Volt valami a férfi viselkedésében és magatartásában, ami kicsit magamra emlékeztetett. Mint kiderült, tévedtem és nem kínozta semmilyen szerelmi bánat. Szerencsére. Hm, akkor meg mi a csudát kereshet idefent? Bár, ezt magamtól is kérdezhetném, de inkább nyűgölöm őt a kérdéseimmel. Az sokkal izgalmasabb. - Oh, szóval idegesítő csomagnak tartasz - emelem meg kissé szépen ívelt szemöldökeimet, közben szélesen elmosolyodva. - Édes, ha ilyen szépen bókolsz a végén még tényleg azzá válhatok - kacsintottam ezuttal én rá, ezzel utalva arra, hogy az idegesítő énemmel mégcsak nem is találkozott. Én mindig így viselkedem, ugyanis világéletemben imádtam szívatni az embereket. - Oh, biztos vagy te abban? - Nézek rá olyan arcot vágva, mint aki kételkedik az adott szavában. Látszott rajta, hogy nem egy mai csirke. Meglehet, hogy nálam is idősebb, bár ez engem igazán hidegen hagyott. Soha nem érdekelt engem a kor, ha valakinek egyszer el akartam törni a nyakát, azt előbb utóbb meg is tettem. - Szeretem a francia zenét, de ez nem igazán fogott meg - felelem egykedvűen, majd egy gúnyos mosoly kúszik az arcomra, amint meglátom, hogy nemes egyszerűséggel tépi ki az összekötő kábelt a helyéről. - Oh, gratulálok a sikeres teljesítményedhez! A következő a biztonsági kamera kiiktatása lesz? - pillantok sunyin a felettünk elhelyezett kamerára, ahonnan az iménti kis incidensét bárki vissza is nézheti, mindössze be kell lépnie a megfelelő helyiségbe. Hm, na erre most mit lépsz, okostóni?! - Biztosan értékelni fogják a mutatványodat a közelben ólálkodó vámpírvadászok - folytatom a továbbiakban is gúnyos hangsúlyt megütve.
Nem tudom kire, de emlékeztet a lányka, most hogy jobban megnézem. És természetesen végigfuttatom rajta a tekintetemet. Jobb előre tudni, hogy kit fogok megfojtani, ha sokáig ráncigálja az idegeimet. Már rég le kellett volna lépnem, ahelyett, hogy belemegyek a hülye kis csevegésbe, aminek igazából értelme sincs. - Gondoltam ez egy olyan hely, ahol éjjel nem talál rám egyetlen idegesítő csomag sem.. - kacsintok felé, mert mulattat, hogy azt hiszi, szerelmi bánatomban ide jövök. Hmm.. Szép elképzelés lenne. Lenne. Nos, ha már ott tartunk, koppanáskor inkább szétzúzok valamit, de ez az acélmonstrum még nekem is akadály lenne. Na, nem leküzdhetetlen fajta. De nem hiszem, hogy bárki örülne neki, ha ezzel tönkreteszem a befektetését. Elvégre miért jönne valaki Párizsba, ha már nem a szerelem fővárosa? Maximum üzleti útra, mint ahogy én is. - Ne aggódj, aranyom, én nem fecsegem ki a dolgaimat.. - vigyorodom el. Bátor tett beszólni nekem, annak ellenére is, hogy nem ismer. A tartásomból és a modoromból lehet azért következtetni arra, hogy nem egy átlagos középosztálybeli újszülött vámpírral van dolga. - És te ezt szereted? - nézek rá elhűlve. Persze ez mind szubjektív, de eléggé elkedvtelenít, hogy ez a nyál szól a hangszóróból, így teszek is ellene. Egyetlen határozott mozdulattal rugaszkodom el a talapzattól és mikor leérkezem az összekötő kábel a kezemben van. Hanyagul vágom földhöz és végre élvezem a csendet. Amíg úgy nem dönt, hogy csicsergésével újra megszakítja.
