Az én 'drága' szülőanyámmal való találkozásom után muszáj volt lelépnem egy időre a városból. Térre és időre volt szükségem, hogy újra átgondolhassam mindazt, amiért eredetileg Mystic Falls fele indultam. A szüleim megtalálása.. miért is nem hagytam az egészet a csudába? Megkíméltem volna magamat egy csomó felesleges utánajárástól. Nem, nekem tudnom kellett, kik is ők. Na tessék. Megtudtam. Legalábbis azt, hogy ki az anyám, egy önző vámpír személyében. Azt hiszem az lesz a legjobb, ha félbehagyom az egészet s visszamegyek oda ahonnan elindultam, Isztambulba, arra a helyre, amit mindigis az otthonomnak tartottam. Viszont előtte még tennem kell egy kis kitérőt a "Szerelem városában" is. Hogy miért? Egyszerű, imádok ott lenni. A város összes valamire való helyszínét végigjártam már minimum százszor, mégis minden alkalommal izgalommal várom, hogy újra láthassam az Eiffel tornyot. Mint valami buta kislány, képtelen vagyok betellni a látványával. A gép két és fél hosszú unalmasan eltelt óra múlva landolt a Párizsi repülőtéren. Nyolc óra körül járhatott az idő, mikor egy kézi táskával a kezemben indultam el körülnézni a helyszínen, bekapni valami finomat, ám mielőtt még kiérhettem volna az épületből az orromat hirtelen egy ismeretlen vámpír szagja csapta meg. A közelemben volt. Egy széles mosollyal az arcomon fordultam az irányába, majd indultam el felé, ám amint a közelébe értem ahelyett, hogy leszólítanám, szépen elsétáltam mellette.
Nem volt ez egy olyan kifejezetten hosszú út. Szeretek repülni. Kellemes tudat az, hogy mindenki felett vagyok. Kifejezetten jónak találom. Emellett pedig, le is nyűgözött, maga a repülés tudománya. Nem volt egy mindennapi koponya, aki ezt kitalálta. Kár hogy nem ismertem, kellemesen elbeszélgettem volna az illetővel. Magam is kedvelem az efféle tudományokat. És hát Párizs maga is lenyűgöző hely volt. Átitatta az egészet valamiféle... hmm... kellemes, bizsergető mámor. Mint egy édes pezsgő, és egy gyönyörű nő keveréke. Régen volt már, amikor utoljára itt jártam, de kellemes volt újra itt lenni. Mondhatnám, hogy semmit sem változott, de... azért némiképp mégis más lett. A modernség még így is áthatott rajta, hiába a sok régi épület, a nevezetességek, mégis, a nyüzsgő város egészen "új" volt. A kellemes út után, úgy döntöttem, az első legyen a nyugodt lézengés időszaka, aztán este kerítek szállást, és közben kigondolom, hogyan is nyissak az én kedves Tatiámnak. Elvégre, Őt követve, tudom én hol találnám meg azonnal, de az nem lenne olyan hatásos. Előbb hadd érezze magát szabadnak, mintha nem követné senki. Évek óta, mindig el tudtam kerülni, hogy ne tudja, hogy tudom hol van, hát nem most szeretném elrontani a dolgot, amikor végre mozgásba lendült a gépezet. Nem, szépen, megfontoltan akarom meghódítani.
Semmi mást nem mondott, csak feltette a fülhallgatót. Én meg hülyüljek meg, hogy órákig senkihez nem szólhatok. Jónak ígérkezik ez az út... meg fogok őrülni. Hátradőltem, mindvégig az ablakon bámulva kifelé, miközben már érezhetően emelkedni kezdett a gép, majd néhány másodperc múlva már a levegőben is voltunk. És elszorult a torkom. Ez nem gyakran történik meg velem. Nem könnyű felébreszteni a lelki ismeretemet. De még nehezebb kifejezni azt, hogy megbántam bármit is. Hiszen sosem tettem...
