magam a terem túlsó végébe, hogy a tömegen keresztül még csak ne is lássam a képemet ez után a kis "műsor" után, ő azonban legnagyobb meglepetésemre és nem is tagadom, örömömre meginvitál egy félreeső asztalkához. Sínen vagyok. Akkor mégis miért érzem furán magam Hazellel? Mármint igen, most, hogy úgy tűnik, sikerült bevágódnom nála, a már meglévő "rohadt büszke vagyok magamra" érzés mellé becsatlakozott egy megmagyarázhatatlan, különös emóció. Mint mikor veszély esetén villognak a képzeletbeli radarjaim. Hülyeség. Oké, már több mint 100 éves vagyok, de ez simán lehet "csecsemőkor", nézőpont kérdése. Szóval a megérzéseim baromi egyszerűen cserbenhagyhatnak. Mint mikor a második feleségembe beleszerettem. Na jó, ez erős volt, muszáj leszoknom a példálózásról, főleg önmagamnak. Meg persze hagyjam már szegényt békében nyugodni. A lényeg az, hogy bár most, hogy már-már kettesben vagyunk Hazellel, ezerrel üvölt egy sugallat felém, miszerint keressek egy talán kevésbé vonzó nőt, de mindenképp húzzak onnan a fenébe, én valahogy nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy hinnem kéne a belső hangomnak. Még a végén elszalasztok egy kellemes éjszakát. A másik meg, hogy nem vagyok gyáva, kikérem magamon magamnak. Hogy gondolhatok olyat, hogy lelépek, csak mert "valami esetleg nem stimmel"? Különben is, ez a nő bármit tehet velem, megengedem neki. Meg is késelhet. Nem mintha azzal árthatna nekem. Már jó ideje nem bántottam senkit, de ha arra került sor, mindig meg tudtam védeni magam. Szóval ennyit erről, most meg szépen kiszállok az ostoba gondolataim mókuskerekéből, és erre a szépségre fókuszálok. - Egy itteni bárban vagyok énekes. Elhiheted, a színpadon sokkal menőbb vagyok. Ezt csak azért mondom, mert most kellőképp beégtem előtted. - És igen, tudatnom kell vele, hogy ennyire nem vagyok lúzer, mint amilyennek most tűnhettem pár perce. Valahogy folyton ez történik, kivéve mikor énekelek. Minden nagyképűség nélkül mondhatom - a rutin meg az évek -, hogy a bárban imádják az előadott dalaimat. Mikor elkezdtem ott dolgozni, még csak kéthetente péntekenként léphettem fel, most meg már heti négy alkalommal. És mindig vastapsot kapok. Ez csak jelent valamit. Hirtelen hangosan folytatom a gondolatmenetem, nem is értem, miért, de egyszerűen kikívánkozik belőlem, közben pedig magam elé meredek. - Szeretem a zenét. Amikor a közönségnek adok elő valamit, vagy akár csak egy-két embernek, megváltozik a bensőm, és azt hiszem, a légkör is. Az pedig baromi jó érzés. A hangom kieresztésekor ráadásul körülírhatatlan energiák szabadulnak fel, és tudom, ez most furán hangozhat, sőt férfi létemre csöpögősnek, de a fenébe is, művészlelkem van. Erről pedig nem tehetek. Ami azt illeti, örülök, hogy ilyen vagyok, és hogy a hallgatóságnak mutathatok valamit, amit értékelnek, és ami esetleg a szívükig is eljut. Jó érzés. Na meg arról sem feledkezhetek meg, hogy olyankor tényleg nem vagyok szerencsétlenkedő balfék. És te, mit csinálsz, amikor épp nem egy buliban csavarod el gyanútlan férfiak fejét? - Küldök felé egy kedves, talán kissé bárgyú féloldalas mosolyt, aztán a tömegre meredek. Lehet, nem volt bölcs döntés kitárulkoznom, az érzékeny oldalam sok nőt elijesztett már, de nem érdekel. Ilyen vagyok és kész. És még mindig itt van bennem az a kósza elmélet, miszerint valami nem klappol. Az is lehet, hogy így próbálom elijeszteni ezt a gyönyörű nőt, hogy aztán ráfoghassam arra, hogy túlságosan nyitott voltam, ezzel pedig ezt a hangyányi kis "nyugtalanságot", amit a közelében érzek, szépen kiölhetem a bátor fejemből.
