- Na, indulj már! – sóhajtottam túlzóan mikor az ebédnek nem volt annyi esze, hogy felálljon és kinyissa az ajtót, ha egyszer kopogtak rajta. Mikor már percek óta nem érkezett senki, felemelkedtem és az ajtóhoz indultam. Nem lepődtem meg, hogy a lány, holtan fekszik a földön.
- Gondolom, leszel oly kedves kárpótolni az ebédemért. – arrébb löktem a nőt és kitártam a férfi előtt az ajtót. A boszorkány, aki már túl régóta jár a földön. A boszorkány, aki hatalmas és még többet akar. A boszorkány, aki valószínűleg az egyetlen barátom.
- Még mindig csodálom a vérszomjad. Mit tett, csúnyán nézett rád? – pillantottam az áldozatra akin egyetlen karcolás sem látszódott de a halál biztos volt. Nem voltam az a fajta aki a másik nyakába borul… kivéve ha a helyzet ugye úgy hozta. Most azonban egy ideig elégedetten vizsgáltam az előttem álló alakot, aki szintén épp olyan gyönyörű volt a maga formájában mint én. Megvártam még ő lehel csókot az arcomra és csak azután viszonoztam, persze, én nem sosem voltam szégyenlős, rögtön az ajkait céloztam meg. Nem húztam, egyszerű csók volt, érzelem, romantika és ígéretek nélkül. Egy csók, a régmúlt emlékére, nem több. Mikor is láttam utoljára?
- Jesszusom, nem láttalak már vagy… nos, úgy 50 éve. – fordultam el tőle és hagyva, hogy a kendő lecsússzon vállaimról tértem vissza a kanapéra. – Ha nem szerzel nekem utánpótlást, most szólj, hogy megrendelhessem az ebédem. – Ezek voltak számomra az emberek. Nem többek ételnél, üres porhüvelyeknél. Curtis ezt pontosan tudta. Ahogy azt is, hogy nem hívom csak úgy. Lehettünk barátok de nyílván csak akkor kerestük egymást ha kellett valami. Nekem pedig most szükségem volt egy hatalmas és hatalomra vágyó boszorkányra. Elvégre is, így kezdődött mindent. A szövetségünk a szükségre épült… és a kéjre… és persze Curtis szadista énjére. Amit imádtam. Elvigyorodtam, ahogy eszembe jutott pár közeli emlék de nem szóltam egy szót sem.
- Hogy halad a hadjáratod a Mikaelson família ellen? – kérdeztem érdeklődve és hellyel kínálva töltöttem mindkettőnknek az aranyló italból mely csak az igazi vendégre várt.

- Szóval magam kell rendeljek… - sóhajtottam halkan és mielőtt Curtis válaszolhatott volna, már nyúltam is a telefonért.
- 10 perc.– letettem és nem fűztem több kommentárt hozzá. Minek? Egyrészt senkinek sem tartoztam magyarázattal, másrészt éhes voltam.
- Oh, Klaus. Mennyit hallottam róla! A hibrid, aki megteremtette magát és a fajtáját. Igazán érdekfeszítő. De ne siess annyira a kivégzésével… még szükségem lehet rá. – aprót kortyoltam az öreg whiskyből majd az asztalra téve a poharat túrtam tincseim közé. Egy ideig szótlanul figyeltem a férfit majd végül széles vigyorra húzva ajkaimat szólaltam meg.
- A félelem… a félelem drága barátom, sokkal kéjesebb szórakozás mint a fájdalom. Egyszerű, Curtis. Azt akarom, hogy rettegjenek. Mindenkinek meg kell tanulnia a leckét. – eleresztve tincseim néztem a régi barát szemeibe. Nem kerestem bennük titkokat, nem akartam megfejteni. Ahogy ő sem engem. Talán ezért voltunk barátok… és persze a szövetség miatt ami összekötött bennünket már több mint 300 éve.
- Kiváló barát vagy és még kiválóbb boszorkány. Ezért van szükségem rád. Persze, nem leszek hálátlan. – mosolyodtam el – ha végeztem velük, nos… mondjuk úgy, alig várom, hogy az első sorban ülve kísérhessem figyelemmel a kísérleteid. – a mosolyt elhagytam, tekintetem elrévedt. Van ami érzelmek nélkül is tovább él az emberben. Nem társul hozzá fájdalom, félelem vagy vágyakozás. Emlék pusztán de az emberség kikapcsolásával a múlt nem burkolózik ködbe vagy lepi el a feledés homálya. Nem. Az emlékek megmaradnak és elménkben lüktetnek tovább szívünk helyett.
