Hirtelen felém hajolt, majd az ajkát az enyémre forrasztotta.
A szemem akaratlanul is elsötétült és nem bírtam magammal visszacsókoltam miközben a kezemet
az arcára tettem és a lányt az ölembe húztam. Végig simogattam a hátát és nem eresztettem, de a csók meg szakadt.
-Rég volt részem ilyenben.-Mondtam a szemét kémlelve és simogatva őt, majd újabb csókot leheltem édes ajkára.

Sohasem gondoltam volna, hogy ebből a találkozásból ez fog kisülni, de élveztem a csókját, és teljesen belefeledkeztem ismét Leebe. A kijelentésén elmosolyodtam. Majd nagyot sóhajtva dőltem hátra, miközben az a furcsa érzés motoszkált bennem, hogy kezdek beleszeretni egy démonba. El sem hiszem, de igaz! A tekintetünk ismét találkozott, és meg is állt két percre. Újra megcsókoltuk egymást,most kissé hevesebben, miközben én beletúrtam a selymes hajába.

Nem akartam semmit elkapkodni, sem pedig bántani őt.
-Várj, nem akarlak bántani-Mondtam neki, de legszívesebben letéptem volna a ruhái. Hogy lehetek
ismét szerelmes? Életemben egyszer voltam akkor is jól rá fáztam. Átöleltem őt miközben gyengéden csókot leheltem ajkaira, de valahogy féltettem őt magamtól
-Hogy lehetsz ilyen csodálatos?-Kérdeztem tőle miközben arcát simogattam.

Éreztem rajta, hogy félt, pedig én nem féltem tőle, nem volt miért féljek. Átölelt, és az ölelésébe beleborzongtam. Az utcán még nem is gondoltam volna, hogy ennyire jó társaságú emberbe botlok, aki ilyen érzelmeket vált ki belőlem. Rápillantottam, és elmosolyodtam. A levegő szikrázott körülöttünk, és én nem bírtam megszólalni. Csupán, csak megráztam a fejemet, azzal kifejezve, hogy nincs szó itt semmiféle megbántásról, folytatni akarom... Majd viszonoztam a csókját, ami különösen jól esett.

Nem bírtam elenálni neki és megcsókoltam ismét.
Leszaggatam a ruháit és ránéztem ezzel a mosollyal "Na most figyelj" Ujjam egyetlen mozdulatával elhúztam
a függönyt és a lányt a falnak szegeztem. Ott tartottam és csak csókoltam miközben a ruháit szaggattam.
Szemeim feketén izzotak, de behunytam, hogy ne lássa.

Megmagyarázhatatlanul jó volt őt az ajkaimmal és a testemmel is érezni, ahogyan a falhoz nyomott, és vadul csókolt, egyszerűen hihetetlenül jó volt, majd ahogyan ott tartott a falnál, kicsit feljebb emelkedve a lábaimat körbefontam a derekán.. Régen volt ilyenben részem, és régen éreztem így magamat valaki mással, valamint régen éreztem így valaki más iránt. Közelebb préseltem magamhoz, miközben hevesen csókoltam, és egyenként, de mégis gyorsan megszabadítottam a ruháitól. Beletúrtam a hajába, majd végigsimítottam az arcán, utána pedig az egész testén. A levegő bizsergett, forró volt, én pedig minden egyes porcikámmal vágytam rá, és ragazkodtam hozzá, bár nem is ismerem még eléggé. A tévé a hátunk mögött szólt, éles sikoltást hallatott, de valahogy nem bírtam vele foglalkozni, egyszerűen csak élveztem Lee társaságát. Majd a szájától elválva a nyakát kezdtem csókolni,és egyre lejjebb,ameddig csak elértem. Heves voltam,annyi szent.

Forró csókok halmazával leptem meg a lányt.
Ajkától egészen a nyakán és a hasán keresztül forró pontjáig. nem sokkal később már
hevesen elégítettem ki a nyelvemmel miközben a comjait simogattam.
Ismét a szájához kaptam és azt csókoltam. Gyengéd mozdulattal váltam vele eggyé és
mozogtam gyengéden.