A bókja hallatán nem kicsit lepődtem meg. Mi lett, a fejére esett volna a legutóbbi találkozásunk óta? Netán megszálta a szentlélek? Hah, nem is lenne rossz, de kötve hiszem, hogy ilyesmiről lenne szó. Ő az emlékeimben végig úgy élt, mint Warren ördögi ikre, akit messziről el kell kerülni, ha nem akarsz balszerencsét az életedbe.. kíváncsi vagyok, sikerül-e neki idővel kikerülnie ebből az általam felállított skatulyából. - Sejtettem, hidd el. Meg is lepődtem volna, ha rajongsz értük. - Felelem nevetve, miután határozottan kijelentette, hogy egyáltalán nincsen oda ezekért a típusú zenékért, amiket én énekeltem. - Mondjuk, nem is tudom, mit néznék ki belőled. Hallgatsz egyáltalán valamit? - kezdek el morfondírozni azon, hogy vajon melyik zenei irányzat dalai tartozhatnak az ő favoritjai közé. Talán a rap, ha abból indulok ki, hogy nehéz gyerekkora volt.. esetleg a rock, vagy a punk? Aztán akaratlanul is felfigyeltem arra, amit legközelebb mondott. - Legnagyobb baj..? Még mindig követnek? - Kérdezem érdeklődően és egy kissé aggodalmasan is, bár ez utóbbi gőzöm sincs, honnan jött. - Igen, köszönöm - bólintok mosolyogva és mivel tudtam, hogy úgysem érdekli, mi van a fiammal, inkább nem is tettem hozzá a nevét. Mondjuk az arca nem igazán árulkodott semmiféle érzelemről, a nemtörődömsége sem látszott annyira szembetűnőnek. Emiatt végül, mégis úgy láttam jónak, ha kibököm a nevét, lesz, ami lesz alapon. Én aztán nem várok el tőle az ég világon semmit sem, de ha kibököm, az én lelkiismeretem legalább tiszta marad. - Mellesleg, a kis csöppség a Matthew névre hallgat. Nem lehet könnyű neki időről időre új városba mekekülni, folyton attól tartva, hogy rátalálnak és ismét bezárják őt valahová.. ezt a sorsot még ő sem érdemli meg. S a legrosszabb nem is ez, hanem hogy az illetők igazából nem is őt keresik, hanem Warrent. - Nem gondoltál arra, hogy esetleg felfedd a kiléted előttük? Mármint , hogy valahogy bebizonyítsd, hogy igazából kettő van belőletek..? -Kérdezem, mert valahol róla is kell legyenek papírok, ha máshol nem is, akkor a korházban, ahol megszülettek. De mi a fenéért állok én az ő pártjára? Mondjuk jelen pillanatban, nem igazán tudom, melyik másik párt oldalára állhatnék, ha nem erre. Warrenére? Aki lelépett és azóta sem adott semmi életjelet magáról? Olyan Isten nincs. Majd mikor intett a csaposnak, egy pillanatra elgondolkoztam, hogy mit is ihatnék. - Egy kólát kérek - mondom végül a csaposnak, aki épp a válaszomra várt. - Nem, még nem iszom alkoholt- folytatom immár csak Sevnek szánva a szavaimat.
Meg kell mondanom, hogy az ügyetlensége még csak növelte a magabiztosságomat, mert azért egy ilyen sráccal különösebb gondom nem lehet. Komolyan mennyire nehéz eltenni láb alól valakit, aki szinte szó szerint a saját lábán nem bír megállni? Habár szórakoztatott, ahogyan nyavalyogni kezdtek a ragacsos italtól, ami beterítette őket. De a tanulság, hogy még nincsenek abban a korban, hogy igyanak. Ilyen egyszerű az egész. Ha nem próbálkoznak valamivel, amit nem kellene, akkor nem is igazán eshetnek bele ebbe a kellemetlen szituációba. Látom rajta, hogy próbál úgy viselkedni, mintha ez az egész természetes közeg lenne nála, természetes mozdulatsor mégis lerí róla, hogy úgymond zavarban van, mert valami újjal próbálkozik, de határozottan nem túl sok sikerrel. – Szia Winn. – Kedves mosollyal ejtem ki a nevét és tényleg próbálok megfelelni a jelenlegi társadalmi normáknak, de elég nehéz, ha az ember még mindig hozzászokik az egész helyzethez. Valahogy még mindig összerezdülök a kocsiktól és a mobiltelefonok sem a kedvenceim. Egyszerűen nem egy pár száz évvel ezelőtt született személy agyához igazították. De többnyire egyedül vagyok a technika fejlődésének feldolgozásában, mert makacs módon még Kendra-tól sem fogadok el segítséget. Bár nem vagyunk barátnők, vagy ilyesmi.. Magam sem tudom, hogy mik vagyunk, de Ryan óta ő az egyetlen, aki normálisan állt hozzám. – Nem, de az őszinteséged már ér valamit, úgyhogy foglalj nyugodtan helyet. – Arra utazom, hogy kettesben legyek vele, hogy szemtanúk nélkül onthassam ki az életét, nemde? Ő pedig kettesben akar lenni velem. Csak a végcélunk nem egészen egyezik. Pontosan ezért is megyek bele ebbe a játékba. – Szóval Winn.. Mivel foglalkozol? – Egy egész tanulmányt folytattam arról, hogy mégis mikről lehet ilyenkor beszélgetni és jelen esetben ez tűnt a legjobb megoldásnak. Mármint ezzel még nem igazán eshet le neki, hogy nem ebből a korból származom és alig pár hónapom volt arra, hogy beleszokjak ebbe az életvitelbe és a szűk ruhákba, amiknek a többsége egyenesen nevetséges, de igyekszem nem túl válogatós lenni.