Rendkívül furának tűnt nekem ez a férfi, magam sem értem, miért. Volt bennem egy érzés.., mintha ismernem kellene őt valahonnan. Bár, az arcvonásai nem tűntek ismerősnek. Olyan bús komor képet vágott, hogy már csak a látványától is elment a kedvem. Mivel a jó hangulatomat sikeresen porba zúzta, úgy döntöttem azért sem fogok leszálni róla, addig faggatom, amíg az őrületbe nem kergetem a folytonos fecsegésemmel. - Mit keresel idefent ilyen későn, ha nem a kilátás miatt érkeztél? Csak nem szerelmi bánatod van? - emeltem égnek a szemeimet unottan. Most komolyan, mi másért jönne ide egy hozzá hasonló vámpír, ha nem esett túl semmilyen csalódáson az utóbbi időben? Utálja Párizst, az Eiffel-tornyot és a franciákat. - Na mindegy, inkább nem teszek úgy, mintha érdekelne.. még a végén lelki szemetesnek nézel s elkezded kiönteni nekem a bánatodat - legyintettem egyet, folytatva a fecsegő hadműveletemet. Eszem ágában sem volt leálni. - A zene? Na igen, mindig betesznek valami hasonlót - válaszoltam aztán a kérdésére is, közben magamban jól szórakozva az arca láttán, amit ez a "borzalmas nyálas szarság" kiváltott belőle.
Felvont szemöldökkel fordultam szembe vele, ahogy meghallottam francia köszönését. Egy pillanatra azt hittem, hogy a hölgyike idevalósi, esetleg belekotnyeleskedik majd abba, hogy én mi a frászt keresek itt. Aztán nyugtáztam, hogy csak a város hatása alá került. Vagy valami ilyesmi lehet annak hátterében, hogy franciául is csicsereg. Én magam nem csak az országért, a nyelvért sem vagyok oda. Bár a nők egészen szemrevalóak. Ez viszont már rég nem hat rám olyan mértékben, mint azt bárki gondolja. - Nyugodtan szólj, ha takarom a kilátást.. - forgatom meg a szemeimet morogva. Nem csípem, ha csak úgy ilyen közvetlenül nyitnak felém. Nem tudja ki vagyok, és hogy valószínűleg megenném reggelire. - Ez a borzalmasan nyálas szarság mindig szól? - keresem a hang forrását, aztán felé fordulok. Nyilván járt már itt korábban is. Én meg ezt a nyenyerét nem fogom sokáig bírni.
Fogalmam sem volt arról, hogy a vámpír követett-e engem, de nem is igazán izgatott. Én mentem a magam útján egyenesen az Eiffel-torony ismerős épülete felé. Ez volt a kedvenc helyem az egész városban. Engem nem érdekeltek az egyre inkább szaporodó divatházak szebbnél szebb kreációi, sem más látványosság. Ruhák mindenhol vannak, a törökországi múzeumok meg sokkal szebbek, mint az itteniek. Eiffel-torony viszont csak egy van. Egyszerűen mesébe illő az a látvány, amit a kilátóból látni. Az sem számít, hogy már lemenőben van a nap, sőt talán ilyenkor a legszebb a táj. Nem volt nehéz feljutnom a toronyba, szépen áthágtam minden akadályt, hogy ismét megcsodálhassam azt a látványt, ami a tetőtérről a városra nyílik. Épp az üvegablak előtt álltam és gyönyörködtem a kilátásban, amikor egy ismeretlen hang felcsendült mögöttem. Hm, csak nem a repteres pasas.. - Bonsoir! - köszöntem franciául, ha már ott tartózkodunk. Az évek során sikerült magasszintre fejlesztenem a francia nyelvtudásomat. - Nem hittem volna, hogy jön még ide valaki rajtam kívül, főleg ebben az órában - tettem hozzá a szokásos fecsegő hangnememben, csak hogy ne hallgassak.
Az utam viszonylag zökkenőmentesen alakult. Viszonylag. Némi kellemetlenség mindig adódik a repülőutakkal, ezért nem is szeretem. Nem tanácsos hozzám szólni, sőt, ajánlatos csendben maradni a közelemben. Az üzleti utaim soha nem telnek jó hangulatban, de muszáj. Szükség van arra, hogy én intézzem a dolgaimat és ne bízzam másra, ha azt akarom, hogy el is érjek vele valamit. Ótvar hely ez a Franciaország, soha nem tudtam, hogy mit szeretnek az emberek ennyire a nyálzenén, a nyelven vagy a csigákon. Majdhogynem undorító, ahogy andalognak a szerelmesek az utcákon. Egyáltalán nem tetszik, de tudok valakit, aki örülne egy ilyen útnak. Régen legalábbis utazni vágyott. Megkaphatná tőlem bármikor. Vacsorázhatna a Szajna-parton, de az ilyesfajta kártyáimat a jó nagy szarságaim lekezelésére tartogatom. Elnézi nekem, ha mutatok egy kis romantikát. Drága nejem.. Jó taktika ez az engesztelésre. De zsákbamacskát sose veszek, ha már itt vagyok, tájékozódom kicsit. A toronyba nem nehéz feljutni zárás után, így éjfél tájban.. Arra viszont nem számítok, hogy társaságom is akad egy hölgyike személyében. Szar dolog a monogámia... - Üdv - köszönök aztán, nem méltatom többre. Érzem rajta, hogy fajtámbeli, biztosan hősromantikus lélek, azért eszi itt a fene. Én nem szólok bele..