Egyszerűen tagadhatatlanul isteni volt, élveztem minden egyes mozdulatát, és hevesen csókoltam őt végig, majd ahogyan belém hatolt, egy a többinél hangosabb nyögéssel fejeztem ki az elégedettségemet, majd szinte az egybe olvadt testünk ritmusára mozogni kezdtünk. Őszintén szólva, igazán régen feküdtem le valakivel, és régen is volt komoly kapcsolatom, szóval ez most tökéletesen jól jött, és úgy éreztem, hogy kezdek szerelmes lenni. Bár, hülyeség! Ennyi idő alatt?! Mégis a testemet elöntötte a forróság, amikor hozzám ért, és a szívem hevesebben vert, mint bármikor. Lágy volt, gyöngéd, és érzéki, nem sietett, és csak szikrázott körülöttünk a levegő.

Végig csókoltam édes testét. ahogy a bőre az enyémhez ért szinte meg dermettem. Olyan volt, mintha
mindig is enyém lett volna a lány.
Ahoz képest, hogy egy kávéra hívott, nekem tetszik ami lett. Kezemet végig húztam tökéletes
bőrén, majd csókkal hintettem azt.
-Szeretlek-Csúszott ki a számon ez a szó amit nem akartam mondani, mert nem volt szándékomban
megrémíteni őt, de igaz volt pár óra alatt bele szeretem és mindent megtettem volna, hogy ne múljon el ez az érzés és
enyém lehessen mindörökre.

Éreztem, hogy nem kell már sok ahhoz, hogy elérjük a beteljesülést, és elöntsön minket a mámor. Igaz, kissé furcsa volt, egy démonnal csinálni, miközben a falnak dőlve eszeveszettül csókolod, miközben a horrorfilm a hátad mögött egyre érdekesebb hangokat ad ki, olykor fröccsen a vér, olykor pedig sikoltás hallatszik, a beszéd már igazán eltörpül ezek a hangok felett. Bár, szinte figyelni sem tudok rá, hiába is, a testem minden porcikája élvezi azt az élvezetet, amit ez a férfi nyújt, aki azt mondja, hogy szeret. Talán kelletlenül is elmosolyodtam, mondjuk elhamarkodottnak találtam ezt az érzést, mégis úgy éreztem én is. Nem válaszoltam, hiszen az arcomon minden tükröződhetett. Ehelyett, a nyelvem a szájába kúszott, finoman játszva az övével, és így csókoltuk egymást, miközben már olyan szaporán vettem a levegőt, hogy szinte el is fogyott. Már csak másodpercek kérdése...

Minden meg volt benne ami egy nőben kellett, olyan volt, mintha mindig is ismertem volna, de most
annyira élveztem a dolgokat nem akartam kellemetlenséget okozni és mikor láttam teljesen
kielégült kivettem és én is elélveztem, majd felkaptam mezítelen testét és rá dobtam a kanapéra, majd én is
mellé dőltem. Kezmmet a tévé felé fordítottam és csuklommat elfordítottam, majd a tévé kikapcsolt.
Elégedett mosollyal néztem rá, hogy "Néz sikerült lekapcsolni" Néztem nagy vigyorral.
-Csodálatos volt-Mondtam, megsimogatva őt és magamhoz szorítva.

A tévé végre kikapcsolt, mi meg csak ott hevertünk a kanapén. Én felálltam, és felvettem a köntösömet, azután pedig szedelőzködni kezdtem.
-Azt hiszem, most jobb ha mész. -csúszik ki a számon,majd egy féloldalas mosolyt villantok felé. Valami megfogott ebben a férfiben, és igazság szerint nem is akartam, hogy menjen, de az ösztöneim mégis azt súgták, hogy ezt mondjam. Csodálatos volt ez az együtt töltött idő, igazság szerint, és szeretném, ha megismétlődne, bár ezt nem mondtam ki hangosan.

Felhúztam a nadrágomat és hirtelen egy olyat hallottam a lánytól amit soha sem.
-Parancsolsz?-Kérdeztem és kezdtem ideges lenni nagyon is.
-Akkor az előbbi mi volt Viv?-Kérdeztem tőle közelebb lépve félmeztelenül. Én nem kihasználni akartam a lányt
nem úgy tekintettem rá, mint egy koncra vagy egy skalpra az új gyűjteményembe.

