- Ha még egy ideig nem megyünk egymás agyára, akkor nem vagyunk reménytelenek. De tény, hogy nekem nehéz lenne otthagyni Mystic Falls-t - vontam vállat, majd magam is betöröltem az utolsó falatokat is, és hátradőltem.
- Tele vagyok. Vagyis, mondjuk úgy... tartalékoltam a helyet másra is - kacsintottam, egy nő nyaki ütőerét fixírozva, majd lekaptam róla a szemem, még mielőtt bárki észrevette volna ezt.
- Gyere ide... - motyogtam, és közelebb húztam Erin székét. - Nézd, milyen szép... - mutattam a városra. - Mintha minden, de minden csak fényből állna. Nem házakból, utakból, hanem merő fényből...

Belekortyoltam az újra kitöltött borba, de közben már meglehetősen meglepődve pislogtam Klausra. Minden okom megvolt rá, azt hiszem. - Öhm... úgy gondolod, hogy Mikael nem találna meg Bulgáriában vagy bárhol máshol? - tettem fel a kérdést, míg eltoltam magam elől a tányért. Nekem ennyi bőven elég volt, már felettébb jóllakottnak éreztem magam. - Egyébként Bulgária nagyon szép. Olyan természetesnek tűnő kis ország.

Halványan elmosolyogtam magam, és újra hozzáfogtam az ételhez.
- Szerencséd, hogy mindig tudod mit válaszolj - mondtam aztán, és öntöttem magunknak egy-egy újabb pohár bort. - Mondd, Bulgária is lesz ilyen szép? - kérdeztem. - Ha Mikael egyszer végképp nem bírna magával, és anyám sem vele, talán elköltözhetnénk ide. Vagy Szófiába... vagy bárhová a világon. Bánnád?

- De én még mindig nem Tatia vagyok, hogy ne akarjak veled együtt lenni. Csak viccnek szántam az egészet, hiszen annyira nem érdekel sem a hagyma, és az sem érdekelne, ha izzadt vagy... semmi. - ráztam meg a fejemet, és nagyon halványan elmosolyodtam. - Nem is értem, miért kell emiatt aggódni. Nem mindegy, hogy előtte, vagy közben leszel verejtékes? - kacsintottam rá.

- Sajnálom - sóhajtottam. - Talán túlreagáltam. Annak idején... régen, megszöktem a munkától, amit Mikael rám bízott, csak azért, hogy lássam Tatiát. Még akkor is, ha tudtam, hogy büntetés lesz a vége. Tatia az erdőben volt, és loholtam, mint az őrült, hogy valamennyi időt vele lehessek, mielőtt apám elkap. Ő pedig azt mondta, nem tud akkor együtt lenni velem, mert izzadt voltam - mondtam rosszkedvűen. - Talán ezért érintett ez most ennyire rosszul.

Némi meglepődéssel pislogtam rá, ahogyan egyik pillanatról a másikra megváltozott a hangulata, és az előbbi percek mintha eltűntek volna.
- Azt hittem, érted a viccet, de ha mégsem, akkor még mindig sajátos a humorom. - mondtam csendesen, letéve a villát és a kést.

- Nem gond. Majd a vér szaga elnyomja - jegyeztem meg. - Ezt úgy mondtad, mintha büdös lennék - dünnyögtem aztán kicsit később. - Nálad ezen múlik a dolog? - morogtam, valami hirtelen heves hangulatváltozással megbántódva. - Ide hozlak a szerelem városába, te meg egy kis hagyma miatt.... - legyintettem.

- Te már csak tudod. - sóhajtottam fel, mellékesen jegyezve meg ezt, említve a tudást és a hatalmat. Semmi kedvem és hangulatom nem volt most erről beszélni, de ezeket a gondolatokat megpróbáltam eltitkolni, hogy ne lássa az arcomon a véleményemet.
- Köszönöm. - mondtam mosolyogva a pincérnek, mikor letette elém a tányért, de egy szippantás során megéreztem Klaus vacsorájának illatát is. - Mindkettőnek jó illata van. Bár vigyázz a hagymával, különben éjjel nem tanítalak meg franciául. - mondtam közömbösen, leplezve a kuncogásomat, és pimaszságomat.