Szerintem ha Louise itt lenne, most garantáltan szájba vágna. Nem hiszem el, hogy ennyire szerencsétlen vagyok. Mármint nem mutathatom magam lúzernek ez előtt a nő előtt, pláne nem így, hogy fel akarom szedni, és most mégis sikerült egy pillanat alatt meglöknöm az egyik körülöttünk szambázó pincért, ezzel pedig egy csapat minden bizonnyal kiskorút - ejnye - be is temetett különböző italokkal. Na már most...ha úgy teszek, mintha ehhez közöm sem lenne, vajon Hazel elhiszi? Először is szép neve van, másodszor...biztos nem. Mindegy, a bénaságom adja magát, ez van. Ha nem tetszik neki, együtt kell élnem a tudattal. Öt perc szomorkodás után pedig belevetni magam egy újabb hölgy keresésébe erre az éjszakára. Ez a terv, ha Hazel most elmenekülne. Sok nő nem bírja a szerencsétlenkedést. Jó, a két feleségem erre a cáfolat, de kettő aránylik a négyszázhoz. Eddigi életem során kb. ennyi nőnél próbálkoztam be sikertelenül. Persze ehhez hozzá kell adni, hogy minimum ugyanennyinél sikeresen vettem az akadályt. Na jó, Mr. Matematikus énemet szépen félrepakolom, majd később remélhetőleg úgyis villogok a tudásommal...igaz, más téren. - Üdvözletem Hazel, Winn vagyok. Őszinte leszek, az ilyesmi nem az erősségem. Megláttalak, én pedig valami idióta film módszerét próbálom alkalmazni rajtad. Mármint ahhoz, hogy felszedje...anyám, ezzel nem segítek magamon, igaz? - Úgy nézek körül, mint aki épp egy lapátot keres, amivel eláshatja magát. Nem is lenne rossz ötlet. Lou-tól most egy még kegyetlenebb pofont kapnék, amiért ilyen béna vagyok. Egyáltalán hogy lehettem olyan hülye, hogy elmondom Hazelnek a módszerem? Ezzel biztos nem kerülök fel a "legjobb csajozós dumák" listára. Örülhetek, ha nem lép le rögvest. Még az előbbi pincéres húzásommal sem égettem be magam ennyire, mint most. Ha pozitív akarok maradni, akkor azt mondanám, mindössze "fokozzuk" az élvezeteket. Hát az biztos.