- Ha képes vagy segíteni nekem… nos, talán képes leszek Klaus közelébe férkőzni. – mindenhol vannak kémeim. Ezt Curtis nagyon jól tudta. Ahogy azt is, hogy ha valamit akartam, akkor azt megkaptam. Hogy féltem-e, hogy nemet mond? Tudtam, hogy nem teszi meg. A szövetségünk azért működött, mert ha az egyikünk kért, a másikunk kínált. Csere kereskedelem csak baráti körülmények között. Plusz a kis kedvenceimre már régóta fáj a foga. Ahogy Klausra is. A sors keze, hogy van annyi eszem, hogy a hibrid közelébe férkőzhessek.
- Időm az van bőven. Több mint 500 éve várok türelmesen, így a kezedbe adom az ügyet. Kedvelem a módszereid, ne fogd hát vissza magad. Nemsokára beszélek eggyel az ősiek közül is. Említselek vagy inkább ne? Plusz… akarod-e? – az egyik fiókból előhúztam egy aktát és neki nyújtottam.
- Carlos Daniel Ackworth. – tettem hozzá mert tudnom kellett, mennyire csavarjam az ujjam köré a férfit.

A második világháború bombái hangosan robbantak ugyan de a nő sikolyát nem nyomták. Johann Sebastian Bach muzsikája még félelmetesebbé tette barátomat. Arcomon mosollyal figyeltek művészetét… ahogy a szike újra és újra felhasította a hideg boncasztalon fekvő vámpír bőrét, ahogy a hosszú ujjak a szívbe martak… Az tette fel az i-re a pontot amikor drága barátom a beleket egy kis verbénával fűszerezve pakolta vissza.
Nem emlékszem, hogy lett volna alkalom amikor hevesebben estünk egymásnak. Ezt imádtam benne; nem volt egy érzelmektől csipogó kisgyerek. Curtis olyan mint én és ezzel nyert meg magának.
- Ősvámpír. Gondoltam megnéznéd belülről. Curtis… - guggoltam elé és térdeire támaszkodva vallottam meg az igazat. – Carlos az egyetlen vámpír akitől tartok. Egy ideje már kinézett magának de most van valamim ami értékesebb számára mint én. Ami épp elég ahhoz, hogy utána magamhoz édesgessem. A kérdés, hogy akarod-e. Ha nem, akkor nem kerülök túl közel hozzá. – emelkedtem meg és végigsimítva Curtis állán mosolyodtam el. Ó, igen, ez a férfi és a brutalitása mindig is vonzott. Sosem volt bajom a boszikkal így nem jelentett akadályt az sem hogy Curtis az… ettől csak… egzotikusabb vacsorajelölt volt… addig még meg nem ismertem. Aztán vacsorából barát lett. Van ilyen, na. Ritkán de megesik.
- Szóval képes vagy rá vagy keressek mást? – dőltem el a kanapén amikor halk léptek zaja ütötte meg a fülemet kintről, majd nyílt az ajtó és belépett rajta az ebédem. Elégedetten emeltem meg a fejem.
- Tudod a dolgod… - nyújtóztam el mire a lány csak egy bólintás kíséretében lépett a pulthoz és felvágva csuklóját csöpögtette vérét egy kristálymetszésű pohárba majd mikor gyengülni kezdett megemelkedtem és követhetetlen gyorsasággal teremtem mögötte. Fogaim a torka húsába vájtam és kegyetlenül loptam el tőle mindent ami valaha az övé volt… hát, nem gyarapodtam sokkal, annyi szent. Egy újabb szánalmas élet ami véget ért. Nem finomkodtam, amikor végeztem, hagytam had zuhanjon a földre a test majd a pohár után nyúlva tértem vissza a kanapéra. Lábaim az asztalra emeltem és úgy pillantottam a férfire.
- Előételnek megtette. Hmm, valami egzotikusabb kéne. Egy angol rózsaszál… vagy egy indiai telt vérű… - gondolkodtam hangosan de a boszorkány opciót nem említettem. Curtis jól tudta, hogy az ifjú, zsenge boszorkányok a kedvenceim. Édesek ahogy a mágiát igyekeznek felhasználni, ahhoz, hogy megvédjék magukat a csúnya vámpírtól de még túl tapasztalatlanok ahhoz, hogy irányítani tudják erejüket. Amelyik meg már tudja? Kihívás. Nekem is kell a szórakozás. Az emberek pedig még annyit sem értek, hogy játsszak velük.