- Neked tényleg nem. De legyen az a mentséges, hogy még soha előtte nem csináltál ilyet. És szerintem többet nem is fogsz - kacsintottam rá meglehetősen szemtelenül. Hát igen, úgy fest, hogy kettőnk közül mindig én voltam, aki kicsit gondolkodott, mielőtt cselekedett. De hát a vámpírok valamiért mindig olyan furcsák voltak, hogy hirtelen cselekedtek.
- Amondó vagyok, tegyük azt... ha még ügyesek vagyunk, elérünk egy repülőt, azon meg majd alszunk - mosolyodtam el, majd nehéz szívvel bár, de végleg elszakítottam a tekintetemet ettől a látványtól. A lifthez léptem, ami még mindig tárva-nyitva várta, mikor szállunk be. Nyilván nem hívta senki, hogy fent maradt, vagy a Párizsiak kreativitásuk lévén direkt úgy oldották meg, hogy egy lift legalább mindig legyen fent is, lent is. Vagyis... fogalmam sincs. Általában jó megfigyelő vagyok, de most nem ezzel törődtem. - Na gyere, a bébicsőszködés csak neked áll jól - noszogattam.
- Nos, ahogy te szeretnéd. - mondtam, közben le sem véve a szemem erről a gyönyörű látványról, és jólesően szippantottam be a levegőt, mintha soha semmi nem lehetne ehhez hasonlítató. - Mit mondasz? Menjünk a hotelba csomagolni, majd irány a reptér? - kérdeztem rá felvont szemöldökkel. Kezdtem kicsit tartani Mystic Fallstól.
Nehéz szívvel mosolyodtam el Ana szavaira, ami szerint beleegyezett a kettőnk külön útjaiba. Szomorú dolog, de csak kettőnket szolgálja, hiszen az a város teli van a Petrovák esküdt ellenségeivel... És magukkal a Petrovákkal, akik szintúgy gyűlölik egymást. Aztán Ana hangja csodálóvá váltott, amikor felfedezte magának, hogy innen fentről micsoda lehetőségek tárulnak elénk... Itt a végtelen, aminek jó lenne, ha soha nem lenne végre, mégis egyszer meg fog szakadni. - Csodálatos... Párizs fényei valóban olyan lenyűgözőek, mint arról hallani lehetett. De... azt hiszem, mára elég ennyi, nem szeretném, ha akár véletlenül is, de kizuhannál - húzódtam vissza. Ide akkor is eljövök még, és remélem, majd vele. A férfiak amúgy sem értékelik úgy a szép dolgokat, mint mi. A legromlottabb nőszemélyt is nyűgözhetnek le dolgok, és én nem tartom magamat a legrosszabbnak. Én csak túlélek, ahogyan Ana is.
- Igen, ez... azt hiszem, hogy rendkívül jó ötlet. Félő, hogy ha kiderül, és az egyikünk megbukik... akkor azzal együtt a másikunkról is leszáll a lepel... jobb és biztonságosabb, ha nem vagyunk sűrűn együtt. Vagyis... ott nem leszünk sűrűn együtt - sóhajtottam fel, majd az égnek emeltem tekintetem, ami innen, a torony teteéről nem is tűnt olyan távolinak. - Most már kezd tetszeni ez a hely... olyan gyönyörű... és olyan, mintha az egész violág az én kezeim között lenne, ha magam elé nézek. Látom az egész várost... a fényeket, a parlamentet... látok mindent - mondtam apró mosollyal.