Nem volt furcsa, hogy meglepődött a bókomon, normális emberek mind ezt teszik, tekintve, hogy nem vagyok képes emberségesen bánni más halandókkal, legyen szó nőről, férfiról, gyerekről, nagypapiról vagy nagymamiról. Az én lelki fejlődésem valahol megakadt, vagy alaposan eldeformálódott egy olyan irányba, amire joggal nem lehetnének büszkék a szüleim, de őket midnig is jobban érdekelte egy másik picike poronty, így én nem aggódtam amiatt, hogy mit gondolnak mások. A szüleimet nem érdekeltem, ebből merítettem az erőt ahhoz, hogy engem meg mások véleménye ne érdekeljen. Annyi gonoszságot, ocsmányságot tettem már meg, hogy valahogy meg sem kottyant az, hogy már mi minden írható fel a számlámra nap mint nap. Kegyetlen a világ, és úgy gondoltam, hogy nem az én efféle viselkedésem fog kontinenseket elpusztítani, vagy tömegnyi embereket megölni. Ha olyan helyen dolgoznék, ahol erre lehetőség van, valószínűleg már régen meghoztam volna egy ilyen döntést. Nem tudtam jó lenni. De nem is várta el tőlem senki, hogy a jóság egy apró szikráját erőltessem ki magamból. Nehéz is lenne olyasmit kierőltetni, ami nem létezik. - Nem rajongok az ilyen zenékért. - vontam meg a vállamat, mikor említést tett, hogy talán ez lesz a kedvencem. Ettől azért még távol voltam, a hangja tetszett, a dal szövege nekem túl nyálas volt, de ízlések és pofonok, ide valószínűleg olyan emberek tették be a lábukat, akiknek erre van igénye. Én nem voltam ilyen, csak ez a bár tartott nyitva a közelemnben, és inni bárhol tudok, szóval ez volt az első számú oka annak, hogy ide tértem be. - Akkor tudjuk be véletlennek. Én már régóta nem figyeltem, hogy ki merre jár, főleg mióta van ennél nagyobb bajom is. - Ismét csak vállrántás, köszönhetően annak, hogy még midnig menekülőben kell élnem. Az egész annyira nagy bajt hozott a fejemre, hogy nem tudtam nem elfelejtetni azt, hogy mindig szökésben kell lennem. Ez az életem, az én drámai show-m, és még énekelnem sem kellett. - Szóval kisfiú. Ühm... elismerésem. -biccentettem felé, de mindennemű mosoly nélkül. Nem tudott érdekelni... vagyis valahol érdekelt, de volt bennem valami gát, ami azt sugallta, hogy senki számára ne mutassak magamból olyat, ami szép lehet vagy jó lehet. Erre volt szükségem. - Hát, nekem még nem ért véget a rohamom. Mindig mozgásban kell lennem ahhoz, hogy ne találjanak meg azok, akiktől ti megmentetettetek engem. Úgy tűnik, hogy egyre eredményesebb vagyok. - vigyorodtam el, majd intettem a csaposnak, hogy hozzon a lánynak is egy italt. - Valami alkoholmenteset. Gondolom nem iszol.
Az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhatok ez. Mégis úgy érzem, hogy az új világ és minden egyes itt töltött percem befolyásolja a gondolataimat ezzel kapcsolatban, de mégsem annyira, hogy azt mondjam visszavonulok és nem csinálom ezt az egészet. Most már elvállaltam és nem táncolok vissza. Soha nem táncoltam vissza. Habár mindig megvolt a magam indoka arra, hogy miért vállalok el egy munkát. Körültekintően mértem fel a helyzetet, de most az egyetlen dolog, amit tehetek az nem más, mint pusztán az, hogy megpróbálok elvegyülni és egyszerűen mindent feltenni a puszta véletlenre. Apró késeim szinte égetik a ruhámon keresztül a bőrömet, mert ahova csak lehetséges volt képes voltam eldugni egyet-egyet. Nem szeretném még véletlenül sem elhibázni. Annak híre menne. Egy ilyen új világban pedig sokkal hamarabb és sokkal komolyabban, mint az régebben történt volna. A szájról-szájra dolog kicsit megnehezítette a helyzetet, meg az is, hogy többnyire senki nem tudta, hogy ki vagyok. Egek, még azt sem tudták, hogy nő vagyok. Rá kellett jönnöm, hogy a modern kornak és a külsőmnek köszönhetően nem is nekem kell becserkésznem az áldozatomat, hiszen ő maga fog odasétálni hozzám. Ahogyan azt meg is tette két whisky felhajtása után. Nem bámulom egyfolytában egyszerűen csak a szemem sarkából is képes vagyok észrevenni dolgokat, ha nagyon szeretném. Most pedig, ahogy egyre közeledik fel kell vegyem az apró álcámat, amit még nem is tudom minek titulálhatnék. Buta liba, vagy magányos romantikus lélek? Majd eldől. – Én pedig szíves örömest elfogadom. A nevem Hazel. A tiéd?– Mutatkozom be neki kedves mosollyal az arcomon, amitől már a gyomrom szinte rögtön háborogni is kezd, mert az ilyen nyálas, tenyérbe mászó stílus nagyon, de nagyon távol áll tőlem. Simán átvághatnám itt a torkát és elsétálhatnék. Mire észrevenné bárki is, hogy mi történt én már régen messze lennék. De nem szabad elsietnem. Bár ez is attól függ, hogyan alakul ez az egész, mert ha már nagyon nem bírom, akkor egyszerűen csak felteszem az i-re a pontot és már itt sem vagyok.