Rohadék voltam. Igazi mocsok. Tudtam, hogy tetszik neki a látvány, hogy élvezi, sőt, valahol vágyik is rá. S persze azzal is tisztában voltam, hogy kihez tartozik és hogy szíve szerint megtenné de az esze nem engedi. Egy szempillantás alatt teremtem mögött és kezdtem vállait maszírozni. Ujjaim olykor-olykor belefutottak tincseibe én pedig újra elmerengtem a múlton. Egyetlen alkalom volt csupán amikor Curtis vérét kóstolhattam – megmentette az életemet. Azt az ízt sosem felejtem el. Még azon is eltöprengtem, hogy meghívjam éjszakára de tudtam, hogy nemet mondana Tatia miatt. Az a nő is azon kevesek közé tartozott akit barátnak vallhattam, hála Curtisnek. Nem akartam az ellenségeim között tudni de el tudtam volna viselni az én drága barátom társaságát még jó ideig.
A füléhez hajoltam még szorgos ujjaim ügyesen oldották fel a megfeszült testet.
- Tudod, hogy milyen egzotikumra gondoltam… ahogy azt is, hogy én mindig éhes vagyok. – Nem csókoltam a férfi arcélére pedig nagy volt a kísértés. Ujjaim eleresztették és a pulthoz sétálva öntöttem a vértől színezett de már üres pohárba az aranyló italból. Curtis válaszokat akart és jogosan.
- 1672-ben futottam először össze Carlossal. – húztam nagyot az italból – Chicagóban. Egy akkori boszorkány barátom figyelmeztetett, hogy kiszemelt magának az ősvámpír. Magának akart. Tippelj. A tulajdonának akart és hát ismersz. Senkié nem vagyok és nem viselem jól ha valaki tárgyként kezel. – húztam újra nagy kortyot – először kedveltem. Olyan mint én. Arrogáns, szemtelen, kegyetlen… brutális. Az egyetlen különbség, hogy még én a vámpírrá válásom idején kikapcsoltam az emberségem addig Carlos ezt nem tette meg. Nincs szüksége rá. Na nem mintha nekem volna de kényelmesebb így. – fűzöm hozzá és kivégezve poharam tartalmát töltöttem újra. – Képzelheted, hogy nem volt túl boldog amikor úgy döntöttem ideje Velencébe költöznöm. Aztán a sorsnak hála újra és újra összefutottunk és nem tett le arról, hogy… az ő szavaival élve, betörjön. Így, az évek alatt, költöztem párszor. 80 évvel ezelőtt pedig találkoztam az öccsével, Williammel. Carlos azért tette vámpírrá, hogy megbosszulja a családját… nos, hogy is mondjam. Mielőtt ezt megtudtam, meglehetősen közel kerültem az öccséhez. Ez nem vetetett rám túl jó fényt. Végül eleresztett. A bosszú fontosabb volt. Mikor utoljára találkoztunk azt mondta sosem hagy magamra. Nem tölt el boldogsággal a tudat. – öntöttem le a torkomon a whiskyt hagyva had marja végig a torkomat.
- Kergesd őket az őrületbe. – fordultam szembe vele és tekintetemben nem volt könyörület… sőt. Őrület lobogott benne és türelem.

- Úgy tűnik? – kérdeztem arcomon negédes mosollyal de nem mozdultam. Nem volt szükségem rá, már így is eléggé felhergeltem az érzékeit. Mindig tudtam hogy játsszak másokkal de Curtissel sosem tettem ilyet… na jó, kivéve mikor be akartam cserkészni de az pár száz évvel ezelőtt volt. Azóta is csak egy játék feszült kettőnk között és egyikünk sem tudott mattot adni a másiknak.
- Ó. Jól ismerem az őrületet drágám, a legjobbtól tanultam meg bánni vele. – kacsintottam rá hisz szadizmusának köszönhettem a mai türelmem jó részét – kiváncsi lennék rá, hogy mikor – sóhajtottam és újra a pohár után nyúltam – áh, mindegy. – kortyoltam aprót de nem vettem le a szemem a férfiről. Tudni akartam mikor engedte el azt az énjét aki vele kelt és feküdt, aki a sötétségből táplálkozott, a mélyből ébredt és ami az árnyakat teremtette. Azt a részét aki miatt ott lüktetett benne a vágy amikor megöltem azt a nőt, ami imádva adózott az elhullott vérnek.