- Én ismerek egy jobb mondást - néztem Erin szemébe. - A tudás hatalom. Ezt le sem lehet tagadni, hogy így van. Ezer év tudása és tapasztalata táplálja a hatalmat, amit egy magamfajta megszerezhet - kacsintottam Erinre, de ekkor feltűnt a pincér, és letette elénk az ételeket.
- Mázlid van, jól emlékeztem. Nem kagyló, és nem csiga - szimatoltam bele a sült vérbe, majd felvágtam a hozzá adott sült bagettet. - És ígérem, senkinek nem mondom el, hogy egy árva mondatot beszélsz franciául. Bár ami a francia tudásodat illeti, szívesen letesztelném - tettem hozzá fapofával.

- Én is csak angolul voltam hajlandó megtanulni. Két évszázada már tökéletesen csinálom, nem? - vigyorogtam. Hát igen, valamikor az 1800-as években kezdtem el, még ha akkor nem is tűnt túl értelmesnek, majd ezeket a gondolatokat félretéve, Klaus szemeibe néztem, és elmosolyodtam.
- "Félni a szerelemtől azt jelenti, hogy félsz magától az élettől." Szóval jól értetted a félelmet, és a szerelmet. De ha másnak elmondod, hogy ezt az egy francia mondatot tudom, letagadom! - dőltem hátra, és újra megfogtam a poharamat. - Soha nem jártam itt. Szófiában jártam egyetemre, ott tanultam... már ameddig. Valami más jobban lekötött. - vontam vállat, és nevetéssel reagáltam szavaira.

- Azt hogy "szerelem", és "félelem" megértettem. A többit nem - vontam vállat. - Csak néhány szót beszélek franciául. Én gyerekkoromtól az Újvilágban éltem, közünk sem volt a kontinenshez. Lefordítod? - érdeklődtem kíváncsian. - Egyébként... éltél itt? Párizsban? Vagy nem itt jártál egyetemre? - dőltem hátra. - Hallod ezeket? - böktem a hátam felé. - A tizedét sem értem annak, amit hablatyolnak. De ha a fogaidat kivicsorítod... azt mind megérti, nyelvtudás ide vagy oda - vigyorogtam.

- Csak kíváncsi voltam, milyen az egyetem. - vonogattam a vállam. - Mindenki annyira tanult ember volt, és egyebek, a kíváncsiság hajtott oda. - sóhajtottam fel, és visszaemlékeztem. - A 19. század közepe felé jártunk. Meg kell jegyeznem, hamar meguntam, szóval nincs diplomám. - nevettem el magam, majd megpróbáltam felidézni azt a francia mondatot.
- Nem, nincs köze a szexhez. "Craindre l'amour c'est craindre la vie." - mondtam egészen halkan, egy kis mosollyal. - Talán... akkor kezdtem rájönni, hogy valami hiányzik az életemből, és ezért maradt meg ennyire. Ez már költészet, francia irodalom. - kacsintottam rá.

- Hű de válogat valaki - mosolyogtam, majd érdeklődve néztem rá. - Nocsak. Egy magunkfajta az egyetemen? Azt hittem, minimum tanárnak mentél. A történelem biztos jól ment volna - hunyorogtam. - Na és ez mikor volt? Azt már meg sem kérdezem, milyen mondatot tanultál meg. Vagy a szexxel, vagy a vérrel kapcsolatos - hallgattam el, mikor odaért a pincér, és leadtuk a rendelést.
- Bár ha elárulod, azt azért kíváncsian hallgatom - néztem aztán újra Erinre, és ismét a borba ittam.

- De jegyezz meg valamit: engem sem lehet mindig levenni azzal a két szép szemeddel. - kacsintottam rá, teljes mértékben komolyan gondolva minden egyes szót, majd letettem a poharamat. Egyet értettem Klausszal, valami isteni volt a zamata ennek a bornak. A franciát tudnak valamit. - Majd kóstold meg a bolgár borokat. Azok se semmik. - mondtam neki mosolyogva, megnézve az étlapot.
- Nos, ha előttem kezdenél el csigát enni, rosszul lennék. Kagylót se rendelj az orrom előtt. - nevettem fel halkan, majd arra fordítottam a tekintetemet, amire rábökött. - Eléggé egzotikusan hangzik. - suttogtam elgondolkodva, de végül részemről megráztam a fejemet. - Én inkább narancsos kacsát kérek, és a desszert lesz a vér. De az nem itt. - néztem lefelé, hogy érthesse, mire gondolok, majd felsóhajtottam. - Ezer év alatt egyszer unatkoztam annyira, hogy egyetemre mentem, és franciát tanultam. Egyetlen mondatot jegyeztem meg. - vontam vállat.