Szabadnap. Ez mit is jelent? Ja, megvan. Buli, orrba-szájba ivászat és egy nő felszedése. Muszáj kompenzálnom a művészlelkem okozta szerelemre éhes férfiszívem valahogy, ez pedig egy gyors kaland lesz. Eldöntöttem. Nem vagyok a híve, de a fenébe is, pasiból vagyok, és épp tegnap döbbentem rá, hogy már több hónapja nem halmoztam az élvezeteket. Ma erre garantáltan sort kerítek. A Dante's mindig dugig van gyönyörű nőkkel, nem is volt kérdés, hogy e mellé teszem le a voksomat. Louise miatt persze majdnem otthon maradtam, mert szokásához híven kiselőadást tartott nekem, ezúttal az egyéjszakás kalandokról írt egy pro-kontra listát, megjegyezném, csak a negatív rubrikába jegyzetelt, a másik oldal full üresre sikeredett. Na igen, a drága gátlásos Lou. Nevetés-visszafojtva tessékeltem ki a házamból, mondván, már késő van, ő meg nem sűrűn bírja az éjszakázást. Nem mindannyian lehetünk éjjeli baglyok, ugyebár. A klubba nem bunkóságból nem invitáltam meg, mindössze jó barátként ismerem annyira, hogy tudjam, ha kínozzák sem tenné be a lábát egy "ilyen" helyre. De ennyit Louise-ról. Ha még egy percig a legjobb barátomra gondolok, elhagy a libidóm. Tekintetem végigfuttatom a szórakozóhely egyik végéből a másikig, és bizony nem kell sok idő, hogy megakadjon a szemem egy szőke szépségen. A dupla whiskymet felhajtva azonnal megcélzom a terem azon pontját, ahol a nő áll. Mikor odaérek hozzá, a szemébe nézve mosolyogva, kissé búgó hangon szólalok meg. Nem vagyok jártas az ilyesmiben, de valami romantikus filmben, amit Lou nézetett meg velem, ezt a módszert alkalmazta a fickó, és láss csodát, bevált. Hátha mázlim lesz. - Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyedül vagy itt. Meghívnálak egy italra. Nem szeretem, ha egy ilyen szép nő magányosan tengődik, pláne nem egy buliban. Mi a neved gyönyörűm? - Közelről még szebb, bár van benne valami megmagyarázhatatlan rejtélyes vonás, amit nem tudok hova tenni. De talán ez még jobban vonz benne. Chantele még mindig a legcsodásabb lány, akit valaha láttam, de Louise folytonos beszólogatása kezd elbizonytalanítani. Épp ezért nem ragaszkodhatok egy plátói szerelembe. Ez a szőkeség pedig úgy gondolom, tökéletes partner lenne a ma esti terveimben.
Ha valakit semmiképpen nem akartam viszontlátni, mint emlékeztetőt, akkor az Severus volt. Az elmémben ő úgy maradt meg, mint Warren gonosz és idegesítő, titokzatos ikre, akit jobb elkerülni.. Dehát, akit általában látni sem bírsz, azzal mindenképpen össze fogsz még futni. Ilyen a karma. És tessék. Az én ex szerelmem két lábon járó emlékeztetője itt áll előttem, életnagyságban. Hogy miért? Nos, azt én magam is szeretném tudni és remélem meg is kapom majd a kérdésemre a választ. Nem mintha Mattie nem lenne épp elég emlékeztető az apjára.. valahányszor Rá nézek, Őt látom, a szerelmemet, aki nélkül néha még lélegezni is nehéz. Ő volt a mindenem, de becsapott. És pontosan emiatt is költöztem olyan távol MF-tól, amennyire az csak lehetséges volt. Aztán, amint lejárt a számom, gondoltam odasétálok hozzá. Egy részem valamiért kíváncsi volt arra, hogy mi lett vele azóta, hogy utoljára láttuk egymást. - Ez egy bók? Ez meglepő volt.. de köszi. - Nem kellett megerőltetnem magam ahhoz, hogy kellő mennyiségű meglepettséget tudjak belecsempészni az arckifejezésembe, ugyanis tényleg nem számítottam volna tőle hasonló megnyílvánulásra. -A végén kiderül, hogy még kedvenc számod is lett.. - teszem hozzá nevetve. Na persze, ő nem olyannak tűnik, akinek tetszenének a számaim.. Nem is tudom, mit tudnék kinézni belőle. Talán rappet, abból kiindulva, hogy rossz gyerekkora volt. - Már pedig muszáj véletlennek lennie. Mi más lehetne? - Emelem fel szépen ívelt szemöldökeimet a feltételezése hallatán. Én és ő? Kizárt, nem jön be.. vagyis.. a stílusa, a viselkedése, az egész megjelenése totál eltér attól, amit én megszoktam ettől a külsőtől. Nem tudnék elvonatkoztatni Warrentől, de különbenis, én meg mi a csudáért gondolkodom ilyeneken? -Jól vagyok, köszönöm. S te? Igen, a kicsi.. poronty megszületett.. és kisfiú lett, ha esetleg érdekelne - felelem a kérdésére, direkt az ő szóhasználatát használva a kisfiamra. Ha úgy vesszük a nagybátyja.. tehát érdekelhetné. Mindegy, megint olyanokon agyalok, amin nem kéne. - Hát, veled mi a helyzet? Mi szél hozott Seattle-be? - Folytatom egy kérdéssel, érdeklődve pillantva rá.
Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek megszokni ezt a világot, a technológiát és mindent, ami ezzel jár. Legszívesebben visszamennék a múltamba, amit még mindig homály fed. Nem értem, hogyan lyukadtam ki itt, avagy egyáltalán mégis miért. Főleg, mivel fény sem derült arra, hogy mi történt a kastélyban. Talán ez az, ami leginkább zavar engem. Talán van valaki más is, aki olyan elveszetten kóborol, mint én? Nem tudom, hogy jobban érezném magam tőle, vagy egyszerűen a képzeletem szüleményének titulálnám és határozottan kijelenthetném, hogy elveszítettem a józan eszemet. Eléggé keserű sors lenne a számomra. De amíg képes vagyok valamibe kapaszkodni addig nem hiszem, hogy elveszett lennék. Lehet, hogy nem a legjobb dologba kapaszkodni, ami sem a mai norma, sem pedig régebben nem volt elfogadott, de ebben voltam a legjobb. Abban, hogy megöljek embereket. Nem tettem fel kérdéseket, hogy miért kell elvégeznem. Egyszerűen csak megtettem, mert erre fizettek. Persze lehet idővel változtam volna és nem öltem volna csak úgy meg embereket, mert fizetnek érte. De ezt azt hiszem soha nem fogjuk megtudni, ahogyan azt sem, hogy miért szakították félbe az életemet, hogy idehozhassanak. Egyszerűen nyomasztó az egész. Most éppen egy megadott címre kell mennem egy fényképpel hozzácsatolva. Kiráz a hideg, már attól a pillanattól kezdve, hogy belépek. Pedig ennél rosszabb dolgokat is tettem már, láttam már. Mégis szinte érzi a testem és a lelkem is, hogy ez az egész nem nekem való. Nem itt van a helyem. Gyűlölöm az egészet. De a legrosszabb talán az egészben az, hogy Ryan is eltűnt. Mint szürke szamár a ködben. Pedig ő lett volna az egyetlen reménysugaram. Habár azok után, hogy megöltem igaz külső befolyások hatására, de ő a barátom volt. A legjobb barátom, amióta csak az eszemet tudom, de most mégis ebben a világban soha nem éreztem magam ennyire egyedül. A legrosszabb az, hogy talán még sosem éreztem magam egyedül. Most is csak azért, mert kétségbeesetten szükségem lenne valakire, de képtelen vagyok arra, hogy bárkit közel engedjek magamhoz. Leülök az egyik asztalhoz, majd pedig anélkül, hogy ránéznék a képre könnyedén kiszúrom az áldozatomat. Már csak meg kell várnom a legmegfelelőbb pillanatot arra, hogy végezzek vele. Régebben egyszerűen csak lecsaptam az árnyakból. Most szem előtt lehetek és az emberek nem is sejtik a terveimet, a gondolataimat, a célomat. Habár az egyszer biztos, hogy eléggé kitűnök a tömegből.
Nem vágyódtam arra, hogy magyarázkodnom kelljen bárkinek, ezért is választottam egy olyan helyet, ahová csak beülök, s iszogatok, mintha semmi nem történne körülöttem. A zene mindig sokat segített, ha gondterheltség gyötört, de az utóbbi időben már rájöttem arra, hogy semmire nem megyek, ha nem lépek túl azon, ami pár hónapja történt. Mióta ez a két csaj megmentett, nem akadtak a nyomomra, és úgy tűnt, hogy ez nem is fog változni. Az még mindig neheztelésre adott okot, hogy a bátyám végett kaptak el, és oylat akartak leverni rajtam, amihez vajmi kevés közöm volt... maximum annyi, hogy ugyanazon vér folydogált az ereinkben, s emiatt még a kinézetünk is teljes egészében megegyezett. De ő eltűnt, talán már réges régen elkapták, és lehetőleg elföldelték valahová. Én nem bánnám, miatta az egész életemet elveszítettem, elbaltázták, és valamin sosem léptem túl, méghozzá ezen az egészen. Ő jó életet kapott, én utcát, koszt és moicskot. Néhány szakadt pólót, lyukas cipőket, és csak akkor voltam igazán szerencsés, ha két naponta jutott nekem pár falat vacsora. Letértem a helyes útról, már az iskolát sem végeztem el úgy, ahogyan azt bizonyára a tesó megtette. De kit érdekel, hogy ő mire vitte és hogy én hol vagyok? Lefogadnám, nagyobb bennem a talpraesettség, mint a drágalátos bátyusomban. A lány odajött hozzám. Ahogyan azt akartam és terveztem, mióta itt megláttam. - Egészen szép hangod van. - jegyeztem meg mintha csak lényegtelen információkról fecsegnék a poharam felett. Megvontam a vállamat, miközben újra belekortyoltam az olcsó italomba, aztán rögtön a vigyorommal feleltem neki. - Annyi bár van, igen... és te pont ebben énekelsz. Nyilván ez a sors furcsa véletlene. Ismét egymásba akadtunk. Nem gondolod, hogy ilyen véletlenek márpedig nincsenek? - kérdeztem kíváncsian, majd mélyen a tekintetébe bámultam. - Hogy vagy mostanság? A kicsi... poronty is megvan már? - néztem végig az alakján. Tudtam, hogy várandós volt, mikor megmentette az életemet. De nem érdekelt annyira, hogy nyomon kövessem a sorsát, legyen az a kölyök a rokonom vagy sem.