- Elméletileg... a kérdés, hogy az meddig fog tartani - tűnődtem el. Ana hangszínéből ítélve az ő esze is valahol itt járhatott, mert igaz, ami igaz, nem sok Petrova éli meg a nagymamakort. Sem emberként, sem vámpírként, mert úgy sosem öregszik meg. Ez a sorsunk... mi talán kárhozatra vagyunk ítélve. - Igen, indulhatunk... De ide még visszajövünk. Tetszik ez a város - meredtem újra a látképre, ami a torony tetejéből fogadott. Egyszerűen csodálatos, és azt hiszem, még többet lehetne látni lentről. Akár egészen lentről is, hiszen a katakombák is érdekes történelmi eseményekről tehetnek tanúbizonyságot. Párizs egy olyan történelmi város, ami még a legszívtelenebb hallhatatlant is lenyűgözi, hát miért én lennék a kivétel, amikor nekem bizonyítottan van olyanom? - Ha a városba érünk, nem kéne túl sűrűn együtt mutatkoznunk. Közös lakást bérelünk, de jobb, ha senki nem tudja meg, hogy összetartozunk.- Ez a gondolat teljesen hirtelen fogalmazódott meg bennem, de azt hiszem, van benne valami, mert ha egyikünk lebukik, jobb, ha nem rántja magával a másikat. Ha valaki megöli Anát, én bosszút állhatok... ha valaki megöl engem, Ana feltámaszthat, és bosszút állhatok. Vagy bosszút állhat ő, ha nincs kedve tovább eltűrni engem, de a bosszú kimaradhatatlan a képletből.
- Elméletileg még ember, igen - bólintottam egyet határozottan, majd nagyot sóhajtottam, és elgondolkodtam. Egy Petrova, aki még ember... hát, ezt is nehezen tudom elképzelni azok után, amit láttam tőlük meg belőlük. De hát... ki mint vet, úgy arat. - Tőlem akár holnap is indulhatunk - vontam meg a vállamat nevetve. - Tudod, itt Párizsban nem volt semmi fontos nyom... a következő lehetne Mystic Falls.. .amit igazán sajnálok, hogy a legifjabb Petrova nem jár egyetemre. Akkor sokkal többet tudhattam volna meg róla - sóhajtottam fel szomorkás hangon.
Percekig elmélázva figyeltem a látványt, amit Párizs nyújtott a fellegekből. Egyszerűen leírhatatlan volt, amikor körbesétálva megcsodálhattam azt a sok, szinte mesébe illően szép látnivalót, amit most a tulajdon két szememmel láthattam. Diadalív, Notre Dame... és mintha a távolban ott lett volna a Versailles-i palota. Aminek szintén nagy történelmi jelentősége volt, bár inkább negatív értelemben. Azért gyönyörű lehet. Bár kétlem, hogy Ana annyira élvezné, hogy a magasból lessük ezeket a látnivalókat. - Nem is beszélve arról, hogy ők a családunk legjelentősebb képviselői, akik kénytelenek voltak egész életükben bujkálni - tettem hozzá hosszas hallgatás után. Na, a mi sorsunk sem volt piskóta, de nekik sokkal jobban meg kellett edződnie ravaszságból és egyéb alantos, de hatásos technikákból, amikkel túlélhettek. Velük szemben esélyünk sem lenne. - Elena pedig a legutóbbi információink szerint még ember, ugye? Ráadásul egy vámpír férjjel. Meg őrült, vámpírvadász családtagokkal - húztam el a szám szélét. Nem szívesen akaszkodnék össze a Gilbertekkel. Így evidens, hogy Isobel maradt. Vele talán még közös pontunk is lehetne. - Akár jövő héten indulhatnánk is - sóhajtottam fel. Addig megnézzük azt, amit akarunk, és aztán... úgysem maradhatunk örökké sehogy, hiába vagyok szinte szerelmes ebbe a városba, mióta csak képeket láttam róla.
- Teljesen mindegy, hogy Saltzman, vagy Flemming. A dolognak semmi köze a vérvonalához, és a nevéhez. A lényeg, hogy ugyanazon vér folydogáljon ereiben, mint a többinek. - fintorodtam el. Nehezen tudtam elképzelni, hogy minket bárki szívesen örömmel fogadna, és hát... valamiért igazat is adtam nekik. Nem voltunk valami ismertek. Még a nevünket is meg kellett változtatnunk. - Vagy teljesen mindegy igazából. Az a fontos, hogy Petrova legyen. Bár talán Katherine Pierce-szel, és Tatia Petrovával nem is lenne szerencsés kezdeni. - húztam el a számat.
Hamar felértünk a lifttel. Persze a hamar számomra még hamarabb lehetett volna, de mivel ez egy közös, testvéri program, így nem használhattam az egyébként elég fürge lábaimat. Amit nem is bánok, legalább nem sodrom magamat a lebukás közelébe. - Gondolj arra, hogy nem is olyan magas - biztattam, látva az arcán, hogy még mindig eléggé fél a magasságtól. Fogalmam sincs, hogyan változtathatnám meg mindezt, de tény, hogy van, amitől még én is félek. - Hogy melyik Petrovát? - kérdeztem vissza. Nos igen, ez nehéz kérdés. Egyvalamiben voltam biztos, hogy nem kezdhetünk sem a túl időseknél, sem a túl fiataloknál. Vagyis Tatia Petrova és a közvetlen rokonai, valamint Elena Gilbert kilőve. Na és az anyja? Valami Isobel. Ő mintha kutatott is volna a vámpírok után, és könnyen elképzelhető, hogy rólunk is tud. Nem mellesleg, még meglehetősen fiatal, tehát nem tudna kikezdeni velünk. Igen, ő lesz a mi "emberünk". - Isobel Flemming. Vagy a mostani kutatásaid szerint Salzman? Azt hiszem, vele kéne kezdenünk - feleltem végül.
- Hm, van benne valami. - jegyeztem meg, mikor Párizst a testvérek városának nevezte. Való igaz, bár mi mindenhol testvérek vagyunk, úgyhogy... kissé kezd bonyolódni számomra a dolog. Még mindig nem szoktam meg teljes mértékben, hogy ő vámpír, míg én nem vagyok az. Na jó, teljes egészében ő sem az. Kiszálltunk a liftből, és kissé bátortalanul tettem meg előre a lépéseimet. - Hát... ez érdekes lesz. Még mindig félek a magasban - mondtam kínlódva, de azért még egy mosollyal az arcomon. - Azon gondolkodtam, hogy melyik Petrovát keressük meg először, ha Mystic Fallsba megyünk.
- Akkor a lift - bólogattam, miközben már fel is szálltunk rá, és el is indultunk felfelé. A legmagasabbra. Az ezt követő megjegyzése azonban elgondolkodtatott. Mivel azonban az én gondolataim meglehetősen gyorsan száguldanak, így túlságosan fel sem tűnhetett neki. Nem mondja, szándékosan nem mondja, hogy mennyire hiányzik az életéből a szerelem. Csak mert ismeri az én álláspontomat. Sajna ha egy pszichopata vámpír üldöz a szerelmével, olyannyira, hogy vámpírrá is változtat, akkor a szerelem, mint olyan, nem igazán válik a kedvenceddé. Persze szórakozni lehet, meg minden, de érezni ezt a dolgot... köszönöm, inkább kihagyom, inkább elterelem mindkettőnk figyelmét erről a kényes témáról. - Mostantól, mióta itt jártunk, Párizs a testvérek városa is lesz - vigyorodtam el. Nekem akkor is ő a legfontosabb, ha fene fenét eszik is, úgyhogy... testvérek városa amúgy sincs tudtommal, na most kreálunk egyet Párizsból.
Mindig eléri, amit akar, semmiben nem ismer viccet, és ezt szerettem benne. Na jó, a testvérem volt, valamit muszáj szeretnem benne, vagy nem? A pasas, aki ott állt, az igéző pillantást látva rögtön felengedett minket, majd elégedetten sóhajtottam fel, és léptem be a liftbe. - A lábaim ezt a sétát nem bírnák - vigyorodtam el meglehetősen szemtleenül, miközben arra vártam, hogy ő is bepattanjon mellém. - Párizs... a szerelem városa. - sóhajtottam fel. - És mi mégsem férfiakkal jöttünk - vigyorodtam el.
- Azt hiszem, ez a város kifordít minket önmagunkból, legalábbis bizonyos részben - mosolyogtam. Engem egészen biztos, hiszen emberi ételt eszem, és én készülök vigyázni Anára... Mi ez, ha nem furcsa ellentéte a puszta lényemnek? - Gyere. Fent meg majd megbeszéljük a Mystic Falls-szal kapcsolatos dolgokat - karoltam belé, majd elindultam a torony bejárata felé, ahol értelemszerűen egy jegypénztár működött. Aha, gondoltam, hogy nem ingyen nézhetjük meg a panorámát... - Engedjen fel minket, teljesen ingyen - igéztem meg a pénztárost, aki csak bólogatott, mint egy pulikutya, majd be is engedett minket, és megmutatta a lifteket, hogy azon keresztül mennyivel gyorsabb. Kérdőn néztem Anára, hogy vajon megfelel-e neki a hirtelen magasságváltozás, vagy menjünk lassan, emberi tempóban. Bár őszintén reméltem, hogy nem lesz baja a lifttel, nem sértődnék meg, maximum morognék egy kicsit.
Valami meleg mosoly jelent meg az ajkaimon, és elmosolyodtam. - Igen. Kivételesen te - gondolkodtam el. Igen, neekm sem ugrott be hirtelen olyan, hogy ő védett volna meg engem. Legalábbis az elmúlt évszázadban. - Akkor menjünk - ugrottam be inkább a liftbe kissé szórakozottabban. - Mystic Fallsban sem ártana majd hotelszobát bérelni, hiszen nem kellene, hogy felhívjuk magunkra a figyelmet - fintorodtam el. Csak az kellene, hogy ott is körbezsongjanak minket.
Egy kicsit fintorogva bár, de belekóstoltam a hot dogomba. El kellett ismernem, nem is volt olyan rossz, mint azt elsőre hittem, bár... az embereknek meg Anának nyilvánvalóban sokkal jobban esett, mint nekem, aki nem ehhez van hozzászokva. - Hát, az íze sem olyan rossz, végső soron - jegyeztem meg, majd felé néztem, és akkor jöttem rá, hogy már a torony előtt vagyunk, és arra célzott, nem az ennivalónkra. Hoppá... ez kínos. - NE aggódj, ha esetleg le találnál zuhanni, amit kétlek, akkor elkaplak, mielőtt eltörhetnéd a csontjaidat. Vagy megitatlak a véremmel, ha mégsem jön össze. A változatosság kedvéért legalább én vigyáznék rád - villant meg vidám fény a szememben. Nyílt titok, hogy mindig ő figyelt rám, ami annak a számlájára is írható, hogy ő volt az idősebb. Igaz, nem sokkal, bár ő soha nem ölte volna meg az apánkat úgy, mint én.
Jókedvűen falatoztam, még ha sok örömöm nem is volt ebben. Alap hajlam, muszáj. Különben csúnyán meghalunk. De mindegy, a halál nem mindig a végzetünket jelenti. Ha csak ránézek Lisa-ra, ez jut eszembe. Vámpír.. éli az életét, ahhoz kéepst, hogy már neki is halottnak kellene lennie. - Nem rész ki rosszul. - néztem felfelé, a torony irányába. - Csak.. nekem tériszonyom van. - húztam el a számat kínos vigyorral.
- Ha gondolod, tőlem mehetünk. Mert ami azt illeti, szívesen kipróbálnék a francia konyha után egy francia szakácsot - vigyorogtam, majd a számlát kértem, és borsos borravalót hagytam az asztalon. - A hotelba majd felhozatunk egy üveg pezsgőt is, ha már most elfelejtettem. Igérem, ott pótolom. Most keressünk egy utcát. Az sem baj, ha zsúfolt, és szem előtt van. Az igézés is csodákra képes - súgtam Erinnek, felsegítve a székből, majd a felvonó felé távoztunk.
- Hagytál helyet a desszertnek? - kacsintottam rá, szinte már vágyakozva, hiszen a vér már engem is rettentően kezdett húzni magához. Egyetlen szerencse, hogy ezer év alatt brilliáns önkontrollra tettem szert. - Gyönyörű. - mondtam teljesen őszintén, ahogy odahúzott magához, pontosabban kissé közelebb, és megfogtam az asztalon levő kezét. - Talán ennél tökéletesebb este eddig nem is volt az életemben. - suttogtam. - Úgyhogy talán ideje lenne megkoronázni azzal a bizonyos desszerttel. - fordultam körbe, hogy félre se érthesse, mire gondolok. Csak egy kissé sötétebb utca kell, és pár elbotorkált ember.
Kezdőlap