- Milyen szép kapcsolat is lesz a miénk... - vigyorogtam. - Ha kiborítasz, megverjük egymást, aztán a kibékülés jeleként szexelünk. Hm... tetszik ez a jövőkép - kortyoltam én is borba, és elismerően csettintettem a nyelvemmel. - Hiába, az amerikai borok a nyomába sem lépnek ennek - sóhajtottam, aztán megérkeztek az étlapok is.
- Oké, tény hogy valamennyit beszélek franciául, de hogy melyik a csiga, azt nem tudom - dünnyögtem. - Azt talán mégis kihagynám. Nem túl étvágygerjesztő, ha két nagy antennás gülü szem bámulna rám a tányérról. Ez itt viszont ismerős... - ráncoltam a homlokomat. - Azt hiszem hagymás-gombás sült vér. A franciák értik a módját, elhiheted. Azt hiszem, én ezt rendelek.

A szemöldököm rögves felszaladt a homlokomra, ahogy szavait meghallottam. Nem vártam kellemes véleményt magamról a kapcsolatunk elejéről, de a jelennek tükrében igencsak hidegvíz volt a nyakamba, mégis elnevettem magam a végére.
- Nem, ma már nem azért mászok veled ágyba. - ráztam a fejemet. - Tatiát már nem tudnám vele bosszantani. - pimaszkodtam egy picikét, majd felsóhajtva vártam, hogy bor kerüljön az én poharamba is, Klaus szavai pedig megérintettek valahol, a mellkasomban.
- Az öröklétre. És valami strapabíró idegrendszerre, hogy engem könnyebben elviselj ezalatt ahosszú idő alatt. - vigyorogtam, majd beleittam a poharamba. Micsoda furcsa íz... hasonlót sem éreztem még soha.

- Hát te sem voltál a szívem csücske, hogy őszinte legyek. Épp jó voltál arra, hogy levezessem valakin a feszültséget. Épp arra gondoltam közben, hogy amilyen az anyja, hát olyan a lánya is. Egy címeres.... - haraptam el a mondat végét. - Csak hogy megnyugtassalak, ma már nem így gondolom. Viszont te is nyugtass meg, hogy ma már nem csak Tatia bosszantására mászol ágyba velem - vigyorogtam, miközben megérkezett a bor, és miután megízleltem, biccentettem a pincérnek, aki töltött nekünk.
- Hagyja itt az üveget - intettem, és felemeltem a poharam, amiben a gyertyák fényénél bíbor színben lángolt az ital.
- Ránk... és az öröklétre - mondtam Erinnek.

Mindvégig a kilátást vizslattam, miközben Klaus a pincérrel foglalkozott, majd mikor megfogta a kezem, felé fordítottam a tekintetemet, és halványan elmosolyodtam.
- Ha visszaemlékszem az első találkozásunkra, akkor nem gondoltam volna. De még akkor sem, amikor karácsonykor elmondtam neked, hogy mit is érzek. - bámultam inkább az asztal lapját. Mintha tényleg életemben először beszélnék érzelmekről. Milyen furcsa.
- De azért még nem felejtettem el, hogy legelőször azért feküdtünk le egymással, hogy bosszantsuk Tatiát. - nevettem el magam nosztalgiázva. - És nem mellesleg utáltalak, úgy feküdtem le veled. Mesébe illő történet. - vigyorodtam el.

- Akkor 1980-as France Champs Éleyisse-t kérünk, ha van - néztem a pincérre, aki meghajolt. - És persze az étlapokat is kérjük - terelgettem el aztán az asztal mellől a felszolgálót, majd átnyúltam az asztalon, hogy megszorítsam Erin kezét.
- Gondoltad volna valaha, hogy pont itt... és pont te meg én? - kérdeztem, letekintve a városra, és csakugyan olyan volt, mintha egy felhő fölötti trónuson néznénk alá a világba.