Hogy honnan tudtam, hogy Severus volt az és nem Warren? Egy, az a tekintet mindent elárult. Kettő, Warrenről azóta sem hallottam semmit és valószínüleg már nem is fogok. Fáj, de próbálok megbarátkozni a gondolatával. Három, remélem nem Warren az, mert ha igen.. és én innen lejövök, az lesz az első dolgom, hogy felképelem, amiért magamra hagyott a legnagyobb bajban. Igaz, nem tudhatta, hogy terhes voltam.. de akkor is lelépett szó nélkül. Az első dalnak hamar vége szakadt. A Lean on-t két érzelmes, saját szám követte, majd egy újabb feldolgozás. Pati meggyőzött, hogy adjak elő saját dalt is, mert állítása szerint annyira jók.. Igaza lehet, mert nem fütyültek ki és megúsztam paradicsom hajigálás nélkül is. A másik saját dalt, amit elénekeltem Warren ihletett.. Eredetileg angolul írtam meg, de a spanyol verzió sokkal jobban hangzott, így a mellett maradtam. Plusz, nem muszáj mindenkinek értenie, mit énekelek, bőven elég az, ha én tudom. Vas A Querer Volver. Egyszer még vissza fogsz jönni.. és akkor már késő lesz. Elmosolyodom, majd elénekelem az utolsó sorokat is az utolsó coverből, majd meghajolok és elhagyom a színpadot. Hatalmas tapsvihar. Háromszor megköszöntem, míg abba nem maradt az éljenzés. Már alig várom, hogy megjelenjen az első kislemezem. Mivel láttam, hogy Severus jelzett nekem, mikor még a színpadon énekeltem, gondoltam oda sétálok hozzá a pulthoz. Úgy sincs jobb dolgom. Pati vigyáz Mattie-re. Nem is tudom, mi lenne velem nélkülük. Életem két legnagyobb kincse nélkül. A kisfiam mosolya az egyetlen, amiért megéri felkelnem reggelente. A tökéletes keresztnevének kiválasztása jelentette a legnagyobb gondot. Sokáig törtem a fejemet, de végül Matthew nagypapa tiszteletére utána neveztem el a drágaságot. Ha az apukája még mindig velünk lenne, valószínüleg William névre hallgatna a kis csöppség.. mindig is odáig voltam azért a névért. Azonban a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan elterveztük. Talán Mattie is jobban járt így.. mármint ezzel a névvel és nem apa nélkül. - Szia - köszönök rá Severusra, miközben helyet foglalok a mellette levő bárszéken. - Mit keresel te itt? - Bukik ki belőlem a nem túl kedves kérdésem. - Annyi bár van ezen kívül a városban, te meg pont itt kötöttél ki. Érdekes és egyben furcsa is, nem gondolod?
