Clarissa hirtelen lepattant az ölemből és ijedten húzgálta a ruhámat. Azt akarta, hogy menjek. Elsőre nem értettem miért változott meg ennyire, aztán felnéztem. Hirtelen valahonnan megjelent a boszorkány férfi egy köteg papírral a kezében mérgesen nézve rám. Én is felálltam. - Khm... Elnézést! Kíváncsi voltam. - fogom udvariasra. Egy ujjal lenyomnám, de üzletelni jöttem ide, tehát szükségem van rá, ami azt jelenti, hogy élve kell. - Ez az Ön kislánya? - kérdezem könnyedén és megsimogatom Clarissa feje búbját. - Jobban tenné, ha nem zárná be ide szegényt. - mondom rosszalóan. Lehet még ráhívom később a gyermekvédelmieket. - Most viszont mennem kell. - fordulok Clarissa felé. - Örülök, hogy találkoztam veled Törpilla. - mondom mosolyogva és egy búcsúpuszit nyomok puha kis arcocskájára. - Szia! - integetek neki miközben követem a férfit. - Köszönöm a gyűrűt! Ígérem vigyázok rá! És Grétire is! - üvöltöm vissza a babát meglengetve a kezemben. Nagyon aranyos kislány volt és volt benne valami megfoghatatlan. Később még visszajöttem, hogy megnézzem hogy van, de már nem találtam itt senkit. A babáját azóta is őrzöm egy biztos helyen és a gyűrűjét azóta sem vettem le.

Egy pillanatra otthagyott valami után kutatva. Aztán visszajön és a kezembe nyom egy gyűrűt. Affajta műanyag kis játék gyűrűt. Egy ideig méregettem, majd felhúztam a gyűrűsujjamra, hátha rámegy. Rá is ment. Elmosolyodtam. Milyen aranyos kis gesztus! - Köszönöm Törpicúr! - vigyorgok rá. Ezt soha az életbe nem fogom levenni. Legalább arra emlékeztet, hogy a gyerekek látják bennem a jót. Én nem akarok rossz lenni. Az ölembe mászott és átkarolta a nyakamat. Egy puszit nyomtam az arcára. - Mert a bácsi nem is veszélyes. - állapítom meg magamról. Kivéve, ha vérfarkasok húzzák fel az agyamat, vagy bárki, aki hidegvérrel gyilkol és utána ezzel dicsekszik. A kezemen megtudom számolni hány élőlényt öltem meg az évek során. - Nagyon kis aranyos vagy Clarissa! - mondom vigyorogva és megcsikizem az oldalát. - Nézd meg milyen kócos lett a hajad! - közlöm rosszallóan. - Szeretnéd, hogy kifésüljem és befonjam? - csillantak fel a szemeim. Teljesen megfeledkeztem a feltehetőleg még mindig a szerződésért kotorászó apjáról, legalábbis ha az.

Nagyon aranyos kislány volt. Halvány nevetésben törtem ki a reakciójára. Már most látom, hogy belőle az a fajta nő lesz, aki parancsol és makacsságtól vezérelve fog elnyomni pár embert. Az a fajta, akinek mindig igaza van. - A titok a gyűrű... - mondom és az orra alá nyomom a kezemet a sok karikával megspékelve. - Ha leveszem elégnék a napon, de mivel lassan elhagyom azt a bűvös ezrest, ezért hát... annyira nem ártana már a nap... értem ezt az alatt, hogy nem égnék el fél perc alatt, hanem pár óra... talán... - még sosem gondoltam bele, hogy mi történne, hiszen sosem voltam gyűrű nélkül, azután pedig a fülembe kaptam azt a kis rejtett ékszert. - Milyen szép neved van! - mondom meglepetten. - Esetleg szeretnél még tudni valamit? - kérdezem érdeklődve. - Gondolom tudod mi vagyok. Viszont meg kell jegyeznem, nem minden idegen és vámpír lény veszélyes. Persze jól teszed, hogy félsz az ilyen alakoktól. Viszont amint láthatod én nem foglak bántani és csak játszani, vagy csevegni jöttem fel hozzád. Legalábbis nem gondoltam volna, hogy itt rábukkanok majd egy kislányra. - motyogom.

- Ha elmondod a nevedet, akkor igen. - mosolygok rá cselesen. - Enyhe, enyhe - csettintgetek rosszallóan a számmal. - Cseles kislány vagy, de hazudni nem szép dolog. - vigyorgok rá. - Nincs olyan kislány a földin aki a saját nevét a babájának adná. Csalódást okozol Nashnek. - mondom legördülő szájjal kissé szomorkásan. - Látom nem szeretnéd tudni a titkom. - mondom és leülök mellé az ágy szélére.