- Csodálom az önuralmad, barátom. Az az egyetlen baj vele, hogy kényszert érzek, hogy kirángassalak ebből a nyomorult állapotból. Mond, hogy nem Tatia miatt tartóztatod meg magad. Csalódnék. – sóhajtom de továbbra sem hagyom el a helyem. Ha Curtis akar valamit, megszerzi magának, ismerem ennyire. Ha Curtis akarja, akkor majd mellém telepedik… ha majd nem fél attól, hogy elveszti az eszét. Hál isten nekem nem kell ilyen badarságok miatt aggodalmaskodnom. Szánalmas emberi érzések egy olyan boszorkányban aki sokkal többre hivatott ennél.
- Annyi időd van amennyit akarsz. Türelmes vagyok. – utaltam egyszerre két dologra is, hogy ő megérti és reagál-e? Tőle függ, nem tőlem.

- Már hogy a francba ne lenne az? De hisz te tanítottál Curtis… büszkének kéne lenned. – letörölhetetlen volt képemről a vigyor. Tudtam, hogy győztem, abban a pillanatban amikor sóhajtva hunyta le a szemeit. Pedig ma valóban nem volt célom, hogy ennyire felhergeljem. Persze ettől még nem élveztem kevésbé a munkám édes gyümölcsét.
- Valóban? – kérdeztem mikor kivette a poharat a kezemből de eszem ágában sem volt elemelni a tekintetem. Imádtam ezt a férfit. Barát és olykor szerető. És had áruljak el egy titkot; Curtis nem az a szerető akit kirúgsz az ágyadból…
Túl könnyű lett volna ha most csak úgy odaadom magam. Ő szeretett játszani. Én meg szerettem feszegetni a határait.
- S mi lenne az? – kérdeztem ismét miközben feltérdepeltem a kanapén és közel hajolva súroltam ajkaimmal fülét. – Ha az amire gondolok – futott tenyerem mellkasára - akkor el kell kapnod előtte. – húzódtam el és szemtelenül vigyorogva teremtem mögötte. Tenyereim végigszaladtak hátán majd a göndör tincsekhez érve kényszerítettem oldalra a fejét, hogy csókot leheljek a nyaki ütőérre ami csábítóan hívogatott ugyan de csak ajkaimmal érintették, csak az ő szomjuk enyhült. Mielőtt megfordult volna már a kanapé másik oldalán voltam. Miért hergeltem? Mert nekem nem egy kisfiú kellett és még csak nem is a visszafogott emberi oldala. S mert a játék mindig élvezet.
- Ígérek valamit. Ha el tudsz kapni… tied az irányítás. – kacsintottam s megnyalva ajkaim léptem óvatosan közelebb. Azt akartam, hogy elkapjon. Könnyen lehet, hogy ő bírja tovább a fogócskánkat. Még egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Ajkaimba harapva incselkedtem vele. Kinyújtottam a karom és vártam… vártam, hogy lépjen. Jobban vártam mint amennyire gondolta.

- Ó, lehetne a második neved, veszély – vigyorogtam pimaszul – de tudod, hogy úgysem tanulnék belőle…sőt! Csak még inkább játszanék! – léptem hátrébb és lassú, kihívó mozdulattal piszkáltam meg a ruhám pántját, ügyelve rá, hogy lecsússzon vállamról. Tudtam, hogy kíván, ó de mennyire. Az volt a baj csupán, hogy én is kívántam őt. De még mennyire!
- Persze, hogy szeretek. Sőt, bújócskázni is imádok, főleg ha én vagyok a hunyó. – persze, hogy a vadászat izgalma miatt szerettem játszani. Sajnos azonban az emberek sosem jelentettek kihívást számomra.
- Tudom jól, hogy nem végtelen. – haraptam ajkamba miközben közelebb táncoltam hozzá. Akartam, hogy elkapjon és tudtam, hogy ez így nem lesz hosszú játék. Hiába na, nekem is van gyenge pillanatom. Hátranyúlva húztam le a cipzárt a ruhámon és másik vállamról is hagytam lehullni a pántot… persze nem csak az esett le de maga a ruha is lejjebb csúszott. Kebleim tartották csak fent.
- Ajjaj… - túrtam hátra tincseim és már csak karnyújtásnyira voltam tőle. Előre nyúlva húztam végig ujjaim az ajkán majd lökve egyet rajta taszítottam a kanapéra.
- Nos, mi lesz? Elkapsz vagy sem? – teremtem előtte és térdeire támaszkodva hagytam, hogy lássa, mit takar még a ruha.