Isteni. Még ő sértődik meg. Tényleg nem érti a lényeget? Ezzel visszavágni, hogy ez az első mondata? Hogy keres valaki mást? Tényleg nem fogja fel, hogy pont ezzel idézi fel bennem azt az elmúlt ezer évet, mikor az érzések okozta fájdalmak elől menekülve, egyszerűen senkivel nem voltam képes kapcsolatot kialakítani? Nem érti, hogy ezzel szítja fel bennem a megbántottság, a becsapottság, és a magány tüzét? - Kösz - morogtam, majd felcsaptam a fülhallgatót, és vártam, hogy megérezzem, ahogy a gép felemelkedik a kifutóról.
- Akkor egészségedre. - bukott ki belőlem ennyi, már magam is érezve, hogy valami mélyen bennem megmozdult, és legszívesebben felpattantam volna, hogy elmenjek innen, de még mindig nem Mystic Fallsban voltunk, hogy tudjam, mit is csinálok. Hátradőltem, megfogtam a kiérkező kávét, és kortyolgatni kezdtem. Nem így képzeltem el ezt az utat. De tőlem legyen. Tudhatná, hogy nem gondoltam komolyan, amit mondtam... és bántott, hogy nem bízik bennem annyira, hogy tudja, sosem tenném meg.
- Ezek után, és a pincérfiú emlegetése után ne légy ebben olyan biztos - mondtam mérgesen, és bedobtam a whiskyt húzóra. - És azt hiszem jobb lesz, ha Bulgáriáig tényleg nem beszélünk. Jobb, ha most magamba fojtom a mondandómat - süllyedtem mélyen az ülésbe.
Erre számítottam. Egyszer tudnék lakatot tenni a nagy számra, és megtalálni a határvonalat vicc és komolyság között. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy tudnom kellene, nála meddig vicc ez, és mitől számítva nem az. - Nem tennéd meg. - jegyeztem meg, de már mindenféle pimaszság és szórakozás nélkül, az arcát fixírozva.
- Jó, rendben - vonogattam a vállam, de már kissé megbántva. - Majd amíg a pincérfiúval szórakozol, élek a lehetőséggel, és kipróbálom a hármast. Igaz, mivel te épp el leszel foglalva, két másik nőt kell keresnem hozzá, de kétlem, hogy ez akadály lenne - morogtam, majd egy intéssel whiskyt rendeltem. Már most, felszállás előtt.
- Ezt úgy mondod, mintha nem tudnék élni a nemesebbik részed nélkül. - vigyorodtam el ezúttal már leírhatatlan pimaszsággal. - Ha úgy adódik sem fogok könyörögni neked. - vontam egyet a vállamon. Semmilyen helyzetben nem volt kenyerem a könyörgés, annyira soha nem aláztam meg magam senki előtt, és nem hiszem, hogy ezek után hajlandó leszek rá. - Vagy ha már iszonyatos módon makacs vagy, megkeresem a francia pincérfiút, hátha megint hoz egy tálca kaját, és le akarja majd tenni. - vontam egyet a vállamon. Vicc volt az egész, bár nem tudtam, ő mennyire fogja így értelmezni. Lehet, most mentem túl messzire.
Ránéztem Erinre, győzelmem biztos tudatában, majd összeráncoltam a szemöldökömet, ahogy jelezte, a forró kávé éppen hol is érhet "földet". - Hát, könnyen gyógyulok - vontam vállat. - Viszont nehezen felejtek. És egy ilyen apró kis baleset hozhat magával nem várt következményeket is. Mondjuk, hogy egy jó ideig nem leszek képes.... - mondtam keserves ábrázattal. - Szóval, gondold meg vigyázol-e vagy sem - hunytam le a szemem, mint akit nem érdekel a világ, de a fülem úgy nyitva tartottam Erin felé, mint még soha.