- Tedd, ha mered. - válaszoltam a kikötözős ideájára grimaszolva, magamban persze remekül szórakozva rajta. Hát tegye, úgyis visszaadom. Valahogyan.. kölcsönkenyér visszajár. Bár ő még ezeket is élvezetesen tudná csinálni, szóval nem valami komoly fenyegetés.
- Köszönöm! - ültem le a székre, és bólintottam Klaus szavaira. - Kóstoljunk. Ami azt illeti, nem gyakran iszom francia bort, bár a rose-k egészen finomak. - gondoltam vissza. Bulgáriában - mint szinte mindenhol - előfordulnak ilyen francia borok. Én azonban még midnig nem voltam túl nagy szakértő.

- Esküszöm, ha visszaérünk a hotelba, lekötözlek az ágyra, elverlek, aztán le sem szállok rólad reggelig. Ez lesz a büntetésed - súgtam Erin fülébe, majd kiszálltunk az emberek nyomában, míg végül egy pult mögött ácsorgó pincérhez értünk.
- Asztalt foglaltattunk két főre, Mikaelsson névre - mondtam, mire a fickó keresgélt keveset egy listán, majd meghajolt, és egy különálló asztalkához vezetett bennünket.
- Hölgyem - húztam ki a széket Erinnek, hogy asztalhoz segítsem, majd én magam is lerogytam a székre, amit a pincér tolt a fenekem alá, és engedelmesen levettem a kabátomat. Hála az égnek, már megtehettem...
- Aperitif? - néztem Erin felé. - Valami igazi francia bort meg kellene kóstolni.

- Amelyik kutya ugat, az nem harap. - mondtam nemes egyszerűséggel, bár gondoltam arra, hogy engedelmesen inkább farkasra cserélem a kutyát, de már megszólalt a fejemben, hogy mióta vagyok én engedelmes? Nem mellesleg túl sokan vagyunk ehhez a beszóláshoz ebben a liftben.
- Nem, nem vagyok gonosz. Éppen ellenkezőleg, csak igyekeztem jót tenni veled. - kacsintottam rá, mikor ugyanis a lift ajtaja kinyílt, és az előttünk levő emberek tömkelege kisétált. - Hát, most ketten maradtunk. A rossz hír, hogy lenn még egy csomó ember várakozik, hogy a lift felhozza őket ide, így sajnálatos módon egyéb jót nem tudok tenni veled. - biggyesztettem le az ajkaimat, de végül már muszáj volt kuncognom.

- Atyaég! - rántottam össze magamon a kabátot, hogy megpróbáljam eltakarni, mit váltott ki belőlem az érintése.
- Remélem mire felérünk lehiggadok, különben a hotelszobában esküszöm, a szart is kipaskolom a fenekedből! - fenyegetőztem félig tréfásan, és a torony teteje felé néztem. - Gonosz vagy velem. És még engem mondanak kegyetlennek - csóváltam a fejem továbbra is.

Pimasz és kacér mosollyal fordultam felé a suttogása után, és vontam egyet a vállamon. - Engem nem zavar, szeretlek picikét zavarban látni néha. - suttogtam vissza neki, és a körülöttünk állóknak nem tűnt fel semmi szemmel láthatóan, legalábbis nem fordultak hátra. És kuncogásban sem törtek ki, pedig ez egy olyan szituáció volt.
- Jól van, békén hagylak. - vettem le róla a kezemet, de még mindig mosolyogva. - De csak most hagylak békén! - tettem hozzá sürgősen, rákacsintva.

- Naná, hogy gondolok. Ettől vagyok tökéletes. Ezért szeretsz engem ennyire - mondtam nagyképűen, bár tréfálkozva, és beálltunk Erinnel a lift hátsó falához.
Alighogy a felvonó elindult, és én az emberek feje fölött átbámultam, megcsodálni Párizs esti fényeit, máris összerezzentem, mert Erin - ártatlan ábrázattal - végigsimított a nadrágom elején, meglehetősen félreérthetetlenül.
- Basszus, Erin - súgtam neki úgy, hogy csak egy vámpír hallhassa. - Ne most... közbotrányt fogunk okozni, ha nem hagyod abba. Vagy megteszek néhány utat, mert nem fogok tudni kiszállni innen - igyekeztem nagy levegőt venni, hogy elfojtsam az éledő vágyamat.