Halk nyögés hagyta el az ajkaimat amikor megragadta a tincseim. Éreztem ahogy fogai mohón karistolják ajkaim miközben csókolt és éreztem a kényszert is ahogy maga alá akart rendelni. Mindig is ilyen volt a mi játékunk. Hogy mikor és melyikünk hódolt be a másiknak… étvágytól függött. Nagyrészt.
Tincseibe marva hagytam had csókoljon, had húzza le a ruhám és had engedje el magát… had legyen az aki. Én azonban nem sietettem el a dolgokat. Tenyereim az inge alá futottak, óvatosan simítva végig mellkasán, fel vállaira majd át a hátára, körmeimmel az izmokba marva vontam közelebb magamhoz. Aztán mikor úgy döntöttem, megelégeltem az uralkodását, már le is téptem róla az inget és elfektetve a kanapén kerekedtem felé. Tenyeremmel gonosz játékot űzve simítottam végig mellkasán és közel hajolva karistoltam végig fogaimmal ajkait, hogy aztán mohó, erőszakos csókban forrjunk össze. Átvetve rajta lábamat helyeztem magam kényelembe és elszakadva tőle sóhajtottam fel.
- Olyan élvezetet vonsz meg tőlem Curtis… - hajtottam rá a fejem és csókoltam rá mellkasára miközben ujjaim a nadrágjának szegélyével játszottak. – Nem fair. – biggyesztettem le ajkaim majd becsúsztatva ujjaim a nadrágba haladtam egyre lejjebb – És nem is szeretem. – öltöttem ki a nyelvem majd közel hajolva haraptam finoman fülcimpájára. Éreztem, ahogy tekintetemben fellobbannak a vágy lángjai de nem öntött el az éhség… vagyis de, de nos… másra voltam éhes, maradjunk ennyiben. Kihúzva ujjaimat emelkedtem meg és ellépve a kanapétól bontottam meg egy újabb bort. Megforgatva a zamatos italt a pohárban kortyoltam belőle pár kortyot, jól tudva, mennyire veszélyes otthagyni Curtist ebben az állapotban. Sosem éreztem félelmet. Tőle sem féltem. Sőt… imádtam. Főleg mikor végre önmaga volt.
- Nos… betartom a szavam, akármennyire is nehezemre esik. – tettem le a bort és visszalépve mellé fontam ujjaim az övéi közé, jelezve; az övé vagyok. Megnyerte a fogócskát, övé az irányítás.

Nem tehettem róla, akaratlanul is felkacagtam a szavaim. Mikor végre már csak mosolyogtam, csókot leheltem mellkasára és karjára feküdtem a még égő cigarettámmal. Mélyet szívtam belőle majd kifújva a füstöt nyújtóztam meg.
- Lenne valami más is, amit szándékosan hagytam a végére. – nyögtem ki miközben azon gondolkoztam, hogy rohadtul belemártanám a fogaim Curtis izmaiba. Lenyelve a vágyat hunytam le a tekintetem és vettem mély levegőt.
- Akarok kérni tőled valamit Curtis, amiben még én sem vagyok egészen biztos. – nyeltem egy nagyot. Nehezen törtek fel belőlem a szavak, magam sem tudom miért.
- Tudod, hogy világ életemben megvetettem az érzelmeket. Amióta vámpír vagyok, azóta nincsenek is. Egyetlen sem. Sosem féltem igazán, sosem szerettem. Nem is akarok.- tettem hozzá mielőtt azt hitte volna, hogy azt akarom, adja vissza az érzelmeim.
- Mikor még ember voltam, megerőszakoltak. – mondtam mindezt hideg hangon hiszen az emlék sem keltett bennem érzéseket.
- A kormányzó lányát is megerőszakolták. Elfeledtettem vele de az emléket, a fájdalom ott él benne. Azt akarom, hogy vedd el tőle. – Miért érdekelt a lány sorsa? Azért, mert ugyanilyen halandó voltam egykoron. Azért mert nem érzek, a fájdalom emléke még bennem él. Tudom, milyen minden nap a gyötrődés mocsarában fetrengeni. Főleg, hogy az unokám annak az erőszaknak az egyik eredménye bár ezt nem kellett mondanom, tudta ezt Curtis anélkül is. Plusz be akartam vonódni a politikába. És ez a nő közvetlen kapocs volt ehhez.
- Ha segítek, cserébe közvetlen jogom lesz a döntéshozatalban. És ez nekünk, vámpíroknak, nagyon is jól jönne. Arról nem is beszélve, hogy ezt a hatalmat persze, megosztanám veled.