Továbbra is egy csinos darab ez a lány. Vagy nő, mondjuk már inkább így. A pocakjának már nyoma sincs, már nyilván megszült. Életet adott a bátyám gyermekének, kit soha többé nem akarok látni, és azt hiszem, nagyon erős a gyanú bennem azirányában, hogy nem is kell. Otromba félnótás, aki miatt majdnem engem is kifiléztek, csupán mert belekeveredett valamibe, és az egyforma arcunk miatt én is könnyedén verhető lettem. De nekem legalább mindig is több eszem volt. Ebben az életvitelben nem lehet leállni, nem lehet letelepedni, gyereket csinálni meg házasodni, mert bármikor menni kell. S menni kell. Ment is. Összetört ezzel egy szívet. Ami nem igazán érdekel, csak próbálok együttérző lenni, hol sok, hol kevés sikerrel. Inkább az utóbbi. Nem érdekelt sosem hogy mi lesz ennek a lánynak a sorsa. És az, hogy most itt van, ebben a bárban, valószínűleg elárulja, hogy hová is jutott. De ki vigyáz a gyerekre? Feltűnt, hogy észrevette, s emiatt csak mosolyogni kezdtem. Szép a hangja, szép a teste, ez pedig ebben a bizniszben nélkülözhetetlen. Nyilván mindent elér majd, amit akar, bár ez attól is függ, hogy mennyire hajlandó messzire menni. Ez már sok esetben nem is tehetségen vagy pénzen múlik, inkább egy harmadik dolog játszik közre benne, ahhoz pedig nem árt, ha szereti a különböző producer férfiak társaságát. Már ha lesznek ilyen nagyratörő álmai. Felálltam a foglalt helyemről, majd odasétáltam a bárpulthoz. Két italt rendeltem, majd nem érdekelt, hogy énekel, intettem neki. Ha végez, csatlakozzon hozzám. Közben elhallgattam a muzsikát, amit előadott. Erős, határozott hangja van. Tudja, mit akar. Nyilvánvalóan a jelleméből fakad.
Az elmúlt hét hónap maga a pokol volt. Annyira unalmas volt minden áldott szent nap a hotelszobám négy falát bámulni. Bár, megtehettem volna, hogy Warren lakásába költözöm, mint ahogyan azt együtt megbeszéltük annak idején, de nem volt elég lelkierőm hozzá.. Az emlékek túl fájdalmasak voltak így is, hogy pár háztömbnyire tartózkodtam a háztól. No, meg ki takarította volna ki azt a palotát? Egy terhes nő, aki járni is alig tudott? Pati volt az egyetlen támaszom azalatt a nyomorúságos 7 hónap alatt. Kis híján elárasztottam a hotelszobámat a könnycseppjeimmel. A depresszió, Warren hiánya és a félelemérzet teljesen a padlóra juttatott.. Ám, Patinak szerencsére sikerült tartania bennem a lelket. Míg el nem érkezett a várva várt pillanat.. ahogy megszületett a kisfiam és először tarthattam a karjaimban, minden megváltozott. Ő lett a mindenem. Az életem értelme, az egyetlen igaz szerelmem. Mindenem. Őérte végre értelmet nyert az életem is. Nehéz volt meghoznom a döntést, hogy magunk mögött hagyjuk Mystic Fallst, de az igazság az volt, hogy már semmi nem kötött bennünket oda. Végül Seattle tünt a legjobb döntösnek, amit meghozhattam, abban bízva, hogy a város elég biztonságos és természetfelettitől mentes lesz egy kisfiú felneveléséhez. Természetesen a legjobb barátnőm is velem tartott a költözésben. Ő lett a kis Matthew bébiszittere. Ahogy Pati tehet arról is, hogy én ide kerültem, ebbe a klubba. Hihetetlen, még mindig nem hiszem el, hogy rá tudott venni ENGEM a fellépésre! Mindenesetre az éneklés azt hiszem jó hatással lett rám. Fura beismernem, de szeretek ide járni. Ma este a szokottnál is többet érkeztek a klubba, de valamiért egyáltalán nem bánom. Szokásomhoz híven ezuttal is ki fogom zárni a külvilágot. Felmegyek az emelvényre, eléneklek egy-két dalt, majd miután megtapsoltak, meghajolok és lejövök. És pontosan azt is tettem. Az öltöztetőnőm ma egy a szokottnál is szexibb ruhát aggatott rám.. kicsit feszengve érzem magam benne, de a csajszi biztosított róla, hogy nincs mitől tartanom.. állítása szerint páratlan sikert fogok elérni benne. Végül fogtam magam és magamra öltve a varázslatos mosolyomat, felmentem a színpadra. Mivel a felkonferálásom már megtörtént, nem maradt hátra más dolgom, mint énekelni. A háttérdallam felcsendült.. épp mikor kezdtem volna neki, véletlenü a nézőtér fele pillantottam. Rossz döntés volt, mivel az első sorokban rögtön ki is szúrtam az egyetlen olyan férfi arcát, akit nem akartam többet látni. Warren ikertestvére.. Severus. Vettem egy mély lélegzetet, erőgyűjtés céljából, majd egy pimasz mosollyal az ajkaimon kezdtem el énekelni a fiatalság nagy kedvencét, a Lean on-t.
Kezdőlap