-Rosszat mondtam volna? -emeltem fel a szemöldökömet, csodálkozva nézve rá. Nem értem.. Látszik rajta, hogy kezd felidegesedni. Pedig, én csak annyit mondtam, hogy jobb lenne, ha most menne. Ezer dolgom van még, semmi rosszra nem céloztam. Következő mondatára összeráncoltam a homlokom, és kíváncsian néztem rá.
-Nem értelek, Lee. -sóhajtok. Az előbb minden olyan jó volt, most meg elrontja. Kezemet végigsimítom arcán, csupán, csak, hogy megnyugodjon. Halvány mosoly kúszik az arcomra, bár még mindig kérdően pislogva rá.

Pár órával később Leevel is megbeszéltünk szinte mindent, ő is elment, és én az ágyamon heverve bámultam a tévét, miközben csengettek. Nyugodtan lépkedtem az ajtóhoz, és mikor kinyitottam egy nőt láttam Faith-tel a kezében.
-Jó napot, maga Vivienne? -kérdezte kedves hangon.
-Öö.. Igen. Miért, történt valami?! -kérdezem felvont szemöldökkel.
-Nem, semmi! -mentegetőzik a nő. -Csak a nővére azt mondta, hogyha nem érne haza addig a sétálásból, amíg nem jár le a munkaidőm, hozzam át ide a kis csöppséget, én vagyok a dadája. -elmosolyodott, majd átvettem tőle a kislányt. -Szia drágám. -adok puszit a picike arcára. -Akkor köszönöm, hogy elhozta, várni fogom Lizt. -bólintok, majd a nő elmegy.
-Ezer éve nem láttalak. -mosolygok az unokahúgomra, mintha értené, amit mondok neki. -Hogy van ma ez a gyönyörű kislány? -megcsikizem, majd beviszem a szobába.
-Gyere, nézzünk tévét. -ülök le vele az ágyra, majd ringatni kezdem a kezemben, aminek a hatására csendben elalszik.

Alig telt el fél óra és ismét zörögni kezdtek az ajtón. Ilyen keresett ember lettem?! Legalább Fath-et ne ébresztené fel! De késő.. Sírni kezdett, én pedig nem győztem vigasztani, miközben ajtót nyitottam.
Négy rendőr állt az ajtóm előtt, én pedig szó mi szó, rendesen megijedtem.
-Vivienne Hawkins?! -kérdeznek rá fennhangon, én pedig csak bólogatok Faithet nyugtatva a karomban. -Ő itt Elizabeth Hawkins lánya? -rákérdeznek, a szemeim pedig kikerekednek. Azt hiszik, hogy elraboltam volna.
-Igen, ő az. -bólogatok. -De miért? -kérdezem rémülten.

-Ms. Hawkins holttestét megtalálták a kollégáim Mystic Fall's főterének egy sötétebb zugában. Első megállapításunk alapján kitörték a nyakát, de sebeket is találtunk rajta. -biccent a rendőrfőnök.
Meg kell támaszkodjak.
-Hogy..hogy mi?! -dadogok elhaló hangon, miközben érzem, hogy egyre sápadtabbá válok. -Nem lehet ő az.. -rázom meg a fejemet, miközben Faith újra rákezd a sírásra. -Hé szívem, ss..semmi baj.. -próbálom megnyugtatni, de a szavaimat még én magam sem hiszem el.

-Biztos valami tévedés.. -szólalok meg remegő ajkakkal.
-Az iratai is vele voltak, nem történt tévedés, de ha gondolja azonosíthatja a személyt, bár véleményünk szerint erre semmi szükség. -a szememet szúrni kezdi a könny, tiltakozni akarok, de nem jön hang a torkomon. Rázni kezdem a fejem, miközben a könnyeim egyre csak buknak előre lefolyva az arcomon. Kitör belőlem a zokogás, magamhoz fogom Fatihet, mert érzem, hogy alig tart a lábam, hiába támaszkodom. Ha nem fogna meg a karomnál a rendőr, biztosan elájulok.
A homlokomra tapasztom a kezemet.

-A kislány. -a biztosúr Faith felé bök a fejével. -Az apja a városban tartózkodik? -kérdezi, én pedig megrázom a fejemet.
-Nem..nem.. nem hiszem, nem tudom.. -motyogom meghűlve.