Csak sóhajtottam egy újabbat és hátradőltem, hol Klaus felé fordulva, hol kibámulva az ablakon, mintha most lehetne látni valamit a kifutón kívül. Szívem szerint már most beszéltem volna, mert nem vagyok az a csendes kislány, aki betartja az olyan ígéreteket, miszerint nem szólok hozzá többet, de most... még csak azért is! - Egy kávét én is kérek! Hátha nem billen ki a kezemből. - pislogtam ártatlanul, rá sem nézve Klausra, de előre hajoltam, pontosan úgy, hogy ha netán tényleg úgy történne, ahogy mondom, valószínűleg pont az ölébe borulna az a jó forró kávé.
Leültem Erin mellé, és összetettem a kezem, szemem az égre függesztve, mint aki némán köszönetet rebeg valami hatalmas kegyért, majd sóhajtva megjegyeztem. - Akkor én már csak egy kávét kérek - csatoltam be a biztonsági övemet somolyogva. Kíváncsi voltam, az idegek játékában melyikünk bírja tovább.
- Vagy átkozott. - suttogtam felé grimaszolva, majd amint a helyünkre kísértek minket, hiszen az első osztályon ez a módi, levágódtam a helyemre. - Majd cseverészek magammal. Minden bolond nő képes rá. - vontam egyet a vállamon, kényelmesen elhelyezkedve, még mindig komoly arccal.
Vigyorogva néztem Erin után, ahogy elindult a géphez vezető hosszú folyosón, majd felkaptam a táskát - kézipoggyászként nálunk maradhatott - és követtem. - Áldott csend lesz Bulgáriáig - jegyeztem meg roppant komolyan, de olyan pimaszsággal a hangomban, amit nem lehetett véres valóságként értelmezni, és szemem sarkából Erin arcára sandítottam, miközben bezárták mögöttünk a terminál ajtaját.
Felvont szemöldökkel néztem az apró 'színjátékot', amellyel szavaimra reagált, és egy sóhajjal hátat fordítottam neki. - Nem beszélek veled többet. - jelent meg a komoly ábrázat az arcomon, így indultam meg a gép felé, végig azon a szép hosszú folyosón, miután megmutattam a jegyemet. Közben persze hátra sandítottam, hogy Klaus jön-e, vagy a kelleténél jobban felbosszantottam és helyette kiírtja a terminál nagy részét, de ettől függetlenül sem álltam meg.
- Igen, olyan mint Tatia. Külsőleg. De ha Tatiával, vagy a hasonmással akarnék lenni, akkor velük is lennék, nem veled nyomorognék egy menetrend szerinti járaton Szófia felé - sóhajtottam, immár ezredjére mondva el ugyanazt, csak más szavakkal. Az utolsó mondatára pedig már nem tudtam mást tenni, csak az ujjamat a számba dugva hányást mímelni, ezzel kifejezve véleményemet a szirupos, csöpögős mondatok iránt.
Megkönnyebbültem, de ezt csak egy bólintással fejeztem ki, és sóhajtottam egyet. - Miért? Már volt hozzá közöd, ha jól tudom. És Ő olyan, mint Tatia. Legalábbis ami a külsejét illeti. Még nem találkoztam vele. - csóváltam a fejemet. - Oké, vedd úgy, hogy nem is szólaltam meg. Egyébként is... a nőket szeretni kell, nem megérteni. - mosolyodtam el halványan. Világhírű mondat, pont ide illett.
Kissé csodálkozva néztem Erinre. - Mondtam már, nem? Imádom bosszantani azt a vámpírok szégyenét - mondtam, nem igazán értve, mit nem lehet ezen érteni, aztán lassan valami felderengett az agyamban. - Ááááá! Nincs köze a hasonmáshoz, ha épp erre céloznál - billentettem félre a fejem. . Nektek nőknek miért kell mindig mögöttes értelmet találni mindenben? - érdeklődtem.
- Csak nyugi! Kicsit feltűnő lesz, ha csak úgy eltűnnek. - fogtam meg Klaus kezét. Én magam is nehezen toleráltam az ilyesmit, de most nem ártott realistának lennem. Máshol magam is kitéptem volna a szívüket, miután megebédeltem belőlük, de egy repülőn mindez kissé nehézkes. Megköszörültem a torkomat, és Klausra néztem. Bökte a csőrömet egy kérdés. Igen, a féltékenység az féltékenység, ebben az ügyben még véletlenül sem tudom tartani a számat. - Klaus, a hotelban említetted, hogy szereted bosszantani a hasonmást és a férjét... ugye... tényleg csakis amiatt teszed ezt, mert örömet okoz számodra Salvatore nyűglődése, vagy... más miatt? - Nos, igen. Előttem sem voltak titkok. Tudtam, vagyis hallottam róla, hogy egykoron túlzottan is vonzódott a hasonmáshoz.
Kiszálltunk a taxiból, és morcosan néztem magam elé. - Visszafelé magángépet bérelünk. Bulgáriából idefelé is. Utálok a pórnép közé vegyülni - morogtam, csúnyán nézve egy lökdösődő családra. - Ha rajtam múlik, ezek nem érnek oda Bulgáriába élve - szűrtem a szót a fogam között, majd leadtam a jegyeket a terminálnál. - Áldom az eszem, hogy legalább az első osztályra vettem jegyeket.
- Erről a helyről még nem hallottam. - ráztam a fejem a temető említésére. Bár azt is hozzá kellett volna tennem, hogy ebből az országból is csak az emberek kultúrája maradt meg, és a történelmük, de nem a temetőjük. - Felőlem tehetünk majd oda is egy sétát. - egyeztem bele végül, miután úticélt adott a taxisnak.
- Akkor eddig egyetértünk a programban - biccentettem. - Bár én tervbe vettem a Pére Lachaise temetőt is. A világ egyik leghíresebb helye. Ott tényleg látunk régieket. Ott van eltemetve Napoleon, Oscar Wilde, Madam Pompadour, Jim Morrison... nos, mit szólnál hozzá? - kérdeztem, majd a várakozó taxisnak szóltam. - Hotel Ritz - adtam meg az úticélt, és kényelmesen hátradőltem.
Nem szóltam semmit, csak hallgattam. Szoknom kell még ezt az egész uralkodósdit. Nehezemre esett elképzelni, ha őszint akarok lenni, ezt az egészet. Ilyesmi eddig csak filmvásznon volt módi, hogy valaki hatalomra akar törni, és így a való életben... sok mindent láttam már ezer év alatt, de átélni még sosem kellett. Beültem a taxiba, és elgondolkodtam. - Hm... az első, ami eszembe jut, az az Eiffel torony... a többi majd eszembe jut szépen sorjában. És persze az utcák is nagyon szépek a városban. - jelent meg egy kis ravaszság a mosolyomban.
- Ne kérd, hogy félretegyem - ráztam a fejem. - Attól, hogy mi vagyok, még lehetek szerelmes férfi is, nem? - döntöttem félre a fejem. - Ma mindketten uralkodók vagyunk. Mi vagyunk a város királya, és királynője - súgtam Erin fülébe, és megöleltem, de ekkor megállt mellettünk egy sárga taxi, a hordár pedig úgy nyitotta ki nekünk az ajtót, mintha legalábbis egyenruhás sofőr lenne. - Köszönjük - nyomtam pénzt a kezébe, majd besegítettem Erint, és magam is beszálltam. - Míg elérünk a szállóba, gondolkozz mi mindent szeretnél megnézni.
- Nem, úgy alapjában véve ez a véleményem a franciákról. - vontam egyet a vállamon mosolyogva, majd valami láthatatlan löket folyamán megfogtam Klaus kezét, így álltam meg egy pillanatra egy záró mondata miatt. - Most tedd félre a királyi véredet. Legalább... erre a napra. - mondtam neki mosolyogva. Hát mégis maradt bennem valami ridegség azzal az énjével szemben, ez tört most ki belőlem, de egy rövid ideig nem akartam látni benne a hataloméhes hibridet. A reptér előtt, mint valószínűleg általában, eléggé nagy volt a forgalom, buszok, és autók tömkelege, de ehhez is hozzá lehet szokni.
Kezdőlap