- Hogyan tudok a napon járni? - gondolkodtam el. Az ujjamon volt pár megtévesztő napfényvédőnek tűnő gyűrű, de az igazi a fülkagylómba volt lőve, egy kis alig látszó gondosan olyan helyre rakott kis félholdacska, ahol senki sem láthatja. Nagyon sok boszorkány barátom van és elég jóban vagyok velük, de ezt itt a fülemben még az első szerelmem egy első boszorka varázsolta el nekem. Addig én is csak gyűrűket hordogáltam. Bár már vagy 800 éve ennek is, hogy ez megtörtént. Csalafintán elmosolyodok. - Ha elárulod a keresztneved, akkor elmondom. - mosolygok rá. - Könyvedben? - kapom el a szavakat és kérdezek vissza. - Milyen könyv? - érdeklődöm. Elég kíváncsi fajta vagyok. A babája még mindig a kezemben volt. Megsimogattam a haját és eligazgattam, mert az előző kirohanása után eléggé összeborzolta a műlányka frizkóját.

- Jézusom! - kaptam a fejemhez, hogy védjem a röpködő szilánkoktól. Ebbe meg mi a franc ütött? Azt hiszem választ is kaptam a kérdésemre. Boszorkány ivadék! Nem értettem miért nevez hazugnak. Nem csináltam semmit. Különben is mi baja lett hirtelen? Eléteremtem és felkaptam a vállamra, ezzel megszüntetve a pezsgést körülöttünk. Körbetekintve elég nagy rombolást vitt végbe a helységben. Még szerencse, hogy csak kislány. Lehet később nagyobb ereje lesz és akkor kinyírna. Soha nem jöttem ki jól a nagyobb erejű boszikkal. Valamiért nekik mindig elszál az agyuk, mert azt hiszik olyan hatalmasak. - Nyugi! Nem vagyok hazug, kikérem magamnak! - nyögöm sértődötten, mint egy kisgyerek. Én hazug?? Hát kérem szépen! - Most pedig magyarázd meg mi a francért törted ki az ablakokat???? - nézek rá guvadt szemekkel és ledobom játékosan az ágyra a vállamról. - Még mindig nem mutatkoztál be! - emlékeztetem. - Ha pedig a házban élő boszorka férfi az apád...- következtettem. - Akkor nem kell félned... Ismerjük egymást. - mondom. Lehet azért nem beszél, mert idegennek számítok. Ami nagyjából igaz is, de azért mégsem.

- Ki fog engem bántani? - kérdeztem meglepetten, mikor a pólómat húzogatta. - Tudod Nash bácsinak nem igen árthat már akárki... Elég idős vagyok... - mosolygok. Kire célozgat? Talán a boszorkány krapekra? Ó nem hiszem, hogy ő fenyegetést jelentene számomra. Bár a házat elég jól körbevették boszikkal, ebből látszik, hogy fél tőlem. Ha már a kislány nem hajlandó válaszolni a kérdéseimre, akkor itt az ideje bevetni a Nash logikát. - Boszorkány vagy? - kérdezem finoman.

A kezembe nyomja a babáját. Értetlenül nézek rá, mikor azt mondja nem mehet ki innen. Aztán már jelez is a telefonom. Egy SMS "Nem találtam semmit." szöveggel. Ez eléggé meglepett. Leguggolok elé. - Miért nem jöhetsz? - kérdezem. Az apja nem nézett ki ennyire elvetemültnek, hogy gyerekeket zár be ide. - Nem szeretnéd, hogy inkább téged mentselek meg? - mondom és megvillantom ezerwattos mosolyomat. - De még a nevedet sem tudom. - suttogom magam elé. - Ha én bemutatkozom, illene neked is. - mosolygok rá és végigmérem a babáját a kezemben. - Milyen csinos kis baba... Szőke hajjal - A kislánynak is szőke haja volt. Valamiért ez a kislányomra emlékeztetett, akit életemben csak egyszer volt alkalmam látni, mert vámpírrá változtam és az az ostoba anyja elrángatta magával, mielőtt találkozhattam volna vele újra. Megsimogattam a lány feje búbját. - Vannak szüleid? - érdeklődtem. Nagyon szúrta az oldalamat az ilyenfajta gyermekbántalmazás.