-Akkor.. -megköszörüli a torkát. -..amíg nem találjuk meg a biológiai apát, akinek a neve.....-itt hagyott egy kis szünetet, hogy kimondjam a nevet.
-Kol Mikaelson. -szólalok meg rekedtesen.
-Amíg őt nem találjuk meg, kinevezhetnénk önt Faith gyámjának? Vagy helyezzük el a kórházban? -felvont szemöldökkel néz rám, és én nem akarom ezt a kérdést.
-Öö..-lefagytam. -Faith akármeddig itt maradhat, akár örökre is leszek a gyámja. -hadarok össze-vissza.

-Rendben. Mivel feltételezhetően gyilkosság történt elvégzünk még egy-két dolgot, valamint boncolásból szeretnék megállapítani a dolgokat, és mivel ön a legközelebbi hozzátartozója a maga engedélye kell hozzá.

-Nem.. Nem szeretném a boncolást. -rázom meg a fejem. Úgy érzem ezzel megaláznák őt. -El szeretném temetni. -újra elsírom magam, miközben próbálom letörölni a könnyeket az arcomról. -Minden egyéb vizsgálatba pedig belemegyek. -sóhajtok fel, de még így is megremeg a hangom.
Felesleges vizsgálatok. Nyaktörés, és sebek? Vámpír volt.. Nem fogják elkapni..

-Rendben, nagyon köszönjük, amint van valami, értesítjük. -bólint, majd elfordulnak, és egyedül hagynak.
Ismét zokogás tör rám, ahogyan megölelem a kislányt. Mindenki meghal? Miért.. Miért pont Ő? Leülök a kanapéra, és próbálok magamhoz térni....

Egy nap telt el a rendőrség látogatása óta. Semmit sem aludtam. Egyrészt, mert nem bírtam lehunyni a szemem, másrészt pedig Faith sem hagyott aludni.. Órák teltek el, mire megtaláltam Kol telefonszámát, és küldtem neki egy röpke sms-t.
"Kol, figyelj, én nem akarlak zavarni, de sos ide kell jönnöd... Nagyon fontos! Tudod hol lakom, amint van időd keress meg. Vivienne Hawkins"

Fekete ruhát húztam, és egyszerűen negyed óránként rám tört a zokogás. De, már úgy nagyjából sikerült összeszedjem magam.
Faith sem érezte jól magát, mintha érezné, hogy mi történt, vagy egyszerűen csak nyűgös. Folyamatosan sír, és alig tudom megnyugtatni... Én egyszerűen még nem vagyok erre kész. Nincs természetfeletti erőm, és még csak anyatípusnak sem érzem magam.. Remélem Kol minél előbb jelentkezik, és lerendezhetjük..

(második játék)
Éppen pihentem, amikor megkaptam Vivienne üzenetét. Először nem is tudtam hová tenni, ki is ő, de aztán szép lassan beugrott, hogy ő Elizabeth húga. Szóval nem különösebben értettem, hogy miért írt nekem üzenetet, amikor Elizabeth hónapokkal ezelőtt felszívódott... Talán jobb is így. Azok a dolgok, amik az utóbbi időkben történtek, alaposan átformálták a hozzá való hozzáállásomat. Szerelmes voltam belé? Talán... De az is lehet, hogy csak egy érzelmi fellángolás volt. Jobban visszagondolva volt egypár ilyenem... amiket gyorsan ki is nőttem, amikor rájöttem, hogy Freyát senki nem pótolja. Ugyanakkor... a barátom volt, és remélem azok is maradtunk.
Na jólvan... hónapok óta nem jártam a hotelben, és gőzöm sincs, merre lakik Viv, de hát mire másra valóak a recepciósok? Ezúttal nem volt kedvem megigézni őt, meg hát a kérdésemre anélkül is elárulta, hol találom, úgyhogy felfelé vettem az irányt, a szobája felé. Ott meg megálltam az ajtó előtt, majd becsöngettem, és vártam... Ha olyan SOS, akkor biztosan nem ment el sehová.

Állva váltogatom a csatornákat, idegességemben szinte toporgok, miközben Faith egyre csak hisztizik, és sehogy sem tudom lenyugtatni. 
Ekkor hallatszódik meg az engem felmentő csengő, és csak reménykedni tudok, hogy Kol Mikaelson áll az ajtó mögött. A síró lányt ringatva a karomban nyitom ki az ajtót, és egy féltégla esik le a szívemről, amikor meglátom Kolt. Biccentek neki, hogy jöjjön be nyugodtan. Nem tudom, hogy Kol milyen hatással volt a lányára, de mikor meglátta az apját bömbölésből halk sírás utáni szuszogásra váltott. Így én is fellélegezhettem, hogy nem kell tovább nyugtassam.
-El..el. El kell vinned..a lányodat. -alig tudok valami értelmeset kinyögni, miközben megremeg a szám, és érzem, hogy a könnycseppek ismét elő próbálnak törni a szememből, ám sikeresen elfojtom őket.

Néztem Vivienne arcát, és bár nem mondott semmit, elég időt éltem ahhoz, hogy rájöjjek, mi történt. Még csak végig sem kellett néznem rajta, hogy lássam a fekete ruháját, már azelőtt tudtam. És azt is, hogy bár túl sokat éltem már, és túl sok gyászt okoztam és tapasztaltam meg, valahol mélyen... rossz. Liz a barátom volt, és annál egy kicsivel több is. A gyermekem anyja, és bár őt talán csak egyszer láttam... és talán fel sem ismerném, de azért... jó okkal nem akartam részt venni az életében. És most az egyetlen gondoskodó szülője nélkül maradt. 
- Viv... nem vehetem magamhoz. Mi van, ha Liz is miattam halt meg? - kérdeztem. Ismerem a fajtámat, és tudom, hogy sokaknak egy csecsemő megölése sem okoz gondot, ha azzal fájdalmaz okozhat másoknak. ÉS Faith... te jó ég, hogy én mióta nem láttam! Most sem akartam látni, ám a tekintetem akaratlanul is odasiklott a bölcsőjéhez... Szinte meg mertem volna esküdni róla, hogy felismert. Legalábbis ahogy a tekintete rajtam maradt. - Faith... - léptem közelebb hozzá. Már évek óta nem volt csecsemő a karomban, és nem mertem közelebb lépni hozzá, pedig gyönyörű volt. De nem szabad kötődnöm hozzá... inkább leszek a család jóbarátja, mint az apja, mert azzal kevesebbet ártok neki.

Csak néz, és eközben egy pillanatok alatt leesnek neki a dolgok, miközben a már nyugodt kislányt berakom a bölcsőbe.
A kijelentésén egy percre megtorpanok, és nyelek egy nagyot, miközben érzem, hogy forog körülöttem a világ... Miatta? Ez még csak meg sem fordult a fejemben..
-Erről még csak hallani sem akarok. -megrázom a fejem, erősen tiltakozva, és kissé megszédülve a gondolattól. 
-Figyelj Kol, te vagy az apja ennek a lánynak. Többet éltél, mint én. Jóval többet, és jóval többet is tudsz a szülőségről, mint én. Nem értem, hogy miért várod el tőlem, hogy felneveljem az unokahúgomat! Nem vagyok kész erre. -magyarázom olykor-olykor megremegő hanggal. Mielőtt válaszolt volna, közelebb lép a bölcsőhöz, és a kislányhoz szól. Akaratlanul is elmosolyodom. Le sem tagadhatná a kislányt. Ugyanolyan a szeme is, és az orra is, mint Kolnak. 
Magához kell vennie, és fel kell nevelnie. Kötelessége, még ha ezt nem is szeretné.