Még mindig félt tőlem. Ami ennél is rosszabb volt, hogy egy kérdésemre sem válaszolt. - Persze, hogy a tied. - mosolygok rá. - Nem akarom elvenni. - közlöm mintha teljesen nyilvánvaló lenne. Aztán a zsebembe túrok és előhúzom a mobiltelefonomat. Bepötyögök rajta egy számot és a fülemhez nyomom a kagylót. - Üdv... Itt tudodki... - mondom nemes egyszerűséggel. Aztán a lányhoz fordulok vissza, hogy kérdezzek tőle. - Szeretnél velem sütni egy tortát? - vigyorgok rá. - Vagy egy új babát?... Esetleg egy kiskutyát? - kérdezgetem. Nem értettem mit keres egy gyerek a torony tetején. De ha már így belebotlottam, akkor összebarátkozom vele. Szeretem a gyerkőcöket, mert én még nagyobb gyerek vagyok náluk. - Figyelj már! Szeretnék megtudni valamit... egy kislányról... Morgan... igen... igen.... - intézkedem és lenyomom a telefont. Ha én nem jövök rá, akkor majd a haverom biztosan. Lehet illegálisan tart fogva kisgyerekeket itt fent ebben a kőépítményben! - Nem szeretnél kimenni innen? Fogócskázhatnánk lent... - kérdezgetem mosolyogva, majd oldalba bököm.

- Ne félj! - mondom halkan. Nagyon aranyos kislány volt szőke hajjal, kerekded arccal és a szemem egyből szív formára váltott. Odateremtem hozzá és felkaptam a karomba rémült kis testét és magamhoz ölelgettem. - Olyan cukimuki kis lány vagy, hogy mindjárt... - ..megeszlek... ezt inkább kihagytam. Összevissza csókolgattam, majd leraktam magam elé, mielőtt megfojtom szegényt. Igen! A cuki gyerekek állandóan ezt váltját ki belőlem, már többször is tapasztaltam. A babáját nagyon szorongatta. - Mi a neve? - kérdezem a babára mutatva. - És a tied? - hajolok le hozzá, hogy a szemébe nézhessek. - Akarsz játszani? - kérdezem vigyorogva. Valahogy nem nagyon izgatott már a boszorka hapsi. Ha ilyen aranyos gyerekre bukkanok, akkor az nagyobb kincs, mintha aranyra leltem volna, vagy valami ilyesmi... - Miért vagy itt fent? - kérdezem miközben valami érdekesnek tűnő játék után kutatok.

1999-et írunk és én már most 9999-et vártam. Valahogy sosem szerettem ezeket a kilenceseket. Olyan vészjóslóak. Éppen az akkoriban luxuskocsinak számító autómból szálltam ki. Egy boszorkánnyal volt dolgom, akinek ha adok költsön, akkor segít pár dologban. Dolgok... Amit akartam az, hogy Dana visszakerüljön az életbe... bármi áron, viszont ez az én kis titkos tervem volt, senki nem tudhat róla. Megigazgattam sima hétköznapi ruhámat és bekopogtattam az ajtón. A kertben egy torony magaslott. Tág szempárral figyeltem az ízléstelen elrendezést. Mi ez az erőd ott a kert közepén? Csak nem Csipkerózsikát tartják ott fogva? Mindegy volt, hiszen mire bármi is eszembe juthatott volna kinyílt az ajtó. Végigmértem a férfit és a boszorkányt véltem felismerni benne. - Üdv... Nash Cranford. - mutatkoztam be és a kezemet nyújtottam. Ekkor még az álnevemet használtam, nehogy az ősök gyanút fogjanak. Bár már egy ideje nem foglalkoztak velem.. pontosabban mióta megtudták, hogy férfi vagyok, így nem lehetek hasonmás. De akkor sem akartam, hogy valamelyik rokonom iránt táplált ellenszenvük miatt én húzzam a rövidebbet. Gyere be! szólt a hang. Óvatosan átléptem a küszöböt és már bent is voltam. A helység tele volt boszorkányokkal, mindegyik gyengébb. Gondolom elővigyázatosság, hiszen nem mai darabka vagyok. A férfi a kertbe vezetett a torony alá, ahol padok voltak lerakva. Foglalj helyet, amíg én visszamegyek a szerződésért. nagy figyelemmel bánt velem a férfi én csak bólintottam. Ha valami szokásos csípős poént bevetek lehet úgy összeverekszünk, hogy a boszorkány húzza a rövidebbet. Unalmamban az ujjammal szórakoztam a széken. Felnéztem a toronyra. - Vajon mit szolgál ez? - tűnődtem, majd felpattantam és az ajtójához léptem. Nem lehetett kinyitni, túl vaskos volt és törhetetlen még vámpírerővel is. Újra végigmértem az épületet, de most alaposabban. Volt egy ablak a tetején. Ujjamat a kiálló téglasarkokba nyomtam és vámpírgyorsasággal, mint a Spiderman már fent is voltam. Beugrottam az ablakon. Amit láttam, az minden volt, csak az nem aminek képzeltem. Egy gyerekszoba! Kitágult szempárral néztem végig minden egyes kis játékot, aztán a tekintetem megakadt valamin, vagyis valakin. Egy kislány! - Hello... - suttogom és lassan közelítek felé. - Nash vagyok. Te ki vagy? Mit keresel itt? - kérdezem óvatosan.