- Márpedig így lehet... - bizonygattam. Arról nem is beszélve, hogy nem akart az életük részévé tenni. Eltűnt... és nem feledtem el, de nem is volt időm keresni őket. - Azt te sem gondolhatod komolyan, hogy én képes vagyok felnevelni egy gyereket - ráztam meg a fejemet. Oké, hogy többet éltem, mint ő, de nem normális, ha képes lenne egy gyilkos kezébe adni a tulajdon lányát. Egy olyan gyilkos kezébe, akinek olyan ellenségei vannak, akiket nem érdekel, kit kell bántania... akiknek Faith csodálatos játékszer lenne. Ezen kívül meg mit értenék én az apasághoz? Klaus szerint én is úgy viselkedem, mint egy gyerek. Talán van benne valami, de képtelen vagyok másféle viselkedésre. Nem tudnék felelősséggel lenni egy hirtelen nyakamba szakadt kislányért. Egyáltalán mit esznek az ilyenek? Remélem nem anyatejet, mert azt ugye én nem tudok adni neki... Arról meg fogalmam sincs, a mai világban milyen ételt adnak egy körülbelül 8 hónapos csecsemőnek. Olyan pépesített trutyit? Még így, őt figyelve is... nem hinném, hogy képes lennék rá. Nem hiszek abban, hogy jó apja lehetnék. Hiába tudom, hogy már csak a látványa is, ahogyan engem figyel, valami furcsa melegséggel tölt el, egy olyan dologgal amit még soha nem éreztem... ami más, mint a szerelem, és mégis csodás... Nem! Lehetetlent kér tőlem. - Vivienne, érts meg! Ha jó életet akarsz neki, akkor te neveled fel! Az anyja sem véletlenül vont ki az életéből - húztam fintorra a számat. Hazudnék, ha azt mondanám, ettől függetlenül nem esett rosszul a dolog. Oké, nem áldoztam fel mindent értük... Talán nem is lettem volna képes rá.  - Megmondom én neked őszintén, hogy soha nem neveltem fel senkit... Szóval ebben a tekintetben egyformák vagyunk, a kortól is eltekintve. Én bármikor szívesen meglátogatom... része lehetek az életének... de nem úgy, mint az apja! Kérlek, Vivienne... - kérleltem. Most őszintén, miből gondolja, hogy én jó vagyok erre a feladatra? Faith szemei azonban pont úgy csillogtak, mint az enyémek szoktak... vagyis mint ahogyan régebben csilloghattak, és így akármennyire is küzdöttem az érzés ellen, végül benyúltam érte a bölcsőbe, és magamhoz vettem. Régóta nem fogtam már kisbabát... Talán évszázadok is elteltek azóta, és akkor sem a sajátom volt a kezemben. Ami így meglepően furcsa volt...

-Rendben. -kifújom a levegőt irtózatosan dühösen. Én nem értem azt, hogy ő hogyan gondolja ezeket a dolgokat, hogy rám hagyja a tulajdon kislányát. Akármilyen szörny is, nem hiszem, hogy képes lenne ártani egy babának. Ha képes lenne, már alapból nem feküdt volna össze egy emberrel, csak ha utána megöli, és hiszem azt, hogy képes megvédeni első vámpír módjára. De nem ellenkezek, ha így taszítja magától Faithet.

-Liz, nem is... -be sem fejezem, végül is, minek?! Elizabeth amúgy sem beszélt nekem az utóbbi időben sokat Kolról, szóval végül is, nem vagyok biztos abban, amik történtek. Megvonom a vállam.
-Mindegy, rendben, akkor hagy itt. -majd csak megbírkózom vele.. Ezt a részt már magamban tettem hozzá, egy pillanatra megremegve a gondolattól.
Megpróbálom nem elveszteni a türelmemet, nyugodt, kiegyensúlyozott maradni, ám a legutolsó mondata kiveri nálam a biztosítékot.
-Nem mint az apja, Kol? Azt még igazán elnézem, hogy itthagyod rám, mert van valóságalapja annak, amit mondasz, de, hogy mint lányodat kizárod az életedből, számomra ez lehetetlen megoldás. Mit mondjak, az apja is meghalt?! Egy Árva? -emelem fel a hangom, kitárva a kezem, a válaszát várva. Ekkor felveszi a kislányt, én elhalkulok.

-Figyelj ide, Kol. Én felnevelem, mert az unokahúgom, és mert amit mondtál, hogy talán veszélyben lenne.. Nem tenném ki semmilyen veszélynek, de muszáj, mint az apja részese lenned az életének, nem nőhet fel úgy, hogy egy ismeretlen férfi látogatja. Azt mondanánk, hogy Liz szerette volna, ha itt marad, vagy akármit. De ebbe így nem egyezem bele, csak ha felvállalod. Lehet itt nálam a veszély elkerülése végett, de kizárt, és ismétlem kizárt, hogy a szülei nélkül nőjön fel. Ha már az anyja meghalt, legalább te legyél itt neki. -elcsuklik a hangom a magyarázat közben, majd a hajamba túrok ismét egy óriási sóhaj keretében. Nem tudok mást mondani, képtelen vagyok...

Láttam rajta, hogy dühös rám. Nem tehetek róla... Még ha apatípus is lennék, nem akarnám őt... Nem azért, mert nem szeretem, mert ahogyan a karjaimban tartottam, valahogy... akartam őt, de ha az ő érdekeit nézzük, akkor nagyobb biztonságban van egy embernél. Ahol kevesen tudják, ki az apja... Talán ha másképp lenne. Ha együtt maradtunk volna, most nem gondolnám ezeket. De nem maradtunk együtt, mert nem voltunk egymásnak valóak.
- Na jólvan, Viv - sóhajtottam fel végül. - Csak és kizárólag miatta... Érted? Miatta! Látogatni fogom. Tudni fog róla, hogy én vagyok az apja, de ha rájön, hogy én nem öregszem, be fogom avatni. Tudni fogja, ki vagyok, és hogy mire vagyok képes. Tőlem olyan nevelést fog kapni mellékesen, amitől tudni fogja, a vámpírok milyenek. El fog boldogulni a világban. De nem garantálok semmit. Nem tagadom előtte, miket tettem, ha rákérdez. Ha most ezt elvállalom, csak akkor fogok többet kilépni az életéből, ha ő akarja majd. Megfelel? - vontam fel végül a szemöldökömet, majd visszatettem Faith-et a bölcsőjébe. Elég volt ennyi... egyszerre. Még erről Freyának is beszélnem kell. Ajaj... ő. Erről Vivnek is muszáj beszámolnom. - Van valakim. Egy lány. Ezer évvel ezelőttről. De nem miatta nem akarom. Ő lehet, hogy akarná őt. Fogalmam sincs...- hüztam el a szám szélét.

Hallom a hangján, hogy megenyhül, beleegyezik, még ha feltételei is vannak olyan kő szabadul le a mellkasomról, hogy azt elmondani sem lennék képes. Megnyugszom, érzem, hogy melegség önt el, Faith nem marad szülő nélkül, itt lesz neki az apja, még ha a nővérem nem is. Könnyel telik meg a szemem, de nem engedem, hogy újra kizúduljon, eleget sírtam már mostanában. Hevesen bólogatok, majd miután visszarakja a bölcsőbe a kislányt akaratlanul is megölelem.
-Köszönöm, Kol. -sóhajtok, majd elengedem és a hajamba túrok. -Egyszer úgy is mindenképpen be kellett volna avatni. -egyetértettem azokkal, amiket mondott, és reményeim szerint ez látszik is az arcomon. Iszonyatosan hálás vagyok neki, még ha ez elvárható is, hogy vállalja a saját lányát, miután az anyját megölte egy fajtájabeli vámpír.
A kanapéhoz sétálok, le kell üljek. Amióta megtudtam, hogy mi történt, nem ettem semmit. Az erőm nem teng túl, és még a fejem is szüntelenül fáj ráadásképpen. Hátradőlök. Ekkor kezd újra beszélni, én félig csukott szemmel hallgatom, majd Faith újra elkezd sírni. Felállok, kiveszem a bölcsőből, leülök vele, és ringatom, nyugtatom, miközben hallgatom Kol megdöbbentő szavait. Csupán felvonom a fél szemöldökömet. Nem haragszok rá, csak az az ezer évvel ezelőttről mondata akaszt ki. Ezek szerint Lizt is megcsalta. Nem vagyok hajlandó ránézni.
-Örülök, hogy továbbléptél, még ha nem is szeretted a nővéremet. -mondom ki egyszerűen. Aggaszt az a mondata, de nem mutatom. Ez jelen pillanatban megalázó a halott testvéremre nézve, és remélem ezzel ő is tisztában van. Legalábbis, ha mindez úgy történt, ahogyan gondolom.
-Nem haragudnék, ha a közeljövőben megismerhetném azt a nőt. Elviekben nem mindegy ki fog vigyázni az unokahúgomra melletted, habár nincs sok közöm hozzá. -bólintok, majd fél szemmel felnézek